Borda Emil egykori malomtulajdonossal
beszélget Vágréti László
– Az a kérdésem, Emil bácsi, hogy mikor épült a malom?
– A Braun-malom?
– Igen.
– Hát… hogy mikor is?… nem tudom, őszintén szólva… még a nagyapám vásárolta egy Lipcsei…
– Mikor volt ez?
– Valamikor a múlt század… illetve hát a tizenkilencedik század közepén. Egészen pontosan… úgy emlékszem… de álljunk meg egy pillanatra! Mindenekelőtt, ha szabadna… szóval, hogy először én kérdeznék tőled valamit… Azt mondtad tegnap a telefonba, hogy ebből a beszélgetésből újságcikk készülne, hogy amit mondok, megjelenne majd az újságban…
– Gondoltam rá, igen.
– És ha valami kellemetlenségünk lesz belőle?
– Miféle kellemetlenség?
– Mert az én szívem már nem a régi. Rozoga egy kicsit… látod: vízhajtót kell szednem… hát, mit csináljak, ilyen egy özvegyember a nyolcvan felé közeledve… meg aztán a régi szörnyűségek emléke is eléggé megvisel, mondom, a szívem rendetlenkedik néha… Szóval, hogy megjelenne.
– Igen.
– Jó, de nem hiszem, hogy érdekelnék a fiatalokat az én régi történeteim.
– Szerintem van érdeklődés. Nemrég kinn voltam a Fradi–MTK-meccsen, és hallottam, hogy mostanában Auschwitzról énekel a fiatalság. Legalábbis az ifjúság egy része.
– Értem. Én meccsre nem járok, egyrészt mert elég gyönge a csabai csapat, másrészt mert a tévében látom, amit látok… De hol is tartottunk?
– Ott tartottunk, hogy Emil bácsi nagyapja…
– A nagyapám, igen. Braun Hermannak hívták a nagyapámat, 1850-ben költözött a családjával Békéscsabára, és akkor vásárolta…
– Honnan érkeztek Csabára?
– Egerbaktáról. Ez egy Eger környéki falu, ott volt a nagyapámnak szőlője. Meg azt hiszem, trafikja, fűszerboltja meg kocsmája is, valami ilyesfélével foglalkozott Egerbaktán, onnan költözött Csabára. Itt aztán egy Lipcsei nevezetű embertől vette a malmot. Ami pedig lehetett… olyan… 1860 körül… Egyébként érdekes, most, hogy kérded… régebbi adatról nem tudok. A Horthy-korszakban, ugye, igazolni kellett, hogy magyarországiak vagyunk, és akkor az egyik nagybátyám nyomozott a család múltja után, mindent föltúrt, amit csak lehetett. Ez volt. Ennyit tudott meg… a szabadságharc előtt már Magyarországon éltek az elődeim. Illetve még annyit, hogy már a dédapám, Braun Márton is Egerbaktán lakott. Ami viszont biztos: a nagyapámat Békéscsabán köztiszteletben álló férfiként ismerték; tanúsítja egy sírfelirat a Liget melletti temetőben, egy tízsoros vers, amelyet annak idején a sírjára véstek, igaz, héberül, de ma is jól olvasható. Egyszer járt nálunk egy izraeli ember, és vele lefordíttattam. A sírvers nagyapám szociális érzékenységét dicséri: nem fordult elő, hogy a szegény – írja a vers – alamizsna nélkül ment volna ki a házból, és ahol lehetett, a nagyapám segített. Valami efféle. Ez áll a sírján. Én 1924-ben születtem, nagypapa halála után kilenc évvel, tehát valójában csak elbeszélésekből ismerem. Azt mesélték róla, hogy ilyen nagyon gondozott szakálla volt, hosszú szárú pipája, a malom előtti padon üldögélt általában, pipázott, és beszélgetett a kuncsaftokkal. A maga módján igen racionálisan gondolkodott. Úgy határozott a halála előtt, hogy nem osztja szét a vagyont a gyerekek között, mindent, a malmot, a házat, mindent az apámra hagyományozott, méghozzá azért, hogy a családban legyen valaki, aki a többieket segíteni tudja, különösen, ha bajba kerülnének, mert van hozzá akarata, ereje, tőkéje…
– Gondolom, igen örültek ennek a többiek.
