Száz Jánossal, a BKE pénzügy tanszékének professzorával beszélget Lenkei Gábor
– Brókerek generációi, köztük a mai magyar értékpapírpiac vezetőinek jó része nőttek fel az ön keze alatt, önnél kevesen tudnak többet a pénz és a börze világának törvényszerűségeiről. Már csak ezért is meglepő, hogy ön egyáltalán nem tőzsdézik.
– Mit jelent az, hogy a tőzsdéről sokat tudni? Van egyrészt egy mindennapi tudás arról, hogy minek az ára miért megy föl vagy éppen le délután három és négy óra között. Ebben a tekintetben biztosan nem vagyok a legjobb tíz, de még a legjobb száz között sem. Jobban izgat ugyanis, hogy a tőzsdei ügyletek a pénzügyi elméletnek hogyan, mekkora részét és milyen szerkezetben töltik ki. A hetvenes években, amikor én az egyetemre jártam, még csak a háromvalutás arbitrázsról hallottunk, vagyis arról, hogy a keresztárfolyamnak tükröznie kell két másik árfolyam értékét. Esett még pár szó a kamatarbitrázsról, vagyis a devizák kamatkülönbségeinek a következményeiről. Körülbelül ennyi volt, és nem több. Ehhez képest ma a piaci árak mozgásával, az emiatt keletkező kockázatokkal kapcsolatos problémák a pénzügyek hatalmas részét teszik ki. Az persze kérdés, hogy ez a következő öt-tíz évben is így lesz-e, vagy csak átmeneti jelenségről, divatról van szó.
– Pedig ha komolyan figyelné a napi ármozgásokat, az elméleti tudást gyakorlati haszonra, pénzre, sőt sok pénzre válthatná.
– Azért én figyelem az árak mozgását! Észre is vettem tipikus eseteket, s ezeket el is magyarázom az előadásaimon.
– Mások, a hallgatók nyertek ön helyett?
– Azt azért nem, hiszen amikor beszélek róla, ezek már történeti adatok. A múlt. De többször is szeretem elmondani az ilyen megfigyeléseket, mert magam is minden alkalommal újabb és újabb vetületét veszem észre annak, hogy mi is történt. Ami azonban a kérdés lényegét illeti: egyfajta élvezet, amikor teniszezik valaki, másik fajta élvezet, amikor nézi a teniszt, és egy harmadik fajta, amikor a szünetben lát egy képet arról, hogy a pálya melyik részén mennyi ideig tartózkodott Ivan Lendl, és melyik részén mennyi ideig Borg.
– Előfordult, hogy állt a Reuter árfolyammonitorja előtt, és ehhez hasonló élvezetben volt része?
– Igen, előfordult, mert az egyetemre is és a Bankárképzőbe is telepítettek monitort. Addig, amíg megismertem, hogy ez micsoda, hogyan működik, nagyon érdekelt, és sokat néztem. Utána már nem jelentett különösebb örömöt. Nemrég egy brókercégnél abban a teremben tartottam az előadást, ahol a spekulánsok szokták zsebszámológépeikkel a kezükben nézni a monitort. Én nem lennék képes egész nap ott ülni! De amúgy is hamarább szaladok el megtartani valahol egy újabb előadást, mint hogy visszamenjek felvenni az érte járó néhány ezer forintot. Nem mintha valami inverz pénzhasznossági függvény alapján dolgoznék, s egyfajta aszketizmus lenne bennem. Szó sincs róla! Csak ha úgy érzem, hogy a megkeresett pénzért megdolgoztam, ráadásul még tanultam is vele valamit, vagyis a szellemi tőkémet is építettem, akkor az jobb, mintha betelefonálnék egy brókernek, és eltalálnám, hogy valami éppen fölfele vagy lefele megy. Hallom a rádióban a műsikolyokat, amikor valaki pár ezer forintot nyer. Nekem ez önmagában nem okozna örömöt. Egyébként egy aktív tőzsdéző barátom meg is vallotta egyszer, hogy ha nyer egymilliót, annak nem örül annyira, mint amennyire szomorú, ha veszít egymilliót. Ez mellesleg nem is újdonság. Minden bevezető kurzus elején elmondjuk, csak talán egy kicsit körmönfontabban hangzik: a befektető vagyonhasznossági függvénye csökkenő mértékben növekvő. Ráadásul az árak mozgását sok véletlen elem határozza meg. Tehát aki nyer, nem azért nyer, mert annyival okosabb a többinél, és jól kombinál, hanem elsősorban azért, mert szerencséje van. Így ez izgalmas lehet, mint a póker, de érdekesnek nem érdekes. Ha lenne sok időm és sokkal több információm, és így nagyobb valószínűséggel szedném össze a pénzeket, valószínűleg tőzsdéznék. Gyerekkoromban imádtam a görögdinnye árára alkudni a szolnoki piacon.
