Szellemes – hosszú – esszé: hullával kezdődik (Lenin), hullával végződik (Sztálin) –, aztán pedig hullahegyekkel és vérrel van tele a történet, igaz, csak mellesleg, mert a szerzőt a 20. század krimije, a kommunizmus tömeghipnózisa érdekli. Ismerős a sztori, de nem igazán érdekes kézikönyv. Furet maga is komcsi volt, rég kiábrándult, most kratkij kurszként megírta a miértis-t. (Fiatalabbak kedvéért: ez volt az orosz alcíme – és “magyar” gúnyneve – a “bolsevik párt története” c. tankönyvnek, minden gyorstalpaló katekizmusának.)
Tényleg olyan, mint egy “objektív párttörténet”, csak most a másik oldalról lapozva. Az objektívet aláhúzom, mert Furet kitűnő történész, és már a francia forradalomról szóló híres könyvén lehetett érezni, hogy a jakobinizmusban is ez a téma, a kommunizmus hullája érdekli igazán… (A leninizmus mint a jakobinus diktatúra ázsiai mása… Itt is hosszú passzusokban elemzi a párhuzamot és különbségeket.) De akkor is, rémes olvasmány ez a könyv, legalábbis azoknak, akik valamennyit át is éltek ebből a históriából: még egyszer átélni, hm… Hogy az oroszok hagyják a varsói gettólázadást elvérezni; hogyan végzik ki Moszkvában szépen sorjában a kelet-európai emigráns komcsikat; a túlélők, 45 után, odahaza aztán túlteljesítenek: rettegésből; hogy a szövetségesek kiadják a németek kezébe került orosz hadifoglyokat a Gulagnak, hogy bizánci-ázsiai rendszer lapul a Potemkin-kép mögött, amit viszont Európa lelkesen benyel.
A sokszor elmondott nácizmus–kommunizmus párhuzamban viszont megmutatkozik Furet gondolkodói formátuma. A közös forrás ismét a háború és Versailles (“amennyiben Európa számára nem nyitott közös történelmet”, és elvetette a minden korábbinál vadabb nacionalizmusok és a következő háborúk csíráit). Nemcsak magyar ügy, egész Európa sorsát tolták el majd egy évszázadra ott a versailles-i–trianoni térképasztalon. Furet, a francia történész itt szenvedélyes kritikus: babiloni átkokat szór Clemenceau fejére, meg az egész francia szuprematista diplomáciára.
Ami a párhuzamot illeti: a kommunizmus univerzalizmust ígért, a liberalizmus kiteljesítését, a francia forradalom folytatását; a fasizmus, “hogy megtörje a polgári individualizmust, csak az emberiség egyes töredékeihez, a nemzethez vagy a fajhoz intéz felhívást. Mindkettő kizárja azokat, akik egyikhez sem tartoznak. Közösség csak azon az áron teremthető újra, ha felsőbbrendűnek tételeződik fel a vele állítólag ellenséges más csoportokkal szemben.” És mégis: “a bolsevizmus elsőbbsége megteremti az antibolsevizmus elsőbbségét. A fasizmus csak ennek egyik formája… gátlástalanul átvesz mindent, amire szüksége volt a forradalom eszméjéből, s az elárult nemzet mértéktelen magasztalásába fog a bolsevik fenyegetéssel szemben. E kettő töltötte be a századot, egymás ellenében, a másikat magukban hordozva adták századunk anyagát… miközben cinkos ellenfelek maradtak.” Így volt? Megközelítően, mindenesetre tónusgazdagabb képben rögzítve, mint ahogy e párhuzamot manapság felmázolják.
Szóval: ez a hosszúra nyúlt esszé: gyöngyszemek és szartömeg elegye – elég.
Lehet, hogy a másik nagy történésznek, Eric Hobsbawmnak van igaza: a nyugati világ abbahagyhatná a kommunizmus hullájával való foglalkozást, és törődhetne azzal, hogy merre hajózik, azaz, hogy mi van/lesz, mert a hidegháború vége óta erről egy szó sem esik: a baloldaliak kussolnak (dolgozik a bűntudat: véres kezűekkel paroláztak), a centrum pragmatikus, máról holnapra csinálja a politikát, a jobboldalnak meg nemigen kell helyzetelemzés.
