Domány András

“A Szovjetuniónak

nem érdeke egy erős Magyarország”

Titkos szovjet dokumentumok az erdélyi kérdésről

“1940. július 17. Együtt reggeliztem Rajniss-sal, a parlament külügyi bizottságának tagjával. Elmondta, hogy Csáky [István külügyminiszter] a tegnapi bizottsági ülésen háromszor beszélt a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokról… rendkívül barátságos hangon.”

Ez a feljegyzés Nyikolaj Saronov budapesti szovjet követ (hivatalos akkori nevén “politikai képviselő”) szolgálati naplójából származik, és nemcsak azt mutatja, hogy jól értesült volt, hanem azt is, hogy kitől: a szélsőjobboldali ellenzéki Rajniss Ferenc, akkor imrédysta képviselő, később nyilas, a Szálasi-kormány majdani tagja gyakori vendége volt a diplomatának, aki találkozott magával Imrédy Bélával és további hasonló prominens személyiségekkel is. Legalábbis azon az oldalon. Meg persze hivatalos kormánykörökből. Más ellenzékiek neve nemcsak találkozások szereplőjeként nem bukkan fel, hanem említésre méltó közéleti alakként sem: nincs köztük se szociáldemokrata, se kisgazda, se liberális!

*

Mindezt egy frissen megjelent könyvben olvasom, amelyet Moszkvában adott ki az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai (valójában egyre inkább Közép-Európa-kutató) Intézete és az Orosz Politikai Enciklopédia Kiadó az idehaza is jól ismert Tofik Iszlamov főszerkesztésében. Címe magyarra fordítva: “Az erdélyi kérdés. A magyar–román területi vita és a Szovjetunió 1940–1946 – dokumentumok”. Az nem új hír, hogy a rendszerváltozás után mindenütt, így Oroszországban is megnyíltak a korábbi legtitkosabb levéltárak, bár ehhez hozzátartozik, hogy levéltári törvény híján teljesen önkényesen kezelik az értékeket, és gyakran csak véletlenszerűen lehet hozzájutni ehhez-ahhoz, hol koldusszegény állami intézmények kasszájába, hol egyes alkalmazottaik zsebébe vándorló dollárkötegek révén. Egy orosz kutatótól emellett azt hallottam, hogy az utóbbi időben – különösen Putyin elnök felemelkedése óta – kezdenek újra bezárulni az ajtók, és sok régi iratot visszatitkosítanak. Ilyen körülmények között különösen feltűnő, hogy a számunkra igen érdekes, de mai moszkvai szempontból eléggé mellékes Erdélynek egy önálló dokumentumkötetet szenteltek. (Tartalmának zöme még soha nem jelent meg. Néhány iratot közzétettek korábban, hasonlóan kis példányszámú könyvekben, vagy valamelyik magyar kutatónak kezébe kerültek már. Nem akarok tehát újdonságként beállítani semmit, amit a szakemberek ismernek, de ezek a szélesebb érdeklődő közönség számára, amelyhez én is sorolom magam, ismeretlenek. Különben örömmel hallottam, hogy szó van a kötet magyar kiadásáról.) Ám miközben az orosz főváros egyre inkább mutatja egy fejlődő piacgazdaság jeleit, az akadémiai kutatóintézetben ez nem látszik. Izgalmas kiadványait nemcsak külföldön – esetleg angolra, franciára fordítva – nem terjeszti (kérésre sem küldi meg az ottani posta megbízhatatlanságára hivatkozva, ami persze indokolt lehet), hanem még a hazai könyvesboltokban sem. Az jut hozzá, aki elmegy a ma is Leninről elnevezett proszpekten álló tudományos székházba, és leszurkol húsz dollárt (oroszok ennek töredékét) egy kedves hölgynek. Így aztán az eleve nevetséges 1000 példány nehezen jut el oda, ahová kellene, például a nálam sokkal hozzáértőbb magyar történészekhez. Ezért gondoltam, hogy ha már én szerencsésen hozzájutottam ehhez a könyvhöz, csemegézek belőle egy kicsit.