– Beszéljünk a kezdetekről: hogyan lesz valakiből a pénzügyek kutatója?
– Véletlenek sorozatával. Azt már nyolcadikos koromban tudtam, hogy a Közgázra akarok menni, matek szakra. Amikor én jártam oda, tervmatematikának hívták, egészen pontosan népgazdasági tervezés-elemzés szak, gazdaságmatematika szakágazatnak. Az egyetemen kezdtem érdeklődni a számítástechnika iránt, tanítottam is az algoritmusokat. A logikai szerkezetük tetszett. Aztán negyedéves koromban Hagelmayer István hívott a pénzügy tanszékre. Amilyen buta voltam akkor, még nemet mondtam. Egy évvel később azonban megkerestem, hogy áll-e még az ajánlat. Így lettem pénzügyes. A szakdolgozatomat a sztochasztikus (statisztikai valószínűségen alapuló) folyamatokból írtam. Kepecs Gáborral, az ÁB-AEGON mai vezérigazgatójával gyűjtögettünk adatokat a BKV-nál a buszok meghibásodásáról. Külön elemeztük a belvárosi buszokat, a csuklós buszokat, a hegyi járatokat. Azt kellett meghatározni, hogy hány tartalékbuszra és szerelőre van szükség minimális összköltség mellett. Ez számítógépes szimulációs feladat volt, és a fél matematikát meg lehetett tanulni vele. Rendezgettük a különféle modelleket, és az így szerzett ismeret aztán másutt – például a tőzsdei opciók árazásánál – nagyon hasznosnak bizonyult. Jól elvoltam ezekkel a számítgatásokkal, miközben kerestem a helyemet a tanszéken. Pár évig bóklásztam a költségvetés, a monetáris politika környékén. Olvasgattam a Nemzeti Bankban készült tanulmányokat, ott ugyanis volt egy matematikai modellezési részleg. Egyszer egy kolléga, aki félállásban dolgozott a tanszéken, amúgy pedig az MNB arbitrázs osztályának a vezetője volt, a kezembe adott egy cikket a devizaárfolyamok monetáris elméletéről. Ez nagyon megtetszett nekem. Úgyhogy elolvastam az irodalomjegyzékben levő irodalmat, meg annak az irodalomjegyzékében levő irodalmat, és végül ebből lett a doktorim. Ettől kezdve érdekeltek a devizapiacok, majd ezen keresztül általában a piacok. 1982-ban aztán megnyílt Londonban az első európai pénzügyi határidős tőzsde, a LIFFE, ahol 1983-ban szerveztek egy tanfolyamot A határidős ügyletek bevezetése az oktatásba címmel. Ezen én voltam az egyetlen kelet-európai résztvevő. Ott kezdett különösen érdekelni a kockázat. Azért is, mert a határidős piacon sokkal élesebben látható sok minden, ami az azonnali piacok – minden piac – működését befolyásolja. Ilyen fogalmakkal ismerkedtem meg, mint a hedge, arbitrázs, spekuláció.
– Ezek a fogalmak akkoriban még részben nem léteztek Magyarországon, részben pedig büntetendőek voltak.
