Szabó Miklós

A modernizáció kiválasztott népe

Karády Viktor abból a nézőpontból vizsgálja az európai zsidóság társadalomtörténetét, hogy magyarázatot adjon rá, hogy a premodern korban, a Sombart által Frühkapitalismusnak nevezett időszakban (az Amerika felfedezése és a francia forradalom közötti időszak) miért vált Közép- és Kelet-Európa, valamint a Balkán elmaradott térségében a zsidóság a modernizáció élcsapatává. K. V. elsősorban a zsidó vallási kultúra sajátosságában és a zsidók társadalmi helyzetének néhány vonásában látja a magyarázatot. A népvándorlás korának lezárulása után a zsidó települések kialakulása a keresztény államok területén olyan feltételek között történt, amelyek előkészítették a zsidó közösséget a majdani modernizáció iránti fogékonyságra.

A zsidók betelepítése annak a civilizáló hatású betelepítési politikának a része volt az érett középkorban (Hochmittelalter: 10–12. sz.), amely során gazdagodott Magyarország a német kézműves elemmel és a vallon szőlőművelőkkel. Erre vonatkozik István agyonidézett intelme arról, hogy szegény az egy nép által lakott ország (már ugyanis szegény annak a királya). A betelepítés ugyanis nem végiggondolt modernizációs politika része volt, hanem a kincstári jövedelem növelését célozta. Nagy jövedelmű adófizetőket telepít be a kincstár. Ebből következik, hogy a jómódú zsidó kereskedő elemet telepítik be a keresztény államokba. Ennek az exodusnak során a szegény zsidóság a keleti térségnek arra a peremére szorul, ahol még talál birtokba nem vett művelhető földet. A szegény zsidóság többi része úgy tűnik el, mint a népvándorlásban részt vevő nomád népek többsége. A történelem szereplői a jómódú zsidó kereskedőközösségek maradtak. Nem lehettek jobbágyok, céhtagok, s ennek megfelelően nem kaphattak városi polgárságot. Nem elsősorban vallási okból, hanem mert kikötötték, hogy egymás közötti peres és nem főbenjáró büntető ügyeikben a közösség saját bíráskodása érvényesül. A közösséget vezető rabbik ítélkeznek a mózesi törvények alapján. Mint a 11. századi magyar királyok (István, László, Kálmán) törvényeiből láthatjuk, ebben a korban a büntetés vagy halál, illetve csonkítás, vagy bírság (vérbosszú esetében is vérdíj); a szabadságvesztés lényegében hiányzik. Az akkori építkezési lehetőségek között még nem lehetett nagyszámú rabot fogva tartó börtönöket építeni. A bírság az ítélkező hatóság jövedelmi forrása volt. A zsidók külön bíráskodása révén a jobbágyok fölött ítélkező földesúr, a város, a kincstár jövedelemtől estek el. Ezt pótolta a nevezetes “zsidóadó”. Privilégium volt, nem alulprivilegizált helyzetet jelentő különteher. A céhekből kimaradva a céhtag kereskedők és a zsidók között az a munkamegosztás alakult ki, hogy a céhek szállítottak a helyi és körzeti piacra, a zsidók pedig a területközi átmenő kereskedelmet bonyolították. A zsidó telepek tranzithálózatokat alkottak. Ez a tevékenység magas jövedelmet biztosított. Maradt pénz arra is, hogy uralkodóknak, földesuraknak kölcsönöket adjanak, regálét béreljenek. Nemcsak a zsidók űztek efféle tevékenységet, hanem görögök, örmények, muzulmánok (az Aranybulla korában nálunk izmaeliták), az Ibér-félszigeten Hanza-kereskedők, Angliában a zsidók mellett lombardok is. Mindük ellen ugyanaz a fajta irigy gyűlölség mutatkozott, mint a zsidók esetében (Angliában a “Velencei kalmár” mellett “Volpone”). Ebben a helyzetben alakul ki az az adottság, hogy – mint erre a könyv nyomatékosan és sokoldalúan rámutat – a zsidók nem végeznek nehéz fizikai munkát, ami nem csupán a rájuk vonatkozó előítéletek egyik oka, hanem, mint K. V. helyesen bemutatja, a modernizációra való fogékonyságnak is egyik forrása. (213. o.) Még ennél is fontosabb, hogy sok évszázados helyzetükben a rendi pozícióba nem került zsidók nem fogtak fegyvert, s a zsidó kultúra ezáltal az erőszak-nélküliség kultúrája lett. (203. o.) Ezzel a vonással a zsidóság élenjáró módon részt tudott venni a modernizációs átalakulásnak abban a részfolyamatában, amely a feudális kor fegyveres konfliktusmegoldási gyakorlatát politikai harccá szublimálja.

