“Az új kormány médiapolitikai lépései és tisztségviselőinek e tárgykörben elhangzott nyilatkozatai azt jelzik, hogy a jobbközép koalíció határozottan szakítani kíván elődeinek politikájával. Amely a rossz lelkiismeretű avagy lelkiismeretlen beavatkozások, nyomásgyakorlás, manipulálás politikáját folytatta. Ezt a változást csak pártolni lehet. Az új kormány helyesen jár el, ha médiapolitikája őszinte, nyílt és egyértelmű. Ha egyenesen meghirdeti, aminek a megvalósítását a közjó érdekében szükségesnek látja, és azt viszi véghez, amit meghirdetett. Először is, jó lelkiismeret lesz a jutalma. Másrészt a világos beszéd és a magukért szavatoló tettek új támogatókat vonzhatnak hozzá. Harmadrészt ellenfelei előtt is félreérthetetlen lesz, hogy mire számíthatnak tőle. Miben nem fog engedni, és hol nyílik tér a kompromisszumokra.” Elek István, a miniszterelnök média-tanácsadója írta e szép mondatokat még 98 karácsonya előtt.
E hitvallás hű tükre volt a polgári koalíció eltökéltségének. Egyébiránt e határozottság a nyáron elfogadott kormányprogramból csak módjával volt kiolvasható. A program “Sajtó” címszava alatt mindössze nyolcmondatos (akárcsak a műemlék-felügyeletekről szóló) feladatkijelölés érzékeltette, hogy mit szándékoznak tenni. A szűkszavúan rögzített alapelvek szerint a kormány igyekszik a sajtó függetlenségét garantálni, és azt, hogy az állampolgároknak tájékozódáshoz való joga ne szenvedjen sérelmet. Új sajtótörvény, a médiatörvény korrekciója, valamint a közszolgálati műsorszolgáltatók finanszírozási rendszerének megoldása szerepelt még a négyéves kormányzati teendők között. Az ezzel szemben várható produkció azonban nemsokára meglehetősen egyértelműen körvonalazódott, részben a politikai vezetők, részben a vezetők körüli holdudvar megnyilatkozásai alapján.
A kormány vezető személyiségei viszonylag rendszeresen kifejtették véleményüket a hazai médiaállapotokról, valamint arról, hogy az új koalíció miben látja e területen a feladatait. Orbán Viktor, Stumpf István és Kövér László több alkalommal is nyilatkoztak napi aktuális médiakérdésekről, így véleményeik megbízható elemzési háttérként szolgálnak annak megválaszolására: volt-e világos, áttekinthető és koherens média-elképzelés az új kormány gyakorlatában. Nem kétséges: megoldásra váró feladat bőséggel akadt, és mindezek tükrében a kormányzati hiperaktivitás nagyon is indokoltnak látszott. Kérdés azonban, hogy médiapolitikájában az új kormány ott bizonyult-e serénynek, ahol erre szükség volt, avagy a meglevő gondokat szaporította újabb konfliktusok világra segítésével.
Az első lépések nem sok jóval biztattak. Július elején végre összeült a hat párt, hogy egyeztessék elképzeléseiket a médiaügyekről. Kiderült, hogy nem tudnak megállapodni a médiatörvény módosításának alapkérdéseiben, nem tudnak megállapodni a kuratóriumi tagok visszahívásáról és az új kuratóriumok összetételéről sem. Kiderült, hogy az 1996. évi törvényből fakadó prioritásigényeket merőben eltérően értelmezi az új kormány és az újdonsült ellenzék. Kiderült, hogy ezúttal szó sem lesz a korábbi egyensúly-politikáról, mert a Fidesz-vezetők a lehető legkisebb többségi helyzetet is irgalmatlanul érvényesíteni fogják. (Néhány hónap múltán persze világossá vált, hogy nem médiapolitikai megfontolásokról van szó, hanem azok csupán a megjelenítői a kormányzati hatalom új fölfogásának, annak, hogy az Orbán-csoport a választási győzelem teremtette fölhatalmazást az elődeinél sokkal radikálisabban értelmezte.)
A kormányfő körül megformálódott tanácsadók és testületek tevékenységéből egyértelműen kihámozhatóvá vált az, hogy preventív módon fölkészültek egy esetleges újabb és hosszadalmas médiaháborúra. Olyannyira fölkészültek, hogy a háborút már akkor meghirdették, amikor az még ki sem tört. Három héttel a választások után – és csaknem egy hónappal az új koalíció hivatalba lépése előtt – a Magyar Nemzet hasábjain figyelemre méltó szemelvénygyűjteményt jelentetett meg a Magyar Polgári Demokraták Társasága elnevezést viselő, kilenc aláírót vállaló csoportosulás. A cím sokat sejtető volt: “Akik új kultúrharcot akarnak”. A jámbor olvasó e címen huszonegy szerzőtől huszonnyolc szemelvényt olvashatott, azt gondolván, hogy valamiféle összeesküvés platformját tanulmányozza. A Polgári Demokraták a kiragadott idézetekkel bizonyítottnak vélték: már megint valami kultúrharc készül, ezért gyorsan be kell mutatni az összeesküvés értelmi szerzőit. Holott a kényszerűen egységessé terelt mondandó csupán arról szólt, hogy nem mindenki örült feltétlenül a Fidesz győzelmének. Ugyanezen az oldalon, az antológia fölött volt olvasható Elek István – az egyik aláíró – írása “Kinek kell itt médiaháború?” címmel. A választ megtalálni nem volt igazán ördöngös feladat.
Az aláírók névsora a Fidesz-kormány médiapolitikájának későbbi alakítóit reprezentálja. Többségük csak a kilencvenes évek derekán sodródott át a Fidesz értelmiségi holdudvarába, a jobbközép polgári alternatíva formálódásának idején. Azelőtt is, mint a legelső médiaháború csatáinak elsővonalbeli küzdőfelei voltak ismertek. Ennek voltak az éltetői, s azután az áldozatai, amikor háttérbe szorultak. Minthogy 1998-ra nem maradt semmiféle önálló Fidesz-médiapolitika, ezért előjöhettek és elő is jöttek az első médiaháború egykori frontoldaláról elvállalt örökséggel. A jelenség paradox volt, hiszen 1990–93 között a Fidesz-vezetők – okkal és érvelve – igyekeztek kimaradni a médiaküzdelmek őrültségeiből, jól érezték, hogy ez nem az ő háborújuk.
A Polgári Alternatíva névsorának többsége az elmúlt két év során imponálóan tevékeny, rendkívül erősen védi a kormányzat vélt és valós eredményeit és tagadhatatlanul aktív a szellemi vonzáskörükhöz tartozó napi- és hetilapokban is. Rendszeresen leleplezik az általuk baloldali-liberálisnak tartott szerzőket, noha kritikáikra nemigen szokott válaszolni senki sem. Ez a médiaháború eleinte meglehetősen felemásra sikeredett: az egyik fél rendszeresen kinn lövöldözött azon a harctéren, ahol rajtuk kívül nemigen voltak. A produkált kritikák legtöbbször azt bizonyították be, amit eleve feltételeztek: hogy tudniillik elgondolt ellenfeleik tőlük különböző politikai táborhoz tartoznak.
