Ugye kicsit szófecsérlőnek tűnik ez a cím? Ha az emberfajról beszélünk, akkor az egész globalitásprobléma egy kicsit az. Az ember ugyanis majdnem eleve a globalitás, az az állatfajta, amelyik eltérően a maga többi gerinces társától leginkább globális. Évszázezredek vagy legalábbis -tízezredek óta népesítette be ezt a glóbuszt, vándorolt az egyre bizonyosabban feltételezett szűk afrikai ősterületről, és teremtett magának otthont a zord sarkvidékeken, a trópusi őserdőkben, mocsaras lapályokon és magas hegyeken, közlekedve vízen és szárazon. Közben a fajta lényegi egysége megőrződött, a legkülönbözőbb helyekre vetődött csoportok is tudnak és sokszor szeretnek is egymással utódot nemzeni, áttelepülés esetén gyorsan alkalmazkodnak a gyökeresen más viszonyokhoz, szükség esetén megtanulják a másik nyelvét. A legalkalmazkodóbb, igazi globális fajta.
Az ember egész civilizációs, tehát kései történelme ennek a hagyománynak a továbbépülése. Területeket hódít (felfedez), amit a többi, nem globális állat ritkán tesz, ehhez gyorsan megalkotja a hozzá tartozó lelkesítő indoklásokat, ideológiáit. Általában civilizációt terjeszt, akár úgy, hogy a globális törekvéseinek útjában állókat, azaz a barbárokat, hitetleneket, a birodalom ellenségeit rabszolgává teszi és/vagy kiirtja, akár úgy, hogy valamiben elért fölényei révén az elmaradók önként átveszik az uralkodó világdivatot.
Nem(csak) mai e történet. Csak rövid felsorolásként: a görög diaszpóra és a hellenizmus, amelynek hatása különös csatornákon Kínáig elért; Kína évezredes története és kultúrájának dominanciája az egész Távol-Keleten; a kelták majd egész Európát átfogó civilizációja; a római birodalom, a kereszténység és az iszlám világméretű terjedése, a nagy európai kultúráramlatok mind ennek a mindenekfeletti globálisságnak a megnyilatkozásai. Naponta elcsodálkozunk azon, hogy az elektronikus közvetítőeszközök és a mai közlekedési lehetőségek nélkül is milyen alig elképzelhető sebességgel terjedtek ezek a globális hullámok, milyen irdatlan távolságokat hidaltak át. Az sem új jelenség, hogy a globális hullámok rendszerint kialakítanak egy olyan fókuszt, változó földrajzi helyű valós vagy virtuális világfővárost, amely a globális hullámokat szétsugározza, de magához is vonzza mindazokat a legkitűnőbb erőket, amelyek e folyamatot fokozni tudják. Athén, Alexandria, Róma, Párizs, London után nem kell csodálkoznunk a mai New York szerepén. Rossz tanácsadó, aki uszít, hogy csatlakozzunk azoknak a hordáknak a hagyományához, amelyek a kultúra ügyeletes világítótornyait, az egész világot vagy legalábbis nagy régióit besugárzó központokat elpusztították.
Ezt kérdezzük állandóan, amikor fajtánk történetének meglepően gyors változásait és még meglepőbben erős visszatérő vonásait, állandóságait vizsgáljuk. Pillanatnyi érveink és érdekeink mellett hol a folyamatok egyik vagy másik oldalát akarjuk kiemelni, nem véve tudomásul, hogy a változás és az állandóság majd minden folyamat természete, végső soron ugyanannak a kettős arca – és ez nemcsak az ember vonatkozásaira, hanem az egész természetre érvényes.
Az új (mégis) az a technikai valóság, amit az eleve globális ember az utolsó két évszázadban megteremtett, és ez az új környezet a globalitás eleve jelen lévő valóságát mindent átfogó, a természeti erőkkel egyenrangú meghatározottsággá tette. Sok minden történelmi alakulás összjátékaként ennek a folyamatnak is megvolt a maga Afrikája, azaz eléggé körülhatárolt földrajzi szülőföldje. A forrás elsősorban az angolszász régió, némileg kiterjedve néhány ekörül elhelyezkedő, ma leginkább a Nyugatként számon tartott részére a világnak. Már maga a Nyugat kifejezés is árulkodó, hiszen mihez képest nyugat a nyugat? New Yorkból Los Angeles, de Los Angelesből Tokió, sőt Peking a nyugat. Itt is jelen van a statizmus és dinamika kettőssége: az irány az hely, a hely az irány is.