– Azt tudnod kell, hogy az apám soha nem ment addig aludni, amíg a nagyapám lábáról le nem húzta a csizmát, egyetlen nap nem fejeződhetett be e nélkül, na, ilyen ember volt az apám… A nagypapa látta, érezte, hogy jó lelke van, s nyilván számíthatnak rá majd a testvérei is, ha esetleg bajba kerülnének, és persze ha van miből segíteni, vagyis ha nem forgácsolódik szét a vagyon. Be is vált ez az elképzelés, divatos szóval “működött a dolog”: az egyik nagybátyám fakereskedést vezetett később, a másiknak Pesten volt egy üzlete, a Nyugatival szemben, Gumiháznak hívták, bicikliket, autógumikat javítottak, árusítottak is. A nagynéném pedig Egerben házasodott meg, egy pék vette feleségül, nyolc gyerekük született.
– Emil bácsi is malomtulajdonosnak készült?
– Dolgoztam a malomban. Biztosan tudod, a nagyapád, néhai Belanka Pál, nálunk szabadult föl mint molnársegéd, s én egy ideig mellette voltam inas… Nem hiszed?
– Dehogynem.
– Akkor min mosolyogsz?
– Nem tudtam, hogy a nagyapám (mint szegény, nehéz sorsú viharsarki agrárproletár) egy zsidó burzsoát csuklóztatott a malomiparban…
– Nem csuklóztatott. A nagyapád az elvtársam volt. Szociáldemokrata. És hát bizony én is beléptem a pártba, aktivistája voltam a munkásmozgalomnak, szerettük Marosán Gyurkát satöbbi, de erről később még beszélek. Szóval molnárinasnak mentem, miután leérettségiztem a csabai Evangélikus Gimnáziumban. A numerus clausus és a numerus nullus miatt nem tanulhattunk tovább. A nagyobbik bátyám például Brünnben volt egyetemista, de aztán bevonultak Brünnbe a németek, haza kellett jönnie, Pesten, az Andrássy úton, egy rádiókereskedésben lett segéd. A kisebbik bátyám pedig imádta a matematikát, de különösen a fizikáért bolondult, jelesen érettségizett. Azért nem kitűnően, mert fizikából kettest kapott (akkoriban, ugye, még az egyes számított a legjobb jegynek), egy turulos tanár tanította fizikára, gondolhatod, szóval nem lehetett gépészmérnök, bármennyire szerette volna, elszegődött ezért egy Bagyinka nevezetű mesterhez esztergályostanulónak. Tulajdonképpen le se akart érettségizni. Minek? Úgysincs semmi gyakorlati jelentősége.
– Ennyire végzetesnek tűnt a helyzet? Hisz, azt mondják, amit egyszer az ember megtanul, az az övé marad, ami a fejben van, az tiszta haszon, míg a rezsimek jönnek-mennek…
– Mese. Akkoriban sok lengyel menekült jött át Magyarországra, személyes kapcsolatba kerültünk néhányukkal, és bizony borzalmas dolgokról szereztünk tudomást. A már említett turulos matematikatanár pedig velem is közvetlenül éreztette: csekélyek a kilátásaink. Sőt! Nagyon érdekes, nem tudom megmagyarázni, miért, de az ellenpéldák is a fatalizmusunkat erősítették. Elmondok valamit, és ez dicséretéül szolgáljon az Evangélikus Gimnáziumnak. Nem tudom már, úgy negyvenegy, negyvenkettő táján lehetett, dolgozott Jaminában egy Paller nevezetű pék. No, én ennek a péknek a fiával jártam egy osztályba; olyan, hogy is mondjam, olyan duci gyerek volt a kis Paller, mániákusan németbarát. És hát abban az időben, ugye, folyt a politizálás a kölkök között is, a Paller gyerek pedig nyomta a hitlerista szöveget a német élettérről, a német magasabbrendűségről, hogy a németek így meg úgy, hogy nemcsak a zsidókat, de a magyarságot is kitörlik Európából a háború után és így tovább. Ezt aztán megtudta egyik tanárunk, Moszkovcsáknak hívták, és a Paller gyereket magához hívatta. Beszélgetni. És hogy aztán miről beszélgettek ők a szertárban, nem tudom, csak azt tudom, hogy másnap a gyerek, nem túlzok, két ujjnyi vastag hurkákkal a lábán jelent meg az iskolában. A Moszkovcsák tanár nagyon megverte. Igen jó ember volt ez a tanár, később a fia is (őt Csáknak hívták) tanított a gimnáziumban, angolt, ha jól emlékszem. Elég az hozzá, hogy engem a verés jobban megijesztett, mint a Paller gyereket, noha ő volt a szenvedő alany. Hihetetlen…
– Értem én ezt.
