Fáy Miklós

Szex, drog és még valami

A történet eleje nem túlságosan érdekes, arról szól, hogy egy csúnya, nagydarab, pattanásos leány a texasi Port Arthurban szenved a magánytól, csúfolják az iskolatársak, meg ilyenek. Minden város minden iskolájában előfordul ehhez hasonló, és többnyire csak lelki sérülések maradnak utána, de semmi közérdekű. A történet vége közismert, a maga korában címlapsztori volt, de máig legendás, pedig nincs benne semmi felemelő. Mégis korszakhatár, illúzióvesztés, leszámolás, a hatvanas évek végét jelző pózna Amerikában. Októberben harmincéves évforduló is lesz, bár alig hinném, hogy Magyarországon különleges ünnepségeket rendeznének Janis Joplin emlékére.

Talán nincs is mit ünnepelni. Csak a bomlást, a visszaesést, hiszen Joplin annak az évnek tavaszán leszokott a heroinról. Az élete továbbra is szörnyű felfordulás maradt, megdöbbentő mennyiségű alkohollal és alkalmi szexuális partnerrel, de a közvetlen életveszély elmúlt. A pálya ívének görbülete enyhén lefelé tartott, Joplin 1970-ben a Melody Makerszavazáson csak a harmadik legjobb énekesnő lett, a koncertek gyakran fél ház előtt mentek, de ma úgy látszik, hogy ez csak hullámvölgy lett volna, nem leszálló ág, rosszul hirdették a koncerteket, túl sokat szerveztek egymáshoz közeli helyekre. Ma úgy tűnik, hogy egy új lemez megjelenésével Joplin akkor is sikeres lett volna, ha közben véletlenül életben marad. Más kérdés, hogy mennyi ideig lehet életben maradni, ha folyamatos az alkoholmámor, és reggel nem emlékszik az ember, hogyan is hívják ezt a pasit mellettem az ágyban. Az 1970-es nyár végén Joplin fizikailag megviselten, kimerülten, enyhén szétesve, lyukacsosodó májjal kezdett a stúdióban dolgozni.

Szeptemberben újra belőtte magát. Nem lehet azt mondani, hogy nem tudta, mit tesz, de ha egy pillanatra mégis megfeledkezett volna a veszélyekről, időben jött az értesítés. Szeptember 18án herointúladagolásban meghalt Jimi Hendrix. Joplin ebben az időben már annyira rosszul érezte magát testben és lélekben egyaránt, hogy bár azelőtt mindig a nagy túlélőt játszotta, akinek semmi nem árthat, most a másik irányból kezdte nyugtatni magát: kétszer nem történik meg ugyanaz. Hendrix volt a nagyobb sztár, neki most már másik halálnemet kell találnia, ha versenyezni akar vele.

Október 1-jén Janis Joplin megírta a végrendeletét. Utólag ez nagyon jelentősnek tűnik, de Amerikában nincs abban semmi szenzációs, ha valaki, akinek számottevő vagyona van, huszonhét évesen intézkedik, hogy mi történjék halála után. Joplinnak volt korábbi végrendelete is, de azzal a barátnőjével, akinek a javára szólt, időközben összeveszett, most tehát újat írt, amelyben elsősorban a szülei és a testvérei a kedvezményezettek. Október 3-án, szombaton újabb adag heroint kapott a szállítójától. Este belőtte magát, ragyogó hangulatban elment a stúdióba, de nem énekelt, csak hallgatta a zenekart. Vasárnap lett volna a felvétel vele. Az est végén beszállt a Porschéjába, és a szállodába hajtott. Éjfél után a maradék heroint is befecskendezte. Elpakolta a fecskendőt, lement a szálloda halljába, felváltatott egy ötdollárost a portással, hogy cigarettát tudjon venni az automatából, aztán fölment a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, összeesett, és meghalt.

A boncolás azt mutatta ki, hogy a Joplin szervezetében talált szer nem volt különlegesen nagy mennyiségű. A testet elhamvasztották, a por és hamu a Csendes-óceánba került, a fejezet lezárult, a lapok megírták, hogy mi történt, és vigasztalásnak bőven találtak idézetet az elhunyttól: “Mi értelme lenne visszafogni magam, és középszerűnek lennem, csak azért, hogy húsz év múlva is középszerű legyek?” Ennek a mondatnak volt későbbi, csiszoltabb változata is: “Inkább élek tíz évig a csúcson, mint hogy még hetven éven át üljek a tévé előtt.” Rendben van. De hol az a tíz év?

Mondjuk, hogy jutott neki négy belőle, de akkor nagyon bőkezűek vagyunk. Joplin 1966-ban csatlakozott a Big Brother zenekarhoz. Előtte klubokban lépett föl, nem feltűnés nélkül, de nem is átütő sikerrel. Egyetlen hangfelvétel készült vele ebből az időből, egy kisebb helyi bank reklámjához énekelt valami bugyutaságot. Akár sorsszerű is lehetne: Joplin, akit úgy adtak el, mint a lázadást, mint olyan árucikket, amely a kereskedelem ellen tiltakozik, rögtön a pálya elején egy bankot népszerűsített. Ma már senki nem gondolja, hogy Joplin lemeze más lenne, mint árucikk. Nem is különlegesen értékes áru, bár valaki mindig akad, aki ráharap. Menedék a pattanásos, kövér, csúnya kamaszlányoknak, talán példakép tiszta szívű, pályakezdő énekesnőknek, de hol van már az az idő, amikor minden mikrofonnal a kézben önmegvalósító hölgy rekedt, vad kiabálásokkal bizonyította eredetiségét? Pedig Joplinban van valami, ami abszolút példaszerű: a teljes odaadás. Lehetett jó, és lehetett fáradt, unalmas hörgés vagy a legtisztább blues, lehetett nagy a koncert vagy fél ház valami eldugott helyen, Joplin teljesen kifutotta magát. Ami benne volt, azt átadta. Érdekel ez ma valakit? A kevéssé hálás utókor nem emelte piaci sikerré Joplin mindeddig utolsó lemezét sem, a két éve megjelent Winterland-koncerteket.