Ez a technikai valóság sokféleképpen meghatározója a mai globális globalitásnak. A legkézenfekvőbb a tér és idő globalizálódása, annak a koordinátarendszernek a radikális változása, ami egész létünket, emiatt egész gondolkodásunkat keretbe foglalja. Erről sokat írtak, de nem eleget, túlontúl hangsúlyozva a viszonylagosságok szenzációs, fantasztikus és veszélyekkel riogató oldalát.
Még inkább vonatkozik kritikánk az idő- és térképzet virtuális valóságtechnikájára. A virtuális valóság itt működik közöttünk, egyelőre kevésbé a kábítóan látványos formájában. Gyakorlatilag az egész pénzvilág e virtuális valóságként működik, a hálóra kapcsolódó, de még az egyszerű telefonáló és az utcai pénzgéphasználó számára is. Már a telefon is a virtuális valóság kezdete volt, a televízió még inkább, az elektronikus posta, a maga szöveg-, kép- és hangszolgáltatásaival hasonlóképpen. Azért vezetem elő ezeket a már mindennapos valóságunkat jelentő virtuális valóságokat, hogy érzékelhető legyen, milyen gyorsan és szinte észrevétlenül lopódzik be napi világunkba az a virtualitás, amelyik megváltoztatja a korábbi idő- és térkereteket, az eddig a világ változtathatatlan, önállóan létező szubsztanciáinak, alkotó szerkezeteinek képzelt rendezőit. Itt van már közöttünk az orvoslásban a távdiagnosztika, sőt a cselekvő távműtét. Valóság a távnyomtatás, robotok irányításával távoli, nehezen megközelíthető, veszélyes helyeken bonyolult és nehéz munkák elvégzése, anyagokat alakító gépek távirányítása, közlekedési eszközök biztonságos távvezérlése. A virtuális valóság nem elsősorban a reklámozott és automatizált távszexualitás, bár később ilyesfélékről is lesz említés – addig tartsuk ébren az olvasó érdeklődését.
Az időnek és a térnek a viszonylagosságát, a folyamatoktól elválaszthatatlanságát a matematika és a fizika már száz-százötven évvel ezelőtt felfedezte, de a mindennapok embere ezen viszonylagosságok érvényességét a mindennapi életben csak most kezdi felfogni. Ettől is kezdenek szédelegni azok a gondolkodó társaink, akik ezt a nagyszerű felismerésláncot nem követték, részben annak tudományos eszközeitől való idegenkedés, gyenge iskolai neveltetés vagy főleg a zavarok iránti érzékenységük miatt. Ez az olyan zavarokra való kihegyezettség, mint a fájdalom vagy a félelem, természetes védekezője az élőlénynek, de nagyon félrevezető, ha (e diskurzus kedvenc szavával élve) a globális világlátást erre összpontosítjuk, nem a helyzetek, folyamatok (ez pedig az én kedvenc fogalmam) józan, folytonosan összegező és ugyanakkor kritikai mérlegelésére. Ezért is kapott akkora hangsúlyt a megmaradás és a változás egysége.
Nos, ez a tér-idő viszonylagosság, ami mindennapi élményvilágunkban jelenik már meg, remélhetőleg módosítja a köztudatot is, értékeinket, ítéleteinket, távlatainkat. Az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb veszély, ami e valóságot az egész valóság elpusztításával, vagy legalábbis szörnyű megnyomorításaival fenyegeti, az ennek a tudatmódosulásnak az el- vagy csak lemaradása. A ma valósága működik a virtuális technika valójában jól érthető és hasznosítható eszközeivel, és nem az ezt nem követő világszemlélet, ami csapdákkal terhes virtuális valósággá válik. A mágia csalásai nem a képernyővel születtek. A nagy gondolkodók már a tizenkilencedik században tudták, hogy az ideológiák világa a virtuális valóság. E horrorral és délibábokkal terhelt virtualitás keveredése a tényleges valósággal pedig aligha olyan bájos és jó szándékú, mint a shakespeare-i szentivánéj vagy Prospero-sziget.
