A társbérleti konyhában ebédeltek, hogy ne gyűljön meg az ételszag a szoba falai között. Vilma, a lány terített – lompos, gyanakvó, csöppet sem őszinte teremtés –, aki heteken át akkor is fehér veknit hozott a péküzletből, ha volt barna, pedig a gyerekek azt szerették. Elcsent szalvétákat küldözgetett haza ajánlott levélben, szerette a színes holmit, csecsebecsét, de magára keveset adott; idétlen papucsa nyomán rossz szag szállt fel, amerre lépett. Csak azért nem küldték el, mert nehezen találtak volna helyette mást.
Egy ízben, amikor az asszony hivatalból jövet huzatos belvárosi kapu alatt talált rá, amint a bakájával enyelgett, háttal állva a gyerekkocsinak, megfenyegette, hogy nemcsak elkergeti, de meg is pofozza; férje, a tanár azonban viszolyogva kerülte a vitát Vilmával, elég volt neki a magyar nyelvű iskolára nehezedő nyomás, fenyegetettség; de ahhoz ragaszkodott, hogy legalább hétvégeken együtt legyen a család, s ilyenkor szép asztalt terítsenek, gyümölccsel, virággal.
A gyerekek még kicsik voltak, az ötesztendős Erzsikét mégis ellenségének tekintette a lány, mert feleselgetett vele, és tegezte. Ha óvodából jövet elbámészkodott az utcán, rángatni kezdte a karjától, amíg sírva nem fakadt, s mihelyt hazaértek, igyekezett megetetni, hogy jó ideig ne legyen gondja vele, s még ki is léphessen az utcára egy-egy fél órára.
Ma is így történt.
Szombat volt, de a férfi közölte, hogy egy órával később kerül haza, s Vilma már döntött: megteríti ugyan az asztalt, ahogy a gazdája követeli, de Erzsikét csak azért is hamarabb megebédelteti, ha tetszik ez a kisasszonynak, ha nem, s ha később valamit kérdeznek, azt feleli, hogy a gyerek éhes volt, kár lett volna megvárakoztatni…
Hófehér damasztabroszt terített az asztalra, középen elhelyezte a hatalmas rubinszínű vázát virágokkal, szalvétákat hajtogatott össze, villát törölt fényesre meg kanalat, s közben egy-egy sunyi pillantást vetett a kislányra, aki vidáman játszadozva készült az ebédhez. Később azonban megállt a küszöbön, kételkedőn ágaskodva fölpillantott az asztalra, s hirtelen megérezte, hogy itt valami készül ellene: a lány csak neki terít…
Ekkor egymásra néztek: Vilma a sültestál alját törölgette lassú mozdulatokkal, ajka némán mozgott, de a gyerek a tekintetéből is megérezte, hogy magában beszélve őt szidja, hogy nehéz percek következnek. Mégis megvárta az első jelt, félénk kis lelke még reménykedett: de a lány már rá is kiáltott:
– Ne állj itt, mint az öntött mutuj!… Tessék kezet mosni egy-kettő, hogy etesselek meg!…
Erzsike ijedt önérzettel dobbantott:
– Nem etetsz meg, azért sem!… Együtt ebédelünk édesanyámmal meg édesapámmal, na!…
A lány beharapta alsó ajkát; ebben a pillanatban olyannak látta kicsi ellenfelét, mint háziasszonyát, aki rátámadt a huzatos kapu alatt cicázás közben.
– Kezet mosni, ha mondom! – szólt fenyegetőn. – Mit gondolsz, kinek beszélek?!…
A csöppség hátrakapta a fejét, nehogy Vilma megragadhassa, de ahelyett, hogy elmenekült volna, furcsa módon bement a konyhába, és körbeszaladt az asztalnál.
– Egyedül nem, egyedül nem! – sipította eszelősen. – Csak a szüleimmel és a kistestvéremmel!…
A szolgálólánynak elfeketedett az arca; utánavetette magát, hogy elcsípje és bevonszolja a fürdőszobába, de a gyerek, mint egy angolna, kisiklott a kezéből.
– Az istenfáját a kölykének! – szuszogta Vilma kifulladva. – Mit képzelsz, úgy lesz, ahogy te akarod?!… Inkább megnyivasztalak!…
Ahogy lehajolva körbekergette, vállával lesodort egy porcelántányért a készletből, s most már valóban úgy érezte, meg tudná ölni ezt a kis mocskot, ezt a varasbékát, akinek a szeme sem áll jól… A sarokból fölkapta a porszívó műanyag rúdját, és felé sújtott.
