A “Kommunizmus fekete könyve” egy vonatkozásban indokolt vállalkozás. A baloldal valóban dokumentálta és a széles közvélemény elé tárta a Pinochetrendszer tömeggyilkosságát, az argentin halálbrigádok vérengzését és a ma működő brazil halálosztagok tevékenységét, amely nem is politikai ellenfelek ellen lép fel, hanem az utcagyerekeket gyilkolja halomra. Máris a könyv témájánál vagyunk. Kinek nem jut eszébe Makarenko, aki a polgárháború után ezeket a kényszermunka-táborba összefogott gyerekeket nevelni akarta? A jobboldal tehát – a felszínes megközelítés szerint – gyilkol, a baloldal nevel. Átnevel. Az átnevelés a könyvben szereplő egyik legfontosabb kommunista fogalom. A Makarenko-történet inkább mese, mint valóság. Az ő lágere is inkább elpusztította a benne fogva tartottakat, mint előkészítette a befogadásra az új rendszerbe. Egy fontos különbség azonban megmutatkozik. A Makarenko-legenda elárulja, hogy a bolsevizmus szégyellte, amit az utcagyerekekkel csinált. Hazudott valamit, amivel ezt a szégyent elleplezte. A brazil jobboldal azonban nem szégyelli a gyilkolást. A “Fekete könyv” jogosultságát jelenti azonban, hogy az említett szörnyűségekkel szemben soha nem került sor arra, hogy a Castro-rezsim, a Ho Si Minh-rezsim, a sandinista rezsim véreskezű diktatúra voltát hasonló dokumentációval a nyilvánosság elé tárják. A baloldal valóban eredményesen leplezte el ennek a fajta diktatúrának a valódi arcát, s ehhez a nyugati jobboldal is asszisztált, mert mindentől félt, ami a détente-szellemet zavarhatja. Az indokoltság vonatkozik elsősorban azoknak a rémuralmaknak a leleplezésére, amelyek a nyugati közvélemény jelentős részében antikolonialista nimbuszuk következtében bizonyos romantikus dicsfénnyel körülvéve ragyogtak. A Szovjetunió összeomlása valóban lehetővé tette, hogy megmutassák ezeknek a rendszereknek az “igazi arcát”. Ha a könyv kizárólag ezt tenné, okkal üdvözölhetnénk.
A könyv azonban nem csak ezt teszi, sőt szerkesztési koncepciója szerint nem is ezt teszi. Ha meg akarná dönteni azt a legendát, hogy Pinochet rossz, Castro jó, akkor üdvözölhetnénk. Azt azonban nem üdvözölhetjük, hogy az ellenkezőjét akarja tenni. A Courtois szerkesztette könyv ugyan nem a mára veszedelmesen előretört “revizionizmus” körébe sorolható. Nem akarja a baloldali felfogással szemben azt állítani, hogy a kommunizmus annyival rosszabb totalitarizmus volt a fasiszta totalitarizmusnál, hogy a fasizmust egyáltalán nem is szabad rossznak tekintenünk, mivel dicsekedhet azzal az érdemmel, hogy harcolt a rosszabb, illetve ebben a szemléletben már az egyedül rossz totalitarizmus, a kommunistaság ellen. A “Fekete könyv” a mára már lefutott “új filozófia” produktuma. Mint annyi konjunkturalista történeti (?) mű, az “átfutás” áldozata. Az “új filozófia” konjunktúrájának delelőjén elkezdték gyűjteni a hatalmas mennyiségre tervezett anyagot, s mire a könyv megjelent, a konjunktúra már elmúlt. A jobboldali tendencia túlfutott az “új filozófián”. Mára nem elég annak megállapítása, hogy a jobb- és baloldali totalitarizmus egyformán rossz volt. A jobboldali korparancs mára a jobboldali totalitarizmus teljes rehabilitációja. A “Fekete könyv” politikai szándéka és ezt megvalósító szerkesztési koncepciója még nem rehabilitálja a jobboldali diktatúrákat, de azt kívánja bizonyítani, hogy a baloldali totalitarizmus volt a rosszabb. Courtois bevezetője abból a feltételezésből indul ki, hogy még nem került sor a kommunista rendszer nürnbergi perére. A világ még nem ült úgy törvényt a kommunizmus felett, mint a fasizmus felett. Itt már nem a nimbusz indokolt lerombolásáról van szó, hanem leszámolásról. A könyv világméretű kommunistaellenes hajsza elméleti megalapozását akarja elvégezni. A kommunista rendszert ugyanúgy bűnös rendszernek kívánja minősíteni, ahogyan a nürnbergi per annak bélyegezte a fasizmust. Verejtékes fáradsággal összegyűjti a világ különböző országainak törvénykönyveiből (fő példa Kanada) a háborús és emberiségellenes bűnök definícióját, hogy ráhúzhassa a kommunista rendszerre. Ez a minősítés már Nürnbergben