A legutóbbi választások óta eltelt két év során sok furcsaság is megesett. Némelyike arra utal, hogy a szerződött frontharcosok nehezen érik be a hivatásos gyűlölködésért járó állami fizetés örömével, igényelnék annak a közönségnek a kitüntetett figyelmét is, amelyet egyébként ki nem állhatnak. A fáradhatatlan munkabírású Elek István például időnként kísérletezik azzal is, hogy a kormányzati oldal által legkevésbé kedvelt sajtóorgánumokban is kioszthassa ítéleteit, netán vitákat is kezdeményezzen. A magyar sajtóstruktúrában az évtized végére az alapvető árnyalatok nagyjából kialakultak, s ezért (is) nagy a bizonytalanság, hogy mit tegyenek a lapok azokkal a szerzőkkel, akik nyilvánvaló politikai-hatalmi szolgálataik részeseként szeretnének részt venni a közéleti vitákban. Olykor – nem is leplezetten – a kormánypolitika hivatásos propagátoraiként. Az említett egykori aláírók majd mindegyikével ez a helyzet. Ha stúdióbeszélgetésekre hívják őket, avagy ha bármihez hozzászólnak, menthetetlenül vitaszituáció teremtődik – még akkor is, ha éppenséggel senkinek nincs kedve vitatkozni. Hiszen e körről tudható, hogy nemcsak képviseli a kormánypolitikát, hanem gyakorta alakítja is.
Nehéz megítélni, hogy ennek a hivatásos tanácsadói körnek mekkora lehet az érdemi befolyása a tényleges médiapolitikai döntésekre, mindenesetre 1998 ősze után a közszolgálati rádióban és tévében lezajlott sorozatos személycserék nagyon is e kör ízlés- és szellemi világára valló változásokat mutattak. (Az egyik tanácsadó – Tóth Gy. László – 1999. szeptember 24-én interjút adott az ÉS-ben, s azt mondta, hogy e munka “nem publikus, mert abszolút bizalmi jellegű”. Annyit azért elárult, hogy feladatuk a miniszterelnök tehermentesítése, a várható döntések előnyös és hátrányos következményeinek elemzése.)
Az új kormány vezető személyiségei viszonylag hamar előálltak azzal az igényükkel, hogy őket a választási eredmények a médián belüli egészségesebb és igazságosabb arányok kialakítására kötelezik. Gondolatmenetük lényege nagy vonalakban a következőkben reprodukálható.
Magyarországon a sajtószabadság torzult formában alakult ki a rendszerváltás során. Nálunk ugyanis nem a piac szabályoz, hanem az előző rendszerből átmentett előny. Ezért a médiában aránytalanul kedvezményezett a baloldali és liberális értékrend, s hegemóniáját a privatizált sajtó-rádió-tévében az új tulajdonosi érdek még inkább stabilizálta. Ráadásul – túlzott befolyása miatt – a reklámpiac is az aszimmetriát erősíti. A jobbközép kormánynak kötelessége a jobboldali és konzervatív értékeket a magukat megillető helyhez segíteni – akár a pozitív diszkrimináció eszközeivel is. Mindezt a demokrácia és a vélemények valós pluralizmusa, a tényleges versenyhelyzet kialakulása érdekében kell megtennie, akár a várható ellenállások megtörése árán is.
Tekintsünk el ezúttal attól, hogy végigkísérjük e gondolatmenet belső fejlődéstörténetét az 1990-es Csurka-féle kezdetektől az 1994. évi Pokol Béla-féle javaslatokig, és elégedjünk meg e helyütt azzal, hogy a Fidesz-kormány tulajdonképpen készen kapta 1998-ban azt az érvrendszert, amelyet a jobboldal lassan már egy évtizede finomítgatott. A médiaegyensúly-mániába vaskosan beépültek az első médiaháború kudarcainak, sérelmeinek az élményei is. A kormány vezetői rendszerint tömören megfogalmazzák ezt az örökséget, a további magyarázatok részleteit pedig bőséggel szolgáltatják a gondolatkör újratermelői és interpretátorai.
A médiaegyensúlyra törekvő kormányzati aktivitás kritikusai lankadatlanul kimutatják az iméntiekben összefoglalt értelmezés gyönge pontjait. Főképpen azt, hogy ez a fölfogás teljességgel átpolitizálja a médiaműködést, és nincs tekintettel számos egyéb, legalább ennyire fontos összefüggésre. Még pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy e felfogás a médiát csakis direkt politikai funkcióiban képes látni és érteni. Legfőképpen az tűnik aggályosnak, hogy a végrehajtó hatalom ebben a megközelítésben maga alá rendelt rendszerként tekint arra a szférára, amely egyszer már emancipálta magát a közvetlen politikai befolyás alól.
Az igazi kérdés azonban az, hogy az ideologikus megközelítést elfogadó kormányzat valójában milyen gyakorlati lépéseket tesz az általa elképzelt egyensúly megvalósítása érdekében. Elvileg ugyanis többféle megoldás közül is választhat, és nagy különbség van aközött, hogy:
– a saját politikai és ideológiai táborához közel állókat segíti-e ahhoz, hogy versenyképesebbek legyenek, vagy
– az ellenérdekű tábor tönkretétele révén igyekszik-e “egyensúlyt teremteni”, vagy
– a közszolgálati szféra semleges pozícióját próbálja-e meg kormányzati orientációjúvá változtatni.
Félidő elteltével megállapítható, hogy a kormány mind a három úttal kísérletezett, de egyiken sem haladt következetesen végig. A legutolsó változatban volt képes a legtöbb “eredményt” elérni. Ma már nem kérdés a közszolgálati rádió és tévé kormány iránti lojalitása. (A rendszeres műsormérések olyan méretű kormányfölényről tanúskodnak a hírműsorok világában, amire az elmúlt évtizedben nem volt példa.) Ám a folyamatos vezetőcserékkel olyannyira nyitottá váltak a radikális jobboldali befolyás irányába is, hogy most már onnét került veszélybe a sokat emlegetett “egyensúly”.
Az ellenérdekű tábor szétzilálásakor a Kurír és a Magyar Narancs gyors fölszámolása még úgy-ahogy magyarázható volt a Postabank szanálásának a következményeivel. A többiekkel való kísérletezés viszont nehezebben alakult. Orbán Viktor a Napi Magyarország és a Magyar Hírlap összevonásának képtelen ötlete kapcsán úgy nyilatkozott kedvenc rádiós házi műsorában, hogy “a részletek már nem őrá tartoznak”. Így egyelőre maradnak a bonyolult és sokszoros áttétellel működtethető megoldások: az adóellenőrzés nyomásgyakorlásként való bevetése, az államilag befolyásolható hirdetők elterelése stb.
