A nyár ellankasztja az emberi agyvelőt. Sokat próbált televíziósok is hónapokra el-eltünedeznek, hiányuk szinte még jelenlétüknél is fájóbb. Mások éppen ellenkezőleg: ekkor borulnak virágba. Gondolnak egyet, kiválasztják a legostobább külföldi adásmenetet, és amúgy magyarosan lekopírozzák.
Persze nem is kell olyan messzire menniük. A jó múltkorában a Suzuki néhány PR-felelőse kavarta fel a reklám állóvizét: négy önként jelentkezőt beültettek egy Wagon R+-ba, melléjük helyeztek egy-egy adománygyűjtő urnát, és a kocsit annak ígérték, aki a leghosszabb ideig érintkezésben tudja tartani hátsó felét az autó kárpitjával. Több befutó esetén a legtartalmasabb urna dönt. Munkanélküli és évtizedek óta hiába dolgozó egyaránt ott kepesztett; mindegyiküknek ez volt az utolsó esélye, hogy valaha is új autóhoz jusson. A reklámdiktátorok arra építettek, hogy ezeknek az embereknek nincs vesztenivalójuk. Megalázhatatlanok. Úgyhogy bármi megengedett. Az egyöntetű sajtófelháborodás hatására a győztes mégis emberszerűvé vált, emberibbé legalábbis, mint azok, akik ilyen helyzetbe hozták. Megosztotta nyereményét sorstársaival.
A hullámok lassan elcsitulnak, de úgy látszik, vannak, akik semmiből sem tanulnak. Vagy hihetetlenül ötletszegények. Esetleg mindkettő. A TV2 jó ideje abból él, hogy a konkurens csatornától elszívja az “agyakat”, lemásolja a műsorokat, s ha ez se vezet célra, egy az egyben felfalja vetélytársát. A most befejeződött sorozatban előhúzta a Suzuki-ászt, amerikai zsemlemorzsában bepanírozta, és félkészen kitálalta. Hat jobb sorsra érdemes “jó arcú magyar gyereket” egybegyűjtött, bezsuppolta egy balatoni garniba, és ipari kamerával gondosan kileste féltett és megrendezett titkaikat. Kétség sem fér hozzá, ezek a fiúk és lányok csak félig lettek áldozatok: maguk sétáltak be a fenevad barlangjába, készen arra, hogy felfalassanak, de azt nem tudták, hogy előbb ízekre fogják marcangolni őket. “Médiaistenemberek”, mert hírnévre és jutalomra vágytak, s egyfajta éteri örökérvényűségre. De embernél is kevesebbek lettek abban a kíméletlen, minden jogot és morális értéket sárba tipró, hatásvadász hajszában, amin keresztülmentek.
A Balatoni Napló nevű kukkolósorozatról beszélek. A közönség érdeklődésének kisajátítására indított egyik legvisszataszítóbb vállalkozásról. Már maga a cím és a műsorszerkezetben elfoglalt hely is ambivalens, a műsor oksági értelemben ugyanis nem lehetne más, mint az előtte sugárzott Napló meghosszabbítása, azaz a “hét eseményeiből”, avagy az “aktuális problémákból” kiinduló proszektúramagazin testvéröccse. Ám még távolról sem fedezhetők fel érintkezési pontok a két egy címkével ellátott darab között, hacsak a szenzációhajhász bulvárságot nem tekintjük közös nevezőnek. Balatoni, mert Pelso mocskos vizénél játszódik, napló, mivel a szereplők lelki és testi életéről nyújt intimnek szánt bepillantást kronológiaszerűen, a mindentudó operatőr szemszögéből. “Dokusoap” – ezzel az egyszerre sokat és keveset mondó műfaji jelzettel büszkélkedik. Dokumentum-szappanopera. A tényszerűen rögzített megrendezettség. Avagy a spontán mesterkéltség krónikája. A legtökéletesebb önellentmondás, ám mivel tengerentúli ősökkel büszkélkedhet, számunkra csereszabatos.
Hat szereplő szerzőt keresett. Néhány ötletgazda áldozatot keresett. Egymásra találtak. Kétezer, más források szerint ezernél több önként jelentkezőből választották őket meg nem nevezett szempontok szerint. Csak annyit tudunk róluk, hogy “átlagos” fiatalok, vidékiek, és még sosem jártak a Balatonnál. Három fiú, három leány. Bekábelezett, bepoloskázott szobákban kaptak helyet, kezükbe nyomták a költőpénzt, ostoba feladatokkal és becsapós szórakozási lehetőségekkel borították el őket. A nézők számára legszimpatikusabb az utolsó adás után a többiek közül választott társával ciprusi kéjutazásra mehetett.
