A májusi sugárözönben itt-ott piros mezőbe öltözött a magyar vidék, virított a pipacsok miriádja, s ez akár azt is jelenthette volna, hogy tündérek lakják a tájat. Csakhogy tündérmese helyett búzák elmaradt gyomirtását, parlagon hagyott szántókat takart az amúgy tüneményesen szép virágtenger, a természet gyönyörű varázsaival lepisszegve a morgolódókat, csitítva az elégedetlenkedőket. Mire a belvízzel megbirkózott az ország, rádöbbent, hogy a temérdek víz elvonultával aszály szorítja meg a kalászban a szemet, s égeti ki az éppen kibújt kukoricát. A gazdálkodónak hármasával jöttek a bajok, és azóta sem a mérlegkészítés nyugalma veszi körül az agráriumot.
Pedig két év eltelt az új kormány országlásával, és ennyi idő bőven elegendő még a mezőgazdaságban is, hogy értékelés készüljön, milyen eredményekkel járt az időszak, miben sikerült előbbre lépni, mennyivel lettünk gazdagabbak, merre vezet a fejlődésünk választott útja, és mi várható a ciklus második felében. A mezőgazdaság áttekintése most azért is kiemelkedően fontos, mert az uniós tagságunk három legkényesebb pontjának egyike. (A másik kettő a munkaerő mozgása, valamint a környezetvédelem.)
És nemcsak a brüsszeli bizottságok előtt, hanem itthon is, hiszen népszavazást eldöntő helyzet alakulhat ki a belső folyamatokból. Másrészt a mérlegkészítés azért sem mellőzhető, mert ezt – most már bizonyosan állítható – nem teszi meg sem az országgyűlés, sem a kormány. Hogy miért nem, az a magyar politika nagy titkai közé tartozik, és csupán találgathatjuk, ám föltehetően sosem derül fény a valódi indítékokra. Minden potentát mindennel nagyon-nagyon elégedett, a miniszterelnök szerint a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter ragyogóan dolgozik, Torgyán pártvezér saját csapata pedig sosem bajlódott a tárgyilagos elemzéssel, és soha nem híresült el az önbírálatnak még a kísértésétől sem. Ha valóban rohamléptekkel fejlődne a mezőgazdaság, alapos értékelésre akkor is szükség volna, de hát se rohamról, se léptekről nemigen beszélhetünk. Legföljebb hátrafelé.
Alapvető kérdés, mik történtek az agrárium főbb szegmentjeiben az elmúlt két esztendőben, és milyen hatással vannak e folyamatok az ország jövőjére. Jóllehet a magyar GDP-ben a mezőgazdaság állítólagos 5-6 százalékos teljesítménye csaknem elenyészőnek hat, a kép fölöttébb csalóka. Gondoljunk a júniusi-júliusi sertéshús-áremelkedésre. Ez nem volt igazi áremelkedés, hiszen csak a két év előtti számokhoz tért vissza a kereskedelem, mégis milyen kitüntető – és nem hallgatható el: riadt – társadalmi figyelmet kapott. Ha az ilyen igencsak korlátozott trauma nem inti körültekintésre és óvatosságra a magyar politikai elitet, akkor fölösleges a beszéd, mert semmit nem fognak meghallani, meglátni, és fölfogni. Akármilyen kicsiny a része a nemzeti össztermékben az élelmiszernek, a súlya annál sokkal nagyobb, mint ahogyan az uniós országokban is az, holott a legtöbb helyen a mi arányaink alatt termel a mezőgazdaság. A viták túlnyomó többsége mégis erről az ágazatról szól ott is, azonban a gombóc szinte lenyelhetetlenül megakadt a torkokon, a megegyezés az istennek sem közelít.
De azért az az 5-6 százalékos arány sem bizonyos. (Miért lenne az? Az egészségügyben leesett állal tapasztalta a kormányzat, hogy nem 150 ezren dolgoznak, hanem harmincezerrel többen. Biztosan nem tudták megszámolni. Pedig ott könnyebb.) Az agrárkamara 1999 novemberében tartott vitanapot erről, és az ülést követő sajtótájékoztatón dr. Mészáros Gyula főtitkár elmondta, hogy értékelésük szerint a magyar termelőszektorok GDP-jének a mezőgazdaság 18, az élelmiszeriparral együtt a 28 százalékát adja – a nyomott (világpiacit meg sem közelítő) árakon. Reálárakon ez 32, illetve 40 százalék lenne. A kamara szerint lehet az agrárium arányait bagatellizálni, de akkor ugyanezt kellene tenni az egész magyar termelőszektorral. (Agrárium, 1999/12.)
Hazánkban mégsem az alábecsült GDP-arány határozza meg a mezőgazdaság helyét, hanem ama tények, hogy (1) körülbelül négymillió hazánkfiát közvetlenül érint minden rezdülése, (2) a legnagyobb értékű termelőeszközünket, a termőföldet ez az ágazat használja – a hazai termőföld értéke mai piac nélküli árakon is meghaladja a 2000 milliárd forintot –, (3) válságai társadalmi feszültséget okoznak, akár tömegmozgalmakat is indukálhatnak, (4) végül az itt elkövetett baklövések az érintettek szemében együtt járnak a demokrácia meg a piacgazdaság lejáratásával, a politikai elit tekintélyvesztésével és a gazdálkodóknak a közügyektől való tömeges elfordulásával. E korántsem titkos körülmények akár kiemelt helyet is eredményezhetnének a kormányzók figyelmében. Nem eredményeznek.
Az elsoroltak miatt aligha mellőzhető az agrárium állapotának áttekintése legalább a főbb jellemzők alapján, ami egyben leltára is mindannak, amit az Orbán-kormány alkormánya végzett e területen.
A kárpótlás, illetve a nagyüzemi földek kiosztása nyomán hazánkban olyan birtokrendszer alakult ki, amely garantáltan képes megakadályozni mindenféle haladásnak még a gondolatát is. Az egy tulajdonosra eső átlagos külterületi földtulajdon nagysága 0,7 és 2,7 hektár között mozog. Legalábbis az utolsó adatok szerint. A számok viszont megbízhatatlanok, mert a földhivataloknak még mindig jelentős lemaradásuk van az átírásokban, s az egész agrárstatisztika is erősen kocsonyás jellegű: semmiféle szilárd pontot nem találunk benne. A haszonbérelt földek esetében a változatosság kedvéért áldatlan állapotok uralkodnak, a bérlők – többségükben szövetkezetek vagy társaságok, tehát nem véletlen semmi – helyzete tökéletesen bizonytalan, semmiféle komoly védelmet nem élveznek, a hosszú távra szóló gazdálkodás meglehetősen illuzórikus (ami ugye a mezőgazdaságban mindenféle fejlesztésnek eleve beteszi az ajtót), és még azt sem lehetett elérni s törvénybe iktatni, hogy a bérletek maximális idejét – nem kötelezően – tízről negyven évre emeljék.
Mindeközben az Európai Unióban erőteljes birtokkoncentráció valósul meg, mert különben képtelenség fölvenni az USA farmereinek kesztyűjét, és a globális vereség eredménye igen keserves lehet. Még a kisparaszti gazdálkodás erős hagyományaival rendelkező Bajorországban is megindult e folyamat. Kétségtelen tény, hogy egy akár 50 hektáros farm sem képes megélni az élesre fordult nemzetközi verseny kihívásai közepette, és e tényt ma már gyakorlatilag minden számottevő mezőgazdasággal rendelkező országban a politika sarkköveként kezelik. Kivéve hazánkat.
Torgyán pártvezér lángpallossal kívánta szent háborúra vezetni mezei hadait a termőföldekre szóló zsebszerződésekkel rendelkező külföldiekkel szemben. E sorok írója – ha történetesen külföldi lenne, és a zsebében lapulna egy ilyen kontraktus – azért nem tojná össze magát a harcias kijelentések hallatán, ugyanis ebben az ügyben semmiféle eredményt nem sikerült eddig elérni. Változásra nem számíthatunk a továbbiakban sem, noha kötelező volt bejelenteni a haszonbérleti szerződéseket a földhivatalnak.
A földpiac amúgy áll. Ennek az az oka, hogy (1) a kárpótlással vagy részarányként meg(vissza)szerzett föld eladását a személyi jövedelemadóról szóló törvény éppolyan mércével adóztatja, akár az ingatlanspekulánsok jövedelmét, (2) a versenysemlegességgel tökéletesen ellentétes módon a termőföld vásárlása arcpirítóan prohibitív, sem gazdasági társaságok, sem szövetkezetek, sem külföldiek nem szerezhetnek ilyen tulajdont. (Ezt csinálná utánunk az unió, ha tudná!) A földforgalomból tehát a fiskusnak jelentős adó- vagy illetékbevételei aligha származtak. A szabályozás fenntartásának nem is költségvetési, hanem politikai indokai vannak, vagyis az, hogy ne az szerezzen földet magának, aki nem a mi kutyánk kölyke.
Jó, de hogyan juthatna földhöz a mi kutyánk kölyke? Egyszerű: ha mi helyettesítjük a piacot, mi döntünk a birtokokról. Létrehozzuk tehát a Nemzeti Földalapot (NF). Ennek elsődleges feladata a ma még állami tulajdonban lévő, egyes adatok szerint 800 ezer hektár termőföld privatizációja, másodlagos pedig a birtokkoncentráció. Ez utóbbi érdekében különféle elgondolások születtek a földek kisajátítására vagy államosítására, mások pedig azon elmélkednek, hogy kinek is kellene tulajdonába adni a szántókat s gyümölcsösöket. Ráadásul a legújabb plánumok szerint az NF – akár a Polgári Törvénykönyv módosításával – jogosult lenne meglévő haszonbérleti szerződések felbontására is, ha a birtokrendezés szerint ezt célszerűnek tartja. Ez a tervezet irányulhat a külföldi bérlők ellen is, de inkább a hazai téeszek alól szeretné kihúzni a talajt, hiszen ők a legnagyobb földbérlők. Persze jogászok dolga lesz tisztázni, nem alkotmányellenes-e egy ilyen törvény, hiszen alapjaiban sérti meg a jogbiztonság elvét.
A legfőbb kérdés viszont, hogy ki parancsnokoljon e zsíros bizniszben, vagyis melyik klientúra ülhesse körül a húsos fazekat. A koalíció három pártja háromféle elképzelést dédelget. Torgyán miniszter ragaszkodik hozzá, hogy minisztériuma korlátlan úr legyen az NF fölött, mivel csak az ő minisztériumának a nagy-nagy szakértelme lenne képes e témában ésszerűen cselekedni. A Fidesz úgy véli – és nem ok nélkül –, hogy van már egy privatizációs szervezet, az ÁPV Rt., minek kellene még egyet létrehozni. Az Antall-kormány volt FM-államtitkára – korántsem ártatlan bárányka az áldatlan birtokviszonyok kialakultában – pedig olyan törvényjavaslatot nyújtott be, hogy az NF fölött az országgyűlés gyakorolja a felügyeletet – és ez sem oktalan. A vita nem dőlt el, a részvevők kizárólag a legkézenfekvőbb első lépést vetik el, vagyis hogy a földpiacot szabadítsák meg legalább az említett két béklyótól, aminek beláthatatlan következményei lennének – számukra. Meg a klienseik számára. Agrárkörökben néma csöndben figyelik az NF körül zajló vitát, és sokaknak az a véleményük, hogy a haramiavezérek marakodnak a koncon. Nincs igazuk: itt egyetlen haramiavezér sem marakodik, hiszen magyar politikusokról van szó.
Az NF felügyeletéről szóló augusztusi Orbán–Torgyán-paktum még nem fújja le a meccset. Hosszú, kíméletlen csatára számíthatunk azután is, hogy a politikai vállalkozók (copyright Bayer József) szavazógépe átpasszírozza a parlamenten a tervezetet, jobb esetben csupán asztal alatt cipóra rugdosott bokákkal, s nem hátakba döfött tőrökkel. A tét ugyanis legalább 2–3 billió(!) forint értékű eszköz: a magyar termőföld java.
Ami tény: a birtokviszonyokban az elmúlt két évben semmiféle javulás nem volt tapasztalható, márpedig a nemzetközi versenyképességhez alapokat érintően mély változásokra van szükség.
A mezőgazdálkodás folytatásának csak egyik s nem is teljesen nélkülözhetetlen alapeleme a termőföld. A korszerű gépparkból, magas színvonalú létesítményekből, tisztes állatállományból vagy ez, vagy az már végképp elhagyhatatlan. A magyar agrárium állapotának vizsgálatában az a legsiralmasabb, hogy e rendkívül drága feltételekből csehül állunk.
