Fáy Miklós

Zaklatók és zaklatottak

Elmondok két történetet. Az első vidám, a másik felkavaró. Ugyanaz benne a negatív hős, vagy ha nem is negatív, de az, aki a rövidebbet húzza, Herbert von Karajan. Az elsőben Karajan háromoldalas táviratot ír Birgit Nilssonnak, a svéd drámai szopránnak, mert föl akarja kérni egy fontos Wagner-szerepre. Karajan egyebek között a szónak is mestere, némileg fellengzősen, de meggyőzően és lekötelezően ír a művészetről, a zene szolgálatáról, arról, hogy Nilsson és ő zenetörténetet tudnának írni, végre egyszer Wagner megkapná azt, ami jár neki. Nilsson válasza aláírással együtt is mindössze két szó: “Busy. Birgit.” (Magyarul sajnos nem két szó a válasz, ami annyit tesz, hogy nem érek rá, de így is érezhető a földközelisége, a vagánysága és a sajnálkozás teljes hiánya.)

Herbert von Karajant ma, tizenegy évvel a halála után is nehéz szeretni. Könnyű becsülni, nagyra tartani, elragadtatásba esni a hagyatékot hallgatva, de a lényében van valami, ami taszító, ijesztő, kíméletlen, valami barátságtalan, magába forduló, rendíthetetlen és zsarnoki, amely miatt jólesik látni, hogy beolvasnak neki, ha az egyszerű, hétköznapi józanság különösebb köntörfalazás nélkül közli vele, hogy “le vagy szarva”. Karajan külseje, hideg, kék szeme, szélcsatornában beállított frizurája olyan, mintha egy amerikai filmhez kísérletezték volna ki mint tökéletes, kegyetlen és intelligens náci gonosztevőt, mindez pedig megfűszerezve a valóságos náci párttagságával különlegesen borzongatóvá teszi, kihívja, hogy zene helyett a karmesterek diktátorságáról, művészet helyett a művészek pénzéhségéről és mindenhatóságáról beszéljenek. Karajan a háborút túlélő Cipolla, ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek, akkor némi valóságos cipollai képességekkel. Egyszer Elisabeth Schwarzkopffal ücsörgött a repülőtéren, amikor meglátott egy nőt, aki neki háttal ülve a férjével beszélgetett. Karajan nagy összegű fogadást ajánlott Schwarzkopfnak, hogy ha elkezdi nézni a nőt, akkor a nő egy percen belül megfordul, és ránéz. Harminc másodperc múlva Karajan nyert.

Ugyanez a képesség zenére, pontosabban vezénylésre fordítva Karajan saját szavaival: “Előre tudom, hogy mi fog történni. Ha a játékos jól reagál, akkor nincs szüksége sem a gesztusra, sem a pillantásra. De ennek az ellenkezője is igaz: azt is érzem, ha valami rossz következik be a zenekarnál. Megérzem, hogyha a játékosnak gondjai vannak a légzéssel, és a kedvéért gyorsítok. Érzem a muzsikus félelmét egy nehezebb résznél, és segítek neki, hogy együtt minél hamarabb túljussunk azon a részen.” A másik oldalról, a zenekari tagok oldaláról nézve ugyanezt: “Amíg csukva a szeme, minden rendben van. Ha kinyitja, akkor van baj.”

