Mikor, hol éltem, és te? Oly ismerős
vagy mintha szívtam volna a véredet,
s a hangod is fülembe, mint a zsoltár
– talán valami bús kanászdudán? –
még visszabúg. Fölsejlik az éj veled,
a hempergés az utca porában is,
futásaink, útszéli tócsa-portál,
homályt pernyéző nyári délután.
Vacogva nézlek, nap szeme süss reám!
Ha eb bolhája voltam a régidő-
ben, óh, tudom, ne szólj, ne szólj, te voltál
az én meleg, bozontos, nagy kutyám.
Bő kósttal tartott régi nőm, no lám, amottan
havonta másik bájdodót karol, ölel,
akárha jó kapcákba izzadottan
menetgyakorlatokra menne el,
ingében lelke nem lakik,
ha volt is tán, csupán szütyője, melle kell
alkalmi kannak dőzsre hajnalig
jutányos vén-ribanc-feláron,
hazug sikoly meg hallalik…
Hol édenkerti álom?
Se láng, se hit! Ganyéból csók nem éled itt,
mindössze félköböl kebel az ágyon,
ehülten csak a rémület nyerít,
a kaszakőjit! pfúj, de szánom
szétpöckölt asszonytérdeit.
Megint, fenébe, nincsen pénzem Barbadosra,
holtági pech talán e sors – a sóherom –
de bennem mégis mintha fény napozna,
a plázsom ím’ e légvonat-peron,
hol nyelves csókot öltöget
a nyár; s kinyúlva délibábos flaszteron
– faldosva olykor asszonycsülköket –
a csóró itt idén is ellhet,
hja, kösz, vabank, no el lehet,
toprongyban is, ha feslett
parkokba hálni jár az ősz; kiált kaján
kakukkokat, ha langy eső cseperget,
aztán egy nap… mennybe tér lazán
hazudni ég-örök szerelmet
rubensi angyalok farán.