A könyv igazi teljesítménye azonban az a sokfelé ágazó fejtegetésszövevény, amely kimutatja, hogy a civilizációs-modernizációs fogékonyságot a zsidóság elsősorban felekezeti kultúrájából nyeri. A legfontosabb ebben a tekintetben, hogy a zsidó vallási szertartás zömmel rituális szövegek felolvasását jelenti, amit nem egyedül a rabbi végez, hanem a férfi hívek mind részt vesznek benne. A zsidó közösségnek tehát legegyszerűbb tagja is írástudó. A zsidók nem analfabéták a középkornak azon a szakaszán, amikor a keresztény világban még csak a papok írástudók. A keresztény papokhoz hasonlóan a zsidók is legalább kétnyelvűek. Ismerik az egyházi hébert és a beszélt nyelvet. Mivel a zsidók beszélt nyelve egyre inkább elszakad a rituális hébertől (a jiddis inkább német, mint héber), általában két beszélt nyelvet is ismernek: sajátjukat és a körülvevő keresztény közegét. K. V. a zsidó vallási intellektualizmust tekinti az izraelita felekezetiség lényegének. A diaszpórában a rabbik már nem a két papi törzsből (a papi törzs Lévi leszármazottait jelenti, a főpapi törzs Áron törzse, a kahaniták) kerülnek ki. Nem papok az eredeti hierarchikus értelemben, hanem tanítók, akiket a hitközség választ azok közül, akik kitűnnek a szent iratok ismeretében. A tudás a hatalom forrása. Ez a K. V. által megállapított “vallási intellektualizmus”. Ez meghatározza a zsidóság világi habitusát is. “Kialakult a szellemi teljesítmények primátusa a fizikaival szemben”, összegzi a legfontosabbat K. V. (204. o.) K. V. emellett a többi vallási szokásban is a modernizációra való fogékonyság forrását látja. Az étkezési előírások esetében kiemeli a vértelenített hús fogyasztásának ételromlást megelőző hatását, s hangoztatja, hogy ez a zsidókat fogékonnyá teszi a modern higiénia elveinek elsajátítására. (112. o.) Valószínűleg lesz olvasó, aki mindebben már némi idealizálást fog látni. E sorok írója osztja a szerző véleményét.