Az ember globalitáselrendeltetésű természetes világa lett a szülője annak a technikai rendszernek, amely azután mesterséges természetként, de alig kisebb erő gyanánt hat vissza az ember globalitásvilágára. Itt merül fel minden gondolkodóban a kérdés: jó volt-e ez a technikai mesterséges világ az emberiségnek, vagy olyan rossz, amit valahol vissza kellene csinálni? Vajon meddig lenne jó visszalépni, a barlanglakó ősemberig, vagy a mindent átfogó technikától mentes, modernnek ítélhető kor kezdetéig, tehát valahol a kétszáz évvel ezelőtti állapotokig?
A kérdés éppoly értelmetlen, mint az olyan, hogy mi lenne, ha megszüntetnénk a föld forgását (nem véletlen e jelentős történelmű hasonlat), vagy mi lenne, ha sótalanná változtatnánk az óceánok minden vizét. Az éjszaka nappallá változtatását vagy az évszakok megszüntetését azért nem idézem, mert a technika a mesterséges világítással, a hűtő- és fűtőberendezésekkel ezen a természetes viszonyon azért némileg módosított. Az, aki-ami alkalmas az ilyen visszatérésre, az nem a kényelmét, jobb mindennapi közérzetét kereső emberiség. Végső soron ma szabadsága van majd minden embernek arra, hogy ezt a visszatérést maga gyakorolja, elvonuljon egy sivatagba, magashegyi barlangkolostorba, vegyen egy olcsó telket valahol, és éljen ott minden más kooperációtól, annak termékeitől függetlenül. Van ilyen ember, kis család, amelyik ideig-óráig megpróbálja, de követőkre alig talál, e csekély kisebbség nagyobb része is hamar megunja a furcsa játékot, a kiválás önmagasztaló élményét. Volt korunkban ilyen kényszerkísérlet is, végső formáját Pol Poték adták meg néhány millió gyilkossággal. Még a szélsőséges zöldek is hamar megszelídülnek, ha a hatalom közelébe kerülnek, vagy akarnak kerülni, azaz sok ember egyetértését szeretnék megszerezni, és felelősekké válnak jelszavaikért. A tömegek nem követik (és nem is követhetik) őket a villany, a telefon kikapcsolásában, a mezőgazdaság technikai újdonságai kizárását követő általános éhínségben, a gyógyszerek, orvosi beavatkozások betiltásában.
Mindez nem annak tagadása, hogy a technikai haladás és az azzal szorosan kötődő piaci verseny minden jelensége minden vonatkozásban és minden végső következményében áldásos. Az (ön?)szabályozásról szóló szakaszban és máshol is visszatérünk arra, hogy nem keményen definiált harmadik utak, hanem sok-sok időben és térben módosuló változat áll előttünk, a nagy ideológiáknál szelídebb, szerényen kísérletező formában. Igaz ez főleg akkor, ha az emberiség az optimista végkövetkeztetésű Neumann János szava szerint túl akar élni a technológia és az ezzel kapcsolódó folyamatok változásaiban.
A technikai rendszerek, a vasutak, a többi közlekedési rendszer, a telefon, a korszerűsödő úthálózat előbb teremtették meg a nemzetközi szabványrendszereket, összekapcsolásokat, a modern globalitás mindmegannyi alapját, mint az a politikai gondolkodás szintjén felmerült. Itt a gyökerek majd másfélszáz évre nyúlnak vissza. Ma a világot átfogó infrastruktúra, azaz a technikai mesterséges és természetes világszimbiózis megkérdezhetetlenül globális, minden olyan, a miénknél sokkal nagyobb politikai rendszer, amely ebben a kapcsolatrendszerben erőszakkal akart határokat szabni, csúfosan megbukott, és elsősorban ebbe, az elzárkózás és az erőszak szétválaszthatatlanságába bukott bele.