Némi közvetítéssel ide tartozó eset volt a TV 3 gyors megszüntetése is. Ebben a botrányban közvetlenül nem volt kimutatható a kormányzati érdekeltség, legfeljebb csak a végeredmény sejtetett asszisztációt. A felszínen minden úgy látszott, mintha tisztán üzleti ügyről lett volna szó – de a lebonyolítás szélvészgyorsasága és a steril ügyintézés komoly politikai koordinációt igényelhetett a bírósági szervezetektől az ORTT-n át számos intézmény köréből.
Az ellenérdekű tábor pozícióinak gyengítésében a két év mérlege alapján nem is a direkt beavatkozások voltak a leghatékonyabb lépések, hanem az a képmutató játék, amit a koalíció a csonka kuratóriumok érdekében folytatott. Ez volt ugyanis az a pont, ahol részben egységessé csiszolódtak a széttöredezett jobboldali front darabjai. Részben pedig ez a – folyamatosan vitatott – megoldás szolgál legális háttérként a rendületlen személyi és intézményi átalakításoknak. Az eredmény a ciklusidő felében inkább a szisztematikus pusztítás/leépítés/szétzilálás volt, mintsem az újat építés.
A saját tábor versenyképessé tételének legnagyobb problémája, hogy az a közpénzek felhasználásával vihető csak keresztül, ami meglehetősen vitatható út. Nem véletlen, hogy eleinte e téren volt a legkevésbé sikeres a kormányzat. Stumpf Istvánnak a kormány egyéves tevékenységét értékelő, Windsor Klub-beli beszéde ez ügyben nagy visszhangot váltott ki. Úgy ítélte meg ugyanis, hogy az ellenzék tehetetlensége okán szerepkörét a sajtó vette át, s ne csodálkozzon senki, ha a kormány a médiához is úgy viszonyul, mint az ellenzékhez. Példabeszéde sokat elárul az áhított egyensúly igazi hátteréről. Mondott egyébként a kancelláriaminiszter e klubban még mást is, ennek azonban már nem volt akkora sajtóvisszhangja. A saját tábornak címezve azt fejtegette, hogy a kormány legfeljebb az egyensúly feltételeinek megteremtésében lehet eredményes – de a konzervatív-jobboldali média versenyképességéről és szakmai színvonaláról az érintetteknek kellene gondoskodniuk…
Jó félévvel később történt néhány meglepő lépés a sajtópiacon. 2000 tavaszán könyörtelen eszközökkel végigvitték a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet egyesítését. Oly módon, hogy az előbbi lap szellemisége, hangvétele elnyelte az utóbbi patinás hírnevét és történelmi tekintélyét. Az erőszakos megoldás a mérsékelt konzervatív táborban is megütközést keltett, s minden érintett tisztában volt azzal, hogy politikai döntés eredményeként alakulhattak csak így a dolgok. Az új Magyar Nemzettel létrejött az az erős, versenyképes lapháttér, amely a jobbközép centrum médiapolitikájának a bázisa lehet, s amelyen a hőn áhított egyensúly megteremthető. Félévnyi idő után még nem mondható el, hogy az összevonást követte-e olyan méretű olvasói átrendeződés, amely miatt megérte lebonyolítani ezt a nyilvánvalóan erőszakos és a szokásokat semmibe vevő akciót.
A komplikált és sok mindent elfedő “médiaegyensúly” hátterének igazi kérdése, hogy négyévnyi kormányzási idő elegendő-e annak a történelmi és erős kulturális háttérvilágnak is az átrendezéséhez, amelyen a hazai média nyugszik. Történelmi példa volt már erre, 1948 után – de azt nem hívták demokráciának. Hanem népi demokráciának…
A Fidesz-kormány eddigi tevékenységét elemző – baráti, ellenséges és tárgyilagos – írások rendre kitérnek annak bemutatására, hogy a Fidesz gyökeres változást hozott a hazai politikai életben azzal, hogy kitanulta és fölhasználja a modern tömegkommunikáció néhány nagyon fontos működési jellegzetességét. Többségi vélemény az elemzők között, hogy a Fidesz 1998-ban tulajdonképpen kommunikációs győzelmet aratott az MSZP fölött, mert hihetőbb, modernebb és sikeresebb médiateljesítményt nyújtott.
Nem meglepő, hogy a kormány a kampány idején sikeresnek bizonyult technikákat bőséggel igyekszik használni a végrehajtó hatalom birtokában is. Nem meglepő, de egyáltalán nem biztos, hogy hosszabb távon is eredményes lesz ez a megoldás. Kormányozván ugyanis kétélű fegyvernek bizonyulhat az a politika, amely a médiának elsősorban a formai és funkcionális összefüggéseire összpontosít, háttérbe szorítván a kommunikáció tartalmai kérdéseit. (A hogyanra figyel csak – és kevésbé törődik azzal, hogy mit.)
Az kétségtelen, hogy a Fidesz ezzel a fordulattal új fejezetet nyitott a hazai politikai kommunikációs viszonyok fejlődéstörténetében. A kormány kulcsszereplői pontosan tisztában vannak a modern média hatásmechanizmusaival, képesek állandóan új és új üzenetekkel előállni. Rövid, érthető, sokszor elismételt üzenetekkel. A bonyolult, konfliktusos helyzeteket pedig igen–nem típusú választási lehetőségekké egyszerűsítik. Ez a politizálás nagyjából kétféle szinten folyik, és ennek megfelelően kétféle megoldással.
A legfontosabb kormányzati szereplők szinte sohasem vesznek részt vitákban, ők csak nyilatkoznak, így eleve nem kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol érdemben kellene megvédeni álláspontjukat. (Majd négy év múlva, ha újra kampányidő lesz – mondotta erre a miniszterelnök.) Orbán, Stumpf, Kövér, Áder nem vitatkoznak, hanem közölnek bizonyos döntéseket – s a médiának arra van lehetősége, hogy ezeket az álláspontokat bemutassa. A döntések vitathatók ugyan, de nincs hol és nincs kivel.
A politizálás másik technikáját főleg a frakció prominens képviselői valósítják meg. Ők már elvállalják a nyílt vitahelyzeteket, legyen az parlament, Aktuális, vagy bármilyen reggeli tévés vitaműsor. Szalai Annamária, Kosztolányi Dénes, Mikes Éva, Rogán Antal, Répássy Róbert és a többiek nem ijednek meg semmitől és senkitől. Rezzenéstelen arccal, konokul és eltökélten képviselik a pártot, a frakciót – bármilyen ügyben, bármivel és bárkivel szemben. Ha kell, még a legnyilvánvalóbb tényekkel szemben is. Egységes politikát jelenítenek meg, egységes nyelven, egyforma arccal, gesztusokkal. Az üzenet lényege az, hogy “Mi tudjuk, mit akarunk, és azt meg is tudjuk valósítani. Elszámolással csakis magunknak tartozunk, erre hatalmaztak fel minket a polgárok.”