– Akkor jó.
– Ha lehet, térjünk még vissza a malomhoz.
– Mire vagy kíváncsi?
– A proletariátus és a burzsoázia közvetlen viszonya érdekelne. Egy par excellence tőkés molnárruhában például…
– Mi ebben a különös? A malom nem uradalmi gazdaság, a tulajdonos nem földesúr, nem kasznár… Jó, akkor erről is mesélek valamit. A Braun-malom előtt volt egy hosszú lóca. Mármost ezen a padon, mindennap, a munkakezdés előtt, ezen a lócán üldögélt apám az alkalmazottaival.
– Jó hosszú lóca lehetett.
– A malom volt kicsi. A kocsissal együtt számolva általában úgy kilenc-tíz munkás dolgozott nálunk. Szóval reggelente ültek a padon, beszélgettek, de főként politizáltak az apámmal. Mindegyik molnár szociáldemokrata pártállású volt, az apám pedig jól beszélt szlovákul, németül, hallgatta a külföldi rádióadásokat, és tájékoztatta munkásait a háború állásáról, a politikai világhelyzetről. Olyan szemináriumféle volt ez…
– A búza meg csak őrlődjék magában.
– A csudát, épp erről beszélek. Egyszer beállított hozzánk egy helyi illetőségű ember, nem emlékszem pontosan, Botyánszkinak vagy Bulyovszkinak hívták, B betűvel kezdődött a neve, és azt mondta apámnak: “Braun úr, már többen is fölfigyeltünk arra a különös szorgalomra, szervezettségre, ahogyan itt maguknál folyik a munka. Hét óra előtt még viccelődve, vitatkozva, olykor nekihevülten povedálnak az emberek, és aztán pontosan hétkor, mintha vezényszóra történne, mindenki munkához lát, és dolgozik megállás nélkül.” Tehát mások is észrevették, hogy bizonyos értelemben szinte idilli volt az életünk.
– Mint egy Jiă
í Menzel-filmben. Malomipari capriccio.
– Capriccio. De csapongás nélkül. Inkább a visszafogottság, a szolidság volt jellemző. Egyébként jó az analógia, mert szerintem a mi háborús idillünk részint az apám tisztességéből, részint a szlovák ajkú parasztemberek türelméből, jóravalóságából származott. A konfliktusaink is másként jelentkeztek. Egyszer fölkereste apámat egy hivatalos ember, azt hiszem, nyomozó volt vagy valami ilyesmi, és megkérdezte: “Tudja-e, Braun úr, hogy esténként hol tartózkodik, mit csinál, miben vesz részt a fia? Megmondom magának, szocialista szervezkedő. Már nyilvántartásba is került; mert kérem arról, hogy kik vannak jelen a szociáldemokrata gyűléseken, listák készülnek. Mondja, nem elég baj maguknak a vallásuk? Tanácsolom, beszéljen a fiával.” Az apám ezután beszélt a fejemmel, én pedig megértettem a helyzetet, nem jártam többé a pártba, illetve még egy alkalommal, utoljára akkor settenkedtem el a szocialisták nagygyűlésére, amikor, sose felejtem el, 1944. március 17-én, nevezetes dátum, szóval amikor maga Marosán elvtárs járt Csabán, ő volt a fő szónok. Miatta érdemes volt kockáztatni.
– Erről azért mostanában hallani más véleményeket is.
– Később én sem értettem vele egyet, nem kellett volna a kommunistákhoz csatlakoznia, de Marosán negyvennégyben karakán embernek tűnt mindannyiunk szemében. Emlékszem, a nagygyűlés után (maszek alapon) elmentünk egy házhoz… mondjak nevet?… nem mondok, szóval elmentünk, és Marosán külön is beszélgetett, politizált ötünkkel-hatunkkal.
– És a bérharc? Az miként zajlott a Braun-malomban?