A technika globalitásának ezt a mindennapjainkban jelen lévő oldalát jól ismerjük. Kevésbé tudatosultak a másik, újabb, talán ennél is jelentősebb következményei. Alig csodálkozunk el azon, hogy használati tárgyaink és szolgáltatásaink viszonylagos ára egyre csökken, a fejlettebb országokban majdnem mindenki, de még hazánkban is a lakosság többsége számára elérhetővé válnak. Majd minden háztartásnak van televíziója, rádiója, mosógépe, a lakosság közel többségének már autója is, rövidesen, a monopol-időszak két év múlva bekövetkező vége után a telefon és a hálózati hozzáférésünk itthon is igen olcsóvá válik, a repülőgép tömegközlekedési eszköz lett. A gyógyászatban a különböző képalkotó eszközökkel mindenki számára lehetségessé vált a műtéti feltárás nélküli részletes belső vizsgálat, olyan módszerek, amelyek a korábbi műtétek megpróbáltatásait töredékükre csökkentik. Azok számára, akiknek nincs valamennyire mélyebb, egyetemi színvonalú ismerete a természettudományokról és a technikáról, alig felmérhető, milyen technológiai előkészítés, kutatási, fejlesztési, kísérleti munka áll ezek mögött az eredmények mögött. Amíg egy-egy fizikai, kémiai felismerésből, kitűnő ötletből a tömegtermelés megszületik, sokszor ezrek és ezrek közvetlen és közvetett magas felkészültséget megkövetelő erőfeszítése szükséges.
Gondoljuk csak meg, hogy egy mikroprocesszor-morzsán (chipen) ma már tízmilliónyi bonyolult feladatokat végző áramkört kell tervezni, előállítani, tizedmikronnyi, azaz a hajszálnál nagyságrendekkel finomabb pontossággal, körülbelül kétszáz technológiai műveletet elvégezve milliós és tízmilliós, pontosan azonosan működő sorozatokban. Nem más a többi mai termék bonyolultsági, pontossági követelménye, annak elérése, hogy milliószámban előállított, ennyire összetett valamik egyforma előírások szerint megbízhatóan működjenek. Néhány álmodozónk erről mit sem sejtve hiszi azt, hogy egy-egy feldobott ötlet mindezek helyén megválthatná a hazai gazdaságot, csak az itteni szakemberek irigysége és a nemzetközi tőke szervezett aknamunkája gátolja az olcsó csodákat.
Az ilyen igényű technológiáknak, tehát azoknak, amelyek ma már valahol gyakorlatilag valamennyi használati tárgyunk és szolgáltatási eszközünk hátterében működnek, a kutatási, fejlesztési, kipróbálási, előállítási, technikai beruházási költsége évi sok százmillió, sőt a legtöbbször sok milliárd dollár. Évi és nem egyszeri beruházás, hiszen a terméket igen gyorsan, legfeljebb négy-ötévenként meg kell újítani, annak teljes technológiai hátterét ki kell cserélni, addig pedig folyik az elengedhetetlen, egyáltalán nem gyors előkészítés, hiszen egy-egy nagyobb újítás sokszor évtizedes felkészülést tesz szükségessé, ezzel párhuzamosan folyik a már piacon lévő termék állandóan javuló, nem kevesebb erőfeszítést igénylő technikai támogatása is.
Ahhoz, hogy az így létrejövő termékek és szolgáltatások demokratizálódjanak, azaz mindenki, vagy legalábbis a többség számára hozzáférhetővé legyenek, óriási fogyasztási és fogyasztói tömegekre van szükség: a globális piacra. Különben a kiváló és általános igényeket kielégítő termék csak egy szűk, privilegizált csoport tulajdona lehet, ilyenre is emlékezünk, az ezeket elosztó zárt működésű, speciális boltokra, a protekcióval húsz év alatt elérhető telefonokra, a Trabantokért folytatott évtizedes sorban állásokra, de előtte arra a világra, amelyben a jobb, kényelmesebb élet használati eszközei csak a gazdagok, kiválasztottak egy szűk rétege számára voltak elképzelhetők. A modern technológiákon alapuló globális tömegtermelés a demokrácia egyik legjelentősebb vívmánya. Globális, elsősorban a piaci méret szükséglete miatt, de az óriási piac, ami mindennek előfeltétele, óriási piaci befektetést is igényel, és ez nem kisebb, mint a technológiára fordított érték. A kör ebből a szempontból zárt: jobb élet – modern technológia – óriási, folyamatos befektetés – globális piac – óriási piaci erőfeszítés – jobb élet?
