Néha magam sem tudom, hogy mi tart életben. Egy biztos. Nem a remény. Mert nem igaz az, amit az egyik nap hallottam a rádióban, hogy a remény hal meg utoljára. Valami éjszakai műsor volt, egy filozófus és egy író beszélgettek arról, hogy milyen rossz a helyzet Magyarországon, persze, mindig is rossz volt, mert hiszen Magyarország egy olyan hely, ahol a helyzet általában rossz, de most éppen nagyon rossz. Mi marad? Hát a remény. És mi az a remény? A remény az, hogy hogyan készüljünk a csalódásra. Módszeresen. És hinni kell abban, hogy a dolgok jól alakulnak, még akkor is, ha ez önáltatás. És mi abban a rossz? Mármint az önáltatásban. Semmi. Az önáltatás fontos dolog. Akárcsak a mese. Mert engem valószínűleg a mese tart életben. Mert a mese a legfontosabb dolog a világon. Mesélni és mesét hallgatni. Ha az emberek nem szeretnék magukat áltatni, akkor nem lenne szükség mesére sem. Mit számít egyébként, hogy mi van a világban? Nehéz erre válaszolni. De hát nem is ez a legnagyobb baj. A legnagyobb baj az, hogy ha az ember sokat mesél és sok mesét hallgat, akkor elbizonytalanodik a szándékaiban és céljaiban, és maga sem tudja egészen pontosan, hogy mit is akar. Ha pedig az ember bizonytalan a céljaiban, nincs tisztában a saját szándékaival, és nem tudja egészen pontosan, hogy mit is akar, akkor ne csodálkozzon, ha nem tud választ adni egyszerű kérdésekre, a szándékok mélységes bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik, ezt meg Anouilh írta, és ez azt mutatja, hogy ez a dolog a szándékokkal nem egészen egyszerű, de az is lehet, hogy az efféle klasszikusokat nem azért kell olvasni, hogy az ember utána azt képzelje, hogy az életben is úgy van minden, mint a könyvekben, bármennyire jó is lenne, csak az az egy biztos, hogy élni kell a bámulatos manőverezési szabadsággal, és akkor semmi baj sem lesz a szándékokkal meg a bizonytalansággal, addig is jobban teszi az ember, ha úgy tesz, mintha biztos lenne a szándékaiban és a céljaiban, hétköznapi nyelvre lefordítva tehát hazudik, a hazugság ugyanis a legkönnyebb megoldás, abban pedig semmi baj sincs, ha az ember a legkönnyebb megoldást keresi, másrészt viszont olyan csekély a különbség a hazugság és a mese között, hogy szinte észre sem lehet venni, apa például mindig arra tanított, hogy a természet a legegyszerűbb megoldást keresi, és hogy ezt nekünk is meg kell tanulnunk a természettől, de ugyanakkor arra is tanított, hogy a hazugság a gyávák fegyvere, a gyáva embereknek pedig az a sorsuk, hogy meneküljenek, és annál nagyobb szégyen nem létezik, mint ha az ember menekülni kényszerül.
Akkor persze elhittem. Még az is lehet, hogy tetszett nekem.
Székely Andrásnak hívnak, akkoriban éppen Budapesten laktam apával a Peterdy utcában, egy kopott bérház második emeletén egy komfortosnak mondott, ócska bútorokkal berendezett kétszobás lakásban, itt nőttem fel, csak ezt a lakást ismertem, azt mondják, hogy az ember többnyire szereti azt a lakást, amiben a gyerekkorát töltötte, én azonban nem szerettem. A kezdetleges berendezésű konyhába sose hatolt be a nap. Ódon, fekete tűzhely, öntöttvas mosogató, zöld kredenc, gázbojler, fregoli, amelyen ruhák száradtak. A fürdőszobában rozsdás kád, csöpögő mosdó, bura nélküli égő. Volt még egy előszoba, abból nyílt az én kis szobám, abból meg anyáék hálószobája, ennyi volt az egész. A bútorzat elnyűtt és szegényes darabokból állt. Anyáék mindig elhatározták, hogy rendbe hozatják, hogy új bútorokat vesznek, olyankor el is mentek nézni valamit, de mindig úgy jöttek haza, hogy nem vettek semmit, mintha legalábbis olyan nehéz lett volna megállapodni abban, hogy milyen bútoraink legyenek, sőt össze is vesztek, téged semmi sem érdekel, mondta anya apának, apa erre csak legyintett, mint akit nem érdekel az ilyesmi, és apát csakugyan nem érdekelte az ilyesmi. Innen, a Peterdy utcából jártam gimnáziumba, az Istvánba, gyalog, és én szerettem is gimnáziumba járni, szerettem tanulni és szerettem a tanáraimat is. Volt némi tehetségem a matematikához, ezért apámék azt szerették volna, ha műszaki pályára megyek, az lenne a legjobb, mondta mindig apa, ha mérnök lennél, én azonban nem mérnök szerettem volna lenni, én sakkversenyző szerettem volna lenni, tanítás után gyakran jártam sakkozni egy klubba a Köröndre, versenyeken is elindultam időnként, de izgulós típus voltam, mindig attól tartottam, hogy veszíteni fogok, ezért aztán többnyire veszítettem is, később eltanácsoltak az első csapattól, és akkor már csak a Ligetben meg a Széchenyi meleg medencéjében játszottam pénzben öregurakkal. Érettségi után a Muskátli vendéglőben kezdtem dolgozni mint felszolgáló, azaz pincér. Nem szerettem ezt a munkát, de az sem zavart, hogy ezt kell csinálnom, ismertem már a fogásokat, tudom, minek hol a helye, tudom, hogy melyik vendéggel hogyan kell bánni, ez is egy szakma, nem könnyű, de nem is nehéz, vannak fogásai, meg lehet tanulni, nincs benne semmi különös. Amúgy egyszerű kis hely volt ez a Muskátli, a Dózsa György úton, két rosszul világított, dohányfüstös terem az egész, egy kisebb és egy nagyobb, a bejáratnál nagy tábla hirdeti, hogy különterem bérelhető, de ott, a Muskátliban senki sem akart különtermet bérelni, festetni is kellene, vagy tapétáztatni, a bevétel azonban rendszerint alig haladja meg a kiadásokat, szó sem lehet tehát efféle előkelősködésről. Aki ide jön, annak ez is jó. Ezt mondta Erzsi néni. Ő volt Tapolcainé, övé volt a vendéglő, ő volt a főnök. Kis forgalom, kis haszon. Ez volt az elve. És hát ő a főnök, az van, amit ő mond. Miska úr volt a főszakács, de sem neki, sem a többieknek nem volt beleszólása a Muskátli dolgaiba. Kuss. Bejöttök, melóztok, felmarkoljátok a pénzt, hazamentek, kész. És ha valakinek valami gondja volt, akkor Erzsi néni azt mondta, hogy elmehet a francba, de nem azért, mert így is gondolta, hanem azért, mert ez így szokás. Mindenki le van szarva. Számít, hogy mit gondol Miska úr? Nem számít. Számít, hogy mit gondolnak a pincérek? Nem számít. Ezt mondták Marcinak, az új, cigány italosnak is. Kuss. Ő meg csak bólintott. Ha kuss, hát kuss. Pedig a pincérek szerint Erzsi néni kutyaütő, fogalma sincs a szakmáról, fiatalabb éveiben ócskás volt, abból gazdagodott meg, azon a pénzen vette a Muskátlit, de ráfaragott, egy ideig a férje, a Rongyos-Tapolcai