*

Saronov szovjet követ 1940–41-ben (az 1848-as magyar zászlók visszaadása után) sajátos helyzetben volt Budapesten. Hiszen az itteni politikai rendszerben a kommunizmus, a bolsevizmus a legfőbb eszmei ellenségnek számított, de közben mégiscsak a nagy német szövetséges barátjáról volt szó az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-szerződés óta! A gyakorlatban, mint a követjelentések mutatják, inkább az utóbbi szempont érvényesült: barátságosan kezelték, párttagságát nem kérdezték. A diplomata nagy figyelemmel kísérte a magyar revíziós törekvéseket, és gondosan feljegyezte követkollégáinak szavait, hogy melyik ország mennyire támogatja Trianon felülvizsgálatát. Az ok: Romániában a szovjetek is érdekeltek voltak. Faragho Gábor tábornok (1944-ben az egyik moszkvai fegyverszüneti tárgyaló, majd az ideiglenes kormány minisztere) már 1940. június 19-én kijelentette a követség tanácsosának: a magyarok alig várják, hogy a szovjetek megszállják Besszarábiát, hogy aztán ők is mehessenek Erdélybe. Amikor pedig ez megtörtént, Vörnle János, a külügyminiszter állandó helyettese és Ullein-Reviczky Antal, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője fejezte ki nagy örömét Saronovnak. A már említett Rajniss azért lelkendezett, mert Besszarábia és Észak-Bukovina elvételével a szovjetek megbontották Nagy-Romániát, tehát most már a magyaroknak könnyebb a dolguk. (És amikor a Turnu-Severinben elkezdett magyar–román határtárgyalásokon a románok állítólag kijelentették, hogy a Szovjetunió őket támogatja, az Imrédy-párti politikus biztosította a szovjet követet: ő tudja, hogy ez nem igaz.) Amikor Kristóffy József moszkvai magyar követ tapogatózni kezdett, hogy mit szólnának, ha Magyarország is benyújtaná területi követeléseit Romániának, Molotov külügyi népbiztos július 4-én közölte vele: megalapozottnak tartja a magyar igényeket. (Az erről szóló dokumentum történetesen azok közé tartozik, amelyeket már közzétettek korábban.) Más kérdés, hogy a második bécsi döntés után ugyanő méltatlankodott a németeknél, amiért nem vonták be az ügybe, noha az 1939-es barátsági szerződés konzultációt írt volna elő – bezzeg ők a Baltikum esetében megtartották ezt…

Mindezzel magyarázható az a barátságos légkör, amelyet a bevezetőben idézett külügyminiszteri kijelentés is tükrözött. De persze a szovjetek nem voltak naivak. 1940 végén, miután Magyarország már csatlakozott a német–olasz–

japán háromhatalmi egyezményhez, egy jelentés elemzi a magyar politika és közszellem szovjetellenességét, és ismerteti, milyen túláradó rokonszenv kísérte a finnek harcát a szovjet–finn háborúban. A bukaresti szovjet követ pedig azt fejtegette a második bécsi döntés után, hogy a németeknek a Szovjetunió elleni hídfőállás, felvonulási terület céljára kell Észak-Erdély, és ezért adták azt vissza a magyaroknak. A barátságos viszony azonban természetesen nem volt ellenükre. Saronov jelentéseit is mindvégig jóváhagyták, egészen 1941 nyaráig. Csak amikor arról számolt be, hogy budapesti pletykák szerint Magyarország és a Szovjetunió megegyezett Románia felosztásáról, akkor hordta le egy éles hangú levélben a Külügyi Népbiztosság főtitkára visszamenőleg is, hogy miért nem cáfolja energikusabban az ilyen híreszteléseket. A levél dátuma 1941. június 21., vagyis néhány órával a német támadás előtt küldték el Moszkvából.