A könyv akkor érkezik süppedékes talajra, amikor a modern korhoz érve felmerül a szekularizáció problémája. A modern ember elszakad a középkorból örökölt felekezetiség szokásaitól. Ahogy szakít a népviselettel, és “nájmódiba” öltözik, oly módon szakít a vallási külsőségek jelentős részével is. Ehhez nem kell ateistává lennie. Nem spirituális, hanem emancipatív folyamatról van szó. A modern zsidó is szekularizálódik vallási szokásaitól. Bármekkora szerepet játszott is a zsidó felekezeti kultúra a modernség iránti fogékonyság kialakításában, a modernség beköszöntével gátjává válik a modernizációnak. A felekezeti kultúrához erősen kötődő szerző számára ez nehezen kezelhető emberi problémát jelent. Természetesen érti a probléma lényegét és jelentőségét, mégis megnyilvánul művében bizonyos mértékű fenntartás a zsidók saját vallási szokásaiktól való szekularizációjával szemben. Pedig a probléma a zsidók számára a 19. század első felében súlyosabb, mint a keresztények esetében. A zsidó vallási szokások több archaikus vonást őriznek meg ekkorra, mint a keresztények. Ha a zsidó megtartja vallása előírásait és tilalmait, kizárja magát a modern életből. K. V. Diderot és a többi enciklopédista esetében zsidóellenes előítéletnek tudja be, hogy a zsidó vallás rituális merevségében a keresztény klerikális obskurantizmus forrását látták, jóllehet arra reagáltak, hogy a zsidó szokások különösen merevek, s a 18. századra már életidegenek. (85. o.) A probléma úgy válik világossá, ahogyan az emancipáció előkészítése során felmerült. A magyar náci antiszemitizmus megpróbálta meglovagolni, hogy Széchenyinek fenntartásai voltak az emancipációval kapcsolatban. A “legnagyobb magyar” esetében nem antiszemitizmusról volt szó, hanem olyanféle aggályról, hogy hogyan működhet egy sorozott hadsereg, ha a legénység egy részének rituális előírások szerint külön kell főzni. K. V tanácstalansága a problémában abban érhető tetten, hogy nem tud mit kezdeni a zsidó kultúra egyik legnagyobb értékével, a zsidó humorral. A zsidó humor nemcsak a vallási intellektualizmus mellékterméke, és eszköz, amely túlsegít az örökké tisztázatlan zsidó egzisztencia feszültségein. (203. o.) A “zsidó vicc” (nem a zsidóellenes vicc, amelyben az antiszemiták gúnyolják a zsidókat, hanem a zsidó önirónia terméke) azokon a praktikákon tréfálkozik, amellyel a zsidók kijátsszák betarthatatlan vallási előírásaikat. Példa legyen az az “alapvicc”, amelyet ma már a zsidók is félreértve mesélnek. Kohnék vendégül látják Grünéket. Ennek során Kohn azt mondja, hogy a feleségemnek akkora parókája van, hogy beborítja a nachtkasztlit. A félreértett folytatás szerint a vendégek távozván Kohnné szemrehányást tesz férjének, hogy miért beszélte ki, hogy neki parókája van. A felelet: lássák a Grünék, hogy nekünk van nachtkasztlink. Természetesen nincs kifecsegnivaló. Grünnének is parókája van. A vallási parancs elrendeli, hogy a nők kopaszra nyírják fejüket. A vicc helyesen értve valahogy úgy hangozhat, hogy Kohnné azért tesz szemrehányást, hogy férje henceg az ő snassz parókájával, mire a férj megmagyarázza, hogy ő a nachtkasztlival dicsekedett.

K. V. a szekularizáció kérdését némileg egybemossa az asszimiláció kérdésével. Ha a modern zsidó hasonlóan a modern keresztényhez szabadulni akar felekezete nyűggé vált vonásaitól, még nem akar feltétlenül a nem zsidó külső közeghez asszimilálódni. Ez a szándék a kikeresztelkedésben és nem a szekularizációban nyilvánul meg. A cionizmus mint modern világi zsidó nacionalizmus megteremtésének kísérlete az új zsidó öntudatot úgy akarja megalapozni, hogy egyidejűleg a szekularizációt is végrehajtja, oly módon, hogy az önfeladás látszatát is elkerüli. Az asszimilációs aktusok különneműek. A vegyes házasság valóban az asszimiláció szokásos útja, noha integrált modern közösségben elháríthatatlan. A kikeresztelkedés valóban az önfeladás útja. A nyelvváltás – beleértve a “névnemzetiesítést” is – nem feltétlenül, hiszen a zsidóknak a 19. századra már sehol nincs saját beszélt nyelvük. Ha a magyar zsidó németről (vagy a szintén németnek tekinthető jiddisről) magyarra vált, nem “ősei nyelvét” adja fel, mint a szláv, német, román nemzetiségiek. A német név magyarra cserélése (itt téved Szabó István filmje) csak egy olyan nevet ad fel, amit (mint K. V. könyvéből is megtudjuk – 158. o.) csak 1787-ben kényszerített birodalma zsidóira II. József.

A könyv leás az antiszemitizmus-probléma gyökeréig. Feltárja, hogy az antiszemitizmus nem reaktív. Nem a zsidók bizonyos vonásaira való reagálás, hanem a keresztény társadalom bizonyos belső problémái váltják ki. A bűnbakszükséglet a rendelkezésre álló zsidóellenes előítéletekből merít, de meríthet máshonnan is. Szabó Dezső a svábokból és a szlávokból is bűnbakot csinált, egy erdélyi mondás szerint “egy örmény rosszabb, mint tíz zsidó”. A könyv szemléletesen mutat rá, hogy 1945 után a “zsidótalanodott” Lengyelországban semmit nem csökkent az antiszemitizmus. Nem kellenek hozzá zsidók. A lényeget ott ragadja meg, hogy kifejti, az “osztályharcos érdekkonfliktusok” nem váltanak ki olyan mértékű gyűlöletet, mint amilyen az antiszemitizmusban megnyilvánul. (335. o.) A marxizáló ideológiakritika tehát nem adhat elegendő magyarázatot, pszichológiai magyarázatot kell keresni. Érthető, ha a szerző erre a nagyon süppedékes talajra nem merészkedik. Általánosságban azt állapítja meg, hogy a felgyorsult modernizálódás világában az addigi társadalmi kontúrok elmosódása kiváltja az igényt arra, hogy a “mi–