segített, akinek sikeres szállítási vállalkozása volt Kelet-Magyarországon, de aztán ő is megunta a segítést, Erzsi néni viszont azt mondta egyszer nekem, hogy az a baj, hogy a pincérek kilopják a szemét, Miska úr nemkülönben, aki jó szakember ugyan, de büntetett előéletű, garázdaságért ült Kalocsán, ott még olyan kapcsolatai voltak, hogy minden reggel velős pirítóst hozatott magának az őrökkel, akik nemcsak hozták a velős pirítóst, hanem még szalutáltak is neki, az elítéltnek, a szabadulása után azonban a régi barátai cserbenhagyták, komoly helyen nem is kapna állást, de itt sem becsüli meg magát, kilopja a szememet is. Néha összevesztek azon, hogy ki kit lop meg, Erzsi néni tolvajoknak nevezte a pincéreket, de Miska urat is, Miska úr a pincéreket gyanúsította, aztán a pincérek Miska urat, Erzsi néni erre elküldte Miska urat és a pincéreket is a francba, a pincérek és Miska úr pedig Erzsi nénit, Miska úr lecsapta a szakácskabátját a tűzhelyre, és kiment dohányozni az udvarra a sörösládák mellé, másnap aztán mindnyájan kibékültek, az ilyen nagy veszekedések után mindenki egy kicsit kevesebbet lopott és Erzsi néni is egy kicsit kevesebbet dohogott, majd ment minden tovább úgy, ahogyan korábban, de másképpen nem is mehet, magyarázta nekem egyszer Miska úr, mert ezt a szakmát, a vendéglátót, a lopás tartja össze. Mit loptak? Mindenki azt lopta, amihez hozzájutott. A konyhai segédszemélyzet a mosogatószert és a vécépapírt, Miska úr bélszínt és lábszárat, a pincérek a vendégeknek olcsóbb húsokat szolgáltak fel és drágábbat számláztak, hígították a bort, kicserélték a sörösüvegeken a címkét, és az árak különbözetét lopták el. Ha Erzsi néni lopáson kapta a konyhai személyzetet, és kirúgta, másnap beállt az új konyhai személyzet, és azonnal lopni kezdte a mosogatószert és a vécépapírt. Mindenki lop, pont mi ne lopnánk? Ezt a szakmát, a vendéglátót, amúgy is a lopás tartja össze. Miska urat azonban megviselte, hogy engednie kellett. Miért kell nekem engednem? Mert büntetett előéletű vagyok, azért, adta meg saját magának a választ. Leültem, ami járt? Leültem. A basztatás azonban megy tovább. Kövér, sörtehajú, borostás arcú, gondterhelt tekintetű férfi volt Miska úr, leszarom, mondta ilyenkor, leszarom, mert tehet egy szívességet, aztán folytatta a munkáját. Régen, mondta erre apa, régen nem így volt, régen nem így beszéltek a főnökök a beosztottakkal, régen volt biztonság, volt béke, volt nyugalom, az emberek hittek egymásnak, lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy nem, sokat hall az ember a múltról, nem lehet azt pontosan tudni, hogy abból mi igaz, mindenki azt őrzi meg a múltból, amit meg akar magának őrizni, ma mindenesetre ennyi van, hogy az ember elmehet a francba, de egyszer Miska urat is megverte két férfi, se szó, se beszéd, éppen zártunk és indultunk haza, egyszer csak minden izgalom nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, odaléptek hozzá, és ütni kezdték, mindketten napszemüveget viseltek és gyapjúsapkát, Miska úr egyetlen szót sem szólt, csak hagyta, hogy verjék, amíg csupa vér volt az arca, én vittem be a Péterfy Kórházba, mi történt, kérdezte tőle az ügyeletes orvos, elestem, felelte Miska úr, pontosabban csak motyogta, mert beszélni sem tudott rendesen, maga nem esett el, mondta az orvos, magát megverték, én, kérem, tartott ki Miska úr, elestem, én is megkérdeztem tőle, miután hazakísértem, miért nem mondta el, hogy mi történt, csak, bazdmeg, csak, én tovább faggattam, ő azonban továbbra sem mondott semmit. Kész, ennyi volt. Ezért aztán nem érdekel túlságosan, hogy mi történt régen. Ha éppen nincsenek vendégek, akkor csak állok a tálalópultnál és gondolkodok. De ez nem baj, mert a gondolkodás a legjobb szórakozás a világon. Legfőképpen azon szoktam gondolkodni, hogy miért is alakult így az életem? De erre a kérdésre nem érdemes megkeresni a választ, mert az életben nincs ésszerűség, nincs logika, az élet, az nem mese, ezt tanítják az iskolában, az életnek tanulunk, ezt szokták mondani a tanárok, de ez nem igaz, és ők maguk sem hisznek benne, sőt azt is tudják, hogy mi is tudjuk, hogy ők maguk sem hisznek benne, de azt is tudják, hogy mi is tudjuk, hogy nem hisznek benne, mert az élet, az éppen hogy mese, ez benne a legszebb. Na és akkor mi értelme a sok erőfeszítésnek meg a sok mellébeszélésnek? Ezért nem voltam hajlandó felmászni a kötélre sem az általános iskolában. Éppen akkor lett elég. Hogy ezt azért nem. Csak álltam a tornateremben, a mennyezetre erősített kampóról alácsüngő vastag kötél előtt, aminek vastag bőrbe kötötték a végét, gyerünk, Székely, buzdított Radics, a tornatanár, miközben osztálytársaim nagy ügybuzgalommal és szorgalommal, előírás szerint lábukkal szorították a kötelet és karjukkal húzták magukat felfelé, az életben bármikor szükséged lehet rá, Radics fölém tornyosult, kék mackót viselt, amit majd szétrepesztettek kidolgozott izmai, én meg ott álltam vele szemben fekete klottnadrágban és fehér trikóban, félelmetes volt, de én nem ijedtem meg tőle, és nem másztam fel a kötélre, és soha nem volt szükségem sem a kötélmászás, sem a svédszekrényugrás, sem az alumíniumgyártás tudományára, Paskot, az osztályfőnököm rendszeresen figyelmeztetett, ne azzal foglalkozzál, mondta, hogy mire lesz szükséged, meg mire nem, azt mi jobban tudjuk, engem akkoriban a sakk mellett csak az olvasás érdekelt, regényeket szerettem olvasni, meg verseket, és abból, amit olvastam, sok mindent meg is jegyeztem, akkor, amikor még kisfiú voltam, azt szerettem volna, ha a mesék, amelyeket anya olvasott fel esténként, soha nem érnének véget, mert minden meséről úgy éreztem, hogy rólam szól, nagy kényelem a megnyugvás hitünkben, nemes, de terhes önlábunkon állni, ezt meg Madách Imre írta, az, mondtam Marinak, amikor egyszer hazakísértem a gimnáziumból, hogy mi fontos az életben, meg mi nem, azt nem az iskolában lehet megtanulni, az meg van írva a könyvekben, onnan kell kiolvasni, mert ezek az igazi mesék, a könyvek, a könyvek és a versek, és én szerettem is olvasni, az iskolai órák szüneteiben, a vécén, vagy délutánonként a könyvtárban, este pedig otthon, az ágyban, ezekkel a gondolatokkal aludtam el, a mélységbe száz merész beléhullt, s te léssz a boldog, aki átugorja, így kell élni, határoztam el.
