Testes könyvének Marx József alcímként ezt a műfaji jelölést adja: életrajzi esszé. Ez túl szerény meghatározás, a kötet ennél sokkal több: a filmrendező körül kortörténet, hatalmas társadalmi dokumentum. A múlt században, a pozitivizmus fénykorában az ilyen típusú könyvet úgy nevezték volna, hogy: J. M. és kora. Marx József nem pozitivista ugyan, de tudatosan sokrétegű ábrázolásra törekszik, s épp Jancsó esetében ezt igen helyesen teszi. A sok réteg, a szintek közül az első természetesen a filmről, a hatvanas évektől máig tartó magyar filmtörténetről szól, mivel a címszereplő filmrendező. Az adalékok itt Jancsó egymást követő művei, a kezdeti dokumentum- és híradómozitól a nagy filmeken át az És lámpást adott kezembe az Úr… című opusig. A második réteg a magyar filmcsinálás Jancsó tevékenysége idején és Jancsó működése körül. Az adott, állandónak látszó struktúra enyhe és viharos váltakozásai. Mindez igen élvezetes és tanulságos olvasmány, mivel Marx József hiteles szemtanúnak számít. Az elmúlt évtizedekben különféle alkalmazotti és vezetői állásokat töltött be a magyar filmgyártásban. Mindent látott, mindenről tudott, kiváló az emlékezete, ahol nem biztos a dolgában, utánanéz a dokumentumoknak. Végül harmadjára ott magaslik a könyvben a politikai hatalom vártornya, előbb szilárdan, később egyre több repedéssel. Pártközpont, minisztérium, film-főigazgatóság, értelmes és félhülye főhivatalnokokkal, viszonylag tisztességes, cinikusan alkoholista, olykor valamit akaró, többnyire semmit nem akaró alhivatalnokokkal.
Marx József tehát szemtanú, sok szempontból koronatanú. Több éves munkával, gondosan megtervezve írta meg művét, s ettől a könyv nagyon jó. A történelmi időben kortárs vagyok, a kezdetektől Jancsó filmjeinek tárgyilagos híve, Marx József meg is jutalmaz, sokszor és egyetértően idéz. Köszönöm szépen. Kortársként tanúsíthatom tehát, hogy a szerző az eseményeket és összefüggéseket majdnem mindig hitelesen ábrázolja. Nem szépít és nem csúfít utólag, pontosan rekonstruál. Bármely fejezetébe tekintsünk bele: mondhatni egyazon oldalon szerepel Kádár János és Nemeskürty István, B. Nagy László és Óvári Miklós, Újhelyi Szilárd, Mészöly Miklós, Gyurkó László, Heller Ágnes és Gát György, a Pörkölt. Nem a szerző rögtönzéses kedvéből, hanem a történelem kényszeréből: ők valamennyien és rengeteg mások valamilyen szerepet játszottak az akkori magyar film körül. Modern történetíróktól régóta tudjuk, hogy a történelemben nincs fontos és kevésbé fontos dokumentum: minden adalék egyformán lényeges. Ezért csak helyeselni lehet Marx József nagy ötletét, hogy legfőbb forrásai közé két naplót is beilleszt: Karinthy Ferencét és Fodor Andrásét. Egymástól nagyon különböző művek. Karinthy a hatvanas évektől kezdve önmaga iróniájából kivetkőzve, szinte kórlélektani szenvedéllyel gyűlöli az új magyar modernizmust (vagy amit ő annak gondol), Déry és Örkény újabb prózaműveit, s főként Jancsó filmjeit. Ahány bemutató, annyi őrjöngő vitustánc a naplóban. Fodor András sokkal megértőbb kebel, beleérzőbb alkat, tárgyilagosabb kommentátor. Ő rengeteg, többnyire hiteles adalékot közöl a Jancsó-filmek történetéről, előtörténetéről, forgatásáról. Szinte mindig imádott barátja, a forgatókönyvek írója, Hernádi Gyula nézőpontjából. Fodornak nem minden Jancsó-film tetszik, de majdnem minden forgatókönyvvel elégedett. Ha valami baj történik, arról Miklós tehet, sohasem Gyula.