ők” határvonalat agresszív erővel vonják meg újra. Talán ajánlható volna Fromm “Escape from Freedom” teóriája. A modern ember nem meri feladni nyűggé vált kötődéseit, nem meri vállalni a szabadság kockázatát és felelősségét. A lerázni nem mert kötöttség azonban szenvedés forrása, a szenvedésért valakit gyűlölni kell. Egyik magyarázat lehet tehát, hogy az antiszemitizmus kivetített öngyűlölet. Ez adja végletes felfokozottságát. A könyv tanításai talán más pszichológiai magyarázathoz is adhatnak anyagot. A bizonytalanná vált identitás talaján az identitás újrakonstruálásához talán szükséges az ellenidentitás tételezése. Magyarázat lehet az is, hogy a világ elvesztette természetességét, és a természetesség visszanyeréséhez szükség van a fantomizált természetellenességre. Erre a zsidóság valóban alkalmas. A paraszt számára természetellenes, hogy a zsidó nem végez testi munkát, a nemes számára, hogy nem harcol, a nyárspolgár számára, hogy kockáztat a vállalkozásban. Mindenki számára, hogy nincs állama és nincs nyelve.

K. V. visszatér mégis a klasszikus magyarázatokhoz, az érdekellentétek ismertetéséhez és elemzéséhez. Ebben van némi következetlenség, de az olvasó nyer vele, mert az elemzések kiválóak. Kitűnő az antiszemitizmust mint “hátránykompenzáló mechanizmust” bemutató fejezet, amely azt fejti ki, hogy a társadalom páriái számára is biztosítani kell egy csoportot, amelyet még ők is lenézhetnek. Idetartozik az “etnikai narcizmus” is, a saját etnikum dicsőségéhez kell a gyűlölt ellenetnikum. Nem kevésbé kiváló a “romantikus antikapitalizmus” jellemzése. Azé a helyzeté, amelyben a zsidókban antropomorfizálják és diabolizálják a kapitalizmus elfogadhatatlannak tartott vonásait. Külön leíró fejezetek mutatják be az egyes országok antiszemita mozgalmait. Teljes kép, nem tudok hiányon kötözködni. A könyvnek ez a része magas színvonalú ismeretterjesztésnek is alkalmas.

Végezetül két kisebb “lektori” kötözködés. Az egyik: Engels Anti Dühringje nem az antiszemita Dühring ellen íródott. Erről jószerivel szó sem esik. Engels a marxista klasszikusok szokása szerint csak mozgalmi riválisnak szentelt könyvet. Dühring mint a liberálszocializmus teoretikusa válik ellenféllé. Az Anti Dühring szükségcím, a valódi “Hogyan forradalmasítja Eugen Dühring úr a tudományt”. Gúnyos parafrázisa Dühring könyve címének, amely “Carey’s Revolution der Wissenschaft”. (Charles Henry Carey, 1793–1879, amerikai liberális közgazdász). Az antiszemita Dühringre a magyar polgári radikálisok reagálnak. Indirekte, megsemmisítő elhallgatással. Annál több szó esik viszont a Huszadik Század hasábjain Dühring fő tanítványáról, Franz Oppenheimerről, aki mellesleg zsidó volt.

Másik “lektori” megjegyzésem megtételekor restelkedem, hogy wahrmannmórkodom a tudós szerző rovására. (Tudják, W. M. többet tudott, mint Isten, mert Isten mindent tud, W. M. viszont mindent jobban tud.) Szóval a Deutschnationale Handlungsgehilfenverband nem segélyegylet, hanem a kereskedősegédek egylete volt. Eredetileg. A tárgyalt időben magánalkalmazottak érdekvédelmi szervezete.

Az olvasó elfogult könyvet vesz a kezébe. Ez az elfogultság azonban semmit nem torzít az igazságon még arányokban és árnyalatokban sem. Hitelesebbé teszi a könyvet. Már ez sem kis teljesítmény.