Engem ezért a kutya se büntetett soha. Pedig nyilvánosan tanítottam ezeket a fogalmakat 1983-tól az egyetemen. Senkit sem izgatott. Inkább egyfajta ezoterikus dolognak számított, ezzel az erővel reneszánsz lantművészetet is taníthattam volna. A közgázon bizonyára nagyobb feltűnést keltett volna, de a gyakorlati relevanciája körülbelül ugyanannyi volt.
– Úgy is tanította, mint reneszánsz lantművészetet?
– Hát ha a lantművészet is ennyire érdekelne, mondhatnám, hogy igen. Valamikor, úgy 1984 táján Antal László meg is kérdezte tőlem: miért olyan fontos, hogy mi a különbség a forward és a futures ügylet között? Nem is tudtam megmondani, csak éppen érdekelt. Nem értettem teljesen, próbáltam kitalálni, és amíg nem sikerült, addig izgatott. Mai szemmel nézve nevetséges problémák merültek fel. Nem értettem például, mi van, ha nyitok egy long futures pozíciót, vagyis határidős vásárlást hajtok végre. Ráadásul a példa, amit a LIFFE-ről előzetesen elküldött anyagban találtam, három hónapos eurodollárról szólt. Csak hogy még érthetetlenebb legyen. Tehát azt kérdeztem: mi van, ha a három hónapos eurodollár határidős kontraktus elfogyott. Ha ezt ma valaki, aki naponta elad és vesz BUX-ot a tőzsdén, meghallja, elcsodálkozik: ez tanít pénzügyeket az egyetemen? De akkor nem volt triviális, hogy a három hónapos eurodollár futures kontraktusok nem valami létező dolgok, mint például a kötvények és a részvények. Nem kérdés tehát, hogy van-e még belőlük, hiszen éppen az ügylet által jönnek létre. Ez az egész misztikus volt, mögötte viszont létezett egy izgalmas piac, amitől én teljesen el voltam zárva. 1980-ban, amikor ráakadtam erre a devizaügyre, akkor azt éreztem: de jó lenne ezeket a piacokat közelebbről megismerni. Csakhogy az akkori tanszéken mindössze két embernek volt egyáltalán félállása a hazai pénzügyi rendszerben, mindkettőnek az MNB-ben. Tehát még az is óriási kaland volt, hogy valaki a magyar gyakorlatba belekeveredjen. Hol volt akkor ehhez képest a New York-i tőzsde, vagy pláne egy határidős piac!
– Az nem zavarta, hogy Magyarországon gyakorlati jelentősége alig van a dolognak?
– Nem zavart.
– Mint a lantművészet kutatóit?
– Mint a lantművészet kutatóit. Ehhez képest, amikor a kilencvenes évek elején a Brókerképző vezetője voltam, nekem kellett válaszlevelet – hangsúlyozom, válaszlevelet, nem megkereső levelet – fogalmaznom a New York-i Értéktőzsde elnökének. A kettőt tizenegy év választotta el.
– De továbbra sem értem, hogy amikor már lehetősége nyílt rá, miért nem próbált meg spekulálni, legalább egy kicsit. A kártyajátékok egy fajtája, például a póker vagy a huszonegy is érdektelen, ha nem pénzben játsszák. A tőzsde hogyan lehet enélkül igazán izgalmas?