Akkor most jöjjön a másik történet. Az időpont 1955, a főhős Peter Gibb, hegedűs, éppen kisegítőként szerződtették a londoni Philharmonia zenekarhoz, az amerikai turné alkalmából. A koncertsorozat alapvetően sikeres, némileg megzavarják ugyan a náciellenes tüntetők, de a sajtó és közönség általában nemcsak kedvezően, hanem egyenesen rajongással fogadja Karajant. Ennek ellenére a hangulat a turné végére szokás szerint elromlik, sőt talán a szokásnál is jobban: egy koncert végén Karajan, senki nem tudja pontosan, hogy miért, nem köszöni meg a közönség tapsát, hagyja, hogy a zenekar gazdátlanul ücsörögjön a tapsviharban. A következő próbán Gibb, aki egyrészt nem tagja a zenekarnak, tehát nem sokat kockáztat, másrészt háborús pilóta volt, aki megszokta az egyenes beszédet, föláll: “Karajan úr, ön bocsánatkéréssel tartozik nekünk.” Karajan kurta: “Üljön le!” Gibb azonban kitart: “Nem ülök le, amíg bocsánatot nem kér.” Karajan folytatná a próbát, mire Gibb kitör. Hogy pontosan mit mond, arról megoszlanak a források, de a legenyhébb változat szerint is benne van az, hogy “életem legszebb öt évét azzal töltöttem el, hogy az önhöz hasonlókra lövöldöztem”. Közben a zenekar elégedetten kopogtat a kottaállványokon.

A botrányt úgy-ahogy elsimítják, Karajan újra fellép a zenekarral, még öt közös évük van, mielőtt a kapcsolat végleg elhal, de az idillnek vége. Pedig nagy idill volt, egy kezdő zenekar és egy ereje teljében lévő karmester között. A zenekar ekkor még csak kilencéves volt, az EMI producere, Walter Legge alapította, aki nagyon hamar megszerezte Herbert von Karajant mind a lemezcég, mind a zenekar számára. Az ötvenes évekre a Philharmoniának volt a világon a legjobb fúvóskara, és, jórészt Karajan próbamódszereinek köszönhetően, hamarosan a vonóskar is az erősek közé tartozott. Elég, ha csak a Karajannal közös operafelvételeiket nézzük: hat opera, a Jancsi és Juliska, a Cosě fan tutte, az Ariadne Naxos szigetén, a Falstaff, a Denevér és a Rózsalovag. Nem olyan îrült nagy szám, de őrült nagy teljesítmény. Mind a hat felvétel a lemeztörténet klasszikusa, alapmű, összehasonlítási alap, elérhető, de meg nem haladható színvonal. De ne nézzük mind a hat lemezt, csak az egyiket, a Cosě fan tuttét.

A szereposztás erőteljes, bár nem kizárólag legendává vált nevekből áll. Schwarzkopf énekli Fiordiligit, mellette Dorabella Nan Merriman, pontos, muzikális, de nem az a megejtő szépségű hang, amire az emberek évtizedekkel később is emlékeznek. Léopold Simoneau, a kanadai tenor megható könnyedségű tenor, az a fajta világosságú hang, amelynek már elvesznek a nemi jellegzetességei. Kifejezőerőben nem túl gazdag orgánum, de akármeddig elhallgatja az ember. A Guglielmót éneklő Rolando Panerai ma is aktív énekes, a Traviata idei televíziós világközvetítésében próbálta bebizonyítni, hogy az öreg Germont nem vén Germont. Panerai itt még világos színű baritonja, személyiségének kiegyensúlyozottsága és egyszerűsége ideálisnak bizonyult Guglielmóra. A váratlan húzás Sesto Bruscantini szerepeltetése volt Don Alfonsóként. A világtól megcsömörlött, a nők elbukására fogadó agglegényt akkoriban is inkább idősebb énekesekre osztották, Bruscantini azonban még harminc évvel később is énekelte ezt a szerepet Salzburgban. Karajan viszont már ekkor inkább a fiatal énekesekkel foglalkozott, nem a kiérdemesült hangcsászárokkal. Szükségszerűen megváltozik így némileg a szerep karaktere, nem az öreg agglegény, a szerelemből kiábrándult – illetve, Despina szavai szerint, ki is öregedett – bölcs hangját halljuk, hanem a ravaszkodó cselszövőét, aki nem tud, de kockáztat, és mivel az emberi gyarlóságra fogad, persze hogy igaza lesz.