A zárt körbe beiktathatjuk az emberfajta természetének azokat a kikerülhetetlen vonásait, amelyekről eddig beszéltünk, és ezen keresztül válaszolhatunk a körbe zárt kérdőjelre. A láncot igyekeztek oldani is, így ott, ahol a folytonos megújulás esetleg inkább piaci, mint valódi, szükségletoldali igénye volt a kritika célpontja. Az eredmény a romló minőség, ellátás, gazdaságosság volt, amit ideig-óráig csak farkaskutyás-lövöldözős fallal és a mindenkit figyelő Stasival lehetett fenntartani. A jelzett állam nevezetes volt arról, hogy évtizedekig nem újította termékeit, és kikapcsolta az ehhez szorosan fűződő versenyt. A demokrácia és a versenyző piacgazdaság ismert összefüggéseit az áruk globális tömegtermelési technológiájának valósága egészíti ki.
Itt egy pillanatra megálljt parancsol a társadalomkritika. Nem fordítva igaz a tétel? A globális termelés multinacionális óriásai nem a fogyasztás látszatdemokráciáját valósítják meg? Nem a néhány multinacionális diktatúrája jött létre e látszat függönye mögött, a fogyasztásra csábítás kábítószereivel? Hiszen láthatjuk, a modern termelés elmondott lánca hozza létre azt a helyzetet, hogy a legtöbb kulcsterületen legfeljebb tíz vagy öt vagy még kevesebb multinacionális, azaz globális óriás tud csak megmaradni, a gigászokra is nehezedő egyesülési kényszer olyan hatalmakat hoz létre, amelyek erőben, kiterjedésben meghaladják a történelem bármely birodalmát. A valóságnak, amely sokdimenziós, ez a nézete is helytálló.
A mi állításunk, bármennyire is különösnek tűnik az egydimenziós igazságok viszonylagosságmentes gondolkodási világában, az, hogy mind a két irány jelen van, sőt vannak itt további tényezők is. A sokdimenziós nézet, a demokrácia egyik legjelentősebb feltétele és jellemvonása, nem zárja ki az ellentmondó állításokat, mert a valóság nem az egyszerű logika időtől, körülményektől független kizárt harmadik (tertium non datur) mechanizmusával működik. A már sokat idézett emberi természet sem, sajnos is meg szerencsére. Sajnos éppen a jelenség (itt most nem a külső, technikai, hanem a belső, lelkiként összefoglalt) eleve meghatározott, konfliktusos jellege miatt, és szerencsére a folytonos konfliktusoldás, így a belső és külső körülményeken való túllépés haladásként is jelzett, bennünk állandóan ható kényszere miatt.
Mindig visszatérünk a kiindulóponthoz: ilyen az ember, ezért lett az, ami, ezen gyorsan módosítani csak embertelenséggel lehet. Az sem véletlen, hogy a technikaellenesség egyik huszadik századbeli leghatásosabb filozófiája a technikák legszörnyűbb fejlesztéseibe és alkalmazásaiba torkollott. E filozófia mélyén ott sötétlett a globalitás legerősebb tagadása, a nacionalizmus.
A feladatunk tehát a mi mai látásaink szerint ellentmondásosnak tűnő térben az olyan tájékozódás, amely segítheti az elrendeltetések, azaz a valóságirányok közötti ésszerű mozgást. Ehhez meg kell keresnünk a mi számunkra ellentmondásos jelenségek között azokat, amelyek egy más nézetben a kiegyensúlyozottabb mozgás impulzusai.
Talán megbocsátják nekem a kiváló hazai etológusok és antropológusok, ha minduntalan bemerészkedek az ő szakterületükre, de az ember és gép viszonyainak alakulását az ember nélkül, mint első mozgató, primus movens nélkül nem lehet megközelíteni. Nem is lenne bátorságom az antropológia tekintetében mást tenni, mint a már elfogadott tananyagból felelni.
Így visszatérve az ember kikerülhetetlen meghatározóihoz, most a csordacsoport örökség másik oldala, az egyedi személyiség kerül előtérbe. A csoport – a családtól a különböző azonosságok által meghatározott csoportóriásokig, az egész emberiségig is bezárólag – működik az elmesélt óriási teljesítmények, egységesülő fogyasztói szokások, monopolhatalmak alakulásában, elkerülhetetlenül és egyre globálisabban. Ezen azonosságok között feszül a legtöbb történelmi ellentmondás (talán újuló szemléletünkben többdimenziós, időben változó, helyzetfüggő különbözőség, egyensúlyozó hatás).