– A tőzsde azért izgalmas, mert két dolog határozza meg. Az egyik a véletlen. Említettem, hogy annak idején matematikából a valószínűség-számítás egyik ágából írtam a szakdolgozatomat, az időtől függő valószínűségi változókról (sztochasztikus folyamatokról), egészen pontosan a sorban állási modellekről. Ezzel rengeteg baj van közgazdasági elméletben. Ritkán és rosszul mérhetők a folyamatok, a várakozások sokszor megfoghatatlanok. A tőzsdén viszont gyakran mérhetők, hiszen percenként vannak új árfolyamadatok, és nem kell hónapokat vagy negyedéveket várni, mint például a fizetési mérlegre. Tehát rengeteg információ van. A várakozások és azoknak a különböző fajtái jól láthatók az egyes üzletekben, különösképpen a határidős piacon. Egy opcióban megfoghatók és négy tizedesig kiszámolhatók az alaptermék árfolyama ingadozásának mértékére vonatkozó várakozások. Tehát egyrészt megvan a sztochasztika, csak statisztikailag jól kezelhető formában. Másrészt – s ettől szerettem bele igazán a származtatott ügyletekbe – a kockázat különféle technikákkal kiküszöbölhető. Ha pedig ki tudom küszöbölni, már úgy érzem, hogy tényleg értem, miről beszélek. Az az érdekes, hogy ha egy-egy pénzügyi konstrukciót a részeire bontok, mit és hogyan találok benne. A tankönyvek például az opciók értékét kétfelé, belső értékre és időértékre bontják. Én ezt három további részre bontottam, és arra voltam kíváncsi, hogy ezek a részek külön-külön hogyan működnek. Mondjuk, azonos kötési árú Pick-részvényre szóló opciót veszek júniusi határidőre, és eladok szeptemberre. Szétszedve volt összesen nyolc elem, a kérdés az, hogy ezekből mi marad meg, ha a júniusi már lejárt, és hogy az elemek egyenként hogyan viselkednek. Ebből aztán már következtetéseket lehet levonni arra, hogy más összetett pozíciókban mi történik. Ami pedig engem illet, ezzel sikerült valamit jobban megértenem, s ezáltal jobban megértetnem.
– Ez önmagában való érték, önmagáért való ismeret?
– Önmagáért való szépség. Van azonban gyakorlati haszna is. Az opciók elméletének a fejlődése ugyanis kikényszerítette a kamatelmélet fejlődését is. A korábbiaknál sokkal többet tudunk arról, hogy mi történik a gazdaságban, ha a kamatláb sztochasztikusan alakul. Innentől kezdve pedig újabb eszközök kerülnek a kezünkbe, például az adósságmenedzseléshez.
– Végül is tudomány, művészet vagy szerencsejáték a tőzsde?
– Szegmentálni lehet. A tankönyvek azt mondják, hogy plusz információ birtokában plusz jövedelemhez juthatok. A plusz információ azonban plusz költséget jelent, időben, ebben, abban, amabban. Tehát egy nagy befektetési bank elemzési részlegén a tőzsde tudomány. Hatalmas költséggel, apparátussal járó tudomány. Nagyon nagy tőkével megszerezhető plusz fél ezreléknyi vagy fél százaléknyi jövedelem. A nagy tőkére vetítve az néhány százmillió, amivel érdemes foglalkozni. A kisbefektető esetében az, hogy állandóan vesz és elad, egy jópofa lutri. És meg kell különböztetni itt is azt, hogy valaki hosszú távon tart néhány részvényt valamilyen portfólióban, vagy hogy naponta nyit vételi és eladási pozíciókat. Ismerek például egy taxisofőrt, akivel gyakran utazom. Ő aktív tőzsdés, aki azt hiszem, ezt egyfajta művészetként csinálja. Lehet persze, hogy csak a sikereiről számol be, de mindig nagyon jó ideológiát alakít ki arról, hogy miért lépett ki időben abból a papírból, amelynek az ára később lement, és miért ment át abba, amelynek az ára később fölment.
– Almási Miklóst, az esztétika professzorát, aki mostanában sokat ír a pénzről is, megkérdeztük egyszer, van-e a pénznek esztétikája. Azt felelte, esztétikája nincs, erotikája van.