A lemez azonban a szereposztás kiegyensúlyozottsága ellenére sem az énekesekről szól. Nem is a zenekarról, nem is a karmesterről, hanem a közös munkáról. Egy apróság: a társulat a felvételt eredetileg a szokott helyén, a legjobb akusztikai viszonyokkal bíró londoni helyszínen, a Kingsway Hallban kezdte. De ami máskor a legjobb volt, az a Cosě fan tutte esetében nem vált be, túl nagy volt a helyszín a hat énekesnek, túl semleges a hangzás a Cosě fan tutte bensőségességéhez. Walter Legge az egész társulatot taxiba ültette, énekesek és hangszeresek taxiflottában vitorláztak át a kisebb Abbey Road-i stúdióba. Az eredmény a monókorszak egyik legszebben elkészített operalemeze lett. Abszolút énekesközpontú, mégis a zenekarra alapozott: azon túl, hogy énekesként lehetetlen eltévedni az ilyen, tökéletesen szilárd zenei alapozáson, hallható a vonósok minden rezdülése, az énekhang mögött megszólaló fafúvók, a kürtök visszafogottsága, majd váratlan kitörése a Fiordiligi-rondó alatt. Ez az a hangzás, amit, hiába londoni a felvétel, a nagy, bécsi stílusnak szoktak nevezni, a szépség fakó, könnyes, nosztalgikus keresése.

Csakhogy ezen a lemezen pont nem a bécsi stílus a kaland, nem a tiszta zene és az érzelmi visszafogottság, hanem annak a meghaladása. Igen, egyfelől a zenekar annyira kiegyensúlyozott, amennyire csak lehet, másfelől a ritmikai szilárdságon, a tempó pontosságán és magától értetődésén túl átsüt az intenzív nyugtalanság, a kitörni kész idegesség. Ritkán történik meg a kitörés, de ha mégis, akkor az ember nem is érti, hogy ez most mi volt – ahogy a már említett Fiordiligi-rondó végén, az addig szépen, hajlékonyan, csöndesen játszó kürtök hirtelen előrenyomakodásakor. Nemcsak a harmónia van állandóan jelen, hanem a fenyegetettség is, az a tudat, hogy a harmónia kiküzdött eredmény, sérülékeny siker. Végső soron lehet, hogy ez kortünet, de ha személyhez kell kötni, leginkább a karmester munkája. Ez az, amiről akkoriban azt mondták, hogy Karajan nem a szívnek és nem a fejnek játszik, hanem az idegeknek. Karajan tévedhetetlen érzékkel találja meg a félutat. Az út eleje a korai értetlenség a Cosě fan tuttével kapcsolatban, amikor azt mondták, hogy ez a történet méltatlan arra a csodálatos zenére, amelyet Mozart írt hozzá, az út vége egy modern, kegyetlen vagy az életet, szerelmet játéknak felfogó interpretáció. Karajan ott áll középen, egyik lábával a maga múltban gyökerező, szinte naiv művészeti idealizmusával, a másikkal a modern világ, a technika iránti rajongásával, diktátorságával, hatalmi játszmáival, és pusztán azért, mert ő maga szilárdan meg tud állni a tű hegyére helyezett pallón, azt érezteti, hogy nagyon biztonságos a talaj, hogy a lemez afféle végső szóként is értelmezhető Cosě fan tutte-ügyben. Nincs végső szó, szerencsére.

Ha valakit érdekel, hogy mi lett a sorsa később Peter Gibbnek, a Karajan ellen lázadó hegedűsnek: elismert muzsikus lett, egy ideig első hegedűs volt a Covent Gardenben. Aztán egy szép napon fölszállt a repülőjére, elindult északnak, a tenger fölé, és addig-addig repült, amíg ki nem fogyott a benzin a gépből. Mind így csinálják.

Elisabeth Schwarzkopf, Nan Merriman, Rolando Panerai, Léopold Simoneau, Lisa Otto, Sesto Bruscantini; Philharmonia Orchestra and Chorus, vezényel: Herbert von Karajan.