A kormányzati vezetők és média-tanácsadóik szemrebbenés nélkül állítják, hogy ők kénytelenek az ellenzék és az ellenséges média által kitermelt botrányok és lejáratási hadjáratok közepette kormányozni. Ebből a tükörből nézve tehát egyáltalán nem igaz a “mediatizált politika” tétele, hiszen a polgári koalíció csupán elszenvedője a médiaügyeknek. E szemforgató magyarázat kapcsán érdemes alaposan elolvasni Török Gábor e tárgykörben folytatott kutatásainak eredményeit. A szerző feldolgozta az 1999-es médiaügyeket, és azt találta, hogy a 123 ügy 52 százalékát a kormány kezdeményezte. A kirívóan nagy ügyek közül – 25 ilyen volt – a kormány tízet, az ellenzék pedig egyet… A botrányok többsége a sajtóban pattant ki, és ott is bonyolódott tovább, a parlament mindössze nyolc nagyobb ügynek adott színteret. A Fidesz és a kormány többnyire kézben tudta tartani a politikai napirendet, bár jó néhány ügy az ő nyakukra hullott vissza. Az MSZP viszonylag csekély szerepet játszott mind az ügyek kirobbantásában, mind pedig a napirenden tartásukban. S ha a botrányokat a szakpolitikai/kormányzati munkamegosztás szemszögéből vizsgáljuk, akkor több mint kétharmaduk valamely tárca mulasztásához kötődött. Az adatok alapján mindenki megválaszolhatja azt a kérdést, hogy 1998 után vajon kinek a kezében van a közéleti tematizáció irányítása. (Török Gábor, MPÉ 2000. 94–103. o.)
E kétféle kommunikációs modell és politizálási stílus végső soron jól kiegészíti egymást. Az első másfél évben sikeres is volt: a Fideszt úgyszólván nem lehetett nyilvánosan önkritikára kényszeríteni. A média mind a mai napig nem tud mit kezdeni e fegyelmezett és jól fölépített magatartással. Jellemző, hogy 1999 tavaszán a 168 Órában heteken keresztül éppen azon folyt a vita, hogy mit kezdjenek az újságírók a Fidesz e duplán zárt kommunikációs szokásaival. Érdemes-e egyáltalán komolyan venni a kormány médiastratégiáját, s nem lenne-e jobb inkább figyelmen kívül hagyni a fölkínált tematizációs kényszereket. Vagyis a hazai újságírás dörzsölt és sok mindent látott szerkesztői is úgy hitték, hogy hosszú időszak közléspolitikai kényszereinek elviselésére kell berendezkedniük. Aztán mégis minden másként történt.
Az offenzív és “őszinte, nyílt, egyértelmű” politikából a kormány nem tudta kihozni mindazt, amit remélt. Elek István még úgy hitte, hogy ez a médiapolitika “új támogatókat vonzhat”, ám egy év múltán a közvélemény pártszimpátiái – sokak meglepetésére – drámai sebességgel megváltoztak. S a Fidesz-vezetés, ha valamihez, az ilyen adatok olvasásához nagyon is ért. 1999 késő nyarán mindenféle deklaráció nélkül, de alapvető szerkezeteiben változott meg a kormányzati vezérkar első vonalának kommunikációs stratégiája.
Számítani lehetett arra, hogy a Fidesz-vezérkar előbb-utóbb szembe fog nézni a párt és a kormány – 1999 tavaszától folyamatosan megmutatkozó – népszerűségvesztésének tényével. Őszre már alapvetően megváltoztak a közvéleményen belüli párterőviszonyok. Magyarázat természetesen sokféle adódott. Alternatív lehetőségként kezdettől élt az az interpretáció is, miszerint a harcias, konfliktuskereső hangnem hosszabb távon több kárt okoz, mint amennyi nyereséget hoz az, hogy ilyen módon esetleg egyben lehet tartani a kilencvennyolcas választói tábor legeltökéltebb magját. E békülékenyebb értelmezés eleinte meglehetősen gyöngécske támogatottságot tudhatott magának, de a kudarcok beszédes számai meggyőzhették a legszűkebb vezérkart is. Ősztől kezdve fokozatos stílusváltás történt, s a stílus átformálta a mondanivaló szerkezetét is.
A váltás szükségessége a Fidesz prominens személyiségeitől származó kijelentésekből volt kiolvasható. Pokorni Zoltán nyilatkozta: “…a párt veszített népszerűségéből. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a politikusokat lekötik a kormányzás napi feladatai. Arra pedig ritkán jut idő, hogy a kimunkált döntéseket, külön-külön végzett tevékenységeket árnyaltan, a kormányzati stratégia részeként be is mutassuk a közvélemény számára…” Továbbá: “A kormányzati kommunikációnak arra kell összpontosítani, hogy a külön-külön talán nem jelentős, vagy ma még nem feltűnő változásait folyamatában és együttes hatásával mutassa be.” (1999. december 11.) Deutsch Tamás nem cifrázta ennyire, az ő véleménye világosabb: “Mára gyakorlatilag a választási eredményekből fakadó erőforrások kimerültek. Ez nem azt jelenti, hogy a Fidesz erőforrások nélküli párt. Ezentúl az erőforrásokat az eredményes, hiteles, mondhatnám népszerű kormányzásból kell meríteni…” (1999. december 20.)
Röviden összefoglalva a változások legfőbb indítékait: a kormányzati munka alapvetően sikeres. Ám ezt a sikert nem tudták kellőképpen bemutatni részben a média, részben az ellenzék miatt. A támogatottság visszaszerzése végett meg kell győzni a polgárokat arról, hogy sikeres kormányunk van. Sőt nemcsak sikeres, hanem népszerű is. Első ránézésre is nyilvánvaló: heroikus feladatra vállalkozott ezúttal is a Fidesz-csapat. A népszerűség forrása ugyanis a közvélemény, azonban éppen a közvélemény bizalma csökkent. Ad abszurdum azt is mondhatnánk, hogy a kormány – számos fontos teendője mellett – kénytelen még a közvélemény funkcióját is magára venni. Persze mindez csak akkor lehetséges, ha világos víziója van a helyesnek vélt közvéleményről. A rendesen működő közvélemény szerint népszerű a kormány, s ha mégsem így lenne, akkor a közvélemény a vízió alapján kiigazításra szorul.