Erzsike most már úgy menekült, mint az apró, védtelen állatok, amikor megérzik a vérszagot; de elkékülve, könnyesen egyre csak azt sikította még menekülés közben is:
– Édesapám azt mondta, a családi asztalt nem hagyja!… Nem… Majd kapsz te tőle, ne félj!… Majd kapsz!…
Rémületében belekapaszkodott az abroszba, s a virágváza a tányérokkal, evőeszközökkel együtt a cementre zuhant, ő pedig az üvegcserepek tetejébe.
Később, mikor az asszony rossz sejtésektől gyötörve benyitott, Vilma még mindig félénk bűntudattal söpört, rendezgetett; a kislány ott ült a konyhában, arca véresre volt karcolva, de amint meglátta az édesanyját, a könnyein is átmosolygott:
– Ugye, Mama, azért is együtt ebédelünk?…
Mihelyt a Vesta-kályhát megvették, Pilbák rögtön föléje tolta a tenyerét, mintha a plattniból máris forróság szállna.
A taliga másik oldalán Stefi lépdelt kihevült tokával, s î is ki-kinyújtotta a kezét; de nem melegedni akart, inkább a borulástól rettegett.
A gömbölyke asszony örült az új szerzeménynek: nem kell majd annyit hajladoznia a pucolásnál, fényezésnél, és az étel is bizonyára hamarabb megfő a Vesta-kályhán.
Férjét más gondolat fűtötte: tévékészüléket vett, lemezjátszót szintén, most pedig kidobja az ócska főzőkályhát!… Lám, milyen kifogása lesz továbbra is az asszonynak?… Ezután is a szomszédokat járja, őt pedig legtöbbször hideg étellel várja majd?…
Ó, a tűz, az áldott tűz! Mit szenvedett ő életében a hidegtől! Volt úgy gyermekkorában, hogy megkísértette a kék csicsonka, s mert a lábbelijét javításba adták, mezítláb szökött ki; ilyenkor estére mindig forróság borította el, s a lámpa fénye úgy megnőtt előtte, mintha ő a nap ölében feküdne.
Amíg inas volt, álmában is didergett. Örökké valami szürke sáv fogta körül az ágyát, s reggel, ha kizúdította a mosdóvizet a műhely udvarára, gyöngyszemek pörögtek a macskakövön.
És ismerte a maró füstöt is, amely a mennyezet alatt kóvályog, térdelt könnyezve a kályha szájánál, de hiába élesztgette a haldokló vizes hasábokat. Ugyanekkor a Kétvízközt olvadás idején gyakran elszakadt a malomárok zsilipje, és jeges, iszapos lé árasztotta el az udvarokat: megemelte a ruhásszekrényt, s tenyerén billegtette a tejeslábast.
És ha visszahúzódott a víz, nyirkosság és korhadás szaga hangolta le a környéket, az asszonyok hónuk alá vették a lisztestarisznyát, és sorba álltak a malomnál kárpótlásért: kendőjük sötét háromszöge a föld felé billent…
Effélékre gondolt Pilbák, és észre sem vette, hogy az emberek utánabámulnak, és nem értik, miért tartja a kezét a plattni fölött.
Mihelyt hazaértek, rögtön beállította a kályhát, s a próbafűtésnél, amint hátralépett, örömmel tapasztalta, hogy a meleg egyenletesen oszlik meg, akár a szeretet.
Éjjel a fehér zománc meg-megújuló fényecskéket küldött a sötétbe, s a férfi álmában is érezte a Vesta jelenlétét.
Nyugodtan, jóízűen aludt.
Reggel rántottát sütött, s miközben a kemence fölé hajolt, ismét elismerő szavakra gondolt, mert abban a pillanatban sercegni kezdett az olaj a palacsintasütőben.
– Látod? – mondta Stefinek. – Szinte önmagától főz, csupán a keze alá kell adni az ebédnekvalót!
Aznap az épülő gyárkéményen dolgozott, ahonnan a vakolókanállal el lehetett érni a felhőket. Mire lemászott a magasból, megéhezett, ruhájából hullámokban tódult a hideg, s akár a boldog ígéret, úgy jelent meg előtte a fehér kályha.
Ó, ha már otthon lehetne!
Útközben szüntelen erre gondolt, nem készült rá, hogy az ajtót zárva találja. Csalódottan vette ki a lábtörlő alól a kulcsot, benyitott: Stefi sehol, és a tűzhely körül csak az átfázott vas szomorúsága leng…
Leült, nézte a kályhát. Néha elbóbiskolt, és a Vesta tenyérnyi fehér folttá zsugorodott a távolban. Nem is hallotta, amikor Stefi belépett.