is problematikus volt. A hitleri Németországot nem nyilváníthatták bűnös rendszernek diktatúra volta alapján azok az államok, amelyek diplomáciai kapcsolatot tartottak vele fenn, noha bűnös rendszerré nyilvánításának ez lehetett volna egyetlen elvi alapja. Azzal kellett vádolni Hitler birodalmát, hogy összeesküvés-szerű módon készített elő háborút. A szovjet rendszert is csak diktatúra volta alapján lehet bűnös rendszernek nyilvánítani. A háborús bűn ebben az esetben használhatatlan, mivel az kizárólag az államközi háborúkra vonatkozik, és a megszállt területen a polgári lakossággal való kegyetlenkedést sorolja ebbe a kategóriába. Az emberiség elleni bűn a rasszista bűnökre van fenntartva. Háború kirobbantására való összeesküvéssel nehéz a Szovjetuniót vádolni a détente két évtizede után. A könyv alapot akar adni egy új nürnbergi perhez. Feladatául azt tűzi ki, hogy összegyűjti a kommunista rendszerekben végrehajtott kivégzések számszerű adatait és a politikai foglyok létszámát, mindezt lehetőleg feldúsítva rémtörténetekkel, amelyek arról szólnak, hogy milyen szörnyű körülmények között tartották ezeket a foglyokat. Ez az adatgyűjtés a könyv célja és ez a szerkesztési koncepció, amely a könyv egészét meghatározza. A cél: minden rosszat elmondani a kommunista rendszerekről. Az az alapfeltételezés, hogy a kommunista rendszerek lényegét ezekből az adatokból ismeri meg az olvasó. Nem az a heurisztikai kiindulás, hogy elemezzük ki az ismert tényekből, hogy miért lett szörnyű a kommunista diktatúra, hanem az, hogy aki rémtetteit megismeri, az ebből megérti lényegét.
Courtois szerint a baloldali rendszerek vérengző természete abból következik, hogy egymásra talált a szegény néptömegek vérszomjas úrgyűlölete és a tudatos, ezért rendkívül szervezőképes mozgalmár vezérkar.
A nürnbergi koncepcióval szembeállított bűnösségi koncepció azt állítja, hogy miközben a nácik egy népcsoport kiirtását tűzték ki célul, a kommunista forradalmi rendszerek célja a volt uralkodó osztályok ugyanilyen szisztematikus kiirtása. Az új Nürnberg elvi alapja: a burzsoá osztály likvidálása ugyanolyan bűn, mint a zsidóság likvidálása. Ez a tézis cáfolni akarja azt a baloldali érvet, amely szerint a baloldali diktatúra olyan értékekre hivatkozott, illetve olyan értékekkel élt vissza, amelyek a tizenkilencedik században a nyugati világ, a “civilizált világ” konszenzussal általánosan elfogadott értékei lettek, miközben a jobboldali diktatúrák, még a puha diktatúrák is olyan értékek mellett kötelezték el magukat, amelyek ellentétben álltak a civilizált világ konszenzussal elfogadott értékeivel. A kizsákmányolás, a nincstelenek tulajdonosok iránti kiszolgáltatottságának megszüntetése beleillik a civilizált világ értékrendjébe. Hasonlóan a modernizáció is. Az elnyomás és a népek közötti rangkülönbség mint érték viszont összeegyeztethetetlen a nyugati normarendszerrel. Ez az elvi alapja annak a baloldali állításnak, hogy a jobboldali diktatúra elvileg rosszabb. A vörösterror enyhíthető. A szocialista elv csak azt követeli meg, hogy a “kizsákmányolóktól” szedjék el vagyonukat. Azt nem írja elő, hogy a volt kizsákmányolókat ki kell irtani. A vörösterror mértékét esetleges körülmények alakítják. A rasszizmus azonban a kártékonynak vagy alsóbbrendűnek minősített népcsoport esetében az első teljes kiirtását, a másik rabszolga sorba döntését “irányozza elő”. Ez a terror elvileg nem csökkenthető. A könyv maga sem képviseli maradéktalanul a Courtois által megjelölt vonalat. Bartosek megállapítja, hogy “a korábban hatalmon levő kommunisták szembe tudtak nézni elnyomó múltjukkal, ez az egyik legnagyobb különbség a kommunizmus és a nácizmus közt, amelynek sosem voltak olyan alakjai, mint Hruscsov, Nagy Imre, Dubçek vagy Gorbacsov”. (449. o.). Itt az egyik fontos érv hangzik el, amely amellett szól, hogy a jobboldali a rosszabb diktatúra: a kommunizmusból sokan kiábrándultak, mivel ráébredtek, hogy az uralomra került rendszer nem a mozgalom eszméit valósítja meg. A kiábrándult rasszista legalább olyan ritka, mint a kiábrándult karrierista.