A gépparkunk már 1996-ban elöregedett, a traktorállomány 80 százaléka idősebb volt ötévesnél, a gabonakombájnok esetében pedig a 91 százaléka. (A Magyar Agrárkamara értékelése.) Azóta a hullámzó gépvásárlások mellett vagy ellenére az öregedés felgyorsult, ráadásul aránytalanul sok a rossz hatékonysággal dolgozó keleti gyártmány. A koros gépek egyre több javítást igényelnek, egyre több alkatrészt, amely rendkívüli módon megdrágítja a velük való, egyébként sem olcsó munkát. Ma már általános, hogy 1-2 éves (keleti gyártású) traktorok minden létező és létezhetetlen eresztékükön csorgatják az olajat, rossz adagolóik miatt füstölnek, mintha kigyulladtak volna, és ha egy napot zavartalanul végig lehet velük dolgozni, akkor azt meg kell ünnepelni. Az öreg – főként NDK-gyártmányú – kombájnokat még csak-csak fölkészítik az aratásra, de annyi szemet szórnak el, hagy utánuk egy hónap múlva kizöldül a föltárcsázott tarló. Vetésnek se lenne utolsó. Az ilyent nevezi a köznyelv árvakelésnek.
Mindezzel összefügg az a szomorú tény, hogy a gépkezelők szakértelme a legelnézőbb minősítés szerint is kritikán aluli. Száz kilométereket kell utazni ahhoz, hogy tisztességes talajmunkával találkozzék az ember. E sorok írója mintegy két évtizede járt a Massey Ferguson egyik angliai gyárában, ahol a traktorok vezetőit fölkészítették a leendő munkavégzésükre. Egyszemélyes osztályokban(!) szimulátorok tömegén tanult a hallgató, és minden elméleti tudást is meg kellett szereznie, csak utána ülhetett gépre. Igaz, az oktatás nem volt sem ingyenes, sem olcsó, de összetúrt, legányolt talajt nem lehetett látni a skót határig, a szép, sima szántásokon szinte autózhattunk volna. Némelyik multi nálunk is megkezdte a korszerű oktatást, de hát a drága traktorokból keveset sikerül eladni, és azokhoz is kevés gépkezelő kell, szerelő meg egyáltalán nem, nehogy belebarmoljanak. (Drága a vétel, de egy korszerű erőgép három év alatt – az olcsóbb üzemeltetéssel – veri a ma még milliókkal kevesebbért ajánlott, de azért korántsem filléres másikat.) A helyzetet viszont az jellemzi, hogy a traktorosok zöme immár saját földjén, önmagának sem képes elfogadható minőségű munkavégzésre.
Ezzel együtt a magyar traktorsűrűség az uniós értéknek a harmada. Még ennél is nagyobb a baj a kombájnparkkal. Ha nem történik valamiféle sürgős intézkedés – a gazdálkodók önerőből ezt semmiképp sem képesek megoldani, egy korszerű kombájn ára áfa nélkül csaknem húszmillió forint –, akkor egy-két éven belül járásnyi területeken nem lehet learatni. A munkagépek között igen sok a kevéssé termelékeny, kis teljesítményű és gyakorta elfogadhatatlan eredményt produkáló szerkezet. Egy hasonló összetételű géppark a nagyüzemekben tűrhetően kihasználható volt, a szétszórt parcellákon azonban csapnivaló hatékonysággal működik. A múzeumba illő technikánk még további évtizeden át keservesen meghatározza a gazdálkodás versenyképességét, mert megszabadulni rendkívül nehéz tőle, noha gyors váltásra volna szükség.
Mindez kormányzati segítségre vár, hiszen egy nívós géppark kialakítására az ágazat – különösen a nyomott árak mellett – képtelen, és képtelen volt a kezdetekben az uniós mezőgazdaságok többsége is. A fél agrárium reménykedett, hogy egy olyan szilárd politikai háttérrel rendelkező minisztérium, mint a Torgyán
vezette FVM nyilván megérti az idők szavát, és gyorsított uniós felkészülést segít elő a magyar agráriumban. Tévedtek a reménykedők. Az FVM nem értett meg semmit, és kisebb gondja is nagyobb volt az említett célnál. Tavaly az alacsonyra tervezett támogatási keret miatt reáliákban visszaestek a gépberuházások, az idén pedig félidőben leállították a gépek – és más beruházások – támogatását, noha felét sem kötötték le az éves keretnek, mert másra kell a pénz. Tovább esszük a jövőnket.
Az év elején kiadott rendelet egyébként az olcsó – vagyis keleti gyártású – berendezéseket favorizálta, a drágábbak, tehát a korszerűbbek kevesebb támogatást kaptak. Ez akkora szakmai baki, mintha bivalyokkal akarnánk megoldani a mezőgazdaság vonóerőigényeit, mint két évtizede a Kondukátor. Mindezek tetejébe az FVM még az előbbiek felújítását is támogatja, ami pökhendi módon ellentmond a józan paraszti észnek. Belátható időn belül nem leszünk képesek megszabadulni e magas ráfordításokkal dolgozó vénséges vén konstrukcióktól, tehát a versenyképességünk nem javul, hanem romlik a viharosan fejlődő világhoz képest.
Nem állunk jobban állattenyésztési létesítményekben sem. Az ország piacképes áruját olyan telepeken állítják elő, amelyek a hatvanas-hetvenes években épültek, és amelyeket akkor szinte mindenütt megkoplalt a szövetkezetek tagsága. Igaz, még azok egy része is kihasználatlan, hiszen az állatállományt “világháborús” veszteségek érték: az elmúlt években olyan arányban csökkent a szarvasmarha-, sertés-, továbbá a juhlétszám, mint amilyen arányban 1942 és 1945 között elpusztult. Mélyen lehetőségeink alatt termelünk, és az esetleges uniós tagságunk után e mennyiségek semmiféle kedvezőt nem mutatnak, de az az indolens magatartás sem, amit az FVM tanúsít az állattenyésztőkkel szemben.
100 ha területre jutó állatállomány nemzetközi összehasonlításban
|
Szarvasmarha |
Juh |
Sertés |
|
|
Magyarország (1986) |
26,4 |
35,8 |
172,2 |
|
Magyarország (1998) |
14,1 |
14,7 |
113,7 |
|
Európai Unió 15 (1997) |
60,6 |
71,8 |
157,8 |
|
Portugália (1997) |
32,6 |
86,7 |
103,8 |
(A szarvasmarha és juh 100 ha mezőgazdasági területre jutó arányait mutatja a táblázat, a sertés esetében pedig a 100 ha szántóterületre jutó állományt. Adatok: A magyar mezőgazdaság EU-csatlakozási felkészülésének stratégiája – szerkesztette: dr. Mészáros Gyula, Paszternák Józsefné, Pintér Ágota, Oroszi Emőke, Magyar Agrárkamara, 2000 – a továbbiakban MAK.)
Ültetvénytelepítéseink jelentősek, az a baj, hogy a minisztérium az almatelepítést favorizálja, noha az EU kizárólag az almaültetvények kivágását támogatja az őszibarackéval együtt. Az étkezési alma piacán várhatóan nem sok babér terem számunkra, de telepítenek és telepítenek. (Szabolcsban legalább hatszázan az idén olyan formában is, hogy a támogatást majd csak 2001-ben kapják meg.) Erről írja Bittsánszky János: almából “az EU-ban rendszeres túltermelés van. Ezért csak korlátozott mértékű, kiváló termőhelyi adottságú területen, legkorszerűbb ültetvények támogatása javasolható.” Nemzetközi agrárpiaci kilátások – közreműködött Lux Róbert és Mártonffy Béla, kiadja a USAID támogatásával az ACDI/VOCA, 1998, szerkesztette: dr. Csáki Csaba.) Az FVM vezetése e javaslatot elengedte a füle mellett, és annyi almást ültettek az elmúlt időszakban, hogy előre borítékolhatóak a leendő piaci zavarok, az újabb “almabombák” akár évről évre.
Összességében a szakértők eltérő számokat mondanak ugyan, de ami már elfogadható, aszerint a magyar mezőgazdaságból 1500 milliárd (másfél billió) forint beruházás hiányzik. Nem ennyi tőkét vontak ki belőle – a miniszter néha ilyenformán emlegeti a rosszul megértett helyzetet –, hanem ennyit nem fektettek be. Ezt évi 30 milliárd körüli állami támogatásokkal nehéz lesz ledolgozni, pedig a versenyképesség megteremtésének alapvető feltétele, hogy korszerű eszközállomány dolgozzon az ágazatban. Ennek ma az égadta világon semmiféle reménye nincsen.
A TESCO nyíregyházi hipermarketjében 2000 júliusában olyasmi történt, ami alighanem példátlan az angol áruházlánc történetében: maximum 20 kiló liszt vásárlását engedélyezték egy-egy vásárlónak. Ettől függetlenül olykor reggel, máskor délelőtt elfogyott az áru, üres gondolák szégyenkeztek a vevők előtt. Mindennek nemcsak az volt az oka, hogy a kárpátaljai és az ukrán vásárlók állítólag zsákszámra vitték a lisztet – a hazaiak is igyekeztek bespájzolni –, hiszen normális időszakban még biztathattuk volna őket: Vigyétek, vigyétek, minél többet vegyetek meg! Csakhogy az FVM hol miniszteri, hol államtitkári szinten naponta nyugtatta a magyar lakosságot, hogy az árvíz, a belvíz meg az aszály ellenére “megtermett az ország kenyere”, és ez annyira meggyőzően hangzott, hogy tízezrek rohantak a boltokba, legalább liszt legyen otthon. (“Ajaj, hazudtak azok már nagyobbat is!”)
Kezdődött azzal, hogy hazánkban a gabonafélék területe 1991 és 1996 átlagában 2,75 millió ha volt, mindössze 60 ezer hektárral kevesebb, mint a már összeomlóban lévő gazdálkodású 1986 és 1990 között. Az összes termés azonban 14,3 millió tonnáról 11,7 millió tonnára zuhant. (Adatok: Az EU csatlakozás agrárgazdasági kilátásai, előnyök és hátrányok – MTA Agrártudományok Osztálya, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, 1997, szerkesztő: Varga Gyula – a továbbiakban MTA-kiadvány.) Ma még nem tudható, hogy 2000-ben mennyi lesz, de az első aratási eredmények – nem az, amit az MTV1-en mondanak, hanem az, amit a mérlegek mutatnak – elhalaszthatatlanul sürgős lisztfelvásárlásra biztatták a lakosságot még a határon túl is.
Az 1999-es búzatermésről összefoglaló, megbízható statisztika még a következő év augusztusában sem jelent meg. (Óh, katolikus kurzus! Óh, modern államvezetés!) A 2000. év terméséről az FVM azt hirdette – a falugazdászok becslése alapján –, hogy 3,75 millió tonna, a MOSZ szerint azonban a több mint egymillió hektár betakarított területről még a 3,5 millió tonnát sem éri el az összes terménymennyiség. Alig 250 ezer tonna különbség! Bármennyi is, megjegyzendő: ilyen kevés búzát az ország három évtizede nem aratott! És ilyen siralmas termésátlagok sem voltak! Árvíz, belvíz, aszály korábban is idelátogatott – most sem ez az ok, hanem a temérdek alacsony színvonalú termesztés!
Az FVM állítja, hogy a búza minősége kiváló, a malmok viszont versenyeznek a jó minőségű őrölnivalóért – augusztusban! mi lesz itt tavasszal? –, a pékek szerint pedig a liszt egyszerűen rossz, a búza sikértartalma alacsony, nehéz belőle jó kenyeret sütni. A pékek évtizedek óta nem panaszkodtak ilyesmire. Most megértük. (Az adatok forrása: Népszabadság, augusztus 16.) A változó minőségű búzából bizonyosan kitelik a hazai szükséglet (malmok, vetőmag, takarmány), de hogy a tervezett egymillió tonna körüli export lebonyolítható-e a többi sérelme nélkül, az ma még kérdéses.
Van itt azonban más is. Búzát termeszteni nagyüzemi táblákon célszerű és érdemes, egy-két hektáron aligha, ugyanis olykor hosszabb időbe kerül a behemót kombájn átköltöztetése, mint maga az aratás. A termésátlagokat javító nagyüzemek azonban egyre kivérzettebb állapotban vannak. (Kitérő, keserűséggel. Ferenc és Gyula nagybátyám – legyen áldott az emlékük – úgy jöttek haza a francia hadifogságból, hogy “ha ketten is, de közösen”. Korántsem sikertelen középparaszt létükre alapítói voltak a később országos hírnévre szert tett mezőhéki Táncsics TSz-nek, a meghökkentően sokat olvasó Ferenc bátyám sokáig vezetőségi tagja is. Ez a gazdaság, amely évtizedeken át a magyar búzatermelés egyik zászlóshajója volt, most éppen felszámolás alatt áll. Vajon miért kell pusztulnia a korábban családok ezreinek tisztességes megélhetést, anyagi biztonságot nyújtó szövetkezetnek? Kinek vétett?)
