Ne félj, kisfiam, minden jóra fordul. Igaz, hogy most nagyon rossz, de figyelj, ott már jön dr. Jófiú, hozza a hepiendet…
Ilyen. Mint a moziban. Úgy értem, Francis Fukuyama új könyve, A nagy szétbomlás. Van dramaturgiája. Előbb rémítő színekkel festi le a társadalmi értékek (erkölcs, család, bizalom, kölcsönösség) elpusztulását (igaz, könnyített változatban: a 20. század poklai nem szerepelnek benne), aztán jön a hepiend: vigasztalásul megkapod az újraszerveződés eszkatológiáját, azzal az alibivel, hogy minden világtörténelmi megroppanás után jött ilyesféle erkölcsi-társadalmi megújulás. Mennyország, amihez előbb a pokolra kell menni. A nagy példa: a közösségi társadalmakból az iparira való áttérés. Akkor is sok volt a betegség, prostitúció, gyilkosság, válás, törvénytelen gyerek – szóval Nagy Bűnök, legalábbis a szerző kódexében. Aztán jött az új világ (ipari társadalom), és szépen stabilizálódott az erkölcsi háló. (Fukuyama találó kifejezésével: a “társadalmi tőke”.) Most az információs társadalomra térünk át, ennek előzménye volt az a malőr, hogy az ipariban kialakult erkölcsi rend összeomlott – kb. 1960-tól ebben a fokozatos lerohadásban telt el harminc évünk –, de most, a kilencvenes évektől kezdve ennek már vége (már megint valaminek a “vége”…), és épül az új világ, igaz, másképp, mint a régi, de ne tudd meg, milyen szépen. Ez a gondolatmenet adja a könyv felépítését: első fele a leépülés, szétrombolódás (a tekintély eltűnése, vallás, család pusztulása, a köznapi erkölcs lerohadása, a bűnök akkumulációja), a második az újjáépülés és a szebb jövő. Igaz, a hatvanas évek “szétbomlásába” beletartozik a női emancipáció, amit nem ítél el kifejezetten ugyan, de azért a család felbomlását, a tekintélyelv összeomlását mégis a nők sorsválasztásának számlájára írja…
Így elmesélve az egész olyan, mint egy hollywoodi film – mint ahogy a szerzőnek A történelem vége c. 1992-es munkája óta ilyen imázsa alakult ki. De bármilyen felszínes is ez a könyv, második részében van néhány izgalmas megfigyelése a társadalmi önszerveződés – rekonstrukció – képességéről. Ha magára hagynak egy közösséget – nincs király, főnök, bürokrácia, előírás –, lassan kialakul valaminő rend. Nem anarchia következik, hanem új játékszabály. A “meztelen csigák” a példa. a Washingtont körülfutó körgyűrűn olyan hatalmas közlekedési dugók alakultak ki és akkora lett a szmog, hogy rendeletet hoztak, egy autóban legalább három személy utazhat. Vagyis nincs olyan, hogy egyedül furikázol a dolgozóba, két órán át gázosítva a tömeget. Bárkit fel lehet venni, kollégát vagy aki az út mentén áll – ők a “meztelen csigák”. És szabályozást követően pillanatok alatt kialakult a rend: az emberek egy-egy út menti McDonald’snál állnak sorban, ha odakanyarodik egy kocsi két-három ingázó beszáll, este ugyanez visszafelé. De kialakultak az összeszokott hármasok-négyesek, megvárják egymást. Ennél is fontosabb, összesen egyetlen olyan bűntényt jegyeztek fel, ami összeköthető a vadidegen stoppolásával: egy nőt megtámadtak. De azonnal kialakult az ellenmanőver: nőt soha nem engednek egyedül indulni…
Ez a mantra: az önszerveződő rend az emberi léttel jött létre, a modern biológia – mondja a szerző – azt bizonyítja, hogy a kultúra (etika) alapjai be vannak drótozva a neocortexbe, szóval van remény. Lásd a meztelen csigákat: abban az időben, mikor ez a rend kialakult, Washingtonban követték el a legtöbb súlyos bűncselekményt – itt viszont nem volt egy sem, szép új világ született.
Fukuyama innen indítja az informális rend kialakulásának elméletét, amitől azért megkönnyebbültem: nemcsak hierarchikus és bürokratikus, formális és kodifikált jogrend létezik, tézise szerint a spontán rend hatékonyabb, korszerűbb, s jobban illik az információs társadalom struktúrájához. Modellként a Silicon Valley egymás hegyén-hátán alakuló informatikai cégeit említi. Ez a társaság őrült versenyben áll egymással, ám közben a jó fejek pubban, vacsorahelyen összejönnek egymással, elmesélik egymásnak legújabb ötleteiket, minek következtében az információ hihetetlen gyorsasággal és hatékonysággal terjed, az ötletek egymásra épülnek, bokrot alkotnak, egymást erősítik. És nincs copyright-lopás, hanem természetes kölcsönösség van, tisztelet és kollegialitás.