Az egyediség érzete és tudata, kifejezésének keresése a másik hatalmas emberi erő, valószínűleg újabb és mindenképpen az embert a csoportlényként is meghatározóbb. Az állat egyediségét csak szenvedélyes élethelyzetekben, a másik ellenfeleként éli meg, tudatos énkeresés és énmegélés az ember sajátja, méghozzá mostani, már írásba is foglaló, szabatosító történelme során is fejlődve. Ez a sajátos emberi éntudat a csoportteljesítmény szülötte, modern személyiségtudatunk és igényünk a használati tárgyak magántulajdona, azok szaporodása, a gazdagodással megszülető cselekvő, gondolkodó szabadidő eredménye. Ezért tapasztaljuk, hogy nagy kultúra csak a nagy gazdasági virágzásokban keletkezik, Egyiptomot, Mezopotámiát, Kínát, Athént, Rómát, Firenzét, Velencét, Tournait és Amszterdamot és a többi nagy szellemi központot, művészetek, filozófiák szülőhelyeit a virágzási időszak gazdagsága tette emberi teljesítményeink csúcsainak helyszínévé.
A helyzet ma sem más, most nem New Yorkot, vagy az újravirágzó Berlint idézem, hanem Finnországot, amely az utóbbi évtizedekben a kultúra majd minden ágában (engedtessék meg, a kultúra éppúgy tudomány, mint például a zene) kiemelkedett a világátlagból. Magyarország történelme is hasonló példákkal szolgál, utolsó nagy virágzásunk a kiegyezést követő és az első világháborúval lezáruló időszak volt. Ezt a jólét-meghatározottságot bátran csatolhatjuk a kollektív szegénységre biztatással szembeni, villanykikapcsolás és társai érvrendszerhez. Létünk ellentmondásosnak tűnő dimenziói végső soron összefüggő állapotokat jellemeznek.
A személyiség létfeltétele a csoport, de szembekerül a csoport minden szintjével is, még a családok élete is tele konfliktusokkal és valahol fájdalmas megalkuvásokkal. A jólét, a technika, a globális termelés teszi lehetővé, hogy a személyiség a csoporton belül kevesebbet súrlódjon, tágabb fizikai és minden egyéb mozgástere legyen. A nagy összezártságok nosztalgiázói hasonlóak, sőt nem véletlenül nagyon azonosak is a technika nélküli világ visszasíróival. Bőséges húsellátás esetén, nagy kifutókban, szafarikban a tigrisek is jól megférnek egymással, sőt esetleg még az antiloppal is. Teli hassal a tigris aludni tér, az ember viszont (a jobbfajta) leszokik a túlevésről, és elkezd gondolkodni a saját létéről, sőt a másikéról is. Kemény munka híján keres magának cselekvő lényét kielégítő más foglalkozást. A csoportlény és a személyiséget kereső egyszerre dolgozik bennünk. A nő haladni akar a legújabb divattal, a csoporttal, és eszerint vesz mini- vagy maxiruhát, de nem szereti, ha ugyanaz a ruhamodell jön vele szembe; a magány éppoly kínzó, mint az örökös összezártság.
A piac ezt tudja, igyekszik kielégíteni az azonosság és önazonosság igényeit, ha van vásárlóerő, úgy óriási választékkal az adott árutartományokban. Az egyszerre kétfelé ágazó igényt pedig a technika megint kétarcúan tudja szolgálni: a globális tömegtermeléssel megteremtve a széles elérhetőséget, de az új, elsősorban számítástechnikai eszközökkel nagy választékot is nyújtva. A mai autógyárakban sok helyen minden kocsi saját megrendelőlappal fut, a részegységeket és kiegészítő tartozékokat, színek változatosságát, a belső burkolóanyagokat a gépi programok alapján egyedileg szerelik össze a szabványtermék egyedivé alakítására. Egyre gyorsabban terjednek hasonló módszerek a konfekcióiparban. A jólét tovább fokozza az igényeket, és az egyedi, esetleg kézi előállítás, személyes kiszolgálás új értékként jelentkezik. Az annyit szidott McDonald’s mellett gyorsan szaporodnak a legkülönbözőbb egzotikus vendéglők. Soha ilyen sokarcúság nem volt a konyhai szolgáltatásokban. A globalitás és lokalitás természetes frigyét úgy tűnik, nem is annyira a hasunk, mint inkább ízlelőszerveink közvetítik. A metafora kitűnő abból a szempontból is, hogy a közvetlen szükségletnek, az éhség csillapításának emésztőszervei helyett az ezoterikusabb érzékelések dominálnak. Nem lenne mindez elképzelhető, ha a has megtöltésének szükségletéért a lakosság nyolcvan-kilencven százalékának a földet kellene művelnie, kemény, kilúgozó munkával, mint ahogy ez akár a már idézett kétszáz évvel ezelőtti, tehát technika előtti világban általános volt. Ma a lakosság három-négy százaléka okos gépekkel és okos számítással megtermeli azt az élelembőséget, ami a korábbi viszonyok között elképzelhetetlen volt, így van mód az emberibbnek tekinthető életre.