A gabonatermesztésünk azért kap különös súlyt a vizsgálódásban, mert az Európai Unió négy termék esetében biztosan szigorú kvótákat hoz, és ez a gabona, a marhahús, a tej és a cukor Az utóbbi három szerepe nálunk csupán a belső ellátás lehet, a gabonatermesztés azonban kivétel, abban hazánk előnyösebb helyzetben van a legtöbb uniós országnál.
Termőföldjeink minősége és aránya, éghajlatunk, továbbá a hagyományaink is szinte predesztinálnak bennünket rá, hogy majdan méltó helyet foglaljunk el az uniós gabonamérleg alakításában. Megjegyzendő az is, hogy éppen e téren lehetséges gyors javulást, növekvő terméseredményeket elérnünk.
Fontosabb termékek termésátlagai (t/ha)
|
Búza |
Kukorica |
Burgonya |
|
|
Magyarország (1985)* |
4,83 |
6,29 |
19,58 |
|
Magyarország (1998)* |
4,14 |
5,95 |
18,85 |
|
EU (1997)** |
5,5 |
8,9 |
32,7 |
(* = KSH, ** = MAK)
A fenti adatok esetében a kukorica hazai termésátlaga erősen kétséges 1998-
ban, mert az a falugazdászok hastáji saccimetriáján alapul. Jóllehet a kistermelők abraketetése nagy biztonsággal megbecsülhető, azért az adatok szépítése nem alaptalan szóbeszéd. Az 1999-es termésből például – amikor az exportban szükség lett volna rá – egyszerűen eltűnt egymillió tonna kukorica, és azóta se került elő.
A hozamok érzékelhető csökkenésében szerepet játszik az elmúlt évtized valamennyi kormányának dilettáns agrárpolitikája. A pipacsok jelzik, hogy növényvédőszer-felhasználásunk – az indokolt, a környezetkímélő, a szigorú uniós követelményeknek is megfelelő – olyan alacsony, hogy az már a termelés rovására megy. (A felhasználás az 1990. évinek ötödére esett vissza.) A tápanyagpótlás esetében a felhasznált vegyes műtrágya hatóanyaga 1989-ben még meghaladta az EU átlagát, 1997-ben azonban már csak alig több mint a negyede volt. (MAK-
adatok) Ráadásul nálunk túlsúlyba került a nitrogén, vagyis kifejezetten az extenzív gazdálkodásra utaló gyakorlatot folytat az ország. Ennek számos összetevője van, többek között az, hogy a gazdálkodók óriási többsége nem rendelkezik a termelés folytatásához elengedhetetlen forgóeszközökkel, és ez a mai banki, földpiaci, birtoknagysági körülmények között nem is teremthető meg. Másrészt tömegesen hiányzik a szakismeret. Az alapvető technológia a korábbi zárt termelési rendszerek belügye maradt, a világ legmagasabb színvonalú termelési módszereinek tömeges kisugárzására nincs esély. És hiába alakult ki egy jobbadán papíron létező tanácsadó hálózat, annak tagjai ebből nemigen képesek megélni, hozzájuk épp azok nem fordulnak, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. (Mert pénzbe kerül. Tanácsér’ pénzt?! Jól néznénk ki!)
Pedig még a belső fogyasztásban rejlő lehetőségek is igényelnék a termelés növelését.
A baromfihús fogyasztása az EU-hoz hasonlóan alakul, csak éppen odaát a minőség más. (Például a csirkecomb ott mellékterméknek minősül, mert a főtermék a mellfilé. A szállítóik 6 dollárcentért kínálják a combnak kilóját, vagyis 16-17 forintért, és amiből ezer tonnákat hozhatunk be immár vámmentesen. A magyar baromfiiparnak a háta is borsódzik e lehetőségtől, mindenesetre azonnal csökkent egymillióval a hizlalásba állított csirkék száma.)
Fontosabb élelmiszerek fogyasztása hazánkban és az EU-ban (kg/fő)
|
Hús |
Marha- |
Vaj |
Zöldség |
Liszt+rizs |
|
|
Mo. |
77,2 |
7,8 |
2,4 |
81,8 |
111, |
|
Mo. |
62,5 |
5, |
1,2 |
88, |
88,2 |
|
EU (1989) |
92,1 |
22,5 |
4,6 |
133,5 |
85,6 |
|
EU |
87,9 |
18,8 |
4,5 |
128,2* |
87,2* |
(* = 1994-es adat) Forrás: MAK, cit. KSH, AKII.
A hozamainkkal egyébként semmilyen területen nem dicsekedhetünk, és hasonló a helyzet más mutatóinkkal is, például a baromfi- vagy sertéshizlalásban az elhullások mértékével vagy a súlygyarapodásra felhasznált takarmány mennyiségével – amely mutatók meghatározói a termelés színvonalának. Ez alól csak egyes gazdaságok kivételek. Ugyanígy áll a helyzet például a tehenek éves (laktációs) tejtermelésével, ahol – bármilyen meglepő – hosszú stagnálás után 1998-
ban nőtt az egy tehénre jutó tejhozam (5362 liter, az unió átlaga nem sokkal több, az USA-ban viszont 8000 liter körül alakult). Még érdekesebb, hogy néhány gazdálkodó szervezet létrehozta a tízezresek klubját, vagyis az olyan tehenészetekét, ahol a tejhozam éves szinten meghaladja a tízezer(!) litert. Közöttük is kiemelkedő a Hód-Mezőgazdáé, ahol ez az eredmény 1500 tehén átlagában jött össze – és ez már amerikai volumen, amerikai teljesítmény! Hozzá kell tenni, hogy az ilyen gazdaságok emelik az átlagot, közben pedig a kistermelők százezres tehénállományától már föl sem volna szabad vásárolni a tejet, mert hiányzik a fejéssel egy menetben történő hűtés, és ezért bakteriológiai szempontból aggályos. (Az unióban az ilyen tejet semmilyen formában nem szabad forgalomba hozni.)
Agrárteljesítményünk alapvető paradoxonja, hogy az FVM azokat preferálja, azokat biztatja és részesíti elsődlegesen támogatásban, akik egy korszerű mezőgazdaság létrehozásában sem nem partnerok, sem nem érdekeltek, és e tendencián a kormány változtatni sem akar.
Hogy lesz ebből versenyképesség?
Rossz nyelvek szerint Torgyán miniszter többet utazott két év alatt a világban, mint a kormány összes többi tagja együttvéve, és ahol megfordult, ott – ritka kivétellel – beszűkült a kapu a magyar élelmiszerexport előtt. Ezt a mostanáig nyilvánosságra hozott számok még nem teljesen igazolják.
Mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek külkereskedelme
(millió USD)
|
Év |
Export |
Import |
Egyenleg |
|
1995 |
2802,6 |
917,4 |
1885,2 |
|
1996 |
2403,0 |
805,0 |
1598,0 |
|
1997 |
2461,1 |
895,7 |
1565,4 |
|
1998 |
2424,2 |
959,9 |
1464,4 |
Forrás: MAK, cit. KSH, AKII, IKIM
Raskó György szerint a mezőgazdaság éves exportja most 20 százalékkal, legalább 500 millió dollárral kevesebb a kormányváltás előtti évek átlagához képest. (Magyar Hírlap, 2000. július 17., 7. o. A volt államtitkár élesen támadja Torgyán minisztert és csapatát. Bánk Attila kisgazda frakcióvezető erről azt nyilatkozza, hogy a bíráló is okozója a bajoknak. Sajátságos helyzet, hogy mind a kettőnek igaza van.) Ugyanebben az írásban Raskó közli: a mezőgazdaságban dolgozó gazdálkodó szervezetek összesített eredménye 1999-ben hétmilliárd forintot meghaladó veszteség. Ez nyilvánvalóan a vállalkozásokra – egyénire, társasra egyaránt – vonatkoztatható, hiszen az őstermelők nem készítenek mérleget, náluk csak tényleges veszteségről lehet szó, mérleg szerinti deficit nem jöhet számba.
Az export csökkenésének, egyenlege romlásának számos oka van, de az immár közismert, hogy ha a napi támadásoknak és politikai betartásoknak kitett nagyüzemek és társaságok nem lennének, akkor az uniós csatlakozásunk gazdasági háttere gyakorlatilag egyenlő lenne a nullával, hiszen ezek termelik meg a versenyképesnek minősülő, sőt egyáltalán a piacra vihető áruk túlnyomó hányadát. (Varga Gyula, MTA-kiadvány) Nos, a veszteségek ezen gazdálkodók körében is jelentkeznek.
De nemcsak nálunk vannak gondok. A kelet-közép-európai országok agrár-külkereskedelmének romló egyenlegéről írja Kiss Judit (MTA-kiadvány): “Az elégtelen exportnövekedés, illetve a gyenge exportteljesítmény oka egyrészt ezen országok mezőgazdasági problémáival, a csökkenő agrártermelésből fakadó exportárualap-hiánnyal, a növekvő termelési költségekkel, a csökkenő versenyképességgel, a megfelelő exporttámogatás hiányával magyarázható… Nem beszélve arról, hogy bizonyos esetekben az EU nyílt protekcionista intézkedései akadályozták meg a kelet-közép-európai agrártermékek piacra jutását.”
Az exportárualap hiányának hosszú sora van a sertéshústól – a kilencvenes években olykor mindössze 20-30 százalékát használtuk ki a kedvezményes kvótáknak – a kertészeti termékekig. Ez utóbbiak esetében csak rá kell nézni egy spanyol vagy egy olasz csomagolásra és rá egy magyarra, hogy szembesüljünk a szomorú tényekkel: árukikészítésben a béka feneke alatt tartunk, noha a szükséges eszközök – például a Moszkva típusú faládák helyett használható gyönyörű papírdobozok – rendelkezésre állnak. (Az áru kikészítésére még visszatérünk.)
Ugyanakkor az élelmiszer-feldolgozók akkora adósságballasztot görgetnek maguk előtt, amekkorával bajosan fognak megbirkózni. Tavaly minisztériumi gyorssegéllyel sikerült átvészelni a felvásárlás időszakát, az idén is kormányzati segítség kellett 60 milliárdos hitelállományuk átütemezéséhez. De a hitelek visszafizetését nem lehet a végtelenségig halasztgatni, a kamatokat is pöngetni kell – mi lesz ebből? Mert a feldolgozott élelmiszerek körében nemhogy hiányhelyzet nincs, hanem területenként 30, másutt 50 százalékos a kapacitástöbblet. A piac kemény ütközetek sorozata. (Kitérő, iróniával. A hitelek átütemezéséhez segítséget kapott a feldolgozóipar, de például ahhoz nem, hogy a fekete versenytárs – az őstermelők és a hozzájuk kapcsolódó adómegkerülők tömege – ne árusíthasson a piacokon se húst, se baromfit, se száraztésztát, se befőtteket, se tejterméket. Az élelmiszertörvény szerint ugyanis ezt nem tehetné. Csakhogy a kormány miért éppen ezt a törvényt tartaná és tartatná meg.)
A kapacitástöbblet exportoffenzívát indukálhatna, ám ahhoz is egyre növekvő mennyiségű forgóeszköz kellene – ami egyre kevésbé van. Másrészt drasztikus árcsökkenésekkel próbálnak segíteni magukon, erre a legtöbb gazdálkodót érintő és veszteségbe sodró példa a tavalyi konzervparadicsom. Kilónként 11 forintot adtak érte, amely öt forinttal volt kevesebb, mint a négy évvel korábbi, és hattal annál, amennyibe a termelőknek belekerült. És aztán csodálkozik a kormány, hogy a gazdák panaszkodnak az agrárolló egyre szélesebb kinyíltára, vagy arra, hogy az infláció visszafogásában leginkább az ő jövedelmük sérül. Csodálkozik, de például nem ad meg minimálárat, ahogyan érthetetlenül megadott a túlsúlyos disznók esetében (a konzervparadicsom termelési összértéke annak többszöröse), vagy ahogyan az unió évente megadja a belépési küszöbárat, amely alatt nem szállítható be sem zöldség, sem gyümölcs. Így tizenegyért a Globus behozhatja a török ipari paradicsomot. (Más kérdés, hogy nálunk sem 30 tonnát kellene termelni hektáronként kézzel szedve, hanem nyolcvanat gépi betakarítással.)