*

A következő két izgalmas irat 1942-ben keletkezett: “Tervek a »történelmi Magyarország« helyreállítására a háború előtti határok között” (június 25.) és “Román–magyar ellentétek” (december 17.). A szerző Geiger Béla magyar politikai emigráns, aki aztán 1944-ben Grigorjev néven szovjet diplomataként bukkant fel Magyarországon, és ekkor a Külügyi Népbiztosság referense volt. Geiger mindvégig “magyar imperializmusról” és “a magyar revizionizmus osztálytermészetéről” értekezik, a történelemről eleinte alig szól. A Trianon utáni magyar kisebbségről közöl néhány adatot, de semmi értékelést, viszont kifejti, hogy a magyaroknak valójában földbirtokaik, bányáik, gyáraik, tisztviselői állásaik elvesztése fájt, és ezért hajtották ismét “igájuk alá” 1940-ben az észak-erdélyi románokat. Az 1942 végén készült feljegyzés már valamivel objektívabb, szól az 1918 utáni magyarellenes román politikáról is – még az “üldözés” szót is használja –, de aztán azzal folytatja, hogy a magyarok a bécsi döntés után visszatértek a románok elnyomásához, és alkalmazni kezdték a zsidótörvényeket. (Nem említi, hogy az erdélyi zsidóság jórészt magyarnak vallotta magát, hanem külön nemzetiségként szól róla.) Reálisan említi, hogy a magyar politika mindent alárendelt a revíziónak, és ezt Németország kihasználta befolyásának növelésére, miközben a felemás megoldással senkit sem elégített ki. A nyersanyaglelőhelyek zömét Romániánál hagyta. A két függő ország ellentéte gyengíti a német tömböt – írja Geiger 1942-ben –, de a félelem és a további revízió iránti vágy kizárja a kiugrást, a különbékét. A két tanulmány a rajta látható jelzés szerint az illetékes főhivatalnoktól irattárba került, tehát különösen nagy szerepet a két évvel későbbi fejleményekben valószínűleg nem játszott, de azért némelyik fontos olvasójában talán nyomot hagyott, hiszen a Magyarországról elszármazott kommunistát bizonyára szakértőnek tekintették.

Nem kizárt, hogy olvasta művét Ivan Majszkij korábbi londoni nagykövet is, aki 1944. január 10-én “a hitleri Németország és szövetségesei által a Szovjetuniónak okozott háborús kár” felmérésére alakult bizottság elnökeként írta a következőket (ez egy magyar szakfolyóiratban egyszer már napvilágot látott):

“A Szovjetuniónak nem érdeke egy erős Magyarország létrehozása. …értésére kell adni, hogy háborús magatartását a szövetségesek nem felejtették el. …fenn kell tartani a magyar államot, de lehetőleg szűkített területen, szigorúan követve az etnikai elvet. Ha az elv alkalmazása során bármilyen kétség merül fel, a kérdést Magyarország kárára kell eldönteni. (…) Magyarországot – legalábbis a háború utáni első években – nemzetközileg el kell szigetelni.”

A szigor oka is kiderül: nem pusztán a magyar háborús részvételről van szó, hanem arról, hogy Románia fontosabb. Területén – ezen 1944. eleji terv szerint – szovjet katonai, légi és tengeri bázisokat kívánnak létrehozni, egy hosszú távú “kölcsönös segítségnyújtási szerződés” keretében. Majszkij hozzáteszi: mindkét érintett országra nyomást kell gyakorolni – ekkor még úgy írja, hogy az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával együtt – a demokrácia megteremtése érdekében, és nem kell visszariadni ezzel kapcsolatban – ezt ő teszi idézőjelbe! – “a belügyekbe való beavatkozástól”.