Aztán két évvel ezelőtt, egy péntek délután minden megváltozott. Amikor hazaértem az iskolából, azt láttam, hogy apa ott áll a szekrény előtt és csomagol. Akkoriban lett igazgató egy gimnáziumban, büszkének kellett volna lennem rá, hiszen korábban csak egy egyszerű biológiatanár volt, és úgy festett, hogy a családban jól alakulnak a dolgok. Legalábbis látszatra. Én azonban tudtam, hogy ebben a családban látszatra sem alakulnak jól a dolgok, és azt is tudtam, hogy a látszat nem csal. Lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy a látszat csal, de ez nem igaz. A látszat sosem csal. A mi családunk boldogtalan volt. Persze minden család boldogtalan, és mindegyik a maga módján az, de vajon mi miért vagyunk boldogtalanok? Ezt akkor még nem tudtam. Apa, amióta igazgató lett, korán reggel indult dolgozni, későn jött haza, és anya, aki könyvelő volt a közeli Politechnika szövetkezetben, emiatt sokat veszekedett vele. Minek ez nekünk? Miért kell neked ennyit dolgozni? Anya a családi életet féltette, sokat dolgozott otthon is, mosott, vasalt, takarított, főzött, másnapra is, este már fáradt volt, a televízió előtt mindig elaludt. Költözzünk talán nagyobb lakásba? Ő ezt szerette volna. Néztünk nagyobb lakásokat, de nem tudtunk megállapodni. És apa nem is akart költözni. Anya amiatt is szemrehányásokat tett apának, hogy kedvelik a nők, apa erre mindig azt válaszolta, hogy ugyan már, és apa nagydarab férfi volt, erőteljes és szenvedélyes, hamar elveszítette a türelmét, anya pedig vékony és törékeny, ráadásul ideges és félénk természet, ő nem tudott szembeszállni vele. A vita azonban általában nem maradt ennyiben, sőt egyre hevesebbé vált, van valakid, állította rendszerint anya, az ingerült szóváltás többnyire az ő sírásával fejeződött be, apa akkor aztán fogta magát, kiment a konyhába, hogy igyon valamit, még nekem is odaszólt, mert nem tudott úgy kimenni a konyhába, hogy ne ment volna át az én szobámon, ilyen volt a lakás, egybenyíló szobákból állt, oda is szólt nekem, hogy nincs semmi baj, aludjak csak nyugodtan, de ezek csak afféle komolytalan, odavetett szavak voltak, ha egy gyereknek a családi veszekedések után azt mondják, hogy nincs semmi baj, aludjon csak nyugodtan, akkor az azt jelenti, hogy van valami baj, tehát nem tud nyugodtan aludni. És a viták a legváratlanabb pillanatban pattantak ki, egyszer apa egy apróság miatt, amire később már nem is emlékeztünk, csak úgy otthagyta a vasárnapi ebédet, nahát, ebből elég volt, hogy engem állandóan basztassanak, elment, becsapta maga mögött az ajtót, és csak másnap reggel jött haza borostásan, italszagúan, kialvatlanul, nem szólt senkihez, becsukta magára az ajtót és durcásan lefeküdt. Mi történt? Anya nem válaszolt, csak megsimogatta az arcomat, előfordul az ilyesmi, és ez biztosan igaz is volt, csak én éppenséggel nem szerettem, ha apa vasárnap délben otthagyja az ebédet, és másnap reggel érkezik haza borostásan, de az is lehet, gondoltam, hogy apát csakugyan bántja valami, amire nem tudja a megoldást, ilyenkor szerettem legjobban verseket olvasni, mert az élet igazi kérdéseire a válaszokat a versekben lehet megtalálni, a titkokat ne lesd meg, igen, még az is lehet, hogy semmi közöm a dologhoz, és csakugyan előfordul az ilyesmi még akkor is, ha nekem nem tetszik, de aztán minden kezdődött elölről, van valakid, mondta anya, apa pedig kikérte magának az alaptalan gyanúsítgatást. Mi az istent akarsz te tőlem? Lukács Feri, akit akkoriban a legjobb barátomnak tartottam, azon a véleményen volt, hogy jobb, ha az ember szülei elválnak, mint ha állandóan veszekednének, az ő szülei állandóan veszekedtek, amíg aztán egy este az apja felpofozta az anyját, majd szó nélkül becsomagolt, és elment.
Na, és jobb?
Azóta jobb, állította némi gondolkodás után Lukács Feri. Az első időben rosszabb, de meg lehet szokni, és akkor már jó. Ezt mondta. De Lukács Ferit mindig is erősebbnek, keményebbnek, határozottabbnak tartottam, el is határoztam, hogy én is erős leszek, kemény és határozott, ezért aztán akkor, amikor megláttam apát csomagolni, akkor arra gondoltam, hogy válnak, és talán nekem is jobb lesz, ha kettesben maradok anyával, de apa nem ezért csomagolt, hanem azért, mert anya napközben rosszul lett a munkahelyén, és kórházba vitték, semmi baj, mondta apa, kivizsgálják és hazajön, éppen akkoriban volt ellenőrzés a szövetkezetnél, és anya túlságosan a lelkére is vette, mert te egy hülye vagy, mondta neki akkor apa, most nem mondott semmit, csak csomagolt, hálóinget meg fogkefét, én másnap osztálykirándulásra mentem volna és felajánlottam apának, hogy otthon maradok, de ő csak megölelte a vállamat, és arra biztatott, hogy nyugodtan menjek el, a dolog nem komoly, ő a kórház után visszament még a gimnáziumba, és csak későn este, majdnem éjfélkor jött haza, kicsit elhúzódtak az ügyek, mondta, és amikor közel hajolt hozzám, akkor éreztem a leheletén, hogy ivott, akkor meg is fogadtam, hogy ha nekem gyerekem lesz, sohasem iszom alkoholt, mert nincs rosszabb annál, mint amikor egy gyerek az apja leheletén megérzi, hogy ivott, és én meg is könnyebbültem, hogy ezt mondta, meg, hogy nem beszéltünk anyáról, mert valójában szó sem volt osztálykirándulásról, valójában Mariról volt szó, egyszer már csókolóztunk is, miután hazakísértem mozi után, te vagy az a híres matekos, ezt kérdezte, további kezdeményezéseimet akkor elhárította, de aznap, amikor anya kórházba került, telefonált, hogy mégis találkozzunk, a szülei nem lesznek otthon szombaton, az édesanyja büfés a rómain, az édesapja mérnök, de hétvégén taxizik, abból él a család, üres lesz a lakás, mit szólok hozzá, persze, feleltem, le van szarva az osztálykirándulás, aztán elöntött a veríték, hogy akkor most megtörténik az, amiről a fiúkkal annyit beszélünk tornaórák után, az öltözőben, meg amikről színes fényképeket nézegetünk tanítás után, a Ligetben, az osztályban mások már előbbre tartottak, mindenkinek voltak történetei arról, hogy hogyan hódított meg lányokat, csak éppen nekem nem, féltem is, meg akartam is, ahogyan az efféle dolgokkal van az ember, érzések zűrzavara, az is zavart, hogy anya éppen kórházban van, és én az első szeretkezésemet nem így képzeltem el, de hát az életben sok minden, ugye, nem úgy alakul, ahogyan az ember elképzeli, meg se mondtam apának, nem is érdekelte nagyon, hogy én hová megyek, délelőtt tizenegyre beszéltük meg, én virágot is vettem, meg egy üveg bort, mert Lukács Feri azt mondta, a bor használ, oldja a gátlásokat, mert abból ilyen esetekben van bőven, így is hamarabb érkeztem, ott voltam már tízre, egy órát üldögéltem a Sport presszó teraszán, a futballszurkolók meg a lóversenyekre fogadók között, mielőtt felmentem, a Thököly úton laktak, az autóbuszgarázs mellett, alig láttam az izgalomtól, amikor becsengettem, a lépcsőn kétszer is visszafordultam, aztán összeszedtem az összes bátorságomat, és becsengettem, Mari azonban már az előszobában megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e belé, én pedig azt feleltem, hogy valószínűleg nem, akkor felejtsem el az egészet, felelte ő, neki olyan fiúra van szüksége, aki biztos az érzéseiben, és nem csak lefeküdni akar vele, amúgy pedig van egy komoly, egyetemista udvarlója, akivel koncertre jár, és közös operabérletük is van, még nem feküdt ugyan le vele, de ez csak elhatározás kérdése.
– Te tiszta hülye vagy – mondta Lukács Feri, amikor később elmeséltem neki, hogy mi történt.
– Nem akartam becsapni – feleltem.
– Hát tanuld meg – bólogatott nagy okosan, mint aki már megtanulta.
Haragudtam Marira? Nem haragudtam rá, egyáltalán, ráadásul így, hogy már az előszobában vissza lettem fordítva, végképp nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt elképzeltem, ez volt az első csalódás az életemben, de éppen akkor fejeztem be a Thibault család olvasását, abból pedig azt tanultam meg, hogy minden fiúnak át kell esnie az első csalódáson, és minél hamarabb esik át ezen, annál jobb, mert aztán következnie kell a második és a harmadik csalódásnak is, hiszen az élet, az már csak ilyen, a csalódások egymást követik, és a boldogságot a csalódások közötti ritka pillanatokban kell megragadni, ha egyáltalán sikerül, de azt is ebből a könyvből tanultam meg, hogy a fiatalság a szerelem és a csalódás korszaka, és szerettem volna egy személyben lenni Antoine, az egyensúly, a világosság, a biztonság, és Jacques, a hős és őrült, de hát nincs semmi baj, kisétáltam a Ligetbe, üldögéltem ott egy padon, cigarettáztam és bámészkodtam, ez az igazi élet, gondoltam, a bámészkodás, ha foglalkozást kellett volna választanom, bizonyára bámészkodó akartam volna lenni, sokan mondogatták, hogy az életben minden percet ki kell használni, minden napot ki kell használni, hogy az ember élete tartalmasabb legyen. Az élet tartalmassága pedig ott kezdődik, ha hasznosak vagyunk. Én másképpen gondoltam. Én úgy gondoltam, hogy az élet annál tartalmasabb, minél kevesebb dologgal foglaljuk el magunkat.
Anya néhány nappal később hazajött a kórházból. Sápadt volt, gyenge, rosszkedvű, egy ócska pongyolában járt-kelt a lakásban, minden kiesett a kezéből, bizonytalanok voltak a lépései, gyakran elsírta magát. Egy alkalommal néhány munkatársa jött fel, meglátogatni, akkor becsukták az ajtót, és halkan beszélgettek. Füleltem, hátha én is hallok valamit, de nem hallottam semmit.