A bajok oka, hogy az eleve sikeres kormányt alacsony hatásfokú kommunikációs politika övezte. Ezért az őszi korrekciók nyomán a kormányzati kommunikáció középpontjába a sikerek kerültek. Azóta minden interjú, rádiós és televíziós szereplés, nyilvános produkció a sikerekről szól. 1999 ősze és 2000 februárja között a Fidesz legfontosabb vezetői többtucatnyi nagy terjedelmű interjút adtak a jelentősebb napi- és hetilapoknak. Az újságírók kérdéseitől csaknem függetlenül a megnyilatkozók felsorolják az elmúlt egy-másfél év “vitathatatlan” sikereit. Némi különbség csak abban mutatkozik abban, hogy ki melyik vívmányt tartja első avagy ötödik helyen bemutatandónak. Magyar állampolgárként is roppantul örvendeznék afölött, ha végre egyszer olyan kormány működne országunkban, amely szolgáló jellegű, azaz a végrehajtó hatalom valamennyi eszközét annak érdekében működtetné, hogy több lakás, nyugodtabb családi élet, több munkaalkalom, hozzáférhető oktatási lehetőségek legyenek, a kis- és középvállalkozások jól működjenek – ezek a sikerlista leggyakrabban emlegetett elemei. Semmi ok tehát kétségbe vonni e sikerek elérésének fontosságát. Más dolog azonban a szándékokról azt állítani, hogy azok: eredmények. A megszólaló Fidesz-vezetők konokul úgy beszélnek a fölsorolt kérdésekről, mint teljesített feladatokról. Finoman szólva: nem ez az igazság. A sikereket egyoldalúan és megállás nélkül deklarálják, mintha az érintett súlyos társadalmi gondok mindegyike ráolvasással gyógyítható volna. Tárgyaltak róluk, döntöttek róluk, gondoltak és beszéltek a problémákról – azoknak most már pusztán annyi csak a feladatuk, hogy maguktól fölszámolódjanak. Aki pedig kétségbe vonja a szédületes eredményeket, az nyilván a nemzet érdekei ellen folytat aknamunkát.
Van azonban két probléma. Az egyik: a sikerek jegyében folytatott diskurzus hátterében megmarad számos olyan konfliktus, amely szintén az elmúlt két év szerves részese volt. S amelyek kialakulásában a kormányzati elit úgyszintén tevékeny szerepet játszott. Kérdés: lehet-e egyoldalúan igényelni azt, hogy most már legyen mindenki konstruktív – és beszéljünk csak az eredményekről? A másik probléma még fontosabb, mert alapvető jellegű. A Fidesz-vezérkarral nem tud olyan váratlan esemény történni, amely megingatná őket abbéli hitükben, hogy velük új világ kezdődik. S ez a világ természetesen jobb, szebb és különb mindannál, ami előttük történt. Ha valami jó, az akkortól jó, amióta ők kormányoznak. A rendszerváltás is befejezettnek tekinthető, mondta második Vigadó-beli beszédében az első számú vezető. Kevesen értették meg azt, hogy ennek – többek között – az is a jelentése, hogy mostantól kezdődik az új rendszer. Hogy mostantól új rendszer kezdődik. Olyan, amelyben csak az eredmények, a pozitívumok, az épülés és az építkezés számít. Az új rendszer a szavak – sőt némely tekintetben már a mondatok – szintjén is készen áll. Az új rendszer kommunikációs szerkezete azonban nagyon is a régi: továbbra is nélkülözi a diskurzust, és megelégszik az egyoldalú állítások harmóniájával.
2000 tavaszán még ez a sikeroffenzíva is fokozhatónak bizonyult. Megjelentek a grandiózus, átfogó tervek, a hosszú éveken átívelő össznemzeti feladatok. A sort a Széchenyi-terv nyitotta, majd sorra jöttek a következők is. Ha valaki a szakmai részletek után kezdett érdeklődni, akkor viszont többnyire azzal találkozott, hogy a költségvetési feladatok és tételek különböző darabjait egymás mellé illesztve leginkább píár-produkciók születtek. Nem kizárt, hogy ezekből a hátralévő kormányzati ciklusidőben valóban széles körű nemzeti programok szülessenek. Ám az idő előtti ünneplésnek ugyanaz a kockázata, mint minden hasonló propagandisztikus politikának: ha a blöff kiderül, akkor még a maradék alkotókedv és együttműködési szándék is haragos indulattá változik.
Egyelőre nem vonhatjuk meg a sikerorientáció felé tett kormányzati kommunikációs fordulat tényleges mérlegét. Annyit tehetünk, hogy az első év kirívó ellentmondásai alapján megfogalmazzuk a kézenfekvő fenntartásokat. Van azonban olyan terület, az Orbán-projekt, amelynek sikeressége nem lehet kétséges – és ez is szorosan kötődik a médiapolitikához.
Az új kormány médiapolitikájának mind hangsúlyosabb elemévé nőtte ki magát a miniszterelnök szerepeltetésének stratégiája. Se szeri, se száma azon elemzéseknek, amelyek 1998 után konstatálják, hogy Orbán Viktor médiaviselkedésével új utat épít a hazai közéleti magatartásmódok megszokott rendjében. Az általa meghonosítani kívánt modell másabb és hatékonyabb elődeinél. De nem előzmény nélküli, kettős értelemben sem.
Orbán Viktor már annak a kornak a szülötte és terméke, amelyben a tömegkommunikációs hatásmechanizmusok ezerszer fontosabbak, mint amilyenek korábban voltak. Karriertörténetének csúcspontjai rendkívül világosan köthetőek olyan eseményekhez, amelyeknek a maguk idejében minden egyebet kiszorító hírértékük volt. Ebben az értelemben töretlen fejlődést és egyenletes teljesítményt mutatott az a szűk évtized, amely a Hősök terén 1989. július 16-án történt első – és óriási visszhangot kiváltó – jelentkezése és az 1998-as kormányzáró Horn–Orbán-vita között eltelt. A különleges szereplési lehetőségeket mindenki másnál hatékonyabban tudta megoldani. S tisztában van ezzel a mögöttes Fidesz-stáb is. Ám egy dolog az adottság, s egy másik a megfelelő felkészülés és a lehetőségek megragadásának mikéntje.
Az előzmények másik oldala a miniszterelnöki szerepkörből adódik. Ezt a pozíciót Grósz Károly tette 1987 őszén egy-két hónapon belül kivételes fontosságúvá. E hatalmi átrendeződés során intenzíven igénybe vette korábbi médiatapasztalatait, és nagy erővel igyekezett a megszokott apparátusi nyelv mellett valami személyesebb jellegű stílust is meghonosítani. Utóddá válásának gyorsaságában s akciói lebonyolíthatóságában nagy szerepe lett ennek a személyesre formált médiapolitizálásnak is.
Németh Miklós megörökölte azt a helyzetet, amelyben már rendszeresen kellett nyilvánosan szerepelni. Nem szorult rá a külön médiabemutatkozásokra, mert a feltámadt parlamentarizmus – és ennek televíziós közvetítései – rákényszerítették a napi vitákra. Fegyelmezett, ugyanakkor színtelen és szűk szerepkészletű megnyilvánulásait fölértékelte a kor; s erről ő nemigen tehetett: 1989-ben mindenki izgága, hangos, követelődző és szenvedélyes lett, s ebben a zűrzavarban milliók számára látszott megnyugtatónak a fegyelmezettség és az óvatosság unalma. Mindezt azonban már kamerák és mikrofonok előtt kellett gyakorolni, nem jutott idő a főpróbára.