– Önmagában a pénznek szerintem sem esztétikája, sem erotikája nincs. Talán a nagy összegű pénznek lehet erotikája, és egy bonyolult pénzügyi rendszernek lehet esztétikája. Egymilliárd forint izgalomba hoz, s ha minden izgalomnak köze van az erotikához, akkor fogjuk rá, hogy ez is erotika. S így még izgalmasabbá válhat, hiszen már erotika is van benne. Pláne hogy, ugye, erotikára is cserélhető. Legalábbis egyfajta műerotikára. Ami az esztétikát illeti, az a bonyolult dolgok egyszerűségében biztosan felfedezhető. Van a mi százforintosunk – s most az érdektelen, hogy száz vagy százmillió –, és van még szlovák korona, cseh korona, hrivnya, dollár, márka stb. Aztán van forintban is egyéves diszkont kincstárjegy, meg van lejben is, van fontban is, dollárban is harmincéves kincstári kötvény és így tovább. Ha ezt mind összeszedi az ember, van egy bonyolult rendszer, amiben el is veszhet. S ha ebben a bonyolult rendszerben vannak orientációs elvek, amelyek segítenek az eligazodásban, akkor ennek van esztétikája.
– Néhány évtizede komoly viták folytak arról, hol húzódnak a kultúra határai. Aztán többé-kevésbé polgárjogot nyert, hogy a hagyományos értelemben vett bölcsész és jogász ismeretek mellett beletartozik a műszaki és a természettudományos tudás is. Mi a helyzet a gazdasággal, a pénzügyekkel? Ha fontos Shakespeare, Mozart, lehet-e létezni Ricardo, Friedman, Black és Sholes nélkül? Vagy éppenhogy az utóbbiak a nélkülözhetetlenek, s a többi holt tudás?
– Létezni Shakespeare nélkül is, és Black meg Sholes nélkül is lehet, hiszen sokan jól elléteznek nélkülük. Nem ez a fontos. Van egy orosz ismerősöm, aki néhány évig élt Stratfordban. Természetesen Shakespeare szerelmese, jó ismerője és fordítója volt. Ezt azonban nemigen fizetik meg, így hazatérte után sokáig abból élt, hogy Magyarországon kísért orosz bankárokat. Megtanulta a speciális pénzügyi fogalmakat, a volatilitást, a spreadet, a futurest, a short put opciót és a többit. Aztán az orosz válság óta megritkultak nálunk az orosz bankárok, úgyhogy most az FBI-akadémián tolmácsol. Ami egy újabb szakterület. Shakespeare egyáltalán nem akadályozta mindebben. Sőt éppen ellenkezőleg: valamit egyszer megtanult nagyon jól megismerni. Ezután már egy pillanat alatt megtanulta a számítástechnikát, a közgazdaságtant vagy a kriminológiát is. Sokat tanítok szakközgazdászokat, közöttük például orvosokat. Ott is azt tapasztalom, hogy aki valamit egyszer jól megtanult, nagyon hamar megtanul bármi mást is. Megtanultak érdeklődni és tanulni. Akik közgazdászként, aranyifjú brókerként élnek, még a brókerszakmát sem képesek olyan komoly szinten elsajátítani, mint egy volt jogász vagy egy volt bölcsész. Hagyományosan a Hamletre, a görög mitológiára meg még sok mindenre azt mondják: luxus, öncélú tudás. Egyébként még a matematika egy részére is. Valójában – én nemrég szembesültem ezzel egy könyv kapcsán – ezek a lélektani eligazodást segítik. Óriási gyakorlati, mindennapi hasznuk van. Versek, dallamok. Elviselhetőbbé tesznek, föloldanak dolgokat. Ez legalább olyan hasznos, mintha van nálam ötvenezer forint. Az Iliászból kiderül, hogy az embereknek sok ezer évvel ezelőtt mennyire a mieinkhez hasonló problémáik voltak, s hogy milyen sokat tudtak róluk. Ez érdekes módon ad az embernek egyfajta erőt. Nemrég olvastam Popper Péternek egy könyvét, amely egy afrikai törzs felnőtté avatási szertartásáról szól. A fiatal fiúk különféle feladatokat teljesítenek a dzsungelben. Olyanokat, amelyek teljesítése belső pszichikai és szociológiai tartást ad. Ténylegesen felnőtté, férfivá válnak vele a fiatalok. Az a kukarugdaló, kábítószeres siserahad, ami Nyugat-Európa utcáin, és most már egyre gyakrabban a mi utcáinkon is látható, nem lenne, ha megkapnák azt a támaszt, belső erősítést, amit ez a vadnak tekintett, valójában nagyon bölcs társadalom évezredek óta megad a fiataljainak. Hamlet és társai tehát napi szükségleteket elégítenek ki anélkül, hogy fogalmunk lenne róla.