Pedig ez az aranykor. A Big Brother Joplin csatlakozása után még nem vált egyértelmű sikerré, de a zenekar a 67es évet hirtelen föllendüléssel zárta. Koncertek a legjobb helyeken, lemezfelvétel, és szenzáció New Yorkban. Persze a szenzáció Joplin volt, akit a sajtó azonnal kiemelt a zenekarból, de aki – egy ideig – még húzta maga után a társulatot. Nem mehetett tovább a végtelenségig, a zenekar nemcsak gyenge volt, de egy idő után le is állt, nem tudott új számokat írni, a régiek pedig többnyire használhatatlanok voltak. 1968 húsvétja, San Francisco és a Winterland tehát furcsa aranykor. Joplin számára a hirtelen kiugrás ideje, ötvendolláros kis kornyikálóból egyszeriben sztár lett, aki ezért a két koncertért harmincezer dollárt kasszírozott, a zenekar számára a csúcs, de közel a vég, a teljes eltűnés. A hangfelvétel alapján nincs okuk megsértődni: körülbelül olyan szinten zenélnek, mint az Omega együttes, szerencsétlen gitárszólók, Joplin mellett időnként énekel egy tökéletesen jelentéktelen, nyavalyás hangú figura, a számok között néhány annyira ostoba, hogy fáj, és nem több dokumentumnál. Ami igazán jó, az Joplin szerzeménye, a Down On Me, ami érezhetően kikísérletezett dal, gitár melletti pöntyögésből született, de ettől pontosan olyan, amilyennek lennie kell, indulatos, nyers, kiabálható. A többi idegen anyag: Gershwintől a Summertime és egy Thornton-blues, a Ball And Chain.

Bizonyos fokig hasonló dalok, mindkettőben a fekete a divat, az a jelenség, amelytől annyira megcsömörlöttek a valóságos afro-amerikaiak. Jönnek ezek a hippik, fellázad a középosztály, megnöveszti a haját, elkezd szépen élni, romantikusan ábrándozik szegénységről, társadalmi igazságról, amitől a valóságos szegényeknek, akiknek a nyomor nem elérendő cél, hanem megélt mindennapi tapasztalat, kifordul a gyomra. És a hippik ellopják a feketéktől a kultúrájukat is: divatba jön a színes ruha, a sok ékszer, szexi lesz a szín, a zenében pedig a szélesebb rétegek számára is bejön a blues. Fehér blues, amit Jim Morrison is énekelt, és aminek Janis Joplin az abszolút királynője. A Summertime nem tiszta blues ugyan, de fehérek által írt fekete zene, amelynek operai múltját Joplinék sem tagadják, hiszen egy klasszikus zenei idézettel kezdődik, Bach c-moll prelúdiumát játssza a gitár, abból alakul ki aztán a közismert dallam, amelyet Joplin furcsa, fátyolos, számára kellemetlen hangtartományban, nehezen szülve énekel. A Ball And Chain könnyebb eset, abban nincs más, mint amit Joplin legjobban tud: sok szín, fájdalom, lemondás, csalódás, dühöngő belenyugvás.

A lemez ennél sokkal többet nem tud. Mutat még valamit Joplin country-arcából is, de nem a legjobb állapotában – és ebben megint a zenekar a bűnös, ócska a szám, amit írtak. Joplin a végső szót a maga country-zenei vonatkozásában a Me And My Bobby McGee-vel, Kris Kristofferson dalával mondja majd ki, de nem most, nem itt, a Winterlandban. A klasszikus rockot a Piece Of My Heart képviseli, de erről a dalról nem ez a legjobb felvétel, ami Joplin után maradt. Igazából ez csak arra jó, hogy megtéve az összehasonlítást, lássuk, mennyire nem spontán énekesnő volt Janis Joplin, hogy menyire nem csupán arról van szó, hogy fölment a színpadra, elkapta a fíling, a közönség és a dal együttes hatása, és kiordította magából a tüdőt. Ezek a dalok kidolgozottak, munka van mögöttük, és Joplin nagyon pontos váz, amely mentén haladt, kikísérletezett kiabálásokat, sikoltásokat, és kicsi az a mozgás, amit ezen túl megengedett magának. A különbség két felvétel között nehezen megfogható, mert nem a helyszíntől és nem a zenekartól függ, nem is a hangi állapottól, hanem Joplintól, hogy ő mennyire képes megtalálni önmagában az érzést, a hangulatot.

Ez a rossz Janis Joplinban. Nem lehet tanulni tőle, mert akármilyen tudatos volt, állandóan a véletlennel játszott. Az élete szörnyűség. A halála borzasztó. Egyszerre bűnronda és királynő a szemétdombon. Olyan, mint a kísérleti vadászgépek pilótái. Lezuhant? Akkor nem ez a megoldás. Közben pedig mégsem lehet szabadulni a hangjától. Felzaklat, kigúnyol, figyelmeztet, de nem tudni, hogy mire. Utánozni nem érdemes, mert úgysem lehet mérkőzni vele. Tényleg a legjobb lenne elfelejteni.