Ugyanúgy járt az ellenzék is, s eme járatlanság leginkább Antall Józsefet sújtotta, akinek egész habitusa, gondolkodásmódja és közéleti szokásai ellenére volt a modern politika televíziós marketingkultúrájának erőszakossága, rámenőssége. Számára is kényszerű szereplési terepként adódott a parlament – de tudta, hogy ezzel nem szabad visszaélni. Nem is tette. Legemlékezetesebb nyilvános szerepléseit éppenséggel a parlamenti méltóság keretei között tudta megformálni. A közvetlen, személyes interjúszituációk nem voltak neki valóak; a híres “pizsamás” interjú olyan különleges alkalom volt, amelyet önálló esettanulmányban kellene feldolgozni.
Horn Gyula sokat tanult, keveset felejtett, ezért miniszterelnökként felemásan oldotta meg önnön médiaszerepléseit. Igen jó teljesítményre volt képes olyankor, amikor kedvenc terepének szerkezetét, a lakossági szabad fórumot láthatta maga körül – ilyenkor még a kamera sem zavarta. Gondok akkor adódtak, ha a közönség már nem a pártoló tagságból szerveződött. Parlamenti szereplései – sokszor az alapos készülés ellenére is – rendre rémisztően sikerültek. A MÚOSZ vezetői által a miniszterelnök számára teremtett televíziós sajtóértekezlet idővel kétoldali paródiává vált – és ki is múlt csöndesen. Méltán.
Ilyen elődök és előzmények után az Orbán-stáb az első, amely roppant alapossággal gondolta és tervezte el a miniszterelnöki szerep eleve fölértékelt és különleges média-kiváltságaiból származó lehetőségeit. Természetes adottságként számoltak az új kormányfő évtizedes rutinjának hozadékával is. Ráérezvén e két egymást erősítő hatás teremtette új lehetőségekre páratlan vállalkozásba kezdtek. A kormányzás tényleges, napi ügymenete mellett párhuzamosan építik a kormányfő négy évét. Ha az egyik nem sikerül, akkor még a másikra lehet számítani. Ha mind a kettő sikeres lesz, akkor biztos a következő választási győzelem. Az Orbán-projekt lényege ez a helyettesítő, de bármikor egyenrangúvá tehető stratégia. Ha a kormány valamit meg tud oldani, akkor a miniszterelnök tüstént ott terem a siker szülőjeként és első számú learatójaként. Ha pedig nincs siker – a kudarc ugyanis eleve ki van zárva –, akkor előbb-utóbb ő áll elő valami olyan produkcióval, ami képes a média kedvéért megteremteni az aktuális sikerszükségletet. A kormányzás első két évében ez a stratégia viszonylag kevés számú tévedéssel ültetődött át a gyakorlatba. Az Orbán-stáb az eltelt idő alatt kétféle, de egyáltalán nem kizárólagos, hanem egymást erősítő megoldással kísérletezett.
(A megtervezett, alkalmi médiaesemények gyakorlata) Ennek lényege az, hogy eleget tegyen az egyperces hírek mindinkább terjedő igényeinek (igénytelenségének). Levonván a kereskedelmi televíziózás gyors hazai térnyerésének következményeit, a háttérben működő stáb tudja, hogy a miniszterelnököt rendszeresen úgy kell szerepeltetni, hogy az már önmagában hír legyen. Méghozzá különleges hír. Ilyen esetekben nem kell a kabinetirodának kuncsorognia az újságírók, szerkesztőségek előtt, mert a hírtermelési folyamatban önmagától is létrehozzák az elvárt híradást. Ott kell lenni mindenütt, ami fontos: legyen az tömegkatasztrófa, meglőtt rendőr, nemzetközi bokszmeccs, árvíz, szentmise, kolbásztöltés, vébédöntő, temetés stb. Egy idő után megfordul a dolgok eredeti logikája, és abból lesz fontos esemény, ahol Orbán Viktor megjelenik. Két év után elmondható, hogy e fordulat tulajdonképpen már elő is állt.
E megtervezett, rövidhírszerű eseményekhez páratlan fizikai állóképesség, sokszínű ruhatár, jó amatőr színészi adottságok és óramű pontosságú háttérstáb kell. A várható előnyök meglehetősen sokfélék. Részben az, hogy a közvélemény előbb-utóbb elhiszi: minden, ami létezik, az attól van, hogy magán viseli Orbán Viktor keze nyomát. A rövid, pontos szerepek mérhetetlenül kitágítják az azonosulási mintakészletet, így mindenki megtalálhatja a maga legkedveltebb Orbán Viktorját. Néhány hónap leforgása alatt az ember megmutathatja magát mint gondos apát, szenvedélyes focidrukkert, hívő protestánst, hívő katolikust, derék férjet, árvízi robotost, tisztelgő unokát, együtt érző állampolgárt, megbízható barátot, önérzetes magyart stb. – a lényeg, hogy a fölkínált szerep alapvetően pozitív mintát jelentsen. Így nem fenyeget az a veszély, hogy az egyes szerepek hatásai keresztbe vernék egymást. Mindegyik szerepet csak rövid ideig kell játszani és csak a média kedvéért; és az a kérdés föl sem vethető, hogy az éppen eljátszott szerep tartósan is gyakorolható-e avagy sem.
(A ritualizált különlegesség – a szokásteremtő exkluzivitás) Az Orbán-projekt másik fontos elemét az jelenti, hogy a miniszterelnököt fokozatosan kiemelik a megépült-megszokott hatalmi-politikai erőtérből, és ezzel párhuzamosan teremtenek neki egy korábban egyáltalán nem létezett médiastátust. A kétévnyi kormányzás éppen elegendő példával szolgál ahhoz, hogy konkrétan is bemutassuk, miről is van szó.
Részben arról, hogy ki kell venni őt a diszkurzív, vitaalapú politikai térből. Ennek egyik kézzelfogható jele, ahogyan visszaszorult Orbán Viktor tevékenységében a parlamenti jelenlét fontossága. A korábbi négy miniszterelnök szinte benn lakott a képviselőházban, úgyszólván naponta láthattuk, hogy mit csinál. S ha nem, akkor mindig akadt valaki, aki rákérdezett. Ezen a kényszeren alapvetően változtatott a háromhetes ülésrend, mert eleve ritkultak a szereplési lehetőségek. De még inkább az, hogy a miniszterelnök kevésbé tartja fontosnak az ottani produkcióját, mint egyéb kötelezettségeit. Ülésszakról ülésszakra csökkenti szerepléseit. (2000 első félévében összesen hatszor szólalt meg, s ebből is négyszer “azonnali kérdésre” válaszolt. A választások előtti hónapokban feltehetően megint aktívabb lesz.) Ez a visszavonulás nemcsak szimbolikus, hanem annak a demonstrálása is, hogy kivonta magát a vitákból – ő erre nem ér rá, neki kormányoznia kell. S a kormányzáson nyilván nincs mit vitatni, mert annak csak a végeredménye lehet a közönség számára érdekes.