– Napjaink új jelszava a virtuális világ. Ennek kapcsán elhangzik, hogy a pénzügyek is virtualizálódnak, s ez komoly veszélyeket rejt.
– Engem mindig zavarba hoz, amikor erről a virtualitásról hallok. Igaz, közgazdász ismerőseim is gyakran eltűnődnek, morgolódnak azon, hogy a treasury billek, az amerikai kincstárjegyek forgalma sokkal nagyobb, mint a világ teljes rizsforgalma. Nem tudom, ez miért virtuális. Számomra az értékpapírok jövőbeni valóságos pénzek, és nem valami virtuális része a mostani valóságnak.
– A régi osztrák-magyar bankjegyeken még rajta volt, hogy aki ezt a bankjegyet bemutatja, annak a kibocsátó bank ennyi és ennyi korona értékű aranyat szolgáltat ki…
– Most is lehet kapni aranyat, csak minek… A pénznek nem az a lényege, hogy aranyat adnak érte, hanem hogy valami hasznosat. A pénz már rég nem az arany helyettesítője, ez csak egy hozzáragadt tévképzet. A pénz a jövőbeni pörkölt, rántott csirke vagy Soproni Ászok sör. Ideiglenes helyettesítője olyan dolgoknak, amelyek a jövőben létezőek lesznek. Ez nem virtualitás, hiszen nagyon is valóságos dolgokról van szó. Megrendel valaki egy autót. Valamennyit be is fizet, és erről kap egy papírt. Ez kétfajta papír valamelyike lehet. Az egyik egy elismervény arról, mennyi pénzt fizetett be, de ha megérkezik az autó, még kell fizetnie. Ez nem értékpapír. Ha azonban nem arról adnak papírt, hogy az illető befizetett hárommillió forintot, hanem arról, hogy kap egy autót akkor is, ha közben leértékelik a forintot, vagy fölmegy az autók ára, akkor neki egy leendő autója van. Ez egyáltalán nem virtuális.
– És ha ezt a papírt eladja, nem virtuális adásvétel történik?
– Hogy történne virtuális adásvétel, hiszen nem egy darab papírt adott el, hanem egy autót! Meg akkor is, ha az csak később érkezik meg. A New York-i metró zsetonja értékpapír típusú dolog. Jogosít egy utazásra. Nem egy virtuális valami, hanem egy nagyon is valóságos utazás. Aki azt a zsetont bármikor, fél év múlva, egy év múlva bedobja, utazhat. A budapesti BKV-jegy viszont éppen az ellentéte az értékpapírnak Ha én ma egy tízéves jeggyel felszállok a villamosra, megbüntetnek. Pedig az lett volna a BKV számára a legjobb üzlet, hiszen azóta nála volt a jegy ára, kamatot kapott rá, ami messze több, mint amennyivel azóta felment egy jegy ára. 1984-ben nyaraltam a Déli-Chopokban egy kis hegyi faluban, Jarabán. Olyan pici falu, hogy előre szólni kell a boltban, ha másnap kenyeret kérek. Megrendelem tehát a másnapi kenyeret, ezzel lett egy szabályszerű opcióm. Ennek az opciós prémiuma az, hogy előre oda kell menni a bolthoz szólni, a kötési árfolyama pedig a kenyér ára. Mi a különbség aközött, hogy én a kapott kis cetlit adom el valakinek, vagy másnap elmegyek a kenyérért, kiváltom, és azt adom el neki? Semmi. Ugyanígy nincs különbség aközött, hogy valamilyen részvényre szóló opciómat adom el, vagy várok a lejárat napjáig, lehívom az opciómat, és az így kapott részvényt adom el.