– Azért ne add fel, Anna – mondta az egyikük, egy testes, pirospozsgás fiatal nő, amikor aztán elmentek, és ettől nekem azonnal rossz érzéseim támadtak, mert ha már biztatni kell valaki arra, hogy ne adja fel, akkor az azt jelenti, hogy a helyzet olyan, amiben az emberek általában feladják.
Egy éjszaka arra ébredtem, hogy apa mérgesen jön-megy a lakásban.
– Összeszarta magát – mondta, amikor megkérdeztem, hogy mi történt. Furcsa volt, hogy így beszélt róla. Hiszen, gondoltam, mégiscsak anyáról van szó. Hajnalban pedig hallottam, hogy telefonon beszél az orvossal.
– Be kell vinni. Nem maradhat itthon. Én nem takarítok utána.
Anya ott feküdt az ágyon, lehunyt szemmel, sápadtan. Megcsókoltam a homlokát, ő megfogta a kezem, a szorításában azonban nem volt erő.
– Ne késs el az iskolából – ennyit mondott.
De hát fontos ez? Nem is volt nagy kedvem hozzá, hogy iskolába menjek, meg nem is nagyon értettem, hogy anyát ez most miért érdekli. De hát anya meg úgy gondolta, hogy fontos. Az életnek mennie kell tovább.
És aznap tudtam meg, hogy rákja van, és hogy rövidesen meghal.
Soha többet nem sakkoztam.
Csak a mese. Csak a mese számít.
Ennyit érdemlek a sorstól?
Hát igen. Az orvosok egy ideig mellébeszéltek, aztán megmondták az igazságot, hogy fel kell készülni a legrosszabbra. Az ember sokszor úgy érzi, hogy tudni akarja az igazságot, mert az igazság, az fontos dolog, valójában azonban esze ágában sincs akarni. Miért is akarná? Hiszen az igazságban többnyire nincs semmi kellemes. Az embernek fáj valamije, és elmegy az orvoshoz, mert szeretné megtudni, hogy mi fáj. És amikor aztán az orvos gondterhelten nézegetni kezdi a laboratóriumi leleteket meg a röntgenfelvételeket, és azt mondja, hogy – hát ezt a dolgot alaposabban meg kellene nézni –, akkor bizony az ember már úgy érzi, hogy semmi kedve megtudni az igazságot, mert semmi sem rosszabb annál, mint amikor az ember szemébe mondják azt, hogy az édesanyjának rákja van és fel kell készülnie a legrosszabbra. Ugyanis a legrosszabbra nem lehet felkészülni, azért a legrosszabb a legrosszabb. És tudja ezt az orvos is, de nem mondja azt, hogy ez bizony rák, hanem azt mondja, hogy kimerülés, és pihenni kell. Szóval csakugyan tudni akarom az igazságot? Látszólag, persze, látszólag. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy elég erős ehhez, mármint az igazság elviseléséhez. De ezt csak addig hiszi, amíg nem következik be maga a szembenézés.
Mert akkor már elmegy tőle a kedve.
Mindennap meglátogattam a kórházban, hazafelé az iskolából, ültem pár percet az ágya mellett, az ilyenkor szokásos dolgokról beszélgettünk, én megkérdeztem, hogy hogy van, ő azt felelte, hogy semmi különös, azt soha nem mondta, hogy jól van, de azt sem, hogy rosszul, aztán megkérdeztem, hogy mikor jön haza, ő azt felelte, hogy az orvosoktól függ, mert hátra van még néhány vizsgálat, aztán ő kérdezett a tanulásról, meg arról, hogy hogy van apa, de én nem azt feleltem, ami az igazság volt, mert az igazság az volt, hogy apa sokat ivott, és általában későn járt haza, sokat telefonálgatott éjszaka, egy nővel beszélt, mert olyanokat mondott neki, hogy szeretlek, meg kérlek, legyél egy kicsit türelmes, rövidesen minden megoldódik, nem, nem ezt mondtam, hanem inkább azt, hogy jól megvagyunk kettesben odahaza, és ő csak legyen nyugodt. Gyakran találkoztam a kórházi folyosón Ilonka nénivel, anya húgával, aki ilyenkor megölelt, és azt mondta, hogy a reményt soha nem szabad feladni.
De miért nem?
Mert a remény, mondta ő, az a legfontosabb a világon.
És a remény vezethet el a boldogsághoz is. Na és, kérdeztem erre én, mi az a boldogság?
Ilonka nénit nem szerettem, főleg azért, mert nem volt gyereke, sem ő, sem Vilmos bácsi, a férje, nem beszéltek erről, és nem is lehetett megkérdezni, ezek családi ügyek, mondta mindig anya, a családi ügyek pedig a mi családunkban azt jelentették, hogy van valami titok, amit nem szabad meglesni, nálam azonban ez nagyon fontos volt, hogy valakinek legyen gyereke, ezért aztán soha nem is voltam barátságos vele, azt sem szerettem, hogy sokat foglalkozott velem, kérdezgette, hogy hogyan tanulok, kik a barátaim, miért nem sportolok, rám bármikor számíthatsz, én anyád helyett anyád leszek, ezt ugyan mindig hozzátette, apa azonban mindig azt mondta neki, hogy ne foglalkozzon velem, nincs arra szükség, hogy ő az én anyám legyen, Ilonka néni azonban kitartott amellett, hogy nem vagyok rendesen nevelve, nincs bennem kitartás és szorgalom, továbbá rendszeresen szemrehányást tett anyának is: nem csináltatok neki egy testvért. Anya legtöbbször azzal védekezett, hogy megpróbálták, Ilonka néni azonban erre csak legyintett, ugyan már, megpróbáltátok, persze, apa ilyenkor aztán elveszítette a türelmét, pont ti pofáztok, ilyenkor úgy festett, hogy megtudhatom, mi is az a családi ügy, tudod, hogy az az abortusz volt az oka mindennek, felelte szintén indulatosan Ilonka néni, Vilmos bácsi pedig zavarba jött, a veszekedések többnyire ennyiben maradtak, és ez általában is jellemző volt a családi vitákra, de Ilonka néni most megölelte a vállamat és annyit mondott, hogy minden rendben lesz, és rá számíthatunk. Anya egy vasárnap este halt meg, én még délelőtt meglátogattam, akkor úgy festett, hogy jobban van, de hát a rák éppenséggel olyan betegség, hogy semmi sem úgy van, ahogyan fest, és akkor, amikor hazafelé tartottam a kórházból, még meg is nyugodtam, hogy talán meggyógyul, és igyekeztem reménykedni, ahogyan Ilonka néni mondta. De nem lett igaza. A kórházból este tízkor telefonáltak, egy orvos megkérdezte, hogy ki vagyok, és aztán azzal kezdte, hogy sajnálattal szeretné közölni, én azonban már le is tettem a kagylót, mert tudtam, hogy ez mit jelent, apa nem volt otthon, azt mondta, színházba megy az egyik osztályával, de én, persze, már nem hittem neki, meg nem is volt érdekes, hogy mit hazudik nekem, ültem a konyhában, cigarettáztam, vártam, és megpróbáltam elképzelni, hogy hogyan élünk majd anya nélkül. Apa hajnalban jött haza, haja kócos, nyakkendője félrecsúszva, amikor megölelt, azt is éreztem, hogy ivott, azt is éreztem, hogy nővel volt, mert az ilyesmit meg lehet érezni, talán jobb lesz így, mondta, és lefeküdt aludni.