– Lehet, hogy hihetetlen, de nem volt bérharc. Nyilván tudod: a nagyapádék is igen szerényen, mondhatni, szegényen éltek, ámde mi sem voltunk gazdagok. A zsidótörvények értelmében csak bérdarálást vállalhattunk, eladásra-őrlésre nem vásárolhattunk búzát. Még a műszaki fejlesztésre sem volt elegendő pénz, nemhogy luxusra. Ezt mindenki belátta, pontosan értette. Sőt, sose felejtem el, hogyan is felejteném, a politikai élet durvulása a mi malmunkban inkább erősítette a szolidaritást. A zsidók üldözéséből fakadó szkepszisünk, pesszimizmusunk olykor már-már optimizmusba csapott át. Amikor például híre jött, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, az idősebbik bátyám kijelentette: Hitlernek gyakorlatilag ki van törve a nyaka. Később aztán elvitték a bátyámat. Olyan munkaszázadba került, amely egy speciális (zárójeles) megjelöléssel indult a Szovjetunióba. Az volt a leírt elvárás, hogy a bátyám alakulatából lehetőleg senki ne térjen vissza. Nem tudtuk pontosan, csak sejtettük, hogy Csehszlovákiában kapcsolatba került a kommunistákkal. Elvitték, a Pripjaty-mocsarakban kínozták őket. Aztán nem jöttek haza. A kisebbik bátyámat is elvitték, úgy tudjuk, Ausztriában valahol megérte a felszabadulást, de nyomtalanul eltűnt, vele sem találkoztunk már soha.
– Emil bácsiról elfeledkeztek?
– Senkiről nem feledkeztek el. Én is munkaszolgálatos voltam, büdös zsidó, mondták naponta többször is, ideje lesz már megdögölnötök.
– Nem gondoltak arra, hogy elégetik a behívójukat, mint Muhammad Ali, vagy legalább megszöknek valahogyan, vagy mit tudom én? Hisz például Emil bácsi bátyja ekkor már erősen számlálgatta Hitler végnapjait.
– A kisebbik bátyám alakulatát negyvennégyben kibombázták Hajdúdorogról, el kellett onnan menniük, és milyen a véletlen, éppen Csabára vezényelték. Jaminában, a Sípos-fatelepen szállásolták el őket. Egyik este a bátyám kikéredzkedett a táborból, hogy meglátogassa a családot, a kollégákat. A molnárok egyre mondták neki: ne menjen vissza, ne menjen vissza, elbújtatjuk valahol, vagyunk itt többen is, de a bátyám elhárította a felajánlkozást, azt válaszolta, túl nagy a kockázat, legelőször a molnároknál keresnék, lebukna mindenki. No most, lakott velünk szemben egy Gazsó nevezetű kereskedő. Ő is marasztalta a bátyámat: már Arad környékén dörögnek az ágyúk, nemsokára Csaba is fölszabadul, vannak jó búvóhelyek. A bátyám viszont hajthatatlan maradt.
– Miért?
– Mert megígérte a bajtársainak, hogy estig mindenképpen visszatér a fatelepre, s túl azon, hogy nem akarta megszegni ígéretét, tudta, ha nem megy vissza az alakulathoz, azoknak lehet bajuk belőle, akik bíztak benne, rendesek voltak hozzá.
– Ezt én értem, de…
– Továbbá egyszerűen nem hittük el, hogy bekövetkezhet az, ami pedig bekövetkezett.
– Ezt viszont már nemigen értem, hisz éppen ön mondta az imént, hogy annak előtte találkoztak lengyelországi menekültekkel, s akiktől megtudták, hogy Európában minden lehetséges.
– Igen. Tán az ottani ellenállással, a lengyel harci cselekményekkel magyaráztuk… vagy én nem tudom… vagy talán mert szépen, fokozatosan lettünk hozzászoktatva ehhez az egészhez… nem tudom… fogalmam nincs. Mindig azt tettük, ami promt a legkézenfekvőbbnek tűnt. Egyszer például a századparancsnokunk, aki egy tanárember volt, azt mondta, hogy na, uraim (ekkor uraimat mondott), a legjobb lesz, ha nálam marad a járandóságuk…
– Milyen járandóság?
– Ruhapénzt kaptunk (volna), mivel a saját ruhánkat használtuk a munkában… szóval azt mondta a százados: “én elhelyezem a pénzüket a bankban, jól jön az majd, kamatostul, a háború után”. És akkor mi odaadtuk. És soha nem láttuk viszont.