– Mi a helyzet a határidős kamat- vagy az indexügyletekkel, amelyeknél – ahogy mondani szokás – ténylegesen nem létező dolgokkal folyik a kereskedés? Már pénz sem létezik, elektronikus jelek váltják fel. A jelképek jelképeit használjuk.
– Attól ez még nem virtualitás. Például hárman kártyázunk, de a pénzt, amiben játszunk, mindig egy dobozból vesszük elő. Minden parti végén fizetünk egymásnak, úgyhogy ez teljesen valóságosnak látszik. De ha amikor befejezzük a játékot, összesöpörjük a pénzt, és visszatesszük a dobozba, akkor szerintem ez virtuális fizetés, látszatvalóság. Ha azonban nem fizetünk minden parti után, de valaki egy cetlin könyveli az eredményeket, s mielőtt hazamegyünk, mindenki kifizeti a veszteségeit a zsebéből, akkor ez kőkemény valóság, noha lehet, hogy első pillantásra virtuálisnak látszik. Szerintem ez a lényeg.
– Sokak szerint pedig nagy veszélyek vannak abban, hogy a pénzvilág, a globális pénzpiac fölfújódik, elszakad a gazdaságtól, nem tükrözi a gazdasági folyamatokat. Sőt azzal is árt, hogy kivonják a termelésből a tőkét, és helyette spekulálnak vele.
– Én ezeket a veszélyeket nem látom. Mit jelent az, hogy kivonják a tőkét? Annak idején, amikor a pénzügy tanszékre kerültem, az első, amit megtanultam, a hitel–pénz mechanizmus volt. A bankrendszernek makrogazdasági megközelítésben nem az én pénzemre van szüksége, hanem a kereslettől való tartózkodásomra. Azt el lehet osztani. Magyarul: ha egy gazdaságban biztosan lehet arra számítani, hogy van egy óriási, nem megmozduló készpénztömeg, amit az emberek tartalékolnak, akkor erre lehet azt mondani, hogy kikerül a gazdaságból. De ezt a bankrendszer egyetlen pillanat alatt pótolja, egyszerűen pénzteremtő hitelnyújtás formájában. Ebből a szempontból mindegy, hogy én a szalmazsákba varrtam be százezer forintot, vagy pedig letétbe helyeztem futures ügyletekhez. Feltéve persze, hogy jól érzékeli a helyzetet, megfelelő célokra ad hitelt, a nemzeti bank pedig összességében fölügyeli a monetáris aggregátumokat, a pénzmennyiséget. Ha kikerül a pénz a gazdasági körforgásból, az bármikor pótolható. Probléma akkor lehet, ha miközben pótolták, én meggondolom magam, és mégis akarok kenyeret venni rajta.
– Akkor jön az infláció…
– Nem feltétlenül. Itt az az érdekes, hogy egyszerre mindenki meggondolja-e magát, vagy pedig átlagos körülmények vannak, és az emberek meghatározott, statisztikai alapon előre jelezhető mennyisége gondolja meg magát. De hát minden így működik, nem csak a pénzrendszer. A mentőállomások. Meg kell becsülni, hogy átlagban hány baleset lesz. Arra nem lehet fölkészülni, hogy holnap mindenkit súlyos baleset ér, tehát mindenkihez egyszerre mentőt kell küldeni. Említettem, hogy vizsgáltuk a BKV-buszok meghibásodását. Ott is ugyanerről volt szó. Nincs, és nem is kell annyi szerelő, amennyi egyszerre az összes buszt tudná javítani, hiszen nem romlik el egyszerre mind. Ez a részleges fedezettség elve. Innen kezdve lehet mondani, hogy mi az átlagos helyzet, de mi van aztán egy első fokozatú probléma esetén, amikor az átlagosnál több a baleset, a meghibásodás, mondjuk, mert hétvége vagy napfogyatkozás van. Ez már az a kérdés, hogy a rendkívüli helyzetekre hogyan lehet felkészülni. Minden erről szól, a gátépítésen keresztül a pénzügyekig. Semmiben nem érzem másnak a pénzügyeket, mint a vízügyeket.