Courtois és Werth verejtékes erőfeszítést tesznek, hogy konkrét esetekben mindig azt bizonygassák, hogy a vörös uralom rosszabb, mint a reakciós uralom. Werth beállításában a cári rendszer elfogadható volt. Nem volt indokolt vele szemben a forradalom. A forradalom győzelmét csak összeesküvés-elmélettel, a vörösök démoni szervezettségével magyarázza. Az nem kerül be a képbe, hogy a sztolipini földreform (amelyet helyesen minősít polgárosító reformkísérletnek, nem a feudális reakció művének) nem volt képes felszámolni a földközösséget, amely alkalmatlan volt a modern gazdálkodásra, nem tudta megteremteni az orosz faluban a magántulajdonon alapuló rendszert. Ez volt az oka, és nem a bolsevik szervezettség, hogy a nagybirtokot csak forradalommal és nem reformmal lehetett felszámolni. Azt a problémát is megkerüli, hogy 1905 után a “fekete százak” tömegszervezetében és az őket mozgató udvari körök politikájában jelen volt egy orosz fasizmus lehetősége. Ennek alapja erősebb volt, mint egy polgári demokráciáé. A könyv koncepciója szerint az orosz polgárháborúban a fehérek terrorja alkalmi és esetleges volt, a vörösöké átfogó és szervezett. A fehér oldal nem rendelkezett olyan terrorapparátussal, mint a Cseka. Dehogynem. A kozákok teljes mértékben betöltötték a fehér államvédelmi terrorszervezet funkcióját. A szovjet rezsim létrejöttének és terrorisztikus vonásainak magyarázatában a könyv előadásában a kézenfekvő magyarázat hiányzik. Az, hogy a forradalmi terror reakció volt a cári elnyomásra. A cári rendőrállamot a könyv szépíti. Adatok sorakoznak, hogy milyen kevés volt a politikai fogoly, és azokkal is milyen emberségesen bántak. Valóban. Az úri rendszer kasztrendszer. A középosztályi kaszttal nem úgy bánnak, mint a páriákkal, még akkor sem, ha lázadozik. A katonákat viszont vesszőfutással büntetik, és talán volt valami alapja annak, hogy a cári rendszer szimbóluma a kancsuka volt. Werth krokodilkönnyeket hullat a kozákok szörnyű sorsa miatt. A polgárháború után felszámolták a kozák településeket. A falvak kényszer-áttelepítés áldozatai lettek. Ez példa akarna lenni annak bizonyítására, hogy a bolsevizmus ugyanúgy szisztematikusan likvidált társadalmi csoportokat, ahogyan a rasszizmus etnikai csoportokat. A példa azonban nem igazolja a tételt. A kozákokat nem gázkamrába hurcolták, hanem áttelepítették. Nem volt szelíd akció, és együtt járt kifosztásukkal, de az új településen nem börtönviszonyok közé kerültek. Ehhez hozzá kell venni azt a szempontot, hogy a győztes forradalomnak valóban volt a kozákokkal leszámolnivalója. A kozákellenesség nem faji előítélet volt. Volt történeti és aktuális leszámolnivaló. A történeti az, hogy a valóságos kozákok nem afféle Mazeppák és Tarasz Bulbák voltak, hanem egy zsarnoki rendszer állambiztonsági alakulata. Kozákok hajtották végre a pogromokat, és az ő kezükben csattogott a parasztverő kancsuka. Aktuális pedig az, hogy a kozákok alkották a fehér hadsereg legénységét. A náci népirtáshoz hasonló népirtásnak igyekszik beállítani a könyv egyes kaukázusi népek: csecsenek, ingusok, karacsájok, balkárok, kalmükök kényszer-áttelepítését a második világháború után. A könyv ködösíti, hogy ez annak megtorlása volt, hogy ezek a népek valóban kollaboráltak a németekkel, amikor a német csapatok behatoltak a Belső-Kaukázusba. A csecsen és az ingus területen a németek közeledtekor nemzeti bizottságok alakultak, ezek átvették a hatalmat, és felszabadítóként fogadták a bevonuló németeket. Erről a könyv olyan leírást ad, amelynek módszere a legsztálinistább szovjet művekével vetekszik. Werth szerint a bizottságok semmi népi támogatást nem élveztek, néhány néptől