Az élelmiszer-feldolgozóknál csődök tömege várható, a pékektől konzervüzemekig. A kormány – a tüneti kezeléssel, a csupán fájdalomcsillapítóként ható hitelátütemezésen kívül – valójában semmit nem segített ezen az ágazaton. Pedig megtehetné. Újabban a GATT-megállapodások értelmében már az unió sem támogathatja olyan bőkezűen az élelmiszerexportot, így a magyar kivitel is versenyképesebb áron adható el ott, ahová a felkészültsége, technológiája, csomagolási módjai erre leginkább predeterminálták: a keleti s főként az orosz piacokon. Akkor is, ha egy ország vezetése ódzkodik például az orosz kormánnyal történő tárgyalástól, noha velük az igazán nagy mennyiségekről nem egyes üzletkötésekkel, hanem magas szinten lehet megállapodni. Márpedig itt súlyvagonok tízezreiről volna szó.
Az nem állítható, hogy a minisztérium nem segíti az exportot, de néha olyan kétbalkezesen teszi, hogy a részvevők haja az égnek áll. Év elején szépen megindult a kukorica kivitele, a világpiaci ár kedvezőnek bizonyult, az árutőzsdén kimozdult a korábbi stagnálásból, és néha már meghaladta a búza kötéseinek szintjét is (ami egyébként nonszensz). Erre mit tesz a minisztérium? Bejelenti, hogy 200 millió forinttal támogatni fogja a kukoricaexportot.
Exporttámogatásra ott van szükség, ahol a külföldi és belföldi ár között vagy nincs különbség, vagy éppen a hazai drágább, tehát az árualappal rendelkezőket nemigen csábítja lélekszakadt külhoni kalandozásra a termék értékesítése. A kukoricánál erről szó sem volt. Szakértők azonnal szóltak, hogy a világpiac szépen fizet, támogatásra nincs szükség, a végrehajtásából pedig baj lesz, mert fölemeli a hazai takarmányárakat. (Ki lenne olyan bolond, hogy nem ugyanolyan áron keverné bele a belföldi tápba a kukoricát, mint amilyen árat a külfölditől kap érte.) Ennek kárát látja a hazai állattenyésztés. Az aggódó figyelmeztetések természetesen ezúttal sem használtak, ezért sokan fölteszik a kérdést: kinek állt érdekében ez az esztelen dotálás? Választ sosem fognak kapni. A magas hazai abrakárak azonban gyors disznóhiányt eredményeztek. És annak minden piaci következményét, egyebek mellett a sertésexportban.
A kormány s a minisztérium vitézi tettei között fogja emlegetni a Brüsszelben kiküzdött, mézre vonatkozó uniós megállapodást is. Eszerint a magyar méz vámkedvezményt kap, az eddigi 60 százalékos vám 10,3 százalékra csökken. Ez könnyebbé teszi a legfőbb vásárlóink piacára történő bejutást, hiszen a nagyjából 13 ezer tonnás, a világ legkiválóbb minőségű akácmézének exportjából az uniós tagállamok tízezer tonnányit vesznek meg évente. A 17 ezer magyar méhész öröme azonban nem tartott sokáig. Nyilvánosságra került, hogy a román, bolgár és cseh exportőrök számára az unió vámmentességet nyújtott, éppen akkora mennyiségre, mint amennyit tőlünk vett. Azonnal jöttek a faxok hazánkba, és mondták le a korábban lekötött szállítmányokat, mert árban nem versenyezhettünk a százforintos kilónkénti előnyt élvező három ország méhészeivel. A jelenlegi állás az, hogy egymilliárd forintos kár érte a hazai méhészeket, ráadásul egyszerűen képtelenség eladni az idén megtermelt és különösen ragyogó minőségű árut. Kiút egyelőre nem látszik, bár – állítólag – ősszel megpróbálnak vámmentességet elérni az uniós tárgyalásokkal.
Ma az akácméz átlagos felvásárlási ára – amennyiben vásárlásra vetemedik valaki – kilónként 300 forint, az önköltségnek nagyjából a fele. (Megjegyzendő: a magas önköltség részben a korszerűtlen, kevéssé termelékeny fekvő Boczonádi-rendszerből fakad.) Méhészek ezrei mennek tönkre, mert nem lesznek képesek felkészíteni méhcsaládjaikat a télre.
Ilyenkor szokott felállni egy miniszter. Másutt. Pedig régen érte ekkora kudarc a magyar gazdasági diplomáciát. Felelőse természetesen nincs, és nem is lesz. A kormány meg úgy hallgat róla, mint a teli pelenkán kucorgó gyerek; nem illik a sikerpropagandába.
Az unióban és a világ boldogabb tájain a gazdák erőteljes szövetkezésbe kezdtek, jóllehet nem most, hanem esetenként még a múlt században. (Talán mégsem volna érdektelen újra kiadni és az érdekeltek kezébe nyomni Boldizsár Iván szociográfiáját, A gazdag parasztok országa című, 1938-ban megjelent és a dán szövetkezetekről írott könyvét.) A globális kihívásnak szeretnének megfelelni, és talpon maradásukat a hatalmas és egyre nagyobbá váló szövetkezetekben látják biztosnak. Még rendkívül kemény évek várnak rájuk, de a jelek szerint törekvéseik nem indokolatlanok, és célhoz is vezethetnek. (Kitérő, hümmögve. Nemrég a királyi tévé sugárzott egy dokumentumfilmet, amely a Franco-korszakban készült a spanyol Murcia tartomány falvaiban élőkről. Őszintén szólva a Horthy-korszak magyar cselédszegénysége, a Váci Mihály megírta közös pitvarú hosszú házak éhezése – e sorok írója még találkozott hasonlókkal –, a magába kenyér vagy vízben főtt héjas krumpli vacsorák a murciai iszonyathoz képest víg lakomáknak minősíthetők. Azóta a spanyol falu óriási fejlődésen ment át, a produktuma immár szenzációs. Mit mondjunk? Piacok sorát szerezte meg. A magyar paprikaként emlegetett, Európa más vidékein alig-alig ismert s fogyasztott tv paprikát [tv = tölteni való] telente négy hektár fólia alatt termelik, és az Almeria környéki 40-50 ezer hektár – óriási szám! – fóliával fedett gazdaságainak egyikéből szállítják hazánkba. Mintegy négyszáz tonnát, és ez elég is. Bizonyos, hogy a spanyol mezőgazdaság tündökletes teljesítménye közrejátszott benne, hogy José Maria Aznar kormányának korábbi mezőgazdasági és halászati minisztere, Loyola de Palacio asszony ma már az Európai Bizottság alelnöke. Magyar politikust ilyen veszély nem fenyeget.)
Nálunk összefogásra igazából csak szavakban van szükség. A téeszek szétverése az Antall-kormány idejében sikeresen felgyorsult, és azt a szocialista-liberális időszakban csupán megállítani sikerült, megszüntetni nem. Most – hírlik – új szövetkezeti törvénymódosítást akarnak benyújtani a kisgazdák, amely elfogadása esetén végleg tönkreteszi az általuk – vagy inkább a pár száz főre tehető, de annál hangosabb hívük által – bűnbakként kezelt “kolhozokat”. Mert bűnbak kell, különösen ha az eredménytelenséget, a kudarcokat kellene valakinek a nyakába varrni, márpedig ezek csőstül jöttek az utóbbi két évben.
A bűnbakképzésnek szép hosszú történelme vagyon, és az még a téeszek megnyuvasztásával sem fejeződött be. Kezdetben a kisgazda handabandázók nem igazán zsigeri gyűlöletből álltak neki a nagyüzemek szétugrasztásának, hanem sokak szerint önös érdekből, mondván, hogy onnan kell elvenni, ahol van. Az országban azonban sok helyen a tagság ragaszkodott a munkahelyeihez, szociális támaszához, a falvak gyakorta mindeneséhez, kultúrmecénásához, sportszponzorához, hiszen segítségért hová lehetett volna máshová fordulni, ha szorult a kapca? És e nagyüzemek ma is élnek. Ez némely kisgazda bánata. A nyári mezőgazdasági demonstrációt Torgyán miniszter sebtében a “bolsevik kolhozelnökökre” fogta, jóllehet már régóta nincs se bolsevik, se kolhoz. A miniszter – a Fidesz stílusához igazodva – azonnal támadást intézett egyik fő ellenfelének tekintett, ám csupán az 1999-es egyezményt a többi érdekvédő meghatalmazására tárgyaló s aláíró Nagy Tamás MOSZ-elnök ellen.
Egy darabig hangoztatták politikusnak álcázott demagógok, hogy az unióban nem lehetnek termelési központú szövetkezetek. Hazudtak. Németországban ma is megvan – és nem is olyan rosszul! – a volt NDK közös gazdaságainak nyolctizede, és senki nem akarja bántani őket, mert a termelésüket hatékonyabbnak tartják, mint az ott kialakult 15-20 hektáros magángazdaságokét. Nálunk meg az észkombájn koalíció új támadási felületet keres. 1992-ben a szövetkezeti törvény módosítása kötelezővé tette a vagyonnevesítést, aminek az lett az eredménye, hogy a téeszekben olyanok is résztulajdont szereztek, akik se nem tagjai, se nem alkalmazottai a szövetkezetnek, hanem egykori tagok vagy azok örökösei. A külső vagyonszerzők aránya néhol a 60 százalékot is elérte, hiszen a fiatalok zöme már rég nem a mezőgazdaságban próbált megélhetéshez jutni, hanem városra költözött, vagy ipari-szolgáltatási dolgozó lett, de semmiképpen nem paraszt. Nyolc éve e külső tulajdonosok egyszer kivihették a vagyonrészüket, de akkor ezzel sokan nem éltek, hanem a téeszekben hagyták. Most a kisgazdák azt akarják, hogy a téeszek e vagyonrészeket azonnal adják ki. Mekkora értékről van szó? Pontosan nem lehet tudni, talán 60 milliárdra becsülik a teljes összeget, ami lehet, hogy valós, lehet, hogy nem, de mindenképpen óriási számról van szó. Annak kötelező kiadásával bevégződik a nagyüzemek sorsa, további működésük lehetetlenné válik.
A tervezettel szemben egy sereg jogos kifogás támasztható, részben politikai, részben gazdasági, részben jogi. Félő, hogy ha a törvénytervezet keresztülmegy a parlamenten, már a léte is fölboríthatja a társadalmi nyugalmat, mert bármennyire béketűrő a falusi nép, ne várja senki a téeszek tagjaitól, hogy birkaként vonuljanak a vágóhídra. A gazdaság megsínyli majd ez üzemek hiányát, nemcsak a költségvetés a hiányzó adó- és járulékmilliárdokat, hanem a termelés maga, az ellátás és az export is. De jogilag sem védhető egy ilyen törvény. Miért mérne másképpen az országgyűlés a szövetkezetek számára, mint a gazdasági társaságok esetében? Miért mérhetne? Ott egy ilyen törvény szóba sem jöhetne – ellehetetlenülne minden érintett –, hiszen van más út: aki el akarja adni a résztulajdonát, adja el annak, aki megveszi, és olyan áron, amilyet a piac igazol. Ez utóbbi rengeteg mindentől függ, de főként attól, mennyire eredményes az a gazdaság, amelyben a résztulajdon fekszik. Ha szép eredményeket ér el – ilyen a mezőgazdaságban kevés van –, akkor a részjegy értéke magas, ha meg eladósodott, netán veszteségesen gazdálkodik, akkor meg alacsony. De semmiképpen sem lehet egy nyolc év előtti számot ma, a megváltozott körülmények között, egy leértékelődött, kormányzati csizmákkal agyagba taposott ágazatban készpénznek tekinteni.
Valószínűleg a kisgazdák vezetői is tudják ezt. Nem is ez a lényeg, hanem a fenyegetés és a kitűzött cél: megfeszíteni a “kolhozokat”. Kerül, amibe kerül.