– Mármint a pénzt, mert…
– Igen.
– Mert a parancsnok úrnak lehetett volna fizetni a háború után – mintegy kamatostul.
– Várjunk egy kicsit ezzel, előtte még rögzíteni szeretnék valamit. Én a munkatáborban olyan borzalmakat, olyan megaláztatásokat éltem át (és mások is nyilván), ami elmondhatatlan…
– Vagyis ami elmondhatatlan, még nem kibírhatatlan…
– Igen, épp erről akarok beszélni. Tehát az iszonyatot nem részletezném, mert félek, hogy nincs hozzá megfelelő szókincs. Ugyanakkor táplálja a mindenkori reményt az emberi jóságba vetett töretlen hit, s a hitet táplálja a mindennapokban megtapasztalt jóság… A szolnoki vasúti járműjavító melletti temetőben történt például, mert helyileg ott akartak bennünket, mint büdös zsidókat… hogy is mondjam csak…
– Megdögleszteni…
– Ne használjuk ezeket a szörnyű szavakat…
– Elnézést, de hát Emil bácsi mondta az imént, hogy…
– Mondtam. Mert így igaz… mintha valóban az elpusztításunkra törekedtek volna. Akkor éppen halottakat cipeltünk egyik helyről a másikra, ez volt a munkánk, aztán amikor jött a bombatámadás, mi nem húzódhattunk biztonságosabb környékre, azt mondták, a temető jó hely nekünk. Sőt kegyetlenül meg is büntették a büdös zsidókat, ha esetleg munkált bennük az életösztön. Mert amikor mégiscsak elfutottunk a bombák elől, szadista szakaszvezetőnk büntetésből kínozni kezdte a társaságot, s akkor megjelent a temető kapujában egy düsseldorfi gyógyszerész. Főtörzsőrmesteri rangban. Bauernak hívták, és én ennyire, ilyen végtelenül rendes, intelligens katonát nem ismertem talán azóta sem. Tulajdonképpen ő mentette meg az életünket időlegesen, civilben humanista lehetett, úgy leteremtette a szakaszvezetőt, kérlek, hogy az a közelünkbe se jött többé. Bauer később is megvédett bennünket, aztán mielőtt elvezényelték volna a munkaszázadot Szolnokról, Bauer főtörzsőrmester fölajánlotta: ha akarjuk, elintézi, hogy német parancsnokság alá kerüljünk. Gondolhatod, mennyire imádtuk az ötletet. Egyébként éppen akkor láttuk elérkezettnek az időt a szökésre, amikor kijött a nyilas rendelet: minden szökött katona, munkatáboros a helyszínen fölkoncoltatik. Sajátos, nem?
A nyilasok végképp megértették velünk: nincs remény. Nos, éppen Sárbogárd felé meneteltünk sűrű tarkólövések közepette, egy hatalmas kukoricatábla mellett vezetett az út, azt hiszem, vitézi birtok lehetett, a lényeg, hogy nem valami kis keskeny parcella, jó rejtekhelynek mutatkozott, s én a tábla szélén, közvetlenül az egyik éles útkanyar előtt leguggoltam, hogy megkössem a cipőpertlimet. Szép lassan kötöttem, kötözgettem a cipőfűzőt, mígnem a menetoszlop a kerettel együtt eltűnt a kanyar mögött, értelemszerűen én is eltűntem a szemük elől, és uzsgyi, be a kukoricásba. Később kiderült, ugyanezt a trükköt játszotta el még két bajtársam, barátom is, külön-külön, de szinte egyszerre találkoztunk egy távolabbi tanyánál. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, bemegyünk a házba, előbb-utóbb úgy is meg kell szállnunk valahol. Bekopogtunk, és három férfit találtunk ott, egy idősebbet és két fiatalabbat, a konyhában ültek, beszélgettek. Azt mondtuk nekik, hogy harc közben elszakadtunk az alakulattól, most épp a század után igyekszünk. Szeretnénk itt éjszakázni, mondtuk, reggel aztán majd megyünk tovább. A háziak bólintottak, úgy tettek, mintha elhitték volna a mesét, majd kérdezősködni kezdtek. Hogy hová valósiak vagyunk, mondtuk Békéscsabáról származunk, a barátunk gyulai születésű, aztán kérdezték, milyen az élet azon a környéken és így tovább. Föltűnt, hogy mindhárman svábos akcentussal beszélnek, hogy elég jól ismerik a békési vidéket, és hogy mintha keresztkérdésekkel is faggatnának bennünket, majd föltűnt, nagyon föltűnt, hogy az öreg kimegy a konyhából, láttuk az ablakon át: a poros dűlőúton a falu felé igyekszik. Na, mondja erre a barátom, ha ez most nem jelent föl bennünket, akkor Isten tenyerén vagyunk. Nem jelentett föl. Négy nap és négy éjjel rejtőzködtünk ezen a tanyán, majd megkönnyebbülve indultunk hazafelé. No, évek múltával egyszer aztán becsönget hozzánk egy férfi, és azt kérdi az ajtóban: “Megismer, Braun úr? Én vagyok az az ember, az egyik a három közül, aki szállást adott maguknak a tanyán, amikor bujdokoltak a háborúban.” Kiderült, ez a fiatalember egy eleki illetőségű srác volt, egy sváb ajkú gyerek, aki a haverjával önként jelentkezett az SS-be, gondolván, hogy így könnyebben átvészelik a háborút, majd megszöktek az alakulatuktól, ők is bujkáltak a tanyán. Az öreg, aki rejtegette őket, szintén sváb volt, rokonuk lehetett vagy valami ilyesmi. Mindegy, az a lényeg, hogy igazolást kért tőlem ez az eleki gyerek, azt akarta, hogy igazoljam: nem jelentettek föl annak idején, noha megtehették volna…
– És amivel praktice ennenmagukat is följelentik.
– Hát igen, ez a szépséghibája a dolognak, hirtelen nem is igen tudtam, mit cselekedjek abban a meglehetősen idétlen helyzetben.
– Igazolni a feketeingeseket! Frappáns megoldás!
– Nevetni fogsz, végül igazoltam a fiút, illetve…
– Ne haragudjék, Emil bácsi, de ezen én most hadd ne kívánjak nevetni…
– Illetve azt csináltam, hogy szépen leírtam a sárbogárdi esetet, és pontosan úgy, ahogyan történt. Nem igazoltam se többet, se kevesebbet. Csak ami történt.
– Speciális egy bosszú. Megölték a testvéreit, a szüleit, a barátait, Békéscsabán, ugye, meggyilkoltak mindenkit, szinte kivétel nélkül…
– Én viszont nem akartam bosszút állni. És pont azért, mert szerintem a felelősség generális jellegű. Mármost ahogy a falusi sváb suhanc személyes tettére lehet magyarázat…
– Miféle magyarázat, könyörgöm?!
– Lehet magyarázat. Mert mindenki túlélni akar. Mint mondottam az imént, az én életemet, honfitársaimmal és honfitársaim rendszerével szemben, egy német főtörzsőrmester mentette meg számos alkalommal. Zsidónak magyarok között lenni a háborúban nem volt leányálom. Ezt közelről tapasztaltam. És svábnak magyarok között lenni? És (kontra) magyarnak németek között lenni? Gondoljunk Sára Sándor filmjére. Ezt a filmet nyugodtan megnézhetné minden fiatal… Még az éneklősök is megnézhetnék.