– Jaj, apukám, úgy eltelt az idő! – mondta az asszony. – Nem nagyon volt időm főzni, de vettem finom párizsit!…
– Hát a leves?
– Az sajnos nincs…
Pilbák szótlanul evett, nem is nézett fel. Az utolsó falatot is némán rágta, vizet ivott rá, s utána végighevert a díványon.
Öt perc múlva már aludt. Stefi várt egy keveset, aztán visszasompolygott a szomszédba, Gajzágóékhoz.
– Hol is hagytam abba? – szuszogta. – Na igen: kivették a fél veséjét, és a másik, mivel ezután az egész munkát neki kellett végeznie, lassan akkora lett, mint egy veder. Bizony!…
– Mint egy veder?
– Talán még nagyobb!
Másnap is a gyárkémény hatalmas betongyűrűit illesztették egymásra. A sziklánál szilárdabb ecset már-már szétkente az ég szürkéjét.
Pilbák szeme élesen fénylett: vajon a Vestában ég a tűz? Ha belép a lakásba, elébe szalad-e a meleg, hogy átölelje?
Hiszen a tegnapi eset ezúttal csak véletlen lehet, az asszony most már tudja, hogy fordulat állt be az életükben, hogy nem lehet a pletykahordásból megélni, hanem kötényt kell kötni, és odaállni a kályha mellé, finomabbnál finomabb falatokat elővarázsolni…
Többé nem csípi a szemét a füst, nem panaszkodhat, hogy kínlódás főznie, ő pedig naponta fölkapaszkodik az égig, onnan alászáll, ami ugyancsak nehéz torna, és naponta túlórázik, hogy vigyék valamire…
Fölnézett a szürke gomolygásba, hazafelé menet vett egy üveg vodkát, hogy felavassák a kályhát, s biztos volt benne, hogy Stefi ma kitesz magáért, és az ő kedvencét, az Eszterházy-rostélyost tálalja fel…
Megszokta, hogy Lupánnal indul haza mindig, útközben bekapnak Láposinál egy-egy decit, s miután kibeszélték magukat, ki-ki folytatja az útját. Ma azonban sietve fölugrott a trolibuszra: ma rendkívüli nap van!
Vagy három állomásnyit mehetett, amikor az ablakon át Stefit pillantotta meg. A troli jobbra tért, az asszony pedig ellenkező irányba ballagott el, ráérősen, s kissé unottan. Karján műanyag szatyor lógott.
Érezte, hogy elgyengül, s megkapaszkodott a fogantyúban. Te jó isten, ez most megy vásárolni, késő délután, s csak estére üt össze valamit?! Meleg ebéd helyett aztán bizonyára valami mesét, hazugságot talál ki: “Képzeld, apukám, órákon át nem volt gáz, azt hittem megőrülök: végül vettem valami finom fősajtot és hozzá orosz mustárt…”
Most már tudta, hogy nem képzelődik.
Hazaérve nagyot sóhajtott, leült szemközt a kályhával, és idegenül nézegette. Lám, olyan, mint az Északi-sark egy csücske: mint egy hasábokra bontott idegenség, mint a fagyott szeretet, amelyről lecsúszik a kapaszkodó kéz. És ez az undok szín: fehér láng! Még a kilehelt szót is porrá égeti, és a földre szórja!
Összezavarodott, és sírni tudott volna.
Hol vagy, meleg? Te, aki álla alá nyúlsz a dermedt virágnak, és sugaraidon, mint villogó sürgönydróton, röpíted a gondolatot? Nélküled megfagy bölcsőjében a gyerek, lehunyja kék pilláját a hidegülő szerelem; nélküled nincs szépség és igazság!
Hirtelen kiegyenesedett. Zsebéből előhúzta a pálinkásüveget, s belekortyolt: íme, ez az árvaság kapatja rá az embert az italra! Mert meleg nélkül nem tud élni. A tévé homályos, a lemezjátszót por fedi, a lavórban megdermed a víz! Emiatt virít örökké pihe a Stefi hajában, mint a pitypang, emiatt slampos a járása, emiatt hideg az ölelése is…
Megint meghúzta az üveget, utána fölállt, és járkálni kezdett. Mikor az asszony betoppant, a kályhánál találta, kinyújtott tenyere a plattni fölött lebegett.
– Mi történt, apukám? – kérdezte Stefi riadtan. – Mit csinálsz?!
Pilbák megfordult. Tekintete fakó volt, az ajka kék.
– Megfagyok, asszony! – kiáltotta. – Csonttá fagyok melletted!… Hát mire való ez a kályha, te átkozott?!