elszigetelt alak egyéni akciója voltak. (227. o.) Az elvtársi logika is jó, ha a népirtás-tételt lehet vele igazolni. Ezeket a csoportokat sem irtották úgy, mint a nácik a zsidókat. Paczkowski a csetnikeket azzal menti a partizánokkal szemben, hogy “a csetnikek… inkább nemzetiségi, mintsem politikai alapon mészárolták a lakosságot. Nem úgy a kommunisták, őket pusztán katonai és politikai célok vezérelték.” Valóban, az etnikai tisztogatás mégiscsak nemesebb cél, mint a politikai harc a megszállók ellen. (332. o.) Persze itt is a csetnikek mellett szól szervezetlenségük, zavaros banda-helyzetük és a partizánok elleni szervezettségük.
Amikor a könyv le akarja leplezni a nyugati szovjet szimpátiát, alkalmat ad arra, hogy a szovjet kísérlethez való viszony tükrében összehasonlítsuk a baloldali és a jobboldali értékrendet. Werth elveri a port a demokrata Herriot-n, aki bedőlt a Potemkin-kolhozoknak, és el volt ragadtatva a kollektivizálás eredményeitől. Herriot reagálása nem tipikus. A baloldali szovjetjárók nagy része (Istrati, Gide) kiábrándult, mert látta, hogy a szovjet rendszer nem demokrácia, a jobboldali utazók voltak azok (Rohan herceg, Kühnelt-Leddin, az osztrák Heimwehr propagandafőnöke), akik azt látták, amit Herriot: épül-szépül. A két nagy magyar 1934-es szovjetutazó közül Nagy Lajos demokrataként, Illyés konzervatívként reagál.
A horrorstatisztika azt kívánná bizonyítani, hogy a szovjet típusú rendszerek története a tömegterror folyamatosságában merül ki. Ezt azonban a könyv nem bizonyítja. A polgárháború a súlyos tömegterror korszaka volt, viszont a NEPről, amelynek jelentőségét is csökkenteni igyekszik, és mélyreható magyarázatát sem keresi annak, hogy mi volt az értelme ennek a sajátos kitérőnek, kénytelen elismerni, hogy ez alatt az idő alatt a terror enyhült. A terror nagy korszaka természetesen a mezőgazdaság kollektivizálása és a moszkvai perek időszaka.
A mű szovjetológiai teljesítményének a próbája, hogy mit tud kezdeni a moszkvai perekkel. A könyv eredménye nem elhibázott, de nem tekinthető teljes értékűnek. Megállapítása szerint a moszkvai perek értelme az volt, hogy a vörös hatalom teljesen új apparátust hozott létre, és minden tényezővel leszámolt, amelyet valamely okból károsnak tekintett. (209–210. o.) Ez az értelmezés tehát a moszkvai pereket “második forradalomnak” tekinti, amely eltávolítja mindazt a privilegizált pozíciót birtokló társadalmi elemet, amely a régi rendszerből maradt, de amellyel a forradalmi rezsimnek átmenetileg együtt kellett működni, s vele együtt a veterán mozgalmárokat, akik még a régi rendszerben szocializálódtak, és polgárháborús érdemeik szerezte presztízsük birtokában nem rendelték alá magukat feltétlenül a vezetésnek. Ez az értelmezés helyes, amennyiben a moszkvai pereket egyszeri jelenségnek tekintjük. A tisztogatás azonban a sztálinista időszaknak, az iparosítási roham időszakának periodikus és nem egyszeri jelensége volt. A tisztogatás értelmezését tekintve Werth koncepciójához Bartosek hozzáteszi azt a fontos szempontot, hogy a tisztogatás funkciója a felső káderek megfélemlítése volt. (442. o.) A moszkvai perek értelmezéséhez szükséges figyelembe venni az osztályharcnak a forradalom győzelme utáni éleződését állító tételt, amelyet Sztálin az 1937. február-márciusi plénumon hirdetett meg mint a tisztogatás elvi alapját. A tétel némi ködösítéssel azt a helyzetet értelmezi, hogy a társadalom politikai tagoltságának felszámolása után a társadalomban jelen levő feszültségek a pártapparátuson belül jelennek meg mint latens irányzatok. Mao kifejezését előrevetítve a Sztálin-definíciót úgy fogalmazhatjuk át, hogy a “népen belüli