Egy ideig jól is ment minden. Apa sokat segített a tanulásban, esténként hosszú előadásokat tartott arról, hogy miért fontos a biológia, és mi mindent lehet tanulni az állatoktól, mert neki ez volt az életben a legfontosabb, a biológia. Arról is beszélt, hogy régen minden más volt, ennek azonban nincs jelentősége, mert az, ami volt, azt már nem lehet visszahozni, de neki, az ő nemzedékének az volt a meghatározó élménye, akkor a tanárok még kerestek annyit, hogy büszkén a diákok szemébe tudtak nézni, az embereknek volt önbecsülésük, de hát annak már vége. Aztán egyre kevesebbet mesélt, egyre többet ivott, egyre gyakrabban későn jött haza a munkából, az is előfordult, hogy nem aludt otthon, ebből sejtettem, hogy van valakije, de soha nem kérdeztem meg, hogy csakugyan így áll-e a dolog, és ha igen, akkor kicsoda, felkészültem arra is, hogy megnősül, és már azt is elhatároztam, hogy nem szólok bele az életébe, mert azt sem akartam, hogy ő beleszóljon az enyémbe. Biztatott, hogy ismerkedjek lányokkal, nagyfiú vagy már, bele kell kóstolnod az élet örömeibe, mondta, és én is úgy gondoltam, hogy ez nem ártana nekem, mármint ez a belekóstolás, de nem nagyon volt szerencsém a lányokkal, a próbálkozásaim az első vagy a második kísérlet után elhaltak, ügyetlen voltam, ostoba és félszeg, persze, jó lett volna ölelkezni velük, ahogyan a fiúk mesélték vagy ahogyan a filmekben láttam, magam sem tudtam azonban, hogy hogyan kezdjek hozzá, meg gyakran eszembe jutott Mari is, csakugyan, kérdeztem egyszer apától, hogyan kezdjek hozzá, apa azonban akkoriban már nemigen figyelt rám, egyre később járt haza, sokat ivott, furcsa volt az arca, mintha gyűlölt volna. Megkérdeztem, hogy mi a baj, mire csak annyit válaszolt, Mit tudsz te az életről? Mi a faszt tudsz te az életről? Én aztán nem szóltam hozzá, és nem is kérdeztem tőle semmit, de arra rájöttem, hogy érzékeny ez a mi kapcsolatunk, olyan érzékeny, mint amikor egy kötéltáncos átkel egy vízesés fölött, és csak egy rossz mozdulat hiányzik ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, de már csak akkor tudja meg, hogy mi volt a rossz mozdulat, amikor már késő, vajon mit gondol az ember a biztos halál előtt, sokat töprengtem ezen, verssorok jutottak gyakran eszembe, például József Attilától, Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen, és minden egyszer csak a helyére került. Apának akkor már volt valakije, és tudtam is, hogy ez a valaki Eszter, tehetséges pedagógus, de sokkal fiatalabb apánál, ott tanít a gimnáziumban, fizikát és kémiát, és hogy régi kapcsolat, jól megértjük egymást, ismerte be egyszer közlékeny hangulatában apa, és azt is mondta, hogy szeretné, ha én is megismerném.
– Feleségül veszed? – engem csak ez érdekelt.
– Még nem tudom – mondta, és úgy éreztem, hogy nem mond igazat.
Szorgalmasan tanultam, be is jutottam a Műszaki Egyetemre, a nyarat így Lukács Ferivel töltöttem, Balatonfenyvesen, a családi nyaralójukban. Nagy ház volt, a terasz a tóra nézett. Kettesben voltunk, semmi dolgunk nem volt, sokáig aludtunk, mindennap vajas kenyeret ettünk és kakaót ittunk, nem mosogattunk, nem mostunk, nem takarítottunk, sokat cigarettáztunk, és megengedtük a lányoknak, hogy ott maradjanak reggelig, ha akarnak. Sok lány járt ott, sokan ott is aludtak, sokat szerelmeskedtünk, megtanultam, mi az.
– Valószínűleg ez volt életünk legszebb nyara – mondta Feri, amikor augusztus végén hazautaztunk.
– Ugyan már – feleltem neki. Még magabiztosan meg is veregettem a vállát. Bíztam benne, hogy apa feleségül veszi Esztert, én pedig erőműveket tervezek majd. – Előttünk az élet.
Átölelte a vállamat. Jó barátok voltunk.
A Muskátli éjfélig tart nyitva, én azonban tizenegykor elmehetek, mert Erzsi néni tudja, hogy viszem a vacsorát apának. Volt ételhordóm, nem laktunk messze, néhány sarok az egész a Dózsa György útról a Peterdy utca, és apa várta, hogy időben hazaérjek. Csak egyszer késtem el egy éve, és máris odatelefonált, hogy hol az istenben vagyok.
– Ennyit csak megérdemlek – mondta még mindig mérgesen, amikor már hazaértem. Bevittem neki a vacsorát a szobájába. Ott ült egy fotelben, mellette kis asztalkán a telefon és a rádió.
Igen, ennyit megérdemel. Ugyanis apa vak. És én gyűlölöm érte.
Azon a nyáron kezdődött, amikor azt hittem, hogy a legszebb éveim előtt állok. Egy kis aprósággal. De hát minden nagy dolog apróságokkal kezdődik. Apa először azt hitte, hogy egyszerű eset, kis fertőzés, előfordult már máskor is, éppen a Tiszán táboroztak az iskolával, de nem is a táborozás volt fontos, persze, hanem Eszter, később a fertőzés a másik szemét is megtámadta, akkor felment Szolnokra, a kórházba, de ott csak legyintettek rá, semmi az egész, valószínűleg egyszerű túlérzékenység, felírtak neki valamit, és máris el volt intézve a dolog, apa ment vissza a Tiszára meg Eszterhez, mert akkor már semmi más nem számított, csak Eszter, anya sírjához is egyedül jártam ki, néha közömbösen, máskor sírva, amikor éppen olyan hangulatban voltam. Mi lesz így velünk?
– Miért érdekel? – kérdezte Lukács Feri. – Nagykorú vagy, leszarod.
– De én nem akarom leszarni.
Éppen elég, hogy gyűlölöm.
Lukács Feri azonban erre csak legyintett. Család, ugyan már.
– Mit tudsz az apádról, egyáltalán? – kérdezte egyszer, később.
Persze, a Thibault család. Akkoriban mindnyájan ennek a könyvnek a hatása alatt voltunk, bekezdéseket tudtunk idézni belőle, és nem is szégyelltük, hogy úgy szeretnénk mi is élni, ahogyan a Thibault fiúk, ez a hagyományos harc az apákkal, a családdal, a nevelési elvekkel, értelmetlen és reménytelen küzdelem ez, amiben előbb-utóbb mindnyájan veszítünk, van, aki meghal, van, aki túléli, de mindenképpen veszítünk, vágyakozunk a győzelemre, de sajnáljuk a legyőzöttet, kívánjuk apáink halálát, hogy a helyükre léphessünk, de sajnáljuk is őket, így viszont nem lehet, elszántnak kell lenni és határozottnak, ugyan már, legyintett Lukács Feri, túllelkized. Csakugyan, ismerjük a szüleinket? Az is lehet, hogy éppen a szüleinket ismerjük legkevésbé. Nem tudjuk, milyenek, amikor éppen nem vagyunk velük. A szüleim szerettek zenét hallgatni. Esténként ültek a fotelben, és szólt a zene. Főleg Chopin és Brahms. Gyakran jártak operába, bérletük is volt. De szerették az operetteket is, apának például Huszka Jenő volt a kedvence, sok dalát tudta kívülről is. Londonban, hej, van számos utca, és minden utcán van sarok, és minden sarkon va-annak házak és minden házon ablakok, vagy, amikor éppenséggel rosszabb hangulatában volt, Doktor úr, doktor úr, néha operettszínésznek képzelte magát, és még az is előfordult, hogy táncolt anyával. Egyszer csak felkapta, és táncoltak. Anya tiltakozott, hogy ne butáskodjon, de közben nevetett és jól érezte magát. Ritkán fordult elő, és anyát mintha zavarta volna. De nekem ezek voltak a gyerekkor legszebb pillanatai. Hiszen egy gyerek akkor boldog, ha a szülei boldogok. Apa sokszor gondterhelt volt, olyankor nem is lehetett szólni hozzá. Anya is gyakran volt szomorú. Miért? Nem mondta. Nyáron, vasárnaponként rendszerint korán keltünk, anya szendvicseket csinált, apa kávét főzött, és termoszba töltötte, egy barna kirándulópokrócot átszíjazott egy nadrágövvel, mindent gondosan elhelyezett a Trabant csomagtartójában, aztán együtt mentünk ki hármasban, a Rómaira. Volt ott egy csónakház, a Belkereskedelmi Minisztérium csónakháza. A Belkereskedelmi Minisztérium volt akkoriban anya munkahelye, mindenkit ismert ott, és őt is mindenki ismerte. Napoztunk a kertben, én fejeltem apával, néha elmentünk evezni a Dunára. Apa szeretett evezni, jól is bánt a lapátokkal, pedig a Duna, azt mondták róla, félelmetes folyó. Néha egészen közel evezett egy-egy gőzhajóhoz vagy uszályhoz, anya sikított a félelemtől, apa pedig csak nevetett. Én sem féltem. Büszke voltam arra, hogy apa milyen bátor és milyen ügyesen evez, büszke voltam anyára is, amiért csinos, csinosabb mindenki másnál, jó volt odabújni hozzá a csónakban. És apa akkor még nagyon kedves volt anyához, én pedig örültem annak, hogy apa és anya szeretik egymást. Van-e ennél fontosabb egy gyerek számára? Biztosan állíthatom, hogy nincs. És el is határoztam, hogy ha nekem lesz feleségem, mindig kedves leszek hozzá. Egyszer Miskolc-Tapolcán nyaraltunk, a pedagógusüdülőben, tizenhat éves voltam, ott jól éreztem magam, egész nap a strandon voltunk a többi fiúval, sakkoztunk, fociztunk és néztük a lányokat, szerettem volna már megismerkedni valakivel, úgy igazán, volt is ott egy lány, akivel különösen szerettem volna, ő is ott nyaralt a Pedagógusban, de még a nevét sem tudtam, ügyetlen voltam akkoriban az efféle ismerkedésekben, egyszer aztán láttam, hogy egy fiúval megy fagylaltozni, nagyokat nevetnek együtt, hát így kell, gondoltam, így kell az ilyesmit csinálni, el is határoztam, ilyen leszek én is. És ezt így kell. El kell határozni dolgokat. Anélkül semmit sem ér az élet. A gyerekkor az igazi nagy elhatározások kora.