A magam részéről megértem tehát, ha egy falusi suttyó kényszerhelyzetben így spekulál: “Sváb vagyok. Ezért, ha tehetem, inkább választok egy német elitalakulatot a hátországban, mint a Don-kanyart, ráadásul idegenek közt egyedül.” De vigyünk ebbe egy csavart! Valószínűleg tudsz róla, negyvennégyben a szüleim elhatározták, hogy nem vonulnak be a gettóba, elmenekülnek inkább valahová. Matvon bácsi, a malom főmolnára fölajánlott egy búvóhelyet. Jaminában. Ahol valószínűleg nem keresnék őket a csendőrök, ott majd, gondolták, kihúzzák a háború végéig. Kovács Pali bácsival, a malom gépészével, pontosabban Pali bácsi feleségével, aki egy nagyon ügyes asszony volt, meg is szervezték az akciót szépen. Elindultak tehát szegény anyámék, épp igyekeztek át a vasúti síneken, amikor találkoztak egy őrjárattal. A katonák tudták, mi a helyzet, tanakodtak fél percig, azután azt mondták: maguk nem mehetnek Jaminába, döntsék el gyorsan, hová kísérjük magukat, a csendőrségre, a gettóba vagy a munkahelyükre. Apám erre azt válaszolta, hogy ők nem kívánnak a csendőrségre menni momentán, a gettóba se nagyon, viszont a malomban volna még egy kis dolguk, inkább oda indulnának, ha lehetséges. A katonák visszakísérték apámékat a malomba. Indultak volna vissza a katonák, amikor apám utánuk szólt: “várjanak!”, lehúzta ujjáról arany karikagyűrűjét, és nyújtotta feléjük köszönetképpen, mire az egyik, nem fogod elhinni, szó szerint ezt mondta: “Ne sértsen meg bennünket, bátyám, mi ezt nem jutalomért, hanem emberi kötelességből csináltuk!” Másnap sikerült kijutniuk apáméknak a búvóhelyre, Matvon bácsi elrejtette őket, nem is lett volna semmi baj, de a pesti nagybátyám egy szerencsétlen, mondhatni, hülye gyerekkel küldözgetett nekik pénzt, csomagot (apám nem akart a malom pénztárához nyúlni), na most egy alkalommal ez a kölök berúgott a vonaton, és eldumálta, hogy ő bujkáló zsidóknak visz levelet, hogy ő egy hős meg ilyesmi, vagyis lebuktatta a szüleimet. Csak nagy nehezen sikerült őket a rendőrségre “beprotezsálni” (a csendőrség az azonnali halállal lett volna egyenlő), ahol pedig a vizsgálatot végző százados először Matvon bácsit hallgatta ki: “Árulja el nekem, mennyi pénzt kapott Braunéktól a rejtegetés fejében?”, faggatta az öreget. “Nem pénzért, tisztességből tettem, százados úr, és van, aki ezt érti, van, aki nem érti.” Na. Szólj hozzá! Így válaszolt a rendőrségen az áldott Matvon bácsi.
– A rendőr értette?
– Egy biztos, másnap, a kihallgatáson először is megkérdezte a szüleimtől: Jaminában viselték a sárga csillagot? Nem viselték. Akkor nyolcnapi elzárásra ítélem magukat. (“Majdcsak lesz addig valami” jelszóval.) Persze letelt a nyolc nap, el kellett küldeni őket a rendőrségről, nem maradhattak ott ítéletnapig, de végül még megkérdezte a százados: “Akarják-e, Braun úr, hogy egy ismerős rendőrt jelöljek ki kíséretül, valakit, aki elviszi magukat Debrecenbe?” Szegény anyámék akarták ezt, persze hogy akarták; elindultak az ismerős rendőr kíséretében, ment velük a nővérem is. A vonaton pedig Békéscsabától Debrecenig – ezt a nővérem mesélte később – a rendőr többször is kijelentette: “Én három emberre nem tudok egyedül vigyázni.” Majd hozzátette: “Szökjön el, kisasszony, kérem, legalább maga szökjön el!” A nővérem viszont nem akarta magukra hagyni az öregeket, ment velük egészen végig… a debreceni állomásra kísérte őket a rendőr, és onnan Auschwitzba kerültek… A szüleim meghaltak, a nővéremet a lágerban érte a felszabadulás… És akkor most mondom újra: Matvon bácsi, a Kovács család, a katonai járőrparancsnok, a rendőr százados, a fogolykísérő (az ő nevüket nem tudom sajnos)…
– Értem, de hogyan kapcsolódik mindez az SS-fiúk igazolásához?