E gondolatokat folytatja Makszim Litvinov volt népbiztosnak, a békeszerződéseket és a háború utáni politikai rendszert előkészítő bizottság elnökének kifejezetten Erdélyről szóló 1944. június 5-i feljegyzése. (Ez részben már megjelent magyar szakkönyvben is, de azért érdemes ismertetni.) Kifejti: a magyaroknak és a románoknak egyaránt van igazságuk, de a lakosság keveredése miatt igazságos határt nem lehet létrehozni. A bécsi döntést nem lehet érvényben hagyni, és a trianoni békét nem lehet semmissé tenni. Már csak azért sem, írja, mert Magyarország lépett be elsőként az antikomintern paktumba, és soha nem mutatta a legcsekélyebb hajlamot sem a Szovjetunióhoz való közeledésre. (Ez, mint láttuk, 1940–41-re nem igaz, ezt éppen a szovjet követ jelentései bizonyítják.) Minden legális párt egymással versengett a szovjetellenességben, még a szociáldemokraták és a kisgazdák is. (Eközben a Külügyi Népbiztosság már 1943-ban nem mulasztotta el feljegyezni, hogy Maniu és Bratianu, a román nemzeti parasztpárt, illetve liberális párt vezére tiltakozással fogadta Románia csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez.) Magyarország ok nélkül megtámadta a Szovjetuniót – folytatódik a bűnlajstrom –, és ellenségesen viszonyul a szovjetbarát Csehszlovákiához. Igaz, Románia is ellenség – még a kiugrás előtt vagyunk! –, amely “büntetést és nem jutalmat érdemel”. De itt kibújik a szög a zsákból: megtarthatja Erdélyt, ha együttműködik a Szovjetunióval, és végképp lemond Besszarábiáról és Észak-Bukovináról…

Litvinov megjegyzi: azért is kell szigorúan az etnikai elvhez ragaszkodni és elvetni a történelmi érvelést, mert a lengyelek ez utóbbit használják volt keleti területük, Nyugat-Ukrajna és -Belorusszia visszakövetelésére. Igaz, később némi zavarral hozzáteszi: ők maguk is a történelemmel érvelve ítélik majd Lengyelországnak a Németországtól elvenni tervezett területeket. Érdekes, hogy a veterán diplomata felveti: érdemes lenne legalább taktikai céllal javasolni egy független Erdélyt, amely senkivel nem léphetne szövetségre: ez rászorulna a szovjet támogatásra, és sakkban lehetne tartani vele mind a magyarokat, mind a románokat. A Litvinov vezette bizottság ülésén, amelynek jegyzőkönyve szintén olvasható, többen rokonszenveztek az ötlettel, köztük Manuilszkij, a Komintern volt titkára. Hogy mennyi eredménnyel, azt tudjuk. A dolog kissé groteszk későbbi változatának tekinthető “a Bihar megyei Szalárd község lakóinak 1945. augusztusi kérelme a San Franciscóban ülésező nemzetközi konferenciához”, hogy Erdély ne tartozzon Romániához, mert ott magyarellenesség van, hanem legyen “a Szovjetunió független tagja”!

*

A további 1944–47-es anyagok között már több az ismert, de azért így egybeszerkesztve ezek is tanulságosak. Közhely, hogy Románia jórészt a miénknél korábbi és sikeresebb kiugrásnak köszönhette a kedvezőbb bánásmódot, amire sokszor hivatkoztak is. Lucretiu Patrascanu román kommunista vezető már nyolc nappal a kiugrás után, 1944. augusztus 31-én azt hangsúlyozta Molotovnak, hogy ők immár a szövetségesek oldalán harcolnak a náci Németország és szövetségese, Magyarország ellen. Gheorghiu-Dej pártfőtitkár pedig többször elmondta, hogy Erdély ügyében nincs nézetkülönbség a román pártok között. Rákosi Mátyás 1945. június 23-án, az SZK(b)P KB nemzetközi tájékoztatási osztályán tartott előadásában ugyanerről kijelentette: frissek a sebek, ez nagyon fájdalmas kérdés, ráadásul “a reakció” állandóan napirenden tartja. “Románia is Hitler vazallusa volt, miért kap ajándékba egymillió magyar által lakott területet?” – idézte a gyakori itthoni véleményt, de hozzátette: ők ezt nem vetik fel, és abban reménykednek, hogy a demokrácia majd mindenkinek jó lesz. (Külön vizsgálatot érdemelne, hogy vajon a szlovákiai magyarság ügyében a Magyar Kommunista Párt és személy szerint Rákosi miért volt sokkal harcosabb, amit a már magyarul is megjelent, illetve más orosz dokumentumkötetekben kiadott iratok igazolnak. Ez még akkor is feltűnő, ha tudjuk, hogy a magyarok megvédelmezésére irányult erőteljesebb próbálkozások ugyanúgy kudarcot vallottak.)