Apa és anya. Volt közöttük feszültség? Úgy festettek, mint akik nem szeretik egymást? Utólag sokat gondolkodtam ezen. Lehet, hogy már akkor sem szerették egymást, amikor eveztek a Dunán, vagy ott ültek kettesben a hálószobában és zenét hallgattak? Szerettem volna, ha valaki válaszol nekem. De senki sem válaszolt. Jobb az ilyesmit megszokni. Vésd az eszedbe. Az igazán fontos kérdésekre senki sem válaszol. Egyszer aztán, már sokkal később arrafelé autóztam, a Rómain, és elhatároztam, hogy megkeresem a Belkereskedelmi Minisztérium csónakházát. Hamis romantikából, persze, de én a hamis romantikát fontosnak tartottam az életben. Az üdülő azonban már megszűnt, egy étterem nyílt a helyén, egy pincér unottan locsolta a teraszt. Slagozott. Mi kellene? Ezt kérdezte. Megszűnt a csónakház is? Az is, persze, eladták az egészet, úgy, ahogy van. Kisétáltam a folyópartra. A Duna. Láttam apa nevetését, éreztem a verejtékszagát. Legszívesebben elsírtam volna magam, de aztán arra gondoltam, hogy ez az, a hamis romantika, ami ellen az embernek, ha csak teheti, védekeznie kell. A hamis romantika alapja ugyanis az, hogy az ember túlságosan megszereti saját magát. De hát, másrészről, nem természetes ez? Kicsit még néztem a folyót, aztán visszaültem a Wartburgba.
Ilonka néni szerint apa mindig is gonosz és önző volt, nem becsülte meg anyát, tudtam, hogy ez lesz a vége. Hogy a halálba kergeti. Ilonka néni azt ígérte, hogy törődik majd velünk, ha anya már nem lesz, anya munkatársai is ezt mondták, időnként telefonáltak, és azt mondták, hogy törődnek majd velünk, de hát az emberek nehéz pillanatokban könnyelműen tesznek ígéreteket, később azonban hajlamosak megfeledkezni róluk, Ilonka néni legalább meghívott bennünket egyszer-egyszer ebédre, igaz, abból is mindig veszekedés lett, apa vagy Ilonka nénivel veszett össze azon, hogy szabad-e még egyszer megnősülnie, vagy Vilmos bácsival azon, hogy a szocializmus volt-e jobb, vagy a kapitalizmus, Vilmos bácsi, aki vegyészmérnök volt és fiatal korában elismert kutató, a lakásuk falát csupa oklevél meg fénykép díszítette, amelyeken híres emberekkel volt látható, vagy éppenséggel kitüntetéseket vett át, mindig azt mondta, mindnyájan hibásak voltak, mert a szemük láttára hordták szét a kommunisták az országot, ezzel közvetve utalt apa párttagságára, mintha legalábbis apa éppenséggel széthordta volna az országot, könnyű volt neked, felelte apa, mert te tehetséges voltál, de akkor már mindketten felemelték a hangjukat, és én attól tartottam, hogy meg is pofozzák egymást, az összeveszések többnyire azzal végződtek, hogy jó, nem haragszunk egymásra, de közben mindenki dacoskodott meg haragudott a másikra, és az ebédek aztán lassan el is maradtak.
– Le vannak szarva – apa csak ennyit mondott.
Ilonka néni pedig azt mondta, hogy apa nem teheti be többé hozzájuk a lábát.
– Nem tiszteli anyád emlékét.
Lehet, gondoltam.
Mit tudsz te egyáltalán?
A Tisza után apa eltűnt néhány napra, kapkodva szedte össze a ruháit, egy tanfolyamot vezet vidéki, fiatal pedagógusoknak, mondta, elviszi a kocsit is, a markomba gyűrt néhány ezrest, hogy boldoguljak, de közben azért készüljek az egyetemre is, életed nagy fordulata előtt állsz, mondta, de rám sem nézett közben, a fürdőszobaszekrény előtt állt, én meg mögötte, az ajtónak támaszkodva, lófasz a nagy fordulatba, gondoltam.
– Ez hazugság – mondtam. – Ugye, ez az egész, a vidéki pedagógusokról, ez hazugság?
Apa még egy pillanatig állt ott, mintha elmélyülten válogatta volna a borotvapengéit, aztán megfordult, közelebb lépett, és megpofozott. Soha korábban nem ütött még meg, és ez nem afféle nevelési célzatú pofon volt, nem, ebbe minden erejét beleadta, el is szédültem, éreztem, hogy elered a vér a szám szélén.
– Egyébként hazugság – mondta azután. – De neked fogalmad sincs, mi az a szerelem. De én most megmondom neked: a szerelem az, amikor semmi sem számít. Amikor lófasz se számít. Semmi. És most te sem számítasz.
Azt azért nem mondanám, hogy jólesett. De hát ha az ember szeretné tudni az igazságot, akkor ne kényeskedjen.
Pedig apa is olvasta a Thibault családot. Régebben, még érettségi előtt sokat beszéltünk róla. Aztán felkapta a táskáját, az ajtóból még visszanézett, gondoltam, bocsánatot kér a pofonért, meg is állt egy pillanatra, lehet, hogy gondolt rá, de aztán nem szólt semmit, elment. Öt napig nem is hallottam róla, csak a tanévnyitó napján jött vissza. Akkor már állandóan napszemüveget viselt, a hangulata is sokat romlott, türelmetlen volt és ideges, gyakran veszekedett éjszakánként Eszterrel telefonon, úgy sejtettem, megromlott a kapcsolatuk. Talán a szeme, az az oka mindennek. Elmúlik, mondogatta, majd elmúlik, de hiába igyekeztem rábeszélni, hogy menjen orvoshoz, saját maga kezelte kenőcsökkel hosszasan, a fürdőszobában. De a kenőcsök nem segítettek, apa pedig sokat káromkodott, hogy az orvosok lószart se érnek, ha a legegyszerűbb fertőzést sem tudják eredményesen gyógyítani. Aztán egyik reggel, amikor úton a gimnáziumba, a Wartburgjával felszaladt a járdára egy kanyarban, és majdnem elgázolt két gyalogost, akkor kiderült, hogy homályosan lát, éppen csak foltokat. Hogy mert így vezetni? Ő csak könnyebben sérült meg, volt néhány horzsolás a homlokán meg a vállán, de amikor bementem hozzá a baleseti sebészetre, mégis valósággal megrémültem. Két vörös golyó izzott a szeme helyén.
– Az orvosok nem akarnak hazaengedni – mondta mérgesen.
– Mi bajod van? – kérdeztem.
– Nem tudnak ezek semmit. Mind hülyék – mondogatta. – Mind.
De persze nem voltak mind hülyék. Egy fiatal orvos, akivel a folyosón akadtam össze, arra kért, hogy menjek be hozzá az irodájába, mert beszélnie kell velem.
– Az édesapjának egy ritka, súlyos szemgyulladása van – mondta. Zentainak hívták, Zentai Károlynak, fiatal, vékony, magas férfi volt, az indiánkönyvekben valószínűleg Hosszú Puskának keresztelték volna, régimódi, fekete keretes szemüveget viselt, amit a mutató- és hüvelykujjával állandóan igazgatott. – A látását is befolyásolja, ezért is következett be a baleset. Alapos kivizsgálásra lesz szükség, hogy a…
– Mit jelent az, hogy súlyos? – kérdeztem.