Ha már itt tartunk: Jancsó és Hernádi. Ikercsillagok, persze, nagyon szép közhely, de túl keveset mond. Egyikük életműve sem valósult volna meg az adott módon a másik nélkül. A legérzékletesebben Orbán Ottó fogalmaz: “Jancsó kivételes tehetsége, filmes szeme, táj- és – nem tudok jobb szót rá – testélménye, balettmesteri képessége persze csak az övé, a rendezőé volt. De Hernádi modellezőképessége, képletekre törekvő, a maga írói munkáját nemegyszer hátrányosan befolyásoló, absztrakciós gondolkodása nélkül Jancsó akár a »néprajz« áldozatává is válhatott volna, olyan rendezővé, aki betyárfilmnek rendezi meg a Szegénylegényeket.” Évtizedekig úgy éltek egymás mellett, mint férj és feleség, vagy a testvérpárok. Szerették egymást, szinte moccanni sem tudtak egymás nélkül, közben sűrűn civakodtak is, mint házasságban a régi házasfelek. Akadt egy kényes esemény a kapcsolatban: Hernádi 1988-ban könyvet írt Jancsó Miklós szeretői címen. Ez Marx Józsefnek ma is tetszik, a rendezőnek talán kevésbé tetszett. Mostanában politikai vonzalmaik is különbözni látszanak, de ilyen régi páros esetében ezt feltehetően magánügynek lehet tekinteni. Hajdanán, a nagy Jancsó-filmek idején a kultúrpolitikának akadt egy ostoba és szerencsétlen rögtönzése: a “kártékony” Hernádit le kell választani a “nekünk való” Jancsóról, s akkor majd a rendező helyes vágányra kerül. Az ötletet alighanem Pándi Pál fundálta ki, aki nem értette, utálta, gyűlölte és elutasította Hernádi prózaírását. A sors fintora, hogy szegény Pándi belehalt sérelmeibe és magányába, a szerzőpáros viszont a továbbiakban is ernyedetlenül együtt munkálkodott.
Marx József tudatosan nem esztétikai monográfiát készített. Nem óhajtotta a jól-rosszul, de mindenesetre százszor elemzett Jancsó-filmeket 2000-ben egy százegyedik, utólagos, visszatekintő elemzéssel megtoldani. Nem, ő inkább az egymást követő filmek szociológiai hatásából és kulturális jelentőségéből közösen igyekszik általánosítani a Jancsó-életművet. Mivel a szerző képzett és jó ízlésű filmesztéta, véleménye az életmű egyes darabjairól világosan kiderül. Nyilvánvaló, hogy a két remekmű a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák. De Marx József a maga filmes szemével – fülével – felkészültségével érzékeltetni tudja, hogy az általam idáig a legrosszabb Jancsó-filmnek gondolt Sirokkó is mennyi új képi megoldást hozott. Remekül érti a szegény Karinthy Cini által “irracionalista marhaságnak, őrületnek” bélyegzett Égi bárány jelképrendszerét, pontosan tudja, mennyire országhatárokon túl is érvényes a Még kér a nép (Vörös zsoltár). Ez utóbbit magam is tanúsíthatom, az USA-ban főként színes bőrű, az úgynevezett harmadik világból jött nézők között: az afrikaiak és dél-amerikaiak mindent azonnal értettek, a halottak feltámadását is, a film végén gyönyörükben őrjöngtek, sőt kórusban táncoltak.
Példás, ahogy Marx József hőse életútjának némely homályos vagy eddig alig látható szakaszát átvilágítja. Főként az ifjúkorát: az erdélyi óriáscsalád, az unitárius, szombatos ősöktől született apa, a román anya, a hatalmas létszámú, kevert nemzetiségű família. Kevesen tudják, hogy a fiatal Jancsó jogot végzett, némi ügyvédbojtári tevékenységet is folytatott. Ugyancsak kevesen tudnak első, rövid házasságáról bizonyos Woweszny Katalinnal, amelyből két gyermek is született, köztük Nyika, az operatőr. Fontosabb adalék Jancsó kapcsolata a népi táncmozgalom bűvöletes hatású vezetőjével, Muharay Elemérrel. Furcsa című intellektuális önéletrajzában, az 5 meg 5 az 13-ban Vitányi Iván erről így ír: “…Elemér bácsi a hatalmon lévők ismert nótáját fújja: nincsen válság… Miklós bólintott, de összeráncolta homlokát: válság az van, és azzal is egyetértek, amit Muharay taktikájáról mondasz. De azt hiszem, hogy te ezt a válságot mégis eltúlzod.” Korhoz kötött szövegminta, de ennyiből is kiderül: közvetlenül a felszabadulás után nem sok hiányzott, hogy a népi írók és Muharay hatására Jancsóból népies-balladisztikus filmrendező legyen, egy második, még inkább megtört pályájú Szőts István. Szerencséjére tehetségének mélyebb összetevői más irányba működtek.