ellentmondások” “antagonisztikus ellentmondásokká” válnak, ha a saját apparátuson belül jelennek meg, sőt ez az antagonizmus legfelsőbb foka. Amennyiben az apparátus ilyen fellazulása elér bizonyos mértéket, az apparátus megtisztítását végre kell hajtani. Időről időre bekövetkezik a “tisztogatási szituáció”, ilyenkor az apparátus terrorizálásával a hatalmi központ jelzi, hogy a káderektől maximális motiváltságot követel, az alulmotiváltság főbenjáró bűn. Legnagyobb elrettentő ereje a csúcson végrehajtott tisztogatásnak van. Ezen a szinten a legveszedelmesebb a “népen belüli ellentmondások” jelentkezése is. Ez a magyarázata annak, hogy a tisztogatás az apparátus legmagasabb szintjeit érinti legerősebben. A hadsereg tisztogatásánál a tábornoki kart tisztogatták meg legnagyobb mértékben, az alsóbb szinteken a terror fokozatosan csökkent. Lukács György 1955-ben magánbeszélgetésben ezt úgy jellemezte, hogy a tisztogatás a csúcsára állított gúla modellje szerint történik. Az iparosítási roham idején a tisztogatás periodikus. Ezt a könyv nem állapíthatja meg, mert az iparosítás lezárulása után ez a periodicitás megszűnik, tehát nem lehetne vele bizonyítani, hogy a tömeges terror a kommunista rendszer mindig érvényesülő szervező elve. Ezt egyébként sem lehet bizonyítani. A könyv is kénytelen elismerni, hogy a Sztálin utáni időben a terror enyhül.
A Kominternről összehozza a fejezet szerzője (egyik még mindig Courtois) azokat a gyilkosság-rémtörténeteket, amelyeket minden titkosszolgálatról megírnak a róluk szóló leleplező könyvek. Mivel a könyv csak “bűnöket” akar leleplezni, a leleplezés meggátolja abban, hogy feltárja a Komintern-tevékenység bornírtságát: azt, hogy a kommunista világszervezet a húszas években mindenhol felkeléseket erőltetett, hogy bizonyítsa: a kapitalizmus “részleges és viszonylagos stabilizációja” a vége felé tart, közeleg az új forradalmi periódus. A Komintern meg is hirdette a háborút követő forradalmi hullám mint első és a stabilizáció mint második periódus után a harmadik periódust. Ezt Kassák környezetében “harmadik periódusos dumának” nevezték.
A könyv azonban nem merül ki mindezekben. Világosan két részre szakad. Bartoseknek a népi demokráciákról adott jellemzése és a harmadik világbeli kommunista rendszereket bemutató tanulmányok elemzésre törekszenek, és nem kizárólag a rémségek összegyűjtésére. Ezek az írások a régi rendszerek belső problémáiból, az elnyomásból és működésképtelenségből magyarázzák a forradalmakat és a forradalmi mozgalmak sajátosságait, nem összeesküvők szervezett terrorjából. Általában nem igyekeznek enyhíteni a jobboldali rendszerek megítélését. A Kínáról szóló finom elemzés elismeri, hogy a japán megszállók jóval véresebb terrort gyakoroltak, mint a kommunista felkelők, és hogy a japánokkal kollaborálókkal egy nacionalista rezsim ugyanolyan véresen számolt volna le, mint a kommunista tette. (562. o.) Ezekből az elemzésekből az világlik ki, hogy a harmadik világban a legnagyobb pusztítást a polgárháborúk és az éhínségek okozták, és nem a rendőrállami terror. A kínai fejezetben az elemzést láthatóan zavarja, hogy a szerzőnek rákényszerített penzumként kell teljesítenie a horroradatok összegyűjtését. Össze kell szedni a kivégzettek és a politikai foglyok számát, és lehetőleg illusztráló rémtörténeteket találni kínzásokról, kegyetlenkedésekről. A nagyon tanulságos és színvonalas Kambodzsa-fejezetből kiviláglik, hogy a Pol Pot-rezsim a kitelepített városiakat nem akarta megölni. Halálukat a rendszer szörnyű lényegét kitevő éheztetés és agyondolgoztatás okozta. A társadalmi csoportok szisztematikus elpusztításának tételét még Kambodzsa sem igazolja.