Itt inkább az a macska-egér játék tanulságos, amelyet a szovjetek a kisebb országokkal folytattak. (Ahogy Hitler is egymás ellen uszítva hitegette hol Horthyt, hol Antonescut.) Molotov 1945-ben a Külügyminiszterek Tanácsában többször kifejtette, hogy egész Erdélyt a németek ellen hadba lépett románok érdemlik meg, továbbá hogy bár a Szovjetunió nem volt jelen a trianoni békeszerződés kidolgozásakor, “felhatalmaztak annak kijelentésére, hogy egyetértünk vele”. (Én azt tanultam ugyan, hogy Lenin imperialista békeként elítélte, de sebaj.) A Politikai Bizottság kétszer is (1946. január 7., március 21.) határozatban hatalmazta fel a szovjet küldöttséget a románbarát álláspont támogatására, de ez nem akadályozta meg Sztálint a már korábban publikált ismert nagy színjátékban. Amikor 1946. április 10-én – tehát a két PB-döntés után – fogadta Nagy Ferenc miniszterelnököt, Gyöngyösi János külügyminisztert, valamint Szakasits Árpádot, Gerő Ernőt és Szekfü Gyula követet, akik a hálálkodás közben (Nagy Ferenc: “tudjuk, hogy a Szovjetuniótól kaptuk ajándékba a függetlenséget és a szabadságot”) kétségbeesetten próbáltak legalább a partiumi magyarlakta sáv visszaadása mellett érvelni, Sztálin megkérdezte Molotovot, “hogyan is hangzik” pontosan az 1944. szeptember 12-i román fegyverszüneti megállapodás kulcsmondata. Mintha nem tudta volna kívülről, hogy ott – a románok sakkban tartása érdekében – Erdély “vagy nagyobb része” visszaadásáról volt szó! A válasz hallatán elgondolkodva mondta, hogy hiszen ez nem zárja ki, hogy Magyarország kapjon valamit, no, ezt majd meg kell nézni, meg kell tárgyalni stb. Gyöngyösi megjegyzésére viszont, hogy egyetlen magyar kormány sem maradhat hatalmon, ha nem követel vissza területet a románoktól, a diktátor találóan azzal válaszolt, hogy ugyanígy egyetlen román kormány sem maradhat hatalmon, ha bármiben enged. 1946. október 13-án Párizsban Molotov szinte dicsekedve mondta Gheorghiu-Dejnek és Tatarescu külügyminiszternek: a szovjet küldöttség “kénytelen volt elég keményen fellépni Magyarország ellen”, de sikerrel járt, mert már az angolszászok sem vonják kétségbe Románia jogát Erdélyre. Majd néhány nap múlva – legalábbis egy levéltervezet szerint – volt képe azt írni Gyöngyösinek, aki a határmódosítás kilátástalanságát érezve legalább a magyarok kisebbségi jogaiért próbált harcolni: “Sem a Magyarországgal, sem a Romániával kötendő békeszerződés tervezetében nem szerepel egyetlen olyan feltétel sem, amely a jövőben, a békeszerződések megkötése után megakadályozhatná, hogy a két országot érdeklő kérdéseket kétoldalú tárgyalások útján szabályozzák.”

A béke megköttetett, és a Moszkva bizalmát élvező, egyébként ottani viszonylatban magyarbarátnak tekinthető Petru Groza román miniszterelnök Budapestre látogatott. Hazaérve beszámolt útjáról Szuszajkov vezérezredesnek, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettesének, aki a beszélgetés szövegét megküldte Andrej Visinszkij külügyminiszter-helyettesnek. (Ekkor már nem népbiztosnak hívták.) Groza elmondta, hogy Tildy Zoltán magyar köztársasági elnök a látogatás során kijelentette: lelki fájdalommal, de elismeri a párizsi békét. És a román politikus elégedetten hozzáfűzte:

“Utam fő célja az erdélyi kérdés volt. (…) Arra törekedtünk, hogy a magyarok önként ismerjék be: az erdélyi kérdés végleg le van zárva. Ezt elértük.”