Ha már kolhozügyben így állnak, akkor a kisgazda országlás alatt nyilván az új típusú szövetkezetek gombaként szaporodhatnak – gondolhatná bárki. Téved. Nem szaporodnak azok sehogy se. De hát mit neveznénk új típusú szövetkezetnek? Azt, amikor a termelés a tagok magángazdaságában folyik, és közös – mondjuk – a beszerzés, az értékesítés, esetleg gépkört is alkotnak, hogy a nagyobb értékű masinák ne egy gazdát terheljenek. Az ilyen jellegű, a világban korántsem új típusú – e sorok írója szerint pontosabb meghatározással: – farmerszövetkezetek átfogják az Európai Unió egész mezőgazdaságát. De nemcsak azt. Az Egyesült Államokban is alapvető formáció a beszerzés, nemritkán a feldolgozás, és mindenképpen az értékesítés összehangolására. Tudományos irodalma keletkezett a célszerű vezetésnek, hogy a szövetkezeti önigazgatás és a menedzsment elkülönül egymástól, s kinek mi a feladata. Ezt ma már nálunk is oktatták és oktatják – jelesül s példaként a US Agency for International Development, köszönet érte –, és ezen keresztül bárki megszerezheti a legkorszerűbb szövetkezetműködtetési ismereteket. Ugyanakkor hasznos és magas színvonalú hazai tudományos munka folyik, példa erre a Gróf Károlyi Sándor Szervezetfejlesztési Alapítvány, ahol a nagy tekintélyű agrárközgazdász, Márton János oldalán ott dolgozik Szeremley Béla, aki – és ez talán a legfurcsább paradoxon – egyben miniszteri főtanácsadó is. (Elismerem, hogy komoly munkát végeznek, ugyanakkor nem értek egyet vele, hogy a Hangya Szövetkezet hagyományait akarják föléleszteni, mert azt anakronisztikusnak, sőt avíttnak tartom. A világ másfelé halad, és nekünk is az volna az utunk. A Hangya azonban pontosan illik a kisgazdák 19. századi parasztideáljához, a kapálás közben templomot, papot süvegelő, bő gatyában, bornyúszájú ingben kaszával arató gazdához. És a globális kihívások közepette sincs, aki rájuk morduljon: Úristen, maguk itt tartanak?!)
Júliusban őszibarack-fesztivál volt Szatymazon. A termelők panaszkodtak, hogy a magas költségek ellenére képtelenség tisztességes árat elérni. Megalakult ugyan a Dalba Szövetkezet, de nem marad értékesíthető áruja, így nem piaci tényező. (A szerző axiómája: amíg az őstermelő törvényi bűnsegédlettel feketén adhat el, addig itt nem lesz sikeres szövetkezeti mozgalom.) Szeremley Béla arról beszélt, hogy eddig 300 Hangya Szövetkezet alakult az országban. Frans Hofkens, a Belga Parasztszövetség főtitkára elmondta, hogy Belgiumban is kemény tárgyaló partnerek az áruházláncok, de ott kialakították a termelői monopóliumokat velük szemben, és így tudtak megfelelő piaci részesedést elérni. (Pl.: paradicsomtermesztők egyetlen szövetkezetbe tömörülnek.) Elegáns leckét kaphattunk belőle, hogy az egy több, mint háromszáz, vagyis mit ér a Hangya.
De hát miért nem sikeres a magyar szövetkezetfejlesztés? Többféle oka van, politikai, gazdasági, elsőnek azonban lélektani.
Már a Hangya sok évtizeddel ezelőtti szervezésénél bebizonyosodott, milyen nehéz a bizalmatlanság gátjait áttörni. “Minek az a szövetkezet? Kinek jó az? Ki akarja, és miért? Mibe akar ez engemet belerángatni?” És most tegyük hozzá, hogy a kisgazdák évtizeden át fröcsögő szájjal szidják s szidták a “kolhozokat” meg azok állítólagos bolsevik vezetőit, megragadván a gyűlöletkeltésnek minden lehetséges módozatát. Ez utóbbi után kiadni a jelszót, hogy szövetkezetekre volna szüksége az országnak... Hááát!... Megtehető ez büntetlenül? Lesz, aki komolyan veszi? Lesznek, csak kevesen, és azzal a hátsó gondolattal, hogy “ezek” se sokáig húzzák már. A kisgazdák. Politikai akadály azonban a szövetkezeti mozgalom előtt, hogy ugyanazon szájból fújják a hideget meg a meleget is, és ez bizony sokakat óvatosságra késztet. (“Hogyne, hogy aztán meg kizárjanak a támogatásokból!”) És kapcsolódó szempontként kell kezelnünk például a nagyhalászi új típusú szövetkezet esetét, ahol a tagok most azonnal akarnak pénzhez jutni a munkájuk után, és kevéssé érdekli őket a felhalmozás, a fejlesztés, tehát a jövő. Az ilyen attitűd nem éppen a kormányba vetett feltétlen bizalom meghatározó jele.
Sokak szerint a korszerű szövetkezés alapjai akkor sérültek igazán, amikor az Antall-kormány eladta az élelmiszer- feldolgozókat. Az elmélet tetszetős, mert a nyugati szövetkezetek zöme rendelkezik feldolgozóval, rendszerint a legmodernebb kiadásban. Tehát a teljes vertikumnak birtokában vannak, ami itt aligha elképzelhető. Az érvelés azonban sántít. Először is: a termelők sem 1990-ben, sem azóta nem voltak abban a helyzetben, hogy megvegyenek bármilyen üzemet. Másodszor: az eladandó gyárak sürgős tőkeinjekcióra szorultak, és ahol erre nem került sor, ott a hiány végzetessé vált. Harmadszor: a korábbi fiaskók – emlékezzünk csak a MÉK-szervezetre! – fölöttébb kétségessé tették volna, hogy a gazdák tömegesen közös tulajdonhoz akartak volna jutni. Negyedszer: még a magyar tőkések tulajdonlása is felszámolásokkal járt. Ötödször: a banki tulajdonban lévő konzervüzemek – például a Limpex-csoport – éppolyan forgóeszköznyomorban sínylődnek, mint a többiek. Ha a kormány a magyar termelők szándékaira és tőkéjére vár, akkor ma nincs magyar élelmiszeripar.
Az Antall-kormánynak igaza volt, és ésszerűen cselekedett. Erre utal, hogy lassanként eltelt egy évtized, és a mai napig sincs olyan termelői összefogás, amely vevőként jelentkezne a feldolgozóipar üzemeire. Pedig van eladó most is, s egyre több van, ráadásul a felszámolás alatt állók szinte fillérekért megkaphatók.
Nem mellőzhetők azonban a mozgalom újjáélesztését hátráltató valódi gazdasági okok. Elsőül említendő, hogy jó szövetkezet alakításához erős magángazdaságokra van szükség, a sok harmatos gazdálkodó létrehozhat ugyan közös szervezetet, azonban az is harmatos lesz. Erős magángazdaság viszont gyakorlatilag alig kerül, és a létező se akar közösködni másokkal az istennek se, mert neki csak rosszabb lehet, ha egy csomó ember nyűgét is a nyakába veszi. Leküzdhetetlen gazdasági buktató az őstermelő szervezhetetlensége, mert amíg ő feketén el tud adni, addig a kifehéredéstől – ajaj, adó! – annyira fél, hogy a fúrólyukba is bebújna előle. Neki nem kell szövetkezet, mint ahogy nem kell sok tíz- és tízezernek sem, mert nem akarnak ők sem fejleszteni, sem bővíteni, sem tanulni, a céljuk némi jövedelemkiegészítés, lehetőleg adókötelezettség nélkül. És a meglévő téeszek létbizonytalansága sem erősíti az új mozgalmat, pedig ők téesz létükre tagok lehetnének a farmerszövetkezetben is (de képviselőik és a társaságok képviselői tisztségre nem választhatók – ugyan már, miért nem?).
A szövetkezetesedés Dániában már a múlt században megindult, de Boldizsár Iván szociográfiáján kívül más is a honi gazdálkodók elé terítette a korszerű módozatokat. Komló Lászlónak Az ipari mezőgazdaság felé című csodálatos francia útirajza (ha jól emlékszem, 1968-ban jelent meg) szinte leckét adott a vertikális integrációból, amit aztán több területen igyekeztek hazánkban megvalósítani, legátütőbb sikerrel például a baromfiiparban. Ennek lényege az volt, hogy a takarmánygyárak szervezték a termelést egészen a bontott csirke eladásáig. Maga a könyv fölkeltette az érdeklődést a nyugati kooperációs szervezési módszerek iránt, így indultak a magyar szakemberek körülnézni Hollandiától az Egyesült Államokig. Az alap már megvolt, dolgozott Bábolna (CPS), dőlt a kukorica a földekről, és hamarosan dolgozni kezdett Nádudvar is (KITE), a technológiai háttér készen állt. Akkoriban a nyugatiak azzal figyeltek ránk, hogy Kádár mikor szabadítja a KGST-re a farmerjait, amiből annyi volt az igazság, hogy hatalmas élelmiszer-termelő kapacitás alakult ki hazánkban, csak éppen a “béketábor” nemigen tudott fizetni érte. És egyre kevésbé tudott.
Az újmódi szövetkezetek szerveződési módszerei tehát korántsem voltak ismeretlenek a hazai agráriusok előtt, csak éppen jött előbb a gazdasági krízis (itt hamarabb érezhették, mint a “biztos” megélhetést nyújtó ipari üzemekben), aztán a rendszerváltozás, és a teli torokból ordított bolsizás meg kolhozozás. Megállt minden.
Az Európai Unióban természetesen nem várnak ránk. Az utolsó adatok szerint csak zöldség- és gyümölcstermelők 1300 szövetkezetet alakítottak. Óriási szervezetek jöttek létre, nemritkán átfogva egész ágazatok vertikális integrációját (a magyar bürokratanyelv szerint a “termékpályát”), és nem ragaszkodva sem területi egységhez, sem országhatárhoz, mindegyiken túlnyúlnak. Öt éve már harminc olyan szövetkezet szerepelt a toplistán, amelyeknek éves üzleti forgalmuk meghaladta az egymilliárd ECU-t, vagyis akkori áron a 240 milliárd(!!) forintot. (Farkas Sándornak, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága fideszes elnökének előadását idézi az Agrárium című havilap 99/7. száma.) E szövetkezetek képesek megfizetni a legkiválóbb menedzsmentet, képesek hatásos marketingmunkára, és – egyebeket már nem említve – hatalmas összegeket tudnak K+F célokra költeni. Tehát a kezükben tartják a jövendőt is.
Ők, de nem mi. Nekünk mindez nem fontos. Döbbenetes a lemaradásunk! Ha a magyar gazdáknak ezekkel ma kellene versenyt vívniuk, akkor az katasztrófához vezetne. Kár, hogy a kormányzatot ez egyáltalán nem érdekli. Az elmúlt két évben e téren semmiféle előrelépés nem történt, és nem is várható hasonló, tehát hogy a közeljövőben bármit ledolgozzunk a hátrányunkból. Ahhoz hozzáértő és elszánt mezőgazdasági irányításra volna szükség. Ami van, az nem ilyen. Márpedig a szövetkezés – mind a termelő, mind a farmer típusú – a magyar mezőgazdaság kulcskérdése, anélkül lesöprik az útról, akár az expresszvonat a sínre tévedt pelyhes libát.
Itt említendő az érdekvédelmi szervezetek sorsa. Számos egyesület létezik – talán tizenöt –, de ha azt hirdetik is némelyek önmagukról, hogy országosak, az azért nem teljesen biztos. Közülük egy jelentősebb szövetség van, a MOSZ, amely a “bűnös” TOT utódja. Ez független szervezet, és van még néhány ilyen. Akadnak azonban olyanok, amelyek különféle előnyöket élveznek a minisztérium részéről, ha mást nem, akkor ingyenes vagy “kedvezményes” irodahasználatot. Az ilyeneket agrárius körökben eléggé lenéző módon pecsovicsoknak tartják, pedig kár őket lenézni. Ha a miniszter össze akarja ugrasztani az érdekvédőket, akkor csak velük tárgyal, és ők minden esetben nagyon megértőek a felsőbbséggel szemben. Az érdekképviseletek tehát megosztottak, aminek az a következménye, hogy a tavaly nyár végi “agrárbéke”-megállapodást Torgyán miniszter úgy rúgja szét, mint tyúk a töreket, és még azt is megengedheti magának, hogy a kudarcért az érdekvédőket vádolja.
A minisztériumnak nem érdeke – az ágazatnak viszont igen –, hogy az érdekvédelmi szervezeteket súlyuk szerint kezelje. Ne lehessen elismerni azt, aki bármilyen kedvezményt igénybe vesz a kormányzattól, viszont célszerű lenne, ha a tagságát és a befizetett tagdíjakat hites könyvvizsgáló igazolná évről évre, mert így túl sok a handabandázás, túl sok a nagyzolás, a támogatás nélküli hang, nem ismeretlen az egérordítás, hiszen tíz taggal már “országos” érdekképviseletet lehet nyilvántartásba vétetni a bíróságokon. (Dániában egyetlen paraszti érdekvédő szervezet működik. Kikerülhetetlen.)