A Kínáról, Észak-Koreáról, Kambodzsáról szóló fejezetekből más szörnyűség képe bontakozik ki, mint amit a szerzők be akarnak mutatni. A kommunista diktatúrák elhibázott modernizációs rendszerek. Mindegyikük a modernizáció folyamatát akarja erőszakkal felgyorsítani. Mintha a felvilágosult államregény paródiáit valósítanák meg. Negatív utópiát. Hadjárat a hagyományok, a régi szokások, az addigi társadalmi beidegződések ellen. A szervező elv pedig a munkakényszer. A modern világ meghatározott modellelképzelés szerint épül. A szovjet modell lényege az iparosítás. A kiindulás mindenütt a termelés alapját jelentő háttérfeltételek megteremtése. Az energiabázis (a rendszerszimbólummá emelt “Nagy Erőmű”) és az alapanyagbázis (a másik rendszerszimbólum, a “Nagy Kohó”) gyorsított létrehozása. Ezt követi Kína és Korea is. Kambodzsa modellje szerint viszont a termelés alapját képező háttértényező a rizstermelés. Felszámolják a városokat, mindenkit a rizsföldekre vezényelnek, hogy a rizstermelést megsokszorozzák. A termelőktől elveszik a termést, el kell látni a hadsereget és az öntözőcsatornák építőit. Az alultáplált termelők teljesítménye romlik. A fantasztikus rizsprogram következménye az éhínség. Az életidegen modernizátorok ott nyúlnak bele a legidétlenebbül a falusi életviszonyokba, ahol a forradalmukat kiváltó folyamat zajlik. Eltörlik a népet terhelő adósságokat. A nagy termelők nem tudják megvenni a vetőmagot, jön az éhínség. A kommunista rendszerek rémtettei a mesterségesen felgyorsított és az egész társadalmat átfogó, egységes terv szerint bonyolított modernizáció kudarcából származnak, nem konspiráló vezérkarok démoni szervezőképességéből.
Nem is az elnyomás ellen lázadó tömegek barbár bosszúvágyából, ami iránt Courtois és Werth semmi megértést nem mutatnak, míg az “urak” embertelenségét mindenütt mentegetik.
A könyv tanulsága, hogy a horrortörténet írása terméketlen. Rémségek összegyűjtése nem vezet el a rendszer lényegének, értelmének (milyen kihívásokra volt válasz), működési elveinek megismeréséhez. Ellenkezőleg, mindezt inkább elfedi. Aki Courtois és Werth fejezeteit elolvassa, valószínűleg nem okosabb lesz a szovjet rendszer megismerését tekintve, hanem ostobább.
Igaz, a könyv nem tudományos elemzés akar lenni, hanem propaganda. Abszurd jelenség. A már nem létező kommunista mozgalom ellen indít irtóhadjáratot? A nácizmus ellen addig folyt leleplező tevékenység, amíg a demokratikus értelmiség abban a hiszemben volt – Brüdigam nevezetes könyvének címével szólva –, hogy “az az öl termékeny még”. Amikor világossá vált, hogy a nácizmus megismétlődésének nincsenek meg a feltételei, a leleplezés átadta helyét az elemzésnek. A kötet feltehetően az egykori útitárs-értelmiség ellen indít propaganda-hadjáratot, mivel ez a réteg még ma is része a nyugati politikai elitnek. A könyv koncepciójának megfogalmazói feltehetően Roosevelt és Palme örökségén akarnak diadaltáncot járni. A glucksmanista szerzők talán valóban nem tudták, hogy McCarthy eljöveteléhez készítik az utat.
A könyv Bartosek fejezetével kezdődő része sok hasznos új információt és értékes elemzéseket tartalmaz. Érdemesebb lett volna csak ezeket a fejezeteket kiadni.
Stéphane Courtois, Nicolas Werth, JeanLouis Panné, Karel Bartosek, Jean-Louis Margolin, Andrzej Paczkowski: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Budapest, 2000, Nagyvilág. 856 oldal, 4600 forint.