Fáy Miklós

A fehér reménység

Van, akinek soha nem lenne szabad megöregedni. Nem egyszerűen arról van szó, hogy öregen hanyatlik, megcsúnyul, megbutul, eltompul, hanem hogy az élete úgy értelmes, a cselekedeteit az igazolja, hogy fiatal, szép ember követte el őket. Fiatalon bármit megtehet, varázslatos, sikeres, senki nem kérdez semmit, öregen pedig nem marad más, csak a kérdőjelek, és a nem létező válaszok. Egy ideig ki lehet bírni, aztán bele kell rokkanni. Chet Baker majdnem harminc éven át bírta. Késő huszonéves koráig senki nem kérdezett semmit. Chet volt a zseni, a nagy, fehér reménység, aki a feketék birodalmában, a dzsesszben megmutatta, hogy mit is tud egy fehér trombitás. Harminc után csak a csőd, súlyos kábítószer-függőség, ingajárat börtönből a kórházba, aztán visszatérési kísérletek, néha több siker, gyakrabban kevesebb, aztán ötvenkilenc évesen elunta a küzdelmet és Amsterdamban kimerülten, belőve engedte, hogy utolérje a halál. Péntek volt, és tizenharmadika. Roncs, piszkos hajú, gyűrött arcú, hajléktalan holttest maradt utána. Az induláskor mindenki arról beszélt, hogy angyal jár közöttünk.

A látszat ellenére Chet Baker története nem arról szól, hogy mit tesz egy emberrel a heroin. Nem tesz jót neki, ahogy nem tett jót Charlie Parkernak és Gerry Mulligannak sem. Mulligan azonban vissza tudott térni, Parker meg tudott halni anélkül, hogy bárki vitatta volna zsenialitásukat. Baker nehezebb eset. Zseniként indult, huszonkét éves volt, amikor Parker meghívta maga mellé játszani. Miért? – kérdezték. A fiú fehér, és bár nem játszik rosszul, de nem is egy felfoghatatlan technikai fenomén, tapasztalatlan, kezdő, és a hang, amely a trombitából jön, túlságosan emlékeztet Miles Davisére. Parkernak mégis tetszett. Azt mondta, hogy egyszerű és tiszta. Ez nem jelent semmit, csak a megfoghatatlanságot. Bakerben csak a fiatalság volt jó, a közöny, a lazaság, a nyugalom, lezserség, pimaszság. Pimasz volt, a sérülékenységével védekező, az a fajta, akit a nők meg akarnak menteni. Hagyta, hogy megmentsék, és cserébe lenézte őket.

Baker nem volt a klasszikus értelemben szép ember. Viszont karcsú volt, magas, izmos, és legfőképpen: olyan arca volt, amit nézni kellett. Nagy, tiszta, egyszerű, proletár vonásokkal. Bámulatosan jól nézett ki, és hihetetlenül fotogén volt. Egy fotósa azt írja, hogy elképesztő volt, ahogy a képek jöttek elő a hívó folyadékban. Ugyanaz ember volt, de sokkal szebbnek látszott. Pontosan tudta, mikor fényképezik, mindig jó pózban állt a gép előtt. Chet Bakernek (ezt kevesen tudják) hiányzott elöl az egyik foga. Nem csináltatta meg, mert félt, hogy a műfog megváltoztatná a fújási képességeit. De akárhogyan, akármennyit fényképezték, soha, sehol nem látszik a foghíja.

Charlie Parker neve önmagában is igazolást jelent, belépőt a klubba. Parker elég ahhoz, hogy valaki elinduljon a pályán. Nem sokkal utána jött egy másik szaxofonos Gerry Mulligan, akivel Baker élete legjobb lemezeit készítette az ötvenes évek közepe táján. Nincs egyenlőség kettejük között: Mulligan sokkal erőteljesebb, invenciózusabb muzsikus, de Baker flegma, egyenes hangon fújt ellenpontja nélkül semmit sem érne a zene. Két dudás volt a csárdában, de csak egy éven át. Akkor Mulligant letartóztatták kábítószer birtoklása miatt, Baker egyedül maradt. Játszott különböző formációkban, hasznosította a Parkernek és Mulligannak köszönhető hírnevét. Mire Gerry Mulligan kijött a börtönből, Baker már akkora sztár volt, hogy nem ment vissza a szaxofonos mellé. Pontosabban visszament volna, de csak az eredeti pénz többszöröséért. Annyit viszont Mulligannek nem ért.

Különös dolog, hogy Baker karrierjét két szaxofonos alapozta meg, még különösebb, hogy mindkettő súlyos kábítószerfüggő volt, és mindkettő részint szóban, részint a szerencsétlen személyes példával állandóan óvta Bakert a szertől. Bakert ismerve természetes, hogy ezek után ő is kipróbálta, és mivel viszonylag későn próbálta ki, soha nem is tudott felhagyni vele.

De Chet Bakert nem a kábítószer tette tönkre, hanem egy sokkal gonoszabb valami, az idő. Ne tévedjünk: Baker egy amerikai sudribunkó volt, aki nem tudta pontosan, hogy mit csinál, de nem is nagyon foglakozott vele. Nehezen olvasta a kottát, nem tudta, milyen hangnemben játszik, csak fújta, ahogyan érezte, ahogy jónak gondolta. Amíg fiatal volt, szép, szexi, addig megnyert ezzel a tudományával mindenféle közönség és szakmai szavazást, volt az év felfedezettje, az év trombitása. Aztán eltelt egy év, eltelt kettő, jött a pénz, meg tudta venni a Cadillacjeit, de közben még mindig ösztönös művész volt, fiatal tehetség, nagy, fehér reménység, és a dolog kezdett unalmassá válni. Egy ideig lehet menekülni, hiszen az ötvenes években a dzsessz iránti érdeklődés nem korlátozódott Amerikára, nagyszerű zenei élet volt például Párizsban. Baker csomagolt, átköltözött, becsajozott, és ott is maradt nyolc hónapig.