A legkomolyabb ágazati elemző azonban nem érdekvédő, hanem úgynevezett köztestület: a Magyar Agrárkamara. Alapos a gyanú, hogy a kamarai törvény módosítása elsősorban az FVM-nek állt érdekében. Ha nem kötelező a kamarai tagság, sokan kilépnek belőle, kevesebb lesz a tagdíj, tehát kihúzhatóak az elemző szakgárda alól a gazdasági alapok. Csak bizakodhatunk, hogy a rombolás átmeneti jellegű lesz, és nem végérvényes.
A MOSZ elnöke ellen intézett támadás és a kamarai törvénymódosítás azt mutatja, hogy Torgyán miniszternek és csapatának nincs szüksége tárgyilagos elemző műhelyekre. Sőt ezeket ellenséges érzülettel kezelik.
A nyári agrárdemonstráció során az út felét elfoglaló gazdálkodók mellett néha el-elhaladt egy gépkocsi – általában felsőkategóriás, ára ötmillió fölött –, és a vezetői közül nem egy odakiáltott az elégedetlenkedőknek: – Inkább dolgoznátok, mint támogatásra várnátok! – A címzettek némelyike visszaszólt: – Próbáld meg te!
Támogatásokra gyakorlatilag minden korszerű mezőgazdaságban szükség van valamiféle formában, még az Egyesült Államokban is. Lehet azokat mellőzni, de akkor az Uganda, vagy Banglades. A dotációk fölöttébb változóak, de mindenképpen függenek a belső piacokon kialakult élelmiszeráraktól és az export helyzetétől. Az unióban alapelv volt eddig, hogy a mezőgazdaságban dolgozókat a többi nemzetgazdasági ág dolgozóihoz hasonló jövedelmi helyzetbe kell hozni, különben nem lesz mezőgazdaság. Ez rengeteg pénzt igényelt, de eredményesnek bizonyult, még akkor is, ha most mindenki sokallja az élelmiszer-termelésbe öntött pénzt, és csökkenteni akarják. Csökkenni fog, ez nyilvánvaló, de meg fogják találni azt a határt, ahol az alapvető cél még nem (nagyon) sérül, vagyis az ágazat továbbra is életképes lesz.
Az agrárkamara értékelése szerint a magyar mezőgazdaság éves árvesztesége 350 milliárd forint, és az uniós szinthez képest a támogatási mínusza 270 milliárd forint. Nincs ágazat hazánkban, amely ezt a 620 milliárdos versenyhátrányt kibírná, és az agrárium is nehezen bírja (még egyelőre). Az idei agrártámogatások összege 132,93 milliárd, egy ezrelékkel több, mint a tavalyi felhasználás. (A GDP mintegy 5 százalékkal nőtt.) A 2000. évi keretből azonban tavalyra még 43,45 milliárddal tartozott a minisztérium, így a tényleges támogatási összeg 89,48 milliárd. (Népszabadság, 2000. február 8. Forrás: FVM, Magyar Agrárkamara.) Pedig nem ennyinek kellene lennie! Nem volna szabad ennyinek lennie!
Erre vonatkozóan irányt mutató az 1997. évi CXIV. törvény 1. §-a:
“(1) A központi költségvetés évenkénti elfogadása során… az Országgyűlés biztosítja, hogy az agrárgazdaság, benne a mezőgazdaság közvetlen céljaira, a vidék lakosságmegtartó képességének erősítésére és megőrzésére, valamint a vidékfejlesztés agrárcélokat szolgáló programjaira az 1998. évi bázishoz viszonyítottan reálértékben legalább a bruttó hazai termék (GDP) évenkénti növekedési ütemével arányosan növelt összegű támogatást lehessen fordítani, a nem közvetlen mezőgazdasági támogatások agrárcélokat szolgáló intézményes biztosítéka mellett. A magyar agrártermékeknek az Európai Unióhoz mért támogatottsági hátrányát az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkig fokozatosan csökkenteni kell.
(2) A Kormány a támogatás részletes feltételeinek meghatározása, valamint a támogatási kérelmek elbírálása során gondoskodik az (1) bekezdésben foglaltak érvényesüléséről.”
A következő paragrafus rendelkezik róla, hogy a kormány kialakítja és az országgyűlés elé terjeszti az agrárpolitika középtávú tervét, és a földművelésügyi miniszter útján évente jelentésben számol be az agrárgazdaság helyzetéről.
A törvény ma is érvényben van.
A törvényt nem tartotta s nem tartja meg senki. Se az országgyűlés, se a kormány. Meglepő is lenne, ha az omnipotencia kellemetes hitében lubickoló végrehajtó szervezetünk számára éppen e jogszabály jelentene magatartási korlátot. És e tényen az sem változtat, hogy Torgyán miniszter tavaly 413 milliárdot kért a költségvetésből. Ebből a mostaninál kétségtelenül több jutott volna a mezőgazdaságnak, de még több “az intézményrendszer fejlesztésére”. A pénzügyesekkel folytatott vita mintha porhintés lett volna, populizmus, hogy “lám, én kérek, de nem adnak!” A minisztérium a kért összeg kétharmadát megkapta, de aztán annak is csak a fele jutott a gazdálkodóknak.
Alig telt el az év fele, világossá vált, hogy a támogatási keret nem lesz elegendő, hiába szigorították meg az ésszerűség határain messze túl az igénylések feltételeit. Jellemző például, hogy a földalapú támogatások regisztrációjának határidejét már a korábbi április helyett július közepéig kitolták, mégsem sikerült az egyébként jogosultnak hitt tömeg felénél többet jegyzékbe foglalni. Az pedig ma már természetes, hogy az idén járó dotációk egy részét majd jövőre fizetik ki.
“Az intézményrendszer fejlesztésére” az FVM majdnem pontosan ugyanannyi milliárdot áldoz, mint amennyi ténylegesen a mezőgazdaságra jut. Hogy kik lesznek ennek a haszonélvezői? Nem kell találgatnunk. A volt környezetvédelmi miniszter létrehozott egy miniszterbarát zöldmozgalmat a kombattáns zöldek ellensúlyozására. Édes csemetéjének vásárolt a főváros Szófia utcájában egy palotát, és azt luxus módon berendezte. Meg nem cáfolt híradások szerint ott még a portásnak is kisgazda pártkönyvvel kellett rendelkeznie. Ennek ismeretében a tízmilliárdokkal kistafírozott intézményrendszer belső dolgairól már vizsgálódni is fölösleges.
A támogatások odaítélése sem mentes pártpolitikai szemponttól. Egyre kevesebb az a dotáció, amely normatív – tehát a jogszabály által meghatározott körben jár –, és egyre több, ami kizárólag megpályázható, tehát ami nem jár, de adható. Ott tartunk, hogy sok értelmes üzleti tervvel már nem is pályáznak a gazdálkodók, mert nem kisgazda párttagok, és ezért semmiféle eredményt nem várhatnak. Ehhez csupán azt kell hozzátenni, hogy az FKGP elfoglalta a területfejlesztési tanácsok főbb posztjait is, mondván, hogy övék a vidékfejlesztés.
Vannak azonban másforma jelenségek is e körben. Tavaly szeptemberben az agrárbéke-megállapodás keretében rögzítette a minisztérium és az érdekvédelem, hogy konszolidálni kell a gazdák hiteleit. Olyan gazdasági helyzet alakult ki, hogy a szükséges részletek visszafizetése több mint illuzórikus, annak meg semmi értelme, hogy itt tömeges árverésekre kerüljön sor. A minisztérium végül elkészítette a kibontakozási hitelről szóló rendeletét és annak részletekbe menő pályázati felhívását – nyolc hónappal később. Közben telt az idő, ketyegett a kamatóra, lejártak a hitelek – vagyis a vállalt feladatának olyan késedelemmel tett eleget az FVM, amely késedelemmel csak növelte a gazdálkodók amúgy is tetemes bajait.
Aztán egy másik. Tavaly májusban és júniusban három súlyos jégverési hullám söpört végig az országon. Nem lényegtelen, hogy mezőgazdasági biztosítást rendkívül kevesen kötnek, arra már egyszerűen nincs pénz, a vallásosabbak imával próbálják a felsőbb hatalmakat jobb belátásra bírni. Még az sem használt. Irtózatos károk keletkeztek. Torgyán miniszter sugárzó arccal jelentette be, hogy segíteni fognak a jégkárt szenvedett gazdálkodókon. Hamarosan – nem egészen, hiszen szeptemberben – meg is jelent a rendelet, hogy az ültetvények hektárja után százezer, azaz a szántóföldi károk esetében pedig 23 ezer forint támogatás igényelhető. Nem ennyi jár, hanem ennyi igényelhető. Gondolom, mennyire örült a gazda, akinek almását csontig leverte a jég – legalább másfél millió a kár –, és a miniszter beígér neki százezret. Vagy akinek a búzáját nemcsak kicsépelte, hanem azonnal el is vetette a zivatar, az meg a huszonháromnak. Aztán jött a lényeg: az a száz csak hatvanat ér, mert ennyit lát jónak a minisztérium, a 23 meg tizennégyet se egészen.
Most a belvíz meg az aszály tényleg hatalmas károkat okozott. Torgyán miniszter sugárzó arccal jelentette be, hogy az FVM majd megsegíti a károsult gazdákat...
Összegezve: A támogatások dolgában az elmúlt két év a kormányzat részéről elkövetett törvény- és szószegések sorozata volt. Az érdekvédők még tárgyalnának, de a miniszter annyira megsértődött a saját vétkei miatt, hogy nem akar szóba állni velük.
Először is: hány dolgozója van a mezőgazdaságunknak?
Két szám látott erről napvilágot. A KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg megye statisztikai évkönyve – 1998 (a továbbiakban KSH-Szabolcs) szerint a mezőgazdasági, erdőgazdasági és halászati gazdasági szervezetek alkalmazásában 1998. évben 144 682 fő állott. Ebben nyilván nincsenek benne az egyéni vállalkozók, továbbá a társas vállalkozások nem alkalmazott dolgozói. Más, csaknem egybehangzó adatok szerint e gazdasági körben 270–280 ezer főállású dolgozott. Ez utóbbi lehet reális. Az agrárkörben az országban 11 210 társas vállalkozás működött. (KSH-Szabolcs) Az egyéni vállalkozók száma sem nagyobb – valószínűleg. Sokan átmentek őstermelőbe. Az alkalmazottak körében – a hírek szerint – a 40 ezer forintos minimálbér-tervezet nyomán 2000 nyarán gyors leépítéshullám kezdődött.
Az alkalmazásban állók átlagkeresete 1998-ban
|
Bruttó |
Nettó |
|
|
Ország |
68 718 |
45 675 |
|
Agrárium |
48 520 |
34 938 |
(Forrás: KSH-Szabolcs)
Megjegyzendő: sehol, egyetlen ágazatban sem volt alacsonyabb az átlagkereset, az egészségügyben sem. E jövedelmek azonban még mindig sokkal szebbek, mint amit a valóság mutat.
A jövedelmek nagysága egy gazdasági ágazatban természetesen alapvetően a munka termelékenységétől függ. Nemrég erről igen figyelemreméltó elemzés látott napvilágot – az elkövetőjét viszont borítsa jótékony homály. Eszerint a magyar mezőgazdaságban igen kiváló e mutató, hiszen milyen hatalmas értéket hoz létre a 280 ezer dolgozó, s jobbak vagyunk még néhány uniós agráriumnál is. Ha ez igaz lenne! Csakhogy az elemző kifelejtette az osztóból azt az 1–1,2 millió ős- és kistermelőt. Ami kétségtelen: lehetetlen megállapítani, hány fő munkaidejét tartalmazza az itt létrehozott terméktömeg. Még az sem tisztázható, sőt körülbelülre sem becsülhető, hogy mekkora értéket teremtett e réteg, hiszen a számla nélküli üzletkötések tíz- és tízmilliárdokat nyelnek el. A foglalkoztatottak száma is titok, hiszen (1) az őstermelés nem hoz létre munkahelyeket, (2) az alkalmi munkavállalói könyv pedig akkora kormányzati tévedés, mintha macskával akarnánk káposztát etetni. Azok fognak közteherjegyet váltani, akiknek célja a közterhek feltétlen elkerülése? Ugyan!
E jókora tömeg azonban mégis elhanyagolhatatlan szerepet játszik a mezőgazdaság termelésében, és bizonyos, hogy az egy főre jutó termelési érték az említett módon számítottnak legföljebb az ötöde. Vagy még kevesebb. De az borítékolható, hogy a precíz uniósok mennyire fognak majd örülni a magyaros pontosságnak.