Furet azonban komoly író, ez az esszé ráadásul piszok jól van megírva, legalábbis néhány kiemelt pillanatában. Ezért önvédelemből azt csinálom, hogy nem az egészről mesélek, hanem szemezgetek belőle, kuriózumokat, paradoxonokat. Voltaképp ő is ezt csinálja ezzel a százéves történettel: a 1914–24-es periódus a kedvence (joggal: ott dől el minden, ami később következik), aztán esik a színvonal, majd a végjáték filmje – a Sztálin halálát követő periódus, a Gorbacsov-rejtély – megint szellemes, de üres.
Szóval: mazsolázok. Itt van pl. a könyv egyik bujkáló témája: Európa elsiratása. “A második világháború szentesítette, amit az első csak előrevetített: Európa hanyatlását. A válság, amelyből kinőtt, olyan mély, hogy semmiféle álcázása sem lehetséges immár a régi jó »európai egyensúlyra« hivatkozva.” Betű szerint a versailles-i Európa-politikáról van szó, valójában a “békebeli”, az “igazi” Európáról, ami tényleg szép lassan letűnt. Furet az első világháborút tartja a század igazán meghatározó eseményének: akkor kezdődik igazán a század, onnan ágazik el minden fontos dolog, akkor megy tönkre Anglia és a régi hatalmi rendszer. S vele az “európai egyensúly”.
Aztán a második világháború következményeit, Sztálin megerősödését – ő az egyik győztes – elemezve megint csak visszatér ez az Európa-kép: a réginek vége, Anglia lerongyolódott, Franciaország a hátsó kapun jött be a győztesek közé, Amerikáé a babér. Amit abban az időben – 1945–68 között – nem is vettek észre az európai politikusok és értelmiségiek. Azt hitték, hogy helyreállt a rend. Pedig valami más lépett a helyére: Németország helyén vákuum, amit félig az oroszok, félig az amerikaiak töltöttek ki, s vele elkezdődik a Nyugat lassú amerikanizálódása. “Európa visszatér ahhoz a régi jó szokásához, hogy figyelmen kívül hagyja az Egyesült Államok rendszerét. A jövő történészei kétségkívül csodálkoznak majd rajta, hogy a háború utáni időszak oly szegény az amerikai demokráciáról szóló gondolatokban és munkákban… Még a 14-es háború sem szüntette meg a vén Európa iránta tanúsított lenézését.” És Európa nagy árat fizetett ezért a nagyképűségéért: talán csak napjainkban, az EU végre bekövetkező gazdasági fellendülésével jön ki a maga ásta gödörből.
Furet sine ira et studio meséli el ezt a históriát, ami egyébként is a baloldal bukásának csak egy marginális szelete (bár Európához baloldalisága is hozzátartozott…). A kétpólusú rendben fontosabbnak látszott, hogy az oroszok itt vannak Európában, az amerikaiak viszont a tengeren túl: a kézzelfogható rém néhány méterre, vele kell foglalkozni. Közben az Újvilág kulturális és politikai dominanciája szép lassan felszívódik, és leváltja az európai értékeket.
A másik ilyen lappangó téma a jövőkép diabolikus csábítása, a mítosz ereje. Furet-t történészként az érdekli, mitől tudott hetven éven át hatni ez a rendszer, ha végül is életképtelennek bizonyult. A válasz: a mítosz erejénél fogva. “Egészen mélyről fakadó jelenség ez, melyet a tapasztalati cáfolatok sem tudnak kikezdeni. A mi Istentől megfosztott korunk a szabad ember eljövetelét megvalósító történelmet tette meg istenének. Üdvözüléspótlék nem lett ugyan ebből a történelemből, de az ember önmagával való kibékülésének a helyszíne igen: az októberi forradalom ennek volt par excellence mitologikus pillanata.” Voltaképp e mítosz születésének, véres-erőszakos, manipulatív kialakításának, karbantartásának szellem- és politikatörténete a csonka század. Meg azé a hipotézisé, hogy utópia (mitológia) nélkül nem tud meglenni az európai, tán maga az emberiség sem. Erre játszott rá a Kreml mint rendszer, és ezzel nyert időt, hatalmat és szellemi befolyást.