Szociális és szexuális érzékenység vezette a forgatókönyvírók tollát, a kamaszkorból épphogy kinövők gondjait egy csapásra kívánták megoldani a nyílt színen. Nyaralás, szórakozás, sztárallűrök, a lányszoba ipari kamerája különös előszeretettel a műholdra csatlakoztatva. A hatak vitorlás hajóról, vízi ganégalacsinról ugrándoztak, sárkányrepülőről szemlélték a tájat, mely eddig csupán térkép volt nekik. De ez még hagyján, ilyesmit a Téglából, a Játék határok nélkülből és a hamarosan bevezetésre kerülő, francia licenccel ellátott Fort Boyard-ból is ismerhetünk. Jöttek azonban a nyomdafestéket nem tűrő próbatételek. A csapatot birtokháborítás jogcímén kigyúrt masztodonok tuszkolták egy erdei kalibába, verbális és fizikai bántalmazások keretében, s tartották fogva öt-hat órán keresztül. Más alkalommal a fiúknak manökennek álcázott kurvákat, a lányoknak profi Chippendale-fiút fogadtak, akik a kommentár szerint hajlandók “a legvégsőkig is elmenni”. Nem a tévéseken múlt, hogy az áldozatok nem mentek bele a játékba: a chippendale-est rövid úton kihajították, a kurvák szobára mentek ugyan, s igencsak serénykedtek volna a cipzárak körül, de a fiúk inkább a televízió gombjait nyomogatták. És a legmegrázóbb jelenet: a csapat frissen szerzett legjobb barátját felbérelték, hogy lopja meg haverjait. A hatak megtekintették a videofelvételt, és szégyentől égő arccal, de mégis elszántan benyomultak a tolvaj szobájába, káromkodtak, mint a jégeső, a tetten ért barát pedig meggyőzően siránkozott. Az egyik fiú összetört, nem vett részt az aljas kis játékban, a többiek a lelki peep-show után nagy-nagy gyűlölettel és csalódottsággal távoztak, és amíg napokkal később meg nem tudták az igazat, így is maradtak.
Ezeket a kedves jeleneteket a készítők gondosan összegyűjtötték az utolsó, “kiértékelő” epizódban. A fiatalok röhögve kommentálhatták saját megaláztatásukat, ráadásul az előző adások nézettségét a tévé olcsó pénzen megfejelte. A toronymagas nyertes Kriszta lett, a rokkantnyugdíjas anyjával és munkanélküli nővérével egy eldugott faluban, kilencórányi útra a tévések székhelyétől éldegélő munkanélküli. A nézők megsajnálták szegénységéért és elesettségéért, mint annak idején Isaurát, és – ha csak egyetlen hétre is – kiváltották a rabszolgasorsból. A kamera pedig még gyorsan befurakodott a vasárnapi csirkebelezésbe, gyorsan belökdöste Krisztát a megyei munkaügyi központ szervezte számítógépes túlélőtanfolyamra, hadd irigykedjenek a sorstársak, majd kitoloncolta a szavazás utolsó helyezettjével, a nyertes barátnőjével, Bettivel együtt Ferihegyre, hogy részesei lehessenek egy jó kis görög–török belvillongásnak.
Kétlem, hogy a szereplők valaha is felépülnének az itt szerzett sebekből. Én, az egyszerű néző biztosan nem. A sorozatban elkövetett jellemgyilkosság rettenete úrrá lett a kezdeti kíváncsiságon, szomorúan meredtem a képernyőre, szomorúan, feldúltan és undorodva. Lelkes lényeket, tudtuk nélkül, nem láttam még ennyire megalázni. Fogadok, máig sem igen értik, mi történt velük: a fiú, akit összeveszítettek az anyjával, akin kívül senkije nem volt a világon, a lány, aki Ciprusról hazatérve ott folytatja a kecskefejést, ahol abbahagyja, a fiú, akit egész faluja látott lerészegedni és összefüggéstelenül káromkodni, a lány, aki csaknem a Balatonba fulladt, a fiú, a lány.
Béke legyen velük, és boldogult ifjúságukkal, ideje felnőni végre.
Balatoni Napló, TV2, 2000. szeptember 3., 19.30. Szerkesztő: Szalay Ádám, Czuk Dóra, rendező-operatőr: Hollai Iván, operatőr: Varga Gábor, producer: Kereszty Gábor és Sváby András.