A párhuzamos építkezés fontosabbik eleme, hogy a vitatérből kiemelt miniszterelnöknek fölépítették a saját, reprezentatív médiaterét, ami többféle részletből áll össze. Mindenekelőtt az olyan szereplésekből, amelyek különlegességét a személyesség varázsa adja, s itt már egyáltalán nem az egyperces, rövidhír-értékű produkcióról van szó.
A terjedelmes és megkomponált, egyszemélyes, monológszerű darabokban a töprengő, elgondolkodó és felelős államférfiú áll a középpontban. Az az ember, aki fölülemelkedett a pártpolitikai csatározások nevetséges szintjén, akinek nézőpontja a nemzet, a történelem, a jövő és a megmaradás parancsa. Aki nem becsül le egyetlen picinyke teljesítményt, erőfeszítést sem, amely hozzájárul a nemzet erkölcsi kohéziójához. A lojális halandó nyugodtan betelefonálhat szerdánként a rádióba hozzá, mert biztosan megértésre és együttérzésre talál.
E szerepkészlet legmegbízhatóbb darabja a szerda reggeli rádiós beszélgetés; hatásmechanizmusa pedig a szappanoperákéhoz hasonlatos. Nem véletlenül vették fel előre olyankor is, amikor a kormányfő szabadságra ment, hiszen a monotónia megbízható varázsát vétek lenne megtörni, maga a forma válna kérdésessé. Pedig a forma nagyon fontos, talán mindennél fontosabb.
A Vigadó-beli, év elejei szereplés is eleve a hagyományteremtés igényével fogalmazódott meg (és ez el is hangzott a legelső bemutatás során). Ez a forma már a ritualizált különlegességek csoportjába tartozik. A különlegességgel visszaélni nem szabad, aprólékos elemző munka döntheti el, hogy mely alkalmakat lehet ilyenné tenni. Az olyanokat, amelyek eleve magukban hordozzák az ünnepélyességet: egyéves évforduló, kétéves évforduló, karácsony, amerikai utazás stb. Az említett eseményeket a közvéleményben és a médiában valamiféle várakozás övezi, ezért nem meglepő és nem durva lépés, ha ilyenkor váratlanul, a rendkívüli műsoridő igényével áll elő a miniszterelnök. A hatás sohasem marad el. A következő egy-két hét során cikkek, kommentárok, vezércikkek tucatjai elemzik a szereplését. Talán az sem baj, ha a liberális média darabokra szedi, minden egyes mondatát agyonelemzi, talán néhány provokatív kitétel éppen ezért is kerül be tudatosan a produkcióba. Ez a kritika még használ is, mert tartalmilag a legtöbbször semmi újdonság nincs ezekben a szokásteremtő, exkluzív kísérletekben. Legfeljebb egy-két jelszó, bon-mot, s az is csak a további ismételhetőség kedvéért.
Az üzenet ugyanis maga Orbán Viktor. A szuverén, a megfontolt és sokoldalú politikus, aki minden tekintetben különb, mint a többiek. (Már csak ezért sem szabad visszaengedni őt a napi viták kockázatos közegébe.) A méltóságot a helyzet különlegessége és kivételezettsége hordozza, s ezért ha van riporter vagy beszélgetőpartner, akkor őreá is átháramlik az exkluzivitásból valami meghatottság. S így ki van zárva a kockázat, a kellemetlen kérdés. Pontosabban erre is szükség van, de az igény teljesíthető azzal, ha ezt is eleve beletervezik a meghitt beszélgetésbe. A ritualizált különlegesség lényege így maga a szerep lesz, hiszen az egészet mindenestől médiateljesítménynek tervezték. (Nem véletlen, hogy szociológusok, politikai elemzők, ellenzéki vitapartnerek nem tudnak mit kezdeni e miniszterelnöki produkciókkal. Vitatják az egyoldalúságát, firtatják a műsorok hátterét, találgatják az üzenet értelmét – mindhiába. Érthető, hogy azok jutottak ez ügyben a legtöbbre, akik színikritika módjára írnak az eseményekről.)
Az új koalíció médiapolitikájának legsikeresebb terméke az első két év során maga a miniszterelnök lett. Sokféle áruként hozták forgalomba, és a vevőközönség meglehetősen számottevő hányadának folyamatos igénye támadt erre a termékre. A kockázatok és mellékhatások tekintetében persze ezúttal is érdemes a kezelőorvosokhoz fordulnunk. Kockázat ugyanis van, többféle is. A hátralévő két év nagyon hosszú idő ugyan, sok minden történhet még. Ám a miniszterelnöki termékforgalmazás leggyöngébb pontja éppen az, ami az erőssége. Az, hogy túlzottan Orbán Viktorra épül/
épít. A gondok akkor jönnek elő, ha elfogynak az újdonságok, ha az ismételt szerepekben elfárad, ha kiütközik rajta a rutin unalma. Nem könnyű állandóan meglepetésekkel előállni, mint ahogyan nem lehet a végtelenségig megúszni az érdemi vitákat sem. Rajta sem fog nyom nélkül elmúlni az, hogy négy évig nem lesznek valódi vitapartnerei. A legjobb képességek is legyengülnek, ha azokat nem gyakorolják.
A miniszterelnöknek e téren is kezére játszott a sors: kétévnyi kormányzási idő során nem kellett még nagyon kellemetlen helyzetet föloldania, eldöntenie és megmagyaráznia. (Illetve, ha kellett volna, akkor ezt vagy kikerülte, vagy lényegtelennek minősítette. Lásd Simicska-konfliktusok, az általa gerjesztett megfigyelési ügy vagy a háborús részvétel talányai.) Ezért az a stratégia, amely eleve arra épített, hogy a válságbeszéd helyére a problémamegoldó-beszéd kerül, sikeres lehetett, mert tényleg több lett a siker, mint a kudarc. Reméljük, hogy a hátralévő két év sem teszi Orbán Viktor képességeit próbára a tekintetben, hogyan oldaná meg médiaszerepléseit olyankor, amikor tényleges és súlyos gondokat kellene nyilvánosan eldönteni. Például egy taxisblokádot vagy egy Bokros-csomag elfogadtatását. Jobb lenne, ha az ilyen próbákat az ország elkerülhetné. Orbán Viktor reagálása a néhány kockázatos helyzetre nem túl jóval kecsegtet. Megnyilatkozása például az orosz válságra 98-ban, a megfigyelési ügy kudarcaira, a megváltozott EU-csatlakozási reményekre, az ellenzék nélküli parlamentre – szóval példa akadt bőven, de egyik sem volt olyan súlyú, melyből egyértelműen örömteli következtetéseket vonhatnánk le esetleges válságkezelési médiaattitűdjeit illetően.
Az Orbán-projekt tehát a sikeres vállalkozások közé tartozik. Sikeres, de valódi hitelességét tesztelendő meg kell várnunk a következő választások ítéletét.