Zentai hallgatott.
– Egészen biztosat még nem mondhatok, de a gyulladás a szemidegeket is megtámadta. Valószínű, hogy… – itt egy pillanatra elhallgatott, aztán felpillantott rám, mielőtt befejezte a mondatot –, hogy megvakul.
– És nem tudnak segíteni rajta? – maga a kérdés is értelmetlen volt, de hát az ember az élete során számos értelmetlen kérdést tesz fel.
– Nem – tömör, egyszerű, egyértelmű válasz volt, így szoktak véget érni az orvosok és a betegek hozzátartozóinak párbeszédei.
Csak arra emlékszem, hogy már nem mentem vissza a kórterembe. Anya halála jutott eszembe, amit akkor éreztem, az a szomorúságnak és a miért-velem-kell-ennek-megtörténnie elemi bosszúságnak a keveréke volt. Hogy miért kell nekem elveszítenem anyát. De ez most rosszabb volt, sokkal rosszabb. Mi lesz apával, persze, ez is foglalkoztatott, de volt még egy kérdés, ami sokkal jobban.
Mi lesz velem?
Akkoriban már volt egy takarítónőnk, Emma, kihívó, fiatal lány, volt valami szenvtelen, álszemérmet nem ismerő cinizmus a tekintetében, mint akinek minden mindegy, és gyakran mondogatta is, hogy neki tulajdonképpen minden mindegy. Akkor került hozzánk, amikor anya meghalt, Ilonka néni ajánlotta, mi pedig elfogadtuk, hetente kétszer járt hozzánk, valamicskét takarítgatott, mosott, vasalt, jött-ment a lakásban, telefonálgatott az ismerőseinek, rádiót hallgatott, meg is kérdezte tőlem, nem zavar-e a tanulásban, ha ő rádiót hallgat, én pedig azt feleltem, hogy nem zavar, pedig nagyon is zavart, de Emma tetszett nekem, és amikor kettesben voltunk, igyekeztem azon, hogy a tudtára is adjam, de szólni, persze, nem mertem, azt vártam, hogy ő mondja azt, hogy tetszem neki. Miért nem mertem szólni? Mert attól féltem, hogy kinevet. Ugyan, Andriska, mégis, mit képzel? Vagy, mondjuk, pénzt kér érte. Miért fél az ember annyira a visszautasítástól? Akkor még magam sem tudtam a választ. Ma már tudom, hogy ez természetes. Igen, mindnyájan félünk a visszautasításoktól. De Emma észrevette. Tetszem neked? Ezt kérdezte egyszer. A konyhaasztalnál ült, cigarettázott, rádiót hallgatott. Rövid, fekete szoknyát viselt, szűk blúzt, ő se tudta, hogy mi lesz, idegesen beletúrt a hajába, én se tudtam, feleltem valamit, azt hiszem, azt mondtam, hogy igen, meg meg is rándítottam hozzá a vállam, hogy azért ne érezze, hogy nekem olyan fontos ez a dolog, rendben van, mondta ő, de csak gumival.
Apa már alig látott, én támogattam végig a kórház folyosóján, le, a lépcsőn. Nem mondom, hogy kellemes érzés az ilyesmi, ezt hívják úgy, hogy az ember rádöbben az élet nagy igazságaira, amikor a dolgok egyszer csak visszafordíthatatlanná válnak, az ember azonban ezekben a pillanatokban nem a visszafordíthatatlanságot látja, meg nem a nagy igazságokra gondol, ezek a pillanatok jönnek és elmúlnak, akkor én is csak az átvészelésre gondoltam, meg arra, hogy apát lekísérjem a lépcsőn, menekülni igyekeztem a bennünket követő pillantásoktól, nem, szó sem volt rádöbbenésről, halasztást kértem az egyetemen, heteken át jártam hivatalokba igazolásokért, apát ugyanis leszázalékolták, nincs kegyetlenebb szó ennél, van benne valami végleges és visszafordíthatatlan, bizottságok és szakértők előtt kellett megjelennie, ostoba vizsgálatokat végeztek arról, hogy csakugyan vak-e, nem csalással van-e dolguk, mintha legalábbis előnyt jelentene vaknak lenni, azért mi már láttunk kérem, karón varjút, legyintett az egyik orvos, persze, feleltem, mindig vannak karón varjúk, ez nem olyan egyszerű, kérem, meg kell állapítani a munkaképességet és a keresőképességet, méghozzá tüzetesen, ahogyan a szabály előírja, írásbeli vélemény készül a munkaképesség csökkenésének százalékos értékéről, hagyjuk a picsába az egészet, fakadt ki egyszer apa, amikor hosszasan várakoztunk az egyik szakértői vizsgálat előtt, a folyosón, de nem hagyhattuk a picsába az egészet, mert apa rokkantnyugdíját csak a bizottsági és szakértői vizsgálatok után határozták meg, az igazolásokért még heteken át jártam a hivatalokat, fehér botot vásároltam, utána azonban azonnal dolgozni kezdtem. Ugyanis semmi pénzünk nem volt otthon.
– Nekem nem is kell pénz – felelte apa, amikor azt kérdeztem, hogy ez hogy lehet. Amikor hazajött a táborból, még látott valamit, a gimnáziumba azonban már nem mehetett vissza.
Egy reggel arra ébredtem, hogy az ágyam szélén ül. Korán volt még, nem értettem, mi történt, meg is ijedtem.
– Kérnék tőled valamit – mondta. Megfogta a kezemet. A fejét is forgatta, mintha a tekintetemet kereste volna. – Menj el a gimnáziumba, és keresd meg Esztert.
– Apa… ennek semmi értelme.
– Kérlek – apa valósággal könyörgött. – Csak menj el. Kérlek, csak menj el. Mondd meg neki, hogy szükségem van rá… hogy látni akarom.
– Apa… te már nem látod őt.
– Te csak menj el hozzá, és kérd meg, hogy jöjjön el. Mondd meg neki, hogy szükségem van rá.
Nagyot sóhajtottam, felkeltem, felöltöztem, beültem a Wartburgba, elmentem a gimnáziumba. Különös érzés volt, sohasem jártam ott korábban. Végigmentem a széles, linóleummal borított folyosón, beszívtam az iskolák semmi máshoz sem hasonlítható szagát, olajfesték, gyerekek izgalma, elfojtott cigarettázások, benyitottam az igazgatóságra, egyenesen az igazgatóhelyettesi irodába mentem, be sem kopogtam, az íróasztal mögött egy fiatal, barna hajú, szemüveges tanárnő ült, amikor meglátott, felállt, megkerülte az asztalt, kezet fogott velem, nem kérdezte, ki vagyok, nem kérdezte, mit akarok, karcsú volt, vonzó, magabiztos és fiatal, méghozzá kétségbeejtően fiatal, azt üzenem apádnak, hogy felejtsen el, mondta, mielőtt én megszólalhattam volna, és még csak kegyetlenség vagy harag sem volt ebben a rövid mondatban, de azért több volt, mint kérés, végeztünk, aztán újra kezet nyújtott, visszaült az íróasztala mögé, hát így ér véget egy szerelem, gondoltam, egy ilyen visszaüléssel az íróasztal mögé, majd megmondom apának, feleltem.
De nem mondtam meg.
– Eszter elutazott – inkább ezt mondtam. – Nem találkoztam vele.
– Hazudsz – mondta erre. – Tanítás van, ilyenkor nem utazgat.
– Rendben van – feleltem. Szerettem volna már túl lenni ezen a beszélgetésen. Hát hogyan lehet ilyen őrült? Hát hogy nem érti meg? – Igen, találkoztam vele. Azt üzente, hogy felejtsd el. Hogy végeztetek. Kész. Ezt üzente.
– Nem igaz – mondta apa. Egészen közel hajolt hozzám, mintha maga sem lenne biztos abban, hogy még ott vagyok, a leheletét is éreztem az arcomon, azt is éreztem, hogy ivott. – El se mentél hozzá, te szemét. És mondok neked még valamit. Én soha nem akartam gyereket. Téged sem akartalak. Csak mondom. Te kis szemét.
Akkor egy napig nem beszéltünk egymással.
Apa akkoriban ragaszkodott ahhoz, hogy mindent egyedül csináljon, még a főzéssel is megpróbálkozott, ezért aztán mire este hazaértem, a konyha rendszerint olyan volt, mint valami disznóól, órákig mosogattam, igyekeztem eltüntetni az ételfoltokat a földről.