– Ez mind igaz a klasszikus betét–hitel ügyletekre. De a határidős ügyletek, különösen a határidős devizaügyletek – legalábbis azt szokták mondani Nick Leeson óta – tökéletesen fedezetlenek, és a hagyományos, megbízható, konzervatív Barings Bank példájával szoktak élni, amit a huszonhét éves fiatalember egy laza mozdulattal csődbe vitt.
– De ott is mi történt: valaki veszített, s valaki nyert. Mindig áll a másik oldalon is valaki. Ez egy könyvelési axióma. Sajnos ebben sincs semmi misztikum. Az a Barings Bankház peche volt, hogy a brókere olyan pozíciókat épített föl, amelyeket maga sem volt képes átlátni. Az pedig megint más kérdés, hogy a világsajtó számára az volt a szenzáció, hogy mekkorát bukott a neves citybeli pénzintézet. Azzal senki sem foglalkozott, hogy ugyanakkor valakik, akik a másik oldalon álltak, milyen sokat kerestek. Ha úgy tetszik, a Barings pénze nem veszett el, megvan. Az ügyletek másik oldalán állók zsebében.
– Tehát a pénz nem vész el, s nem is lehet a semmiből pénzt csinálni.
– De lehet, ezt hívják arbitrázsnak. Egészen pontosan: nulla indulótőkéből, ha biztos, hogy semmilyen kimenet nem okoz veszteséget, pozitív valószínűség mellett pénzhez lehet jutni. Ez az arbitrázs definíciója. Globális értelemben persze nem lehet. Amit valaki megnyer, azt valaki más elveszíti. Fölösen drágán vásárol, vagy fölösen olcsón ad el. Az persze lehet, hogy nem veszi észre.
Egy nagyon komoly következménye azért a nemzetközi devizaspekulációnak persze van. Az árfolyamokat nagyon el tudja téríteni. Amennyiben a határidős devizaügyletek egyszerűen csak fogadások lennének, és lenne egy árfolyam azok számára, akik a fogadásokat kötik, és nyernek-veszítenek, és nem ugyanezen az áron kötnék a külkereskedelmi ügyleteket is, mindaz száz százalékig igaz lenne, amit elmondtam. De nem az a probléma, hogy ez a tőke hiányzik valahonnan, hanem az, hogy a tőkének ez a fajta vonulása eltorzít egyes árakat, és akár hosszabb távon is talonba tudja tenni a közgazdasági elméleteket arról, hogy valaminek mennyi a tényleges ára. De ezeket a problémákat nem a származtatott ügyletek és a felfújódott pénzügyi piacok okozzák, ehhez önmagában elég a globalizáció. Visszatérve Jaraba példájához: nem kellene megrendelni előre a kenyeret, ha Jaraba elszigetelt falu lenne. A kereskedő tudná, hogy van tizennégy bányászcsalád, akiknek naponta kell tizennégy kiló kenyér. A globalizáció azonban ebben az esetben azt jelenti, hogy van egy használható műút, amin turistabuszok közlekednek. Bármikor megállhat egy turistabusz, és 50 turista kérhet fél-fél kiló kenyeret. Akkor két eset van: vagy fix áron elvitték a kenyeret, és ott áll tizennégy éhező család, de még minden turistának sem jut. Vagy pedig rövid időre hatalmasan fölverik a kenyér árát. Amitől a helyi fűszeres még meg is bolondulhat, és napokig ezen a magas áron akar majd árulni azután is, hogy a turisták elmentek. Szóval felborul a dolog. De ehhez nem kell a határidős piac. A tőzsdén elegendő az, hogy a nagy amerikai befektetési alapok éppen akarnak-e MOL-részvényt, TVK-részvényt vásárolni, vagy nem.
Ez ugyanolyan, mint amikor az elefántcsorda vonul, és mögötte a dzsungelben jellegzetes kép alakul ki. Itt ahogy az elefántcsorda vásárol, az ár fölmegy, ahogy elad, az ár leesik.