Ez a hálózatok társadalma, a network society (a politológus Elinor Ostrom és a gazdaságtörténész Douglass North mellett idézi e fogalom kitalálóját, Manuel Castellst is). A hálózatot nem formális szervezetnek kell tekinteni, hanem társadalmi tőkének, ez jelenti az alacsony bizalomszintű termeléstől való átmenetet a magasabb bizalomszintűre, s megjelenik az önszerveződés laza formája, társadalmi elrendeződése kúpforma helyett lapos grafikus arculatot mutat. Ez lenne az utópia: a 19–20. századi etikai-jogi-társadalmi szervezîdési elveit – a “társadalmi tőke” eddigi formáit – ez az új típusú, spontán módon alakuló rend váltja fel. A hálózatelvű csere pl. nem a piaci törvényeket követi, hanem magasabb elveket is magában foglal: egy család vagy egy klub-közösség tagjai “sokkal szívesebben kezdeményeznek a piaci cserén túli kölcsönös cserét – pl. úgy nyújtanak segítséget egymásnak, hogy nem várnak el érte azonnali viszonzást. Bár számíthatnak hosszú távú személyes nyereségre, a cserekapcsolat nem szimultán és nem függ gondos költség–haszon elemzéstől, mint egy piaci tranzakció esetén. A kapcsolat itt “közös informális normákon alapul, nem pedig formális tekintélyviszonyokon”.
A modell is, a magyarázat is az információs társadalom szerkezetének leírását szolgálja. Amiben viszont az az érdekes, hogy szemben a közhiedelemmel, ez az új társadalmi alakulat is földrajzilag kötött, egymással fizikailag is érintkező tagokra és közösségekre, nem pedig bitekre épül. Azt szokás mondani, hogy Sydney vagy Săo Paulo (vagy a konkurencia akárhol) csak egy mouse-klikknyire van. Itt nem ez a helyzet: az összes eddigi nagy kutatásfejlesztő, IT-központ földrajzilag fókuszálta magát, azaz a kutatók, cégvezetők, üzlet- és szakemberek egyetlen helyen, egymás mellett élnek, és itt a személyes kontaktus generálja az információpluszt, az élő – informális – közlés hozza azt az értéktöbbletet, amire az on-line kapcsolat képtelen.
Mert Fukuyama bevezeti a nem verbalizálható ismeretek körét is – olyan tudásanyag ez, amit nem lehet tanulmányban, tankönyvben, e-mailben közreadni: látni kell, személyesen kell tapasztalni, csak így lehet megtanulni. Ezzel azonban némileg átíródik a ma még egyoldalú internetmitológia: a személyes kontaktus, a csoportos együttlét, vagyis a társadalmiság (kölcsönösség, kötődés, ráhangolódás, követés stb.) értékei a háló mellett (alatt-felett) tovább élnek. Bár ennek az érvelésnek van támadható pontja, mégis rokonszenves. Főképp mikor szembefordul a társadalom tisztán játékelméleti racionalitásával. Pl. a fogolydilemma-szerű leírásokkal: “A fogolydilemma játékelméleti leírásában az árulás lehetősége olyan alternatív stratégiaként szerepel, amelyet az ember nyugodtan követhet, attól függően, hogyan számítja ki az interakció lehetséges végkimenetelét. A való világban azonban az árulás sohasem lehet érzelmileg vagy morálisan semleges választás.” A társadalmi együttélés jelentős hányadát aracionális, empatikus, kvázitudattalan motívumok mozgatják. Aminek kimondása a digitalizált racionalizmus ellenreformációja idején eretnek gesztus.
Szép új világ alakul tehát. Már most. Még megéred. Persze bármennyire is utópiapárti – hogy ti. ez az önszerveződő hálóvilág a jövő boldog társadalmának alaprajza –, tudja, hogy a spontán közösségiségnek vannak negatívumai is: a klikkszellem, kizárás, maffiaetika is ide tartozik, de az is, hogy a rossz választások sokáig fennmaradnak, meg az is, hogy a spontán szerveződés csak kis közösségekben teremt rendet, az önszervezett struktúra 150–200 fő felett már szétesik, itt már a hierarchikus elrendezés képes csak segíteni. Fukuyama mindezt tudja, mégis (vagy épp ezért) a fényes jövőképet innen, a spontán-önszerveződő struktúrákból rajzolja fel. Pedig egy legalább háromszáz éves, súlyos filozófiai-etikai kérdést görget maga előtt: mi az összefüggés az egyéni önzés (célracionális cselekvés) és az altruista (vagy annak látszó) etikai motivációjú (nem haszonelvű) cselekvésmodellek között? Mondjuk a szamaritánus és a nepperetika között? Hát itt aztán van retorikus körtánc: voltaképp afelé hajlik, hogy az új világ is haszonelvű, csak nem kíméletlen, nem akarja azonnal bezsebelni a hasznot. De joggal számíthat rá. (Régen ezt úgy hívták, hogy “értelmes egoizmus”, lásd felvilágosodás). És hogy teljes legyen a moziélményed, íme a modell: “Frank Capra klasszikus filmjének, Az élet csodaszépnek a csúcspontján Bedford Falls lakói visszafizetik George Bailey-nek mindazt, amit egész életében értük tett, úgy néz ki ugyanis, hogy csődbe megy a takarék- és hitelirodája. A jelenetnek nem az adja az érzelmi erejét, hogy Bailey önzetlen volt az élete során, hanem a film által sugallt azon bizonyosság, hogy egy igazi közösségben az önzetlenség végül elnyeri jutalmát – ez esetben jó sok prózai, ropogós készpénz formájában.” Szóval megéri jótéteményekbe fektetni, és a ma már elkezdődött világ így is fog csinálni, mert biztos lehet benne, hogy a társadalom visszafizeti neki áldozatait – lehet, hogy csak később, netán halála után, de az emlékmű is az új világ győzelmét fogja hirdetni a széteső – önző, szemét, pénzhajhász – múlt felett.
Megkönnyebbültem. Már azt hittem, minden így marad.
Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Fordította: M. Nagy Miklós. Budapest, 2000, Európa, 493 oldal, 2500 forint.