Másképpen homályos az életrajzban az olaszországi fejezet. A hetvenes évek elején Jancsó hosszabb időt töltött Itáliában, legálisan. Ez a legalitás a Kádárkorszak kultúrpolitikájának (hattyúnyakú görény? görénytorkú hattyú?) egyik mintaértékűen szégyenletes epizódja. Jancsó utazhatott, Hernádi nem. Szomszédok voltunk, három háznyira laktunk egymástól, naponta tapasztaltam, ahogy az író leste a postást, és deprimáltan vette tudomásul a belügyminisztériumi döntést: “kiutazása államérdeket sért”. Aztán mindenféle közbenjárásokra Hernádi mégiscsak kijutott Olaszországba, de addigra Jancsó kinti dolgai már eléggé elromlottak. Először is nem akadt elkötelezett menedzsere, pedig arra már akkor is nagy szüksége volt a külföldről érkezettnek. Jancsó akkori olasz barátnőjére, a becsvágyó Giovanna Gagliardóra hárult volna ez a feladat, de ő inkább forgatókönyvet írni, sőt rendezni óhajtott volna. Jancsóra akkor erősen hatottak az újbalos eszmék, s Antonioni filmjeiből megkedvelte, nagyra becsülte Monica Vittit. Több filmet forgatott, közülük legnevesebb A pacifista, de egyik sem sikerült igazán, sem a kritika, sem a közönség nem kedvelte. Ezeket a filmeket csak évekkel később láthattuk idehaza, késő éjszakai tévévetítéseken, rossz kópiákkal: bizony nem jó filmek, történetük kesze-kusza, képi rendszerük nem méltó Jancsóhoz, s bennük Monica Vitti sem akkora színésznő, mint a korai Antonioni-filmekben. Az olaszországi kirándulás végeredményben nem alakult eredményesen, Jancsónak nem sikerült kihajóznia a nemzetközi sikervizekre.
További fontos fejezete a monográfiának: Jancsó közéleti magatartása. Nyugat-európai rendezők esetében ez többnyire mellékes tényező, a rendhagyó kisebbséget a hatvanas–hetvenes évek fordulóján az újbalos Jean-Luc Godard képviselte és az angol Lindsay Anderson. Kelet-Közép-Európában azonban többnyire brutálisan csinálták, nemcsak a történelmet, de a filmkészítést is. Lásd Andrzej Wajda és a csehszlovák újhullámosok példáját a történelem robbanásai során. 56-ban Jancsó Kínában forgatott dokumentumfilmet, hosszú utazás után, alulinformáltan érkezett haza. 68-ban nyilvánosan nem tiltakozott, beérte a jus murmurandival, értelmiségi társainak abszolút többségével együtt. Nyílt világnézeti arculatot a rendszerváltás után öltött. Jancsóról tudni kell, hogy nem logikai rendben gondolkodó filozofikus alkat. Miért is lenne az, egészen más a dolga. Ugyanakkor rengeteget és különféléket olvasott mindig, ifjúkorának Szabó Dezsőjétől és Németh Lászlójától mostanában olyan nehéz szerzőkig, mint Baudrillard és Derrida. És mellékesen magyar regényeket, székely imákat, zsidó legendákat.
A rendszerváltozás után tudatosította önmagában a liberális demokratát, s ami ezzel jár, a bármiféle másság felvállalását. A Demokratikus Charta egyik vezérfigurája, Konráddal, Vitányival, másokkal együtt. És két zsidó tárgyú filmet forgat. A megszállott, levakarhatatlan és nélkülözhetetlen Kőbányai János segítségével megrendítő dokumentumfilmet az olaszliszkai zsidó temetőről. És Elie Wiesel regénye nyomán szép és szomorú játékfilmet Hajnal címen arról az időről, amikor a szentföldön, Izrael állam megszületésének előestéjén angolok, arabok és zsidók öldösték egymást, korántsem a testvéri együttélés reményének jegyében.
Jancsó Miklós mindjárt nyolcvanéves. Ennyi idős korára az emberi halandóval – ha nagy művész is – csúnya dolgok szoktak történni. Elunja a világot, benne saját életművét is. Meggyűlöl maga körül mindent és mindenkit. Pontosan emlékszik a gyermekkorára, de elfelejti, mi történt vele tegnap.
Jancsó némi szeszt iszik, szivarozik és mosolyog. Közben tevékenyen jár az agya.
Marx József: Jancsó Miklós két és több élete. Életrajzi esszé. Budapest, 2000, Vince. 478 oldal, 2495 forint.