Stefi megingott, a kendője kibomlott. Csak hebegni tudott:
– Látom, megint ittál!…
– Itt állok hát, mint egy fagyosszent, és mától kezdve mindennap leiszom magam, amíg ki nem olvadok!…
Pilbák hatalmas alakja megmozdult, akár a lengő kémény, két karjával átölelte a Vestát; kinyomakodott vele az ajtón, a hátára vette, és imbolyogva igyekezett vele a zsilip felé, ahol sárgán örvénylett a víz. Az asszony igyekezett belécsimpaszkodni:
– Megőrültél, Sándor?!…
De a férfi már ott állt az áradat fölött, szeme fehérje megvillant, mint a főtt tojás, és a következő pillanatban hatalmas csobbanás hallatszott: a szelíd fehér kályhára rögtön ráugrottak a vad sárga hullámok…
Másnap kissé kábultan ébredt; oly tompa volt az agya, hogy miután a sarokba pillantott, azt kérdezte az asszonytól:
– Hol a kályha, te bolond?
Utána felöltözött, kiment a kapu elé, és rágyújtott. Szemközt, a gyepes térségén négy gyerek kergette a rongylabdát.
Feléjük intett:
– Hé, pucások!… Hozzatok drótot, kötelet!… Ki kell emelni a kályhát a malomárokból!… Tegnap részeg fejemmel belöktem a zsilip elé!…
A gyerekek eltrappoltak, hogy segítséget hozzanak, Pilbák pedig rákészült: ha kell, leereszkedik a jéghideg vízbe is, de a kályhát nem hagyja odaveszni!
Ezt kérdezte Görbe Mihály ács, jó órával azután, hogy a kórteremben eloltották a villanyt, és az ágyvégek gipszelt karokként emelkedtek ki a homályból. Szívinfarktussal hozták be az este, és azokban a percekben a kiszolgáltatottság gyámoltalan ijedtségével vett számba bennünket, mint akit a csalódás keze ütött le.
Kevés idő után ismét megszólalt:
– Ha elaludtak, aludjanak: de ha csak egy is ébren van, elmondom röviden az esetemet: talán nem is neki, hanem magamnak… Mert amit hall az ember, az jobban megkapaszkodik az emlékezetében. Abból semmit sem feled el az idők során…
Megint elhallgatott.
Később így folytatta:
– Nem is volna mit mesélni, ha azon a reggelen vonattal megyünk, és az ördög rá nem vesz, hogy megállítsunk egy kiskocsit az országúton… Ebből lett aztán minden baj, és amikor a Dacia az árkot átugorva nekiszakadt a diófának, a hátsó ajtó kiszakadt a sarkaiból, mi meg szálltunk utána az unokámmal…
Utána lehuppantunk a szántás közepébe, és én mindjárt azt vizsgálgattam magamon, tört-e csontom, szakadt-e húsom. Nem éreztem fájdalmat, de amint magasra emelve szétteregettem az ujjaimat a fényen, láttam, hogy véresek, és megijedtem, mert nem tudtam, vajon az én vérem-e, vagy a gyereké, akit még a levegőben is a mellemhez öleltem. Így szálltunk a félszárnyú fehér madár után, vagyis a kocsi ajtaja után…
Néztem a kisfiút, akinek az arcán vérrel keveredett el a tej, mintha föltépett anyai emlőből fröccsent volna rá, és akkor már emlékeztem, hogy a tejesüveg a kezemben volt, annak a csonkja vághatta át az ujjaimat, s miközben szorítottam a csöppséget, őt is bevéreztem…
Aki a kocsit vezette, szörnyethalt, a feleségemnek a medencecsontja repedt meg, nekem meg hetek múltán is embertelenül fájt a fejem valami tompa ütéstől. És ami még ennél is különösebb volt, ha előretekintettem, tisztán láttam, ha bal felé, szintén, mihelyt azonban jobbra fordítottam a fejem, elsasult a tekintetem… Ebből az irányból bármikor elüthetett egy kocsi, vagy akár egy lovas fogat is…
Jártam a kórházakat. Előadtam, mi történt, de nem tudták kideríteni a különös jelenség okát. Mondták a vállalatnál, fizetik az utamat, menjek fel a fővárosba. Van ott egy professzor, az minden idegrendszerbe belelát, semmi sem kerüli el a figyelmét, és én egy este vonatra is ültem, mégpedig rapidra…
Mindjárt a megérkezésem reggelén számot kaptam hozzá, és az előszobában várakoztam nyolcadmagammal – több beteget nem is vizsgált meg. Erősen kíváncsi voltam a professzorra, vajon az én fejembe is belelát-e, mint a kettévágott tökbe, és a finom ujjaival kitapogatja annak a magvait, és mindjárt mutatja is, hogy ez vagy az ott ni, megsérült, léha lett, kiszáradt a bele?…
Kilenc óra tájt sugdolózást hallottam, hogy már közeledik is az áldott orvos a folyosón, és a páciensek föl is álltak, hogy illően fogadják: a híres piszológus, vagy hogy mondják, meglepetésemre nem a lábán jött, hanem tolókocsiban hozták. Lábszárán fityegő nadrágjáról, zsugorodott lábbelijéről ítélve rögtön láttam, hogy amputálva van a lába…
A tolókocsiból vizsgált meg később, úgy forgatta, tapogatta a fejem, akár a csecsemőét, akit fürösztenek, aztán kevés és szigorú elmélkedés után rábólintott saját felismerésére: az ütéstől körömnyi szilánk fúródott az agyba, és a legkisebb mozdulattól, amit jobbra teszek, elsasul a tekintetem, vagyis központilag megszűnik a látásom…
Három napig feküdtem a sebészeten, amíg bejött hozzám az orvos. Úgy mosolygott, mintha falumbéli volna:
– No, Görbe Mihály, késre kell menni!