E krimi mögött azonban ott a nagy kérdés: ha ennyire alapszükséglet valaminő hit a történelemi megváltásban, a mítoszban, valamilyen utópiában, akkor mit csinálunk mi itt immár tíz, vagy tán húsz éve utópiák nélkül? Igaz, hogy néha elsirattuk az “utópia- és értelemmentes életet” (Habermas), de azért belenyugodtunk. Elvagyunk. Mert van másik: Amerika lett a megvalósult utópia. Ez viszont zseniális gondolat. Az “Amerika-kép” valóban tökéletes mása az utópiáknak, csakhogy a korábbiak kizárólagossága, megvalósíthatatlansága és barbarizmusa nélkül. A gondolat egyébként annyiban is telitalálat, hogy ha nem vagy ott, nem látod, mi van a Hollywood-tabló mögött. S ha látod, akkor is elkápráztat, hogy ez az ország végül is valóban mindenben a Nr. 1. És mégis utópia, mert ezt a mítoszt – az “amerikai álmot” – ők sem tudták megvalósítani, de mint civilizációs formát mégis gyakorolják: az amerikai életforma abból él, hogy álom- és jövőkép, valamint, hogy ezzel együtt a tényleges tudás-, hatalom-, életformafölény velük van. A kettő manipulatív módon úgy keveredik, hogy az isten se tudja szétszálazni. Mi a francnak kéne másik utópia: ezzel nem tudna versenyezni se bal-, se jobboldali utópia. Ez a létező kapitalizmus csodája.
És itt jön ismét Hobsbawm tézise: a kommunizmus hullája eltorlaszolja az utat a kor nagy kérdéseihez. Fel sem merülhet, mi az, ami állva maradt a baloldali (netán marxi, neomarxista) hagyományból. A globalizáció bejött, legalább három könyv jelent meg angolszász nyelvterületen Marx és a globalizáció témaköréből. De pl. érdemes-e értéktöbbletről, a centrum–periféria viszonyról, az éhezés eszkalációjáról (Afrika!), a gazdaság és társadalom ütközéséről beszélni (melyben a társadalom önértékei egyszerűen alárendelődnek a gazdaság érdekeinek, és még örülni is kell neki…), vagy ezt is elsodorta az összeomlás és a turbókapitalizmus? Meg aztán itt van Furet elfojtott marxizmusának találó kérdése: “A modern paradoxon – melyet Marx minden oldalról alaposan szemügyre vett –, hogy a polgárság olyan gazdasági osztály, amelynek politikai uralma természeténél fogva bizonytalan és fenyegetett.” Így maradt ez is, vagy hülyeség, és jobb, ha elfelejtjük? Európában nem illik e kérdésekről szólni (megint csak: a kommunizmus hullája torlaszolja el az apszisokat…). Jellemző, hogy a keleti-parti szociológusok vagy angol értelmiségiek többet tudnak e nyitott problémasírokról, mint német, francia barátaik.
Minek következtében a kritikai gondolkozás törvényszerűen futott rá a korábbi vágányok pótlékára: akkor a szocializmus reformján törte fejét, ami marhaságnak bizonyult, most a kapitalizmust akarja megreformálni, a svéd vagy holland modellt vizsgálgatja, hogy netán majd a világban is ez fog terjedni, némileg megtalpalva-megfejelve persze, és majd Amerika is megszelídül.
Na persze, majd Amerika! Furet jól látja, hogy ez a civilizáció kezdettől fogva arra esküdött, hogy az ellenkezőjét csinálja, mint amit az Óvilág, amit otthagyott, mikor áthajóztak az Új Kontinensre. Még csak meg se fogja érinteni ez a műgondolat. A megmaradt baloldali értelmiség meg bement ebbe a kapitalizmust javítgató utcába, és most csodálkozik, miért is nem tud manőverezni. A reformálhatóságmánia éppúgy utópia, ahogyan annak idején az a másik, a reformkommunizmus is az volt, és ami Furet-től talán a legszarkasztikusabb kritikát kapja ebben a könyvben. (Érdekes, hogy antikomcsi szenvedélyei ellenére tud objektív lenni, lásd pl. Lengyelország sorsának leírását – mintha nem is az ő tollából kerekedett volna. De itt a reformkomcsiknál elereszti magát. A neofita düh áttör az objektivitáson. Van ilyen.)
Nagyobb baj, hogy a végjáték felfejtését elnagyolja. Vagy nem is érti: az európai kiábrándulás, a gorbacsovi kínlódás, az összeomlás politika- és szellemtörténete csak vázlat. Igazán csak a sztálini struktúrát ragadja meg, a puha diktatúra – mindenütt más – logikáját csak sejti. Majd egyszer az is elmesélődik. A kommunizmus hulláját arrébb tolta ugyan, de az még továbbra is eltorlaszolja a gondolat útját.
François Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Fordította: Mihancsik Zsófia. Budapest, 2000, Európa. 873 oldal, 2800 forint.