– Úgy, hogy én, ha tehetném, kieszközölném az imént említettek igaz emberekké avatását. Mert ők igazak voltak. Az én személyes sorsomtól függetlenül is: becsületesek, bátrak, nyílt lelkűek és nyílt értelműek. Valahogy emléket kellene nekik állítani… Egyébként ezért is egyeztem bele, hogy megjelenjék ez a beszélgetés az újságban. És persze akadtak más hősök is. Viszont az ő tettük sem menti a társadalmat, a magyar társadalom akkori rendszerét, ki merem mondani: nem semlegesíti azon tömegek felelősségét, akik részint hideg közönnyel, részint szolid kajánsággal nézték végig szomszédaik, munkatársaik megalázását, elhurcolását. És én pont ezért nem akartam soha bosszút állni egyes hülye vagy meghülyített embereken, de még a gonoszokon sem. Én a holokausztot nemcsak innen, de amonnan nézve is elsősorban és meghatározóan tömegjelenségnek vélem. Vagy vegyük a politikát példának. Amikor Csabán a familiáris szocdem mozgalom tömbösödni, tömegesedni kezdett, hála Marosán Gyurkának (egyebek közt), akkor engem egyszerűen kihagytak a pártból, sőt azt is mondhatnám: kizártak. Voltaképp egyszerű indokkal: “nagytőkés nem furakodhat soraink közé”, mondták. Majd mondani ugyan nem mondták, de intézni úgy intézték, hogy egy szociáldemokrata érzelmű “nagytőkés” ne vállalhasson szülővárosában szellemi munkát. De még másutt se nagyon. Akárhová fordultam…
– Numerus clausus…
– Ne érts félre, nem állítom, hogy a “nagytőkés” a zsidó szinonimája volt az ötvenes évek elején, ám az is kétségtelen, hogy nekem az utolsó szalmaszálat a malomipari egyesülés budapesti központjának személyzetise jelentette, aki (egyedül ő) hajlandó volt meghallgatni a nagyapádat is. És a nagyapád azt mondta a személyzetisnek: “Én ezt az embert pelenkás kora óta ismerem. Róla jellemzésül csak annyit akarok elmondani, hogy amikor a németek internáltak (mint veszélyes szocialistát), Braun Emiltől hamarabb kaptam csomagot, mint a feleségemtől.”
– Ezt én is hallottam otthon. Nagymama mesélte, hogy amíg “internálásban volt” a nagyapám, a malom a családnak ugyanúgy folyósította a fizetést, mintha dolgozott volna. Kapták a kommenciót is, a szenet, a lisztet, a korpát a malacnak…
– Igen, valóban, szén is járt a fizetés mellé. A fogatosunk pedig ingyen szállította haza mindenkinek.
– Él még ez a fogatos ember?
– Meghalt már… már régebben meghalt… őszintén szólva nem is tudom, hol van eltemetve. Röstellem, de…
– És mi lett a malommal?
– A deportálásunkat követően? Működött még egy darabig. Matvon bácsit bízta meg a hatóság az üzemeltetéssel. Aki pedig, miután hazatértem a munkaszolgálatból, fillérre elszámolt mindennel.
– Tehát a tőke megmaradt, de mi történt a házzal, a vagyonnal, az ingóságokkal?
– Azért pontosítsunk néhány dolgot. Egy: a malom valóban megmaradt, csak később “racizták” el tőlünk.
– Államosították.
– Nem államosítás volt, hanem úgynevezett racionalizálás. A kis üzem nem termel gazdaságosan, mondták, és egyszerűen bezárták a malmot.
– Világos: a nagytőkés akkor a legkártékonyabb, ha kicsi a malma.
– Kettő: vagyonunk nem volt. Házunk volt, és arra is Matvon bácsi vigyázott, csak néha-néha engedett be egy-egy fegyveres csoportot, magyart, németet, oroszt; tulajdonképpen bárkit, aki arra járt, s ha töltve volt a puskája. Mi mást tehetett volna? A ruhákat, a bútorokat pedig ismerősöknél helyeztük el. Így az ingóság egy része megmaradt, később visszakaptuk azokat, a többit meg “elvitték a ruszkik”. Például egy szép, hímzett ingemet is. “Elvitték az oroszok.” Majd később nyilván visszajuttatták, mert megismertem, láttam az Apolló moziban, egy ismerős arcú, becsületes, magyar emberen feszült.
– Nálunk (illetve hát nagymamáéknál) egy Singer varrógép volt megőrzésen, két fekete színű öltöny, néhány párna és dunnahuzat. Továbbá Braun Magda kinőtt nyári ruhája, amelyet Emil bácsi nővére nagymamáéknál hagyott emlékül. A varrógépet én nem láttam, rég visszakerült már, amikor születtem. De elhoztam valamit megmutatni: ezen a fényképen anyu látható, s amikor nézegetjük a családi képeket a múlton merengve, anyu soha nem mulasztja el megjegyezni: “Látjátok? Itt Braun Magda ruhájában vagyok lefényképezve, abban a ruhában, amelyet a nagymama alakított át tizenhatodik születésnapomra.”
– Igen… istenem… hát végtére is csak elérzékenyül az ember.