Párizsba úgy érkezett, mint a trónörökös. Valamit már lehetett hallani róla, Parker és Mulligan ott is húzónévnek számított, aztán megjelent a koncerteken, karcsún, elegánsan, a bukásra készülő angyal fejével, és Párizs megadta magát. Most hallgatva a párizsi időben készült felvételeket, nem az összeset, csak válogatást a ma már legendásnak mondott lemezekből, Chet még mindig lenyűgöző. De már ekkor sem nagy muzsikus. Jellegzetes betegsége a felvételeknek, hogy minél rövidebb a szám, ő annál jobbnak hallatszik. Ez nem valami csel, csalás, hanem a jelenség lényege. A nemtörődöm lazaság, a nem nagyon izgatom magam könnyedség, spleen, csábító romlottság mindig akkor a legjobb, ha csak sejtet, ha csak megmutatkozik, de nem fedi föl egészen magát, hihetetlen mélységeket érzékeltet, de nem derül ki, hogy amit adni tud, az pontosan mennyi. A későbbi időkben a zenekarvezető Chet Bakerről sok kellemetlen dolog derült ki, nem kellően erőteljes, nem tudja pontosan, hogy mit akar, nem irányít, és akkor majd a jellegzetes trombitahang néhány ócskába hajló felvételen fog átvirítani. Ekkor, a párizsi időkben Chetnek még szerencséje van. Negyedmagával kezdi el a felvételeket, három amerikai zenésszel, akik nem ragyogó zenészek, de biztos alapot nyújtanak. Aztán jön a tragédia. A kvartett legerőteljesebb kiegészítő embere, a zongorista Dick Twardzik, aki igazán partnere tud lenni Bakernek, túladagolja magát, holtan találják a szállodai szobában. A helyette a kvartettbe beülő francia zongorista kíséretével nem feltűnő, de mégis azonnal észrevehető a hanyatlás. Baker egyedül marad vezető pozícióban, már csak neki maradnak lényeges szólók, egyhangúabbak lesznek a felvételek. Twardzik halála után nem sokkal a két amerikai kiegészítő ember letörten inkább hazautazik. Baker marad az amerikai Párizsban, francia zenészekkel.

A kvartett felvételei már csak a felszínen maradnak izgalmasak, Baker játéka és személyisége teszi azzá, de még mindig elég erőteljes a társaság ahhoz, hogy utazgatni kezdjen Európában. Baker első körben nem is jár rosszul, mindenütt ő az igazi szenzáció, a csillag, megismerik a nevét, elájulnak a megjelenésén, abszolút világhírűvé válik. Négyes helyett pedig nagyobb zenekart állítanak mellé a stúdióban, a feldolgozások ettől kezdve már tényleg róla szólnak, a társak, köztük igazán jó társak, Baker alá dolgoznak, az egyik számnak már a címe is az, hogy Chet. Világsztár születik, és ez a sztár minden szempontból alkalmas erre a szerepre, rejtélyes is, izgatja is az embereket, csaknem kész muzsikus, de a fejlődésben máris elakadt. Ahogy Chet nem tudott fejlődni hangszeresként, úgy közeledett az énekléshez. Párizsban veszik fel az első olyan számot, amelyen Chet Baker már egyáltalán nem trombitál, csak énekel.

Van egy szempont, amelynek alapján Baker ugyanolyan, mint Louis Armstrong, és ez a éneklés és a trombitálás egymásnak való teljes megfelelése. Armstrong úgy énekel, hogy azonnal rá lehet ismerni az énekhangban a trombitajátékosra is, és ez Bakerre is igaz. De amíg Armstrong éneklése csupa feszültség, dinamika, a hol melankolikus, hol vad hangszín ellentmondása a mondanivaló vidám felszínének, Baker esetében a varázslat nem ennyire mély. A játék ugyanaz, mint trombitásként, nyíltság, tisztaság, kifejezéstelenség, amit a szenvtelenül előadott szöveg és a hangszín magassága, nőiessége tesz különössé. Gyermeki ártatlanság, nem nélküli, talán nemek fölötti artisztikum szól ebből a hangból, de nem mélysége van az előadásnak, hanem szexepilje. Szexi hanggal az izgalomnak nagyobb fokát is el lehet érni, de amint kiismeri magát benne a hallgató, el is veszíti az érdeklődését, ahogy a szépségkirálynővel is legfeljebb szerelmeskedni jó, nem együtt leélni az életet.

Az 1956 áprilisában Amerikába visszatérő Chet Bakernek még volt néhány jó hónapja, de már ráncosodik a homlok, karikásodik a szem alja. Ami addig hitelbe volt, ajándékba, azért egyszerre csak küzdeni kellett volna, de Chet Baker nem az az ember, akinek jól állt volna a küzdelem. Ha ekkor autóbaleset éri, (vezetési stílusával mindent meg is tett érte), mint a hozzá annyira hasonlító James Deant, ma épp olyan legenda lenne, mint ő. De nem maradt neki, csak három nehéz évtized. És a végén még utcát sem nevezhetnek el róla, mert Baker Street már van minden komolyabb városban.