A termelékenységünk siralmas. Vegyük összehasonlításul a dán példát. A hazánkhoz képest fele területű és fele népességű országban 60 ezer farmer és 35 ezer alkalmazottja dolgozik a mezőgazdaságban. Évi 23 millió sertést hizlalnak meg és vágnak le (nálunk ötmillió sertés végzi a vágóhidakon), és ezt a mennyiséget el is adják. E létszám olyan termelékenyen dolgozik, hogy képes a világ élelmiszerexportjának 3,1 százalékát előállítani, a sertéshús exportjából pedig 23 százalékkal részesedik. (Tanács István: Ki lehet farmtulajdonos Dániában? – Népszabadság, 2000. július 13.) Alig várják, hogy mi is tagja legyünk az uniónak: újabb piacot látnak bennünk a sertéshúsexportjuknak.
Az őstermelők kérdése ma megoldhatatlan ellentmondása a magyar mezőgazdaságnak. Maga az intézmény a Kádár-
korszak megnyugtató ellátást eredményező találmányából, az árutermelő háztáji gazdálkodásból nőtt ki. Azóta sem volt kormány, amelyik hozzá mert volna nyúlni, némelyik még a regisztráció gondolatától is visszatáncolt. (Az unióban mindenféle termeléssel tételesen el kell számolni, és persze a jövedelemmel is.) Egy-egy hírlapíró homlokára csapva dicsérte Torgyán miniszter ravaszságát, aki a regisztrációt nem büntetéssel próbálta kicsiholni a tökfekete gazdálkodásból, hanem támogatások mézesmadzagját húzta el az érintettek orra előtt. Kétségtelen, eredményesnek látszott a módszer, csakhogy más a hűvös a minisztériumi irodákban, és más a kapáló ember tarkójára sütő nap heve. A kiváltott őstermelői igazolványok tulajdonosainak legföljebb harmada, fele, vagy talán 60 százaléka regisztráltatta magát, Isten tudja a pontos adatot, a magyar statisztika nem. Vagy nem köti a nyilvánosság orrára.
Az őstermelők igazolvánnyal rendelkező részének javát teljesen hidegen hagyják a támogatásokról szóló ígéretek. Piculákról van szó, garasokról, és a megszerzésük sokszor több időbe, fáradságba, hivatalnokok pimaszságával való küszködésbe, méregbe, dühöngésbe, útiköltségbe és menet közben lehajtott sörökbe kerül, mint amennyit végül kaphatnak. Másrészt van egy igen-igen széles réteg, amelyik őstermelői igazolvánnyal sem rendelkezik, őket kistermelőknek hívják – ami többnyire igaz is. Teli vannak velük a piacok, és nemcsak a kicsik, hanem a nagybanik is. Ez az egész ős- meg kistermelés az adóelkerülés és a fekete gazdaság törvényi úton szabályozott melegágya, és a hozzá kapcsolódó biznisz hullámkörei szinte átfedik az egész gazdasági életet. (“Én nem kérek és nem adok számlát!”)
Az unióban ismeretlen az adómentes jövedelemszerzés, és ismeretlen az őstermelő fogalma is. Aki kilép a piacra, annak könyvelnie kell a költségeit és bevételeit, és mindezekkel elszámolni az adóhatóság előtt. Két lehetőség van: vagy számolunk eme jövővel, vagy tudomásul vesszük, hogy ez a tömeg aligha akar majd uniós tag lenni. Neki még akkor is jobb a mostani állapot, ha néha felhorgad a gazdasági helyzetének kellemetlenségei miatt. A népszavazás eldöntője lehet, és ez az ország jövője, honpolgáraink jóléte, életminősége és boldogulása szempontjából reális veszély. Épp e szempontból különösen érdekes, hogy Torgyán miniszter és pártja minden eszközzel támogatja e réteget, még a termelés legértékesebb oszlopaival szemben, azok kárára is.
Nem tudható, milyen jövedelmeket képes megszerezni e milliós tömeg, csupán az látszik bizonyosnak, hogy a szóródás óriási. A zöm, a túlnyomó többség még az alkalmazotti keresetek elérésére sem képes, van viszont egy maximum ötszázalékos – vagy annál is kisebb – arányú haszonélvező, akiknek legfőbb gondjuk, hogy 250 ezer forintos éves bevételnél többről semmiképpen se legyen papírjuk, akkor se, ha ennek százszorosát teszik zsebre. Nem elhanyagolható a gazdasági társaságok és szövetkezetek “őstermelői” biznisze sem: ők a termelés munkaigényes fázisait adják át szerződéses úton álőstermelőknek, hogy annak elvégzéséért ne munkabért kelljen fizetni, s ne társadalombiztosítási járulékot, egészségügyi hozzájárulást, és a személyi adóval se kelljen bajlódni. (Meg kell jegyezni: az eljárásuk törvényes.)
Már az is tömeges felháborodást eredményezett, hogy az önkormányzatok iparűzési adó bevallására szólították fel az őstermelőket. A kistermelők jót mulattak az első eseteken: őket aztán keresgélheti a hivatal, nekik semmiféle papírjuk nincs, nem volt, és nem is lesz.
Összességében ez az egész intézmény egy adóelkerülő lehetőség, amely a feje tetejére állítja a piacokat. Ahol ugyanis az őstermelő eladóként megjelenik, ott a közterheket fizető vállalkozóknak bizony tetemes kárt képesek okozni. Még olyan helyen is, ahol aztán végképp nem gondolnánk. Erről mondja dr. Csoma Antal, a Haltermelők Országos Szövetségének elnöke (amúgy a Körösi Halász Szövetkezet elnöke) a következőket: “A piacon megjelennek olyan termelők is, akik nem regisztráltatták magukat. Ők olyan alacsony áron adják a halat, ami a kis mennyisége ellenére is felborítja a piac egyensúlyát... Sok kistermelő nem gondolta végig, mit jelent hallal foglalkozni. Van, aki néhány hektáros vízrendszerrel került halászat közelébe, azt gondolván, hogy ez jó üzlet. Aztán menet közben döbbentek rá, hogy mennyi munka van e mögött, s hogy a piac is korlátozott. Ezek a kistermelők azok, akik kénytelenek a megfelelő súlyra hízott halat olcsón piacra dobni, megzavarva ezzel az egész folyamatot.” (Halászati Lapok, 2000. július)
Az bizonyos, hogy ennek ellenére az őstermelők zöme nem nyaral (telel) sem a Kanár-szigeteken, sem Mauritiuson. Ha a kormány azt az utat választaná, amit eddig az unió, hogy az átlagos jövedelmek szintjére kiegészíti a mezőgazdasági kereseteket – és a követelések burkoltan erre irányulnak –, ahhoz számításaim szerint minden egyéb – piacra jutási, beruházási, ültetvénytelepítési és más – támogatás mellett legalább évi 500 milliárd forintra volna szükség. Ez abszurd összeg! Ilyet a költségvetés nem viselne el – hát még ha a többi alulfizetett ágazat is (például az egészségügy) hasonló igényekkel lépne föl!
Az őstermelő azonban a magyar politika áldozata. Évtizede szajkózza neki az elit, hogy a farmergazdaság a családi gazdaságok boldog jövője, a kétkezi ember értéke, meg hogy mindenki ezt támogatja, de aztán teljes erővel. Mondhatni két pofára. Évtizeden át nem hallatszott egy józan hang se, hogy “ember! ez anyagi, szellemi tőke nélkül nem fog menni!” Hogy három-négy tehénke évi húszezer liter tejéből nem lehet megélni, mert annyit képtelenség fizetni érte, hogy jövedelmet tartalmazzon. Hogy tíz-húsz eladott (többnyire zsíros) hízott sertés nem gazdálkodás, még a kétszáz se – egy családnak legalább négyezer állat fölnevelésére van szüksége évente, ha annak legalább az abrakját maga megtermeli. Hogy húsz-harminc hektár búza learatásából nincs fölélhető jövedelem. Hogy annyi területre nem érdemes gépesíteni. Hogy... Nincs értelme folytatni, pedig kellene.
Nem, a politika ajkát igaz szó véletlenül sem hagyta el őstermelés ügyében. Ha minden olyan országgyűlési képviselő lemondana a mandátumáról, aki ez ügyben hazudott (nemcsak elhallgatott, hanem hazudott), akkor azonnal választásokat kellene kiírni, mert elnéptelenedne a parlament. Hitegetés, ámítás, áltatás, bolondítás... De vajon miért hitték el mindezt százezrek? Mert jó volt elhinni. Mert a nehéz helyzetben, az egyre romló körülmények között bízni kellett valamiben. Mert úgy tűnt, hogy az ember a két keze munkájából meg tud majd élni. Mert lehetett álmodni.
Hanem az ébredés!... A macskajajos másnaposság, a rum okozta kínzó fejfájás ahhoz képest kedélyes mulatozás lesz.
És a hitegetésben a kisgazdák kezdettől fogva mindenkit felülmúlnak. Torgyán pártvezér cselekedeteit az vezérli, hogy meggyőződéssel vallja: pártjának szilárd, tántoríthatatlan támaszai az őstermelők. Ma miniszterként mindent megtesz, hogy a kedvükben járjon. (Nemigen sikerül.) A mezőgazdasági támogatásokat akár az őstermelők szociális ellátmányának is nevezhetnénk – különösen a gyakorlati megvalósulásukban. (Egy példa: ha egy vállalkozó késik valamely közterhének befizetésével, és közben valamely egyébként neki járó támogatást igényel, azonnal a jogtalan igénylés vétkét követi el. Jobb esetben nem utalják át, rosszabb esetben az ellenőrzés tárja föl... Ilyen veszély az őstermelőt nem fenyegeti, mert ő nem fizet közterheket – már ha a helyi adót nem számítjuk ide. Az őstermelő megkapja a támogatást, és nem ellenőrzi az APEH.)
A mezőgazdaságban dolgozók jövedelmét nem lehet a támogatásokra alapozni, a vállalkozásoknak az árakból kell megélniük. A hazánkban kialakult élelmiszerárak manapság az uniós – tehát világpiaci szintű – áraknak a felét, olykor a harmadát teszik ki. (Ne tessék, kérem, az ottani keresetekre hivatkozni. A benzin vagy a televízió sem olcsóbb nálunk, a telefon például drágább is, és általánosnak tekinthető, hogy az árszint a fejlett országokéhoz hasonló. Kivéve az élelmiszereket.) Ez a lakosságnak jó, a kormánynak meg még jobb, mert az alacsony – vagy annak mondott – infláció egyik elhanyagolhatatlan tétele, hogy a kenyér ára annyi, mint öt éve, a húsé meg mint kettővel ezelőtt. A multinacionális bevásárlóközpontok tesznek róla, hogy drasztikus árdiktátumaikkal lenn tartsák ezeket, és segítségükkel óriási profitot sikerüljön bekasszírozniuk. A termelők és feldolgozók pedig védtelenek velük szemben, és évek óta csak ölbe tett kézzel siránkoznak, hogy milyen szemét módon járnak el velük szemben a legnagyobb vásárlók, nem elég, hogy keveset adnak a termékért, még polcpénzt is követelnek rajtuk, marketingköltséget, akciózást meg ki tudja, még mit. Csakhogy kár a multikat okolni. A multik megteszik, amit megtehetnek, a termelők és feldolgozók azonban elmulasztják: az unióban jók az alkupozícióik, mert a létrehozott óriási szövetkezetekkel kevéssé lehet lacafacázni. Itt meg semmilyen szövetkezés nincs.
Az a gond, hogy ennek a mesterségesen alacsony árszintnek következményei lesznek. Tételezzük föl, hogy valamely ágazat teljesen kifekszik. Áru lesz, csak külföldről jön majd, és nem száz forint körül alakul majd egy liter tej, hanem a háromszorosa körül. A lakosságnak jó a mai krajcáros ár (már akinek krajcárosnak számít), és a 10-20 százalékos emelkedést minden további nélkül, a tendencia megértésével tudomásul veszi. (Nem így a felkészületlen – és főként a “jelképes bérért” alkalmazott – sajtódolgozók, főként elektronikus “riporterek”. Rendkívül éles hangulatkeltés folyt például júliusban a hús árának fölemelése okán, holott az csak az 1998-as szinthez tért vissza, kényszerből. Meg kell jegyeznem, hogy a rendkívül gazdag Belgiumban – és a korántsem kukaguberálásból élő Svájcban – már évtizedekkel ezelőtt grammra vásárolták a húst, és nem kilogrammra, ahogyan nálunk mostanság is teszik. És azt is meg kell jegyeznem, hogy a 78 milliárdos adózás utáni nyereséget elérő MATÁV-ot igazából békében hagyták, holott az még ezek után is árat emelt. Vagy a telefon csak az infarktusosaknak létszükséglet, demagógok?!)