– Mi az istennek erőlteted? – kérdeztem mérgesen.
– Tudok én boldogulni, ha akarok – felelte.
– Bízd inkább Emmára – mondtam.
– Le van szarva Emma – felelte ő. – Engem nem kell kiszolgálni.
Ragaszkodott ahhoz, hogy mindennap lemenjen sétálni, olykor átment a Ligetbe is, beszélgetett emberekkel, délután pedig ült a foteljében, rádiót hallgatott és telefonált. Többnyire Esztert hívta, Eszter azonban nem akart találkozni vele.
– Csodálkozol? – kérdeztem. És már ordítottam vele, tehetetlenül. – Ugyanis leszázalékoltak, ha nem vetted volna észre. Vak vagy, vak. Mi az istent vársz?
– Csak azt akarta, hogy igazgatóhelyettest csináljak belőle – mondta erre apa.
Másnap este, amikor hazaértem, apa azzal fogadott, hogy Emma felmondott, de semmi baj, már beszélt Ilonkával, szerzünk valaki mást. Takarítani mindenki tud, miért ragaszkodnánk éppen Emmához? Emma, egy kis senki. Miért mondott fel? Apa azt felelte, hogy nem tudja, nem is érdekli, és engem se érdekeljen, szerezzek valakit, ne érdeklődéssel töltsem az időmet. Nem akar vak ember mellett dolgozni, ilyen egyszerű a dolog. Rendben van, feleltem. Hallottam, hogy éjszaka apa állandóan Esztert hívogatja telefonon, könyörög neki, már majdnem sírt, hogy legalább egyszer látogassa meg. Hogy tud egy ember így megalázkodni? Ezen gondolkodtam. Csakugyan ilyen a szerelem? Hogy semmi sem számít? Lehet, gondoltam, persze, lehet. Nehezen aludtam el. Apa néha kedves volt, azt mondta, nem szeretne a terhemre lenni, ugyan már, feleltem, erről szó sincs, arra biztatott, hogy próbáljam meg az egyetemet, esetleg ő is tudna valamilyen munkát vállalni, telefonügyelet, ilyesmi, majd meglátjuk, feleltem, de láttam, hogy apa egyelőre még azt sem fogta fel, hogy milyen helyzetbe került. Máskor azt mondogatta, hogy a halálát kívánom, szabadulni akarok tőle, intézetbe akarom küldeni, nekem pedig eszembe jutott Antoine Thibault, igen, ezt is felelhettem volna, de inkább azt mondtam, hogy ugyan már, erről szó sincs, ő állította, hogy beszélt a házmesterrel, Palkoviccsal, aki úgy tudja, hogy már járt is valaki a házban, a lakás után érdeklődött, mert szeretném elcserélni, hát hogy a picsába van ez, ordított velem apa, mégis, hogy a picsába, talán bizony nem érdemel meg ő egy kis gondoskodást? Talán csak nem arról van szó, hogy elcserélem a lakást anélkül, hogy neki beleszólása lehetne a saját életébe? De miért éppen Palkoviccsal beszélt? Mi köze ehhez az egésznek a házmesterhez, aki semmit sem tudott a házról, mert a napjait többnyire a kocsmában töltötte, esténként pedig a Keleti pályaudvar külső vágányain álló vagonokban baszott olcsó prostituáltakkal, majd pont Palkovics fogja tudni, hogy járt-e valaki a házban, aki érdeklődik a lakásunk iránt, magas, testes férfi volt ez a Palkovics, nem szerette senki a házban, de senki sem mutatta ki, hogy nem szereti, merthogy ő volt a házmester, és a házmesterség hatalom, nem érdekel, mit mond Palkovics, zártam le az apával folytatott beszélgetést, apa még dohogott egy ideig, de aztán elhallgatott, Ilonka néni egyszer meglátogatott bennünket, apának bort hozott, nekem pedig süteményt, apa ott ült a fotelben, az ablak előtt, rádiót hallgatott, és nem beszélgetett Ilonka nénivel, csak ültek ott, egymással szemben, hogy vagy, kérdezte apától Ilonka néni, irántam senki ne érezzen részvétet, hajtogatta apa, még élek, Ilonka néni pedig azt felelte, hogy segíteni szeretne, ez csak duma, legyintett apa, és felhangosította a rádiót, ezzel jelezte, hogy számára véget ért a beszélgetés, másrészt éppen aznap kapta meg a nyugdíját, hoztam a rokkantságit, ezt mondta általában a postás, és apa ilyenkor séta ürügyén végiglátogatta a környék kocsmáit, most is alig várta, hogy indulhasson, én kikísértem Ilonka nénit, ő az ajtóban magához ölelt, és azt mondta, Andriskám, nem áldozhatod fel az életedet ezért az emberért. De hát mégiscsak az apám, feleltem erre én, sokkal inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből, akkor sem, mondta Ilonka néni, akkor sem, jól van, feleltem, mert apa már megjelent mögöttünk az előszobában, már indult volna a kocsmába, majd meglátjuk.
Emmát egy ideig nem láttam, aztán véletlenül találkoztunk, a Damjanich utcában állt, a trolibuszmegállóban. Rövid szoknyát viselt, magas sarkú cipőt, valami ócska fehér táska volt a vállán, közben szenvedélyesen cigarettázott, alig ismertem meg, le van fogyva a fiatalúr, jegyezte meg szomorkásan. Miért hagyott ott bennünket? A tanár úr biztosan elmesélte. Nem, feleltem, nem mondott semmit. Hát az igazság az, mesélte akkor Emma, hogy valósággal nekem rontott, meg akart baszni, kiabálni kezdett, olyasmiket, hogy neki is kell valaki, és van egy csomó pénze a szekrényben, azt mind nekem adja, ezt velem, a fiatalúr tudja, nem lehet megcsinálni, hát ennyi történt, sajnálom, feleltem, igazán sajnálom, közben elment egy troli, nem baj, mondta Emma, én szívesen beszélgetek még a fiatalúrral, ha van kedve, egyszer feljöhet hozzám, gumi nélkül is, ha úgy gondolja, köszönöm, Emma, mondtam, megcsókoltam az arcát, hát most ez az életem, otthon a vak apám vár, és a volt takarítónőnk felajánlotta, hogy lefekszik velem, hazamentem, elszívtam egy cigarettát, szívesen megittam volna egy felest valahol, de igyekeznem kellett haza, hol voltál, apa már az előszobában várt, hol a francban voltál, erre nem is válaszoltam, inkább arról beszéljünk, ami Emmával történt, mit képzelsz, rontottam rá, visszalökdöstem a szobájába, ülj le, bazdmeg, ebbe a fotelbe, Emmával találkoztam, elmondott mindent, hát apa, ezt nem lehet csinálni, így nem lehet viselkedni, ráadásul hazudtál nekem, nem mondtad el azt, ami történt, hazudtál a pénzről is, hát erre tartogatod, nekem meg nincs egy fillérem se, odamentem a szekrényhez, kinyitottam, ott volt egy fiók, csakugyan tele ezresekkel, apa is felpattant, ne nyúlj hozzá, mondta, hadonászott összevissza, én is elvesztettem a fejem, mit képzelsz, kérdeztem, mégis, mi a faszt képzelsz, nekem hazudsz, a saját fiadnak, az egyetlen embernek, aki törődik veled, csak nem hiszel annak a mocskos kurvának, aki minden cigánnyal lefekszik, ordította apa, hát így állunk, másrészt, vajon miért csodálkozom, hát nem ilyen ország ez, hát nem ilyenek vagyunk mind, hazudunk, csalunk, ahol és amit lehet, és eszembe jutott Miska, amint szótlanul állta az ütéseket, de, megint másrészről apa, ugye, azt mesélte a régi időkről, hogy akkor még rend volt, az emberek nem hazudtak egymásnak, de én sohasem hittem a múltban, sohasem hittem abban, hogy régen más volt az élet, nem, az élet nem volt más, elegem volt, egyszerűen elegem, igen, intézetbe mész, ott aztán majd meglátod, mi az a törődés, ott aztán megrohadsz, el is löktem, átesett az asztalon, elterült a földön, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, azt hittem, meghalt, és igazából kívántam is, hogy meghaljon, de aztán lassan feltápászkodott, keresni kezdte a sötét szemüvegét. Te ezt nem érted. Ezt Emma sem érti. Ezt senki sem érti. Hogy milyen az, bazdmeg, vaknak lenni.
És lehet, hogy igaza volt.