A médiában a politikai harcok egyik első számú terepe a televízió volt és maradt. A Fidesz vezette kormány sem akarta kihagyni elődei hibáit, és hatalomgyakorlásának első évében ők is részt vettek a közszolgálati műsorok befolyásolásáért való – hiábavaló – küzdelemben. A hazai televíziózás műsorkínálata olyan radikálisan átalakult, amelynek függvényében meglehetősen kérdésessé vált e harcok értelme. (Még akkor is, ha az 1999-es év fejleményei alapján e küzdelmek első számú kedvezményezettjének pillanatnyilag a Kisgazdapárt látszik.) A kereskedelmi televíziózás radikálisan átformálta a nézők számára elérhető műsorok struktúráját és jellegét. A filmek, a sorozatok, a vetélkedők és könnyű-aktuális szórakozási lehetőségek olyan nyomasztó fölénybe jutottak az egyéb – információs, közéleti, politikai – műsortípusokkal szemben, hogy már csak az az igazi kérdés: egyáltalán melyik az a nézőcsoport, amelynek kedvéért megéri bármiféle dominanciára törekedni a politikai műsorok világában.
A politikai műsorok egyértelműen az MTV 1 privilégiumává váltak, de ennek az adónak a nézettsége az 5–8 százalék között vergődik. Nem egészen két éven belül, 1997. szeptember–1999. június között a három legjelentősebb adó nézettsége a következőképpen alakult át:
– RTL 18%-ról 32%-ra nőtt,
– TV2 24%-ról 31%-ra nőtt,
– MTV 30%-ról 13,7%-ra csökkent. Vagyis a közszolgálati tévé nézővesztesége egészen megdöbbentő arányokat öltött. Korosztályosan még katasztrofálisabb a helyzet, az RTL részesedése a fiatal korosztályok esetében már a 40 százalékot fölülmúlja. Az MTV bukása egyébként már jóval a privatizáció előtt elkezdődött. 1994 és 1996 között, amikor még csak a kis kábelcsatornák néhány százalékos csábítása jelenthette a csenevész konkurenciát, már akkor is vesztett 10 százalékot a nézőközönségből. A fiatal nagyvárosi nézők között pedig már ekkor is csaknem a fele faképnél hagyta a magyar televíziót. Az MTV utolsó fellángolása a labdarúgó Európa-
bajnokság idejére tehető. A focimeccsek előtti nézettségi adatok e három hét során újra vezető csatornává tették a nemzeti főadót. Az EB-döntő után néhány nappal azonban – főműsoridőben – megint csak 5–7 százalékos lett a nézettsége, miközben a TV2 újra a 30, az RTL pedig a 35 százalékos átlagot ostromolta.
A rádiózás terén semmivel sem biztatóbb a helyzet. A rádiózásban végbement minőségi változásokat jól érzékelteti Mucsányi Marianna empirikus vizsgálatának eredménye. A 2000. februári hírműsorok tartalomelemzése nyomán kimutatja, hogy a közszolgálati adások, a hírek, a hírfeldolgozások olyan méretű depolitizáción estek keresztül, amelyek miatt még a legnagyobb visszhangot kiváltó eseményekről sem tud meg semmi lényegeset a hallgató. Az eluralkodó álsemlegesség okán a választók nem jutnak hozzá az elemi politikai jogaik gyakorlásához szükséges ismeretekhez sem. (Mucsányi Marianna: Hír nélküli hírműsorok. Mozgó Világ, 2000/4.)
Az eddig vázlatosan bemutatott tendenciák mellé még oda kell képzelni a helyi, vidéki rádiózás és a városi televíziózás terjedő és erősödő hullámait, továbbá a nyomtatott sajtón belül a programújságok, hobbilapok és a bulvársajtó növekvő népszerűségét. Így lassan átfogó képünk lesz arról a médiaerőtérről, amelyben az “egyensúlyért” folytatott hangos konfliktusokkal járó küzdelem zajlik. Lehet, hogy ebben az esetben György Péter sarkos megfogalmazása megállja a helyét: az új típusú médiapiac kialakulása kívülről felszámolja a médiaháborút – még akkor is, ha az érintettek nem éreznek hajlandóságot rá, hogy ennek a jelentőségét megértsék. A politikai osztály magának csinál fönn egy médiát – és ott üzenget egymásnak – mondja György Péter, a lakosság 90 százalékát pedig ez nem érdekli, merthogy többnyire nem is érti.
A már többször megidézett miniszterelnöki tanácsadó, Elek István önkritikus interjújában valószínűleg közel jár az igazsághoz, amikor azt mondja, hogy az új kormánynak sincs a médiastratégia kidolgozására és képviseletére alkalmas háttere. Ezért a rögtönzések uralkodnak, és amit a kívülállók media-
policynek képzelnek, az inkább tévedések halmazának tekinthető. Annyi bizonyos, hogy a polgári koalíció ezen a területen is eltökélten meri vállalni a konfliktusokat, ha kell, ha nem. Az eddigi végeredménnyel viszont mindenki elégedetlen. Az uralkodó párt frakciója azért morog, mert nem látják a beígért egyensúlyt, pedig nagyon szeretnék.
Az ellenzék, a média (nem kiszolgáló része) és a kutatók is elégedetlenek, mert ők meg sokallják az eddigi rombolást. Igaz, a másik fél a rombolást az egyensúlyteremtés természetes részének gondolja, de adósak maradtak az építkezéssel. (Talán jobb is.) A közönség egyelőre elvan. Nem fog tüntetni a pártatlan tájékoztatásért, és nem fog az utcára vonulni a 85 százalékos kormányzati hírműsor-dominancia miatt sem. A szórakoztató média még jó ideig újdonságot jelent, és a kínálkozó lehetőségeken belül kirívóan a legolcsóbb időtöltésre biztat.
A kialakult helyzetet általában az jellemzi, hogy egymás mellett elvan a klasszikus autoritermodell gyönge hatásfokú változata és a szórakoztatásalapú modell erősen eldurvuló változata. Némileg egymásba érnek, s a közös felületeken nagy a csúszkálás. A következő választásokig még két év van hátra, ez hosszú idő. Elvileg sok minden megváltozhat. Gyakorlatilag azonban leginkább arra van esély, amit Debreczeni József vizionált: meg lehet ismételni a 94-es tévedéseket, de akkor nem volt mit veszteni. Most még lenne. A két nagy újdonságnak – a mediatizált politikának és az Orbán-projektnek – nem tudhatjuk a tartós hatásait kiszámítani. Igaz, e hatások egy meghatározott típusában a kreátorok is csak reménykedhetnek. Reménykedjünk hát. Abban, hogy a hatások mindig is sokfélék.
Az 1998–2000 közötti két év számos előre nem látható fordulattal fűszerezett változást hozott média és politika viszonyában. Minden elképzelhető törekvésre láthattunk példát, a nyílt politikai zsarolástól a finoman kidolgozott, rejtett depolitizációs megoldásokig. Mégis, egy ilyen rövid, de igen intenzív időszak sem lehet eléggé hatékony ahhoz, hogy a hazai média mélyen beágyazott alapszerkezetét döntő mértékben megváltoztassa.