Én így válaszoltam:
– Velem lehet, csak nehogy megbánja a doktor úr…
Erre fölnevetett:
– Csak nálam lesz kés, fiam. Maga közben úgy alszik, mint a csecsemő az anyja ölében.
Összevontam a szemöldököm:
– Akkor hol itt a virtus, professzor úr? Összefaragna egy alvó, tehetetlen embert?
Így beszélgettünk, de a szavak alatt erősen megszorítottam a kezét, mert éreztem, hogy bízik magában.
– A műtét sikerülni fog, ebben nyugodt lehet – mondta másnap –, a törvény szerint mégis vállalnia kell a felelősséget valamelyik rokonának, hozzátartozójának.
Szerencsére a bátyám a fővárosban élt, még az ötvenes évek elején ott ragadt több székely kőfaragóval. Fölhívtam hát az építővállalatnál, hogy jöjjön be sürgősen, mert né, miről van szó. Ő azonban hallani sem akart róla, és úgy üvöltött, hogy átforrósodott a kezemben a telefonkagyló…
Mikor a sebészorvos ezt megtudta, nagyon indulatba jött, és kijelentette, hogy a saját felelősségre is meglékeli a fejemet. Ebbe viszont már én nem akartam belemenni. Nehogy a diplomájával fizessen a jóindulatáért. Titokban hamarosan egy kis nyilatkozatot tákoltam össze, a Józsi nevében, mintha mégis meggondolta volna magát.
Operáció után többé nem sasult el a tekintetem, egyszóval be voltam biztosítva minden irányból. Kevés idő múlva megkaptam az elbocsájtó papírokat, és utazhattam volna haza, de még a villamosmegállóig sem értem, amikor valaki megérintette a vállam: a sebészorvos hajtott utánam izzadtan, fehér köpenyben.
– Jöjjön vissza, Görbe Mihály – mondta. – Nem volna nyugodt a lelkem, ha elengedném így… Maga nagyon legyengült, észrevettem ezt a járásán, amint onnan fentről, az ablakból figyeltem… Még feküdnie kell néhány napig!…
Nem örültem a marasztalásnak, de miközben visszafelé ballagtam a cókmókommal a rettentő hőségben, éreztem, hogy az izzadság könnyel keveredik az arcomon.
“Ha nem látnám a szememmel, el sem hinném, hogy hasonló emberek is élnek a földön – gondoltam. – Jobb egy ilyen száz testvérnél.”
Testvérnél? De hiszen épp róla akarok mesélni. Mert később mégis beszégyenkezett a kórházba. Valami félénk kíváncsiság vezethette oda, hóna alatt egy kis csíkos görögdinnyével, de amikor elárultam neki, mire vetemedtem, hogy ki ne aludjék a szemem fénye, már-már hozzám vágta a tököt.
– Helyettem írtál alá?! – üvöltötte, és az arcomba köpött. – Hogyan tehettél ilyet?!… És ha innen egyenesen a hullaházba vittek volna, ma kit terhelne a felelősség, te disznó, te gazember!… Inkább vakultál volna meg, hogy tollat se vehess a kezedbe!…
Görbe Mihály hallgatott, mintha a sötétbe fülelne, majd csalódottan felsóhajtott:
– Beszélj, bolond, beszélj!… Úgyis az üres falaknak beszélsz… Senki sem gyanítja itt körülötted, hogy mitől hasad meg a szíved!…