Az árak ellentmondásaira hívta föl a figyelmet az agrárkamara, amikor a kormány elé tárta a helyzetet. Ha az agrárium szolid emelési törekvéseit nem tolerálja a társadalom, akkor olyan kihívás érheti, amely az uniós tagságunkba kerülhet. Ha a mienk nem közelít azokhoz, akkor a magyar élelmiszertermelés tönkremegy, az ottani árak sokkjától pedig megretten a lakosság, és a népszavazás során ennek a felvételi kérelmünk elutasítása lehet a vége. A kormány a kamarai figyelmeztetésre eddig nyilvánosan nem válaszolt, de aligha várható, hogy az aggódó levél bármiben is politikájának megváltoztatására késztetné.
A jövedelemszerzés további ellentmondása, hogy az indokolatlanul nagyszámú agrárnépesség ellenére a magyar mezőgazdaság szinte leküzdhetetlen munkaerőhiánnyal küzd! És ez általános! Egyszerűen képtelenség például, hogy Szabolcsban, ahol országosan az egyik legmagasabb a munkanélküliség szintje, a kézi munkát igénylő vállalkozások csak törvényszegéssel képesek vállalt feladatuk elvégzésére. A támrendszeres uborkatermesztők – egy fél hektár berendezése meghaladja az egymillió forintot – például idejében, harminc nappal a kezdés előtt munkanélküliek kiközvetítését kérik a munkaügyi központtól. Megkapják. A kiközvetített dolgozók egy része kapásból visszautasítja a munka felvételét, vagy el sem megy a megadott helyre. Ha marad néhány munkaszerződést kötni hajlandó, az két-három nap jelenlét után eltűnik. Pedig a kordonos uborka szedése nem igazán nehéz fizikai munka, akár ülve is végezhető. Csakhogy ez a növény az, amelyik nem tűri a szüret elmulasztását, itt egy-egy nap kiesés százezres károkat okozhat. (Minél nagyobbra nő az uborka, annál kevesebbet ér.) Az uborkások ilyenkor kénytelenek kárpátaljai vagy erdélyi munkásokat beállítani, felkészítve őket, hogy ellenőrzés esetén aztán usgyi a közeli kukoricásokba. Nincs idő újabb harmincnapos kísérletezésre. De az ellenőröket, rendőröket se kell félteni: a faluba tartó munkásokkal felmutattatják a kezüket, mert az uborkaszedés nyomait nem lehet könnyen eltüntetni. Az eljárás embertelen, megalázó, és mellesleg ez is törvénytelen.
Mert valami baj lehet a törvényekkel. A munkaügy nem ad ki külföldinek a mezőgazdaságba szóló munkavállalási engedélyt, mert a hazai munkanélkülieket kell kiközvetítenie. A hazai munkanélküli meg számol: alig keresne többet, mint amennyit a jövedelempótló támogatás helyébe lépő rendszeres szociális segély jelent. (A közmunka meg nem tart sokáig, és ott különben dolgozni se nagyon muszáj, mégis bért fizetnek.) És így fordulhat elő, hogy Makó környékén csak akkor nem csípnek el romániai napszámosokat a hagymatisztításban, amikor nem ellenőriznek, a szatmári dohányosoknál meg az az ellenőrzés akadálya, hogy nehéz kitalálni, merrefelé törik a cigarettának valót.
Azt hiszik valahol, hogy a külföldiek eltiltásával csökkenteni lehet a munkanélküliséget. Nem lehet. Németországban négymillió állástalant tartanak nyilván, és mintegy hárommillió török dolgozik. A szüreti időszakban a mexikóiak megindulnak Kaliforniába, és a gyümölcsök érésével haladnak mind északabbra. Andalúziában lassanként megszokottá válik az afrikaiak munkavállalása. Csak nálunk látnak ebben vörös posztót kényelmes hivatali székekben. Ha a státustörvény lehetővé teszi a romániai vagy kárpátaljai magyarnak, hogy évente három hónapot mindenféle külön engedély nélkül dolgozzon hazánkban, akkor az értelmes és célszerű rendelkezés lesz.
De más gond is van. Egy kiváló balmazújvárosi kertész mondta el, hogy rövid idő alatt negyven főt kellett elküldenie, mert nem értették meg, hogy a bérért dolgozni is kellene. És a településen őt szar embernek tartják, mert követel. B. A. nyíregyházi agrárvállalkozó: “Munkaerőhiány van, mert aki munkaerőnek számított, az önállósította magát, a többiből meg három-négy tesz ki egyet.”
Itt térek vissza az áru kikészítésére. Gyakran adódik alkalmam olyan kamion érkezését látni, amely Dél-Tirolból hoz almát, persze dobozban, nem faládában, és nem is olyan gyönyörűen elrendezve, mint ahogyan a spanyolok képesek rá. Mégis úgy tűnik, mintha hozzájuk képest a magyar Elstar, Idared, vagy Gala almákat a földről szedték volna föl egy szélvihar után. 100-150 forintért adnak egy kilót, vagyis 8-10 darabot, amazokból meg hetvenért egyetlenegyet még Nyíregyházán is. Árukikészítésben sehol sem tartunk hozzájuk képest, mert erre nincs elegendő és mi több, felkészült munkaerőnk.
Pedig javul az árukikészítés. A hazai étkezési paradicsom termesztői már látványos kínálattal jelentkeznek, a szőlősök, őszibarackosok is – aminek az a legnagyobb baja, hogy legföljebb kisteherautónyi mennyiségről lehet szó. Vagyis amennyit a család képes megcsinálni. Külföldre azonban ilyen mennyiséget nem szállítanak, oda kamiontételre volna szükség. Annyit persze egy-egy megyében sem lehet összeszedni, a fajták azonosságáról nem is beszélve, mert az ahány, annyiféle. Ez pedig a magyar friss termékek exportjának nehezen leküzdhető akadálya.
Az elsorolt leltárra vonatkozóan megállapította az igazmondásáról elhíresült Torgyán miniszter, hogy soha nem volt a magyar mezőgazdaság ilyen jó helyzetben, mint most.
Mi hát a bajok valódi oka?
Az első, hogy egyetlen kormány sem látta át: piacgazdasági, vagyis – tetszik, nem tetszik – kapitalista viszonyok közé kerültünk, és ennek gazdaságpolitikai hatásai vannak. Nem lehet a mezőgazdaságban sem szociálpolitikát gyakorolni, sem harmadikutas illúziót kergetni, mert egyik is elegendő, hogy csődtömeggé tegyük az egész ágazatot. Hogy a kisgazdák ezt nem látják át, az nem meglepetés, de hogy a Horn-kormány egyébként felkészült szakgárdája is belesüljön a válságkezelésbe!...
További ok, hogy a Fidesznek egyszerűen nincsenek agrárszakemberei – akit annak neveztek ki, az ma már a Gazdasági Minisztériumot boldogítja –, ennek következtében még csak bírálni sem képesek az FVM munkáját. Ha ugyan akarnák... A bajokért való felelősséget azonban mindenképpen Orbán Viktor miniszterelnöknek kell viselnie – és a választásokon ennek eredménye szinte bizonyosan meg is látszik majd –, pusztán azért, mert ilyen a kormányzati rendszer.
További ok, hogy a kisgazdák az első szolid év után mélyebben bele kívántak nyúlni a húsosfazékba, és ebben semmi sem akadályozta, akadályozhatta meg őket. Nem készült el az agrárgazdaság középtávú fejlesztési terve – ígérik ugyan, de hát két év alatt mégiscsak össze lehetett volna hozni –, ez azonban nem baj. A gyakorlatilag lefejezett, szakgárda nélkül maradott minisztériumban nincs meg, az FKGP-ben pedig soha nem volt meg az a kívánatos hozzáértés, amit egy ilyen terv elkészítése igényelne. (És akkor még finomabban is fogalmaztam, mint Raskó György.) A kormányzás eltelt felében semmiféle stratégiai kísérlet nem történt arra vonatkozóan, hogy az agráriumot miként lehetne kivontatni a mély kátyúból. Nyilvánvaló, hogy a kisgazdákat immár csak a megszerezhető zsákmány érdekli, és nem a közjó szolgálata. Ez két szakterület igazgatásán kirívóan meglátszott. (A másik a Pepó-
féle környezetvédelem.)
Különösen az országgyűlési és önkormányzati választások között olyan klientúra csapódott a kisgazdák mellé, amely klientúrát aztán sem a múlt nagyjai, sem a dicsőséges kormányzás lehetősége egyáltalán nem érdekelte. Némely azóta magas sarzsit kapott személy előéletéről rémtörténetek keltek lábra, ám csak kevesen hitték, hogy azok kitaláltak, és a többségnek volt igaza. A kisgazdáknak eme siserahaddal sikerült elfoglalniuk a fontos pozíciókat, főként a pénzosztó hídfőket – FVM-hivatalokat, területfejlesztési tanácsokat, egyebeket –, és ezek után csak a bolond csodálkozott rajta, hogy például Szabolcsban egyszerre húsz település polgármestere lépett be az FKGP-be.
A Kisgazdapárt pedig – élén a pártvezérrel – a hatalom birtokában megengedhette magának azt a példátlan botrányt, hogy támadja saját “alattvalóit”, amikor azok demonstrálni készültek. (Mert alattvalónak tekinti őket.) Nyilvánvaló, hogy ez idegen a demokratikus rendszertől, mint ahogyan idegen ez a párt is. Kérdés, hogy a jövőben képes lesz-e európai politizálásra, vagy pedig el fog tűnni a süllyesztőben. Úgy tűnik, ez utóbbi bekövetkezése elkerülhetetlen.
Az agrárium bajainak minden egyéb, kisebb vagy súlyosabb oka ezekből következik. Országunk szerencsétlensége, hogy ezen ágazat krízise eltakar egy olyan momentumot, amely valóságos katasztrófát eredményezhet.
A pipacsok a romlás virágai. (Habár... Habár a Les Fleurs du Mal kötetcímet Szerb Antal A Gonosz virágai szavakkal magyarította.) Az igazi kérdés ugyanis az, hogy kívánjuk-e az uniós tagságot. Kívánjuk-e, hogy szembenézzünk a gazdasági kihívásokkal, kívánjuk-e, hogy valóban tudásalapú legyen a társadalmunk, kívánjuk-e, hogy a valódi teljesítmények valódi értékükön minősíttessenek, és erőfeszítéseinkért cserébe az irigyelt életnívót mindjobban megközelíthessük. Úgy látszik, honfitársaink döntő többsége itt vágyik olyan életminőségre, amilyen eddig csak ott valósult meg. Csakhogy van egy idegesítő görcs: nekik is hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy az ország kormánya nem egészen így látja, és könnyen lehet, hogy belátható időn belül nem csatlakozhatunk a tizenötökhöz. És nem azért, mert amazok nem akarják.
A hatalommánia ugyanis legföljebb szavakban kívánja az uniótagságot, de például arra is gondol, hogy egy kevéssé sikeres választás után esetleg neonáci szövetséges után kell néznie, és annak odaát nem szoktak tapsolni. Kebelbarátja számot vet véle, hogy a mostani legfőbb támaszai – az őstermelők – az unióban nem lehetnének adóelkerülők, és akkor hányan szavaznának rájuk. A piacgazdaság populista tagadása – gázár-beavatkozás, gyógyszerárvita, földügy – tény, amelyet a kenetteljes unióbarát szavak csak kevéssé tudnak leplezni. De már olykor a szavak sem titkolják az akaratot: “Az Európai Unión kívül is van élet.” Lehet leckéztetni a németeket vagy a franciákat, de az következhet belőle, hogy a magyar miniszterelnököt csupán egy kézfogásra méltatják, vacsorára például már nem hívják meg. A dilettáns külpolitika hamar javítható ugyan, azonban az uniós tárgyalásokon előterjesztett némelyik eszement derogációkérésnek az alkukban az ország lakosságát hátrányosan érintő súlyos következményei szoktak lenni.
Mindez azért érdekes, mert a két év agrárleltára jól mutatja: egy lépéssel sem kerültünk közelebb hozzá, hogy az unió korszerű mezőgazdaságával versengve megálljuk a helyünket. Romlott a helyzetünk. Egyetlen momentum sem igazolja, hogy a koalíció valóban fel akarná zárkóztatni a magyar vidéket a nyugati civilizációhoz. Hagyjuk a hazug eufemizmusokat, hagyjuk a célozgatást, hagyjuk a miniszterelnök otromba kijelentéseinek körmönfont elemezgetését, beszéljünk pórias egyenességgel. A tények könyörtelenül tükrözik: az Orbán–Torgyánkormánynak nem célja, hogy Magyarország az Európai Unió tagjává váljék, csak ezt még nem merte nyíltan bevallani a társadalom színe előtt.