Mit csinál a többi, azonkívül, hogy mindazt a technikát, amivel ez lehetségessé vált, készíti, szereli, karbantartja és legfőképpen árusítja? Hát, különleges konyhájú vendéglőt nyit, és finom, egyéni kiszolgálást biztosít. Persze ebben is óriási, globális technikai háttérrel, nemcsak a kulináris nyersanyagok nyitott világából való beszerzéssel, hanem a hűtő- és egyéb tartósítógépek, félkész termékek, konyhagépek, könyvelőgépek, elektronikus beszerzési hálózatok garmadával. A kis vendéglő pompás kínálata mögött egy globális, óriási szervezet hadserege áll, méghozzá legtöbbször nem is állandó szervezetként, hanem az adott célra pillanatnyi együttműködésbe hozva a világméretű és most már elektronikusan kapcsolt elosztott hálózaton. Ez az új piac lényege, érvényes majd mindenre, távolról sem csak az aznapra választott vendéglőre, hiszen ezt a vendéglőt most metaforaként adtuk el az olvasónak.
A társadalomkritikus joggal szakít félbe: a jómódú citoyen, sőt a burzsoá (kiirtották a szó magyar megfelelőjét) életformáját kínálod metafora-érvként a globalitás védelmében akkor, amikor Magyarországon a lakosság legalább egyharmada az egyre reménytelenebb szegénységben él, és valóban gondja van hasa megtöltésével, a világ lakosságának pedig több mint a fele még nagyobb nyomorúságban, éhínségekkel is küzd? Sok helyen éppen most nő a szakadék azok között, akik az új technika lehetőségeivel élni tudnak, és azok között, akiknek erre nincs módjuk.
A társadalomkritikusnak is igaza van most, egy helyzet állóképe tükrében. Az állókép azért félrevezető a hozzátartozó mozgóképek nélkül, mert a megmerevítést vagy a visszafelé forgatást sugallja. Létjogosultsága akkor lenne, ha a visszaforgatásban találna olyan képet, amely ennél tartósan jobb állapotokat mutat, éhínség nélküli, nyomor nélküli, békésen kiegyensúlyozott, kultúrájuknak élő, emberségesen egymást segítő társadalmakat. Ennek ellenkezője a valóság. Magyarországon még a tizenkilencedik század első felében is volt általános éhínség. Braudel utal rá, hogy a technikai forradalmak előtt a gazdag Franciaországban minden évszázadban legalább tíz általános, az egész országra kiterjedő éhínség volt, helyi éhínségek még sokkal többször. A világ más részein sem mást mutat a mozgókép: Kína százmilliókat felemelő gazdasági sikere közismert, még a szörnyű nyomorról ismert indiai és latin-amerikai vidékek is nagy változásokat mutatnak.
Mindez a technika és a globalitás hatalmas kölcsönhatásának köszönhető. Mutat egy reményt, sőt ahogy bizonyítani igyekszünk, valószínűleg az egyetlen lehetséges reményt. Jó lenne, ha más valami, másféle reményutat is tudna mutatni, kevésbé göröngyöset, gyorsabbat. Eddig még a vázlata sem sikerült, illetve, ahogy arra többször utaltam, minden eddigi vágyvezérelt (wishful thinking, voluntarista, tetszés szerint) kísérlet erőszakhoz, még több szenvedéshez és végül vagy véres kudarchoz, vagy végelgyengüléses kimúláshoz vezetett.
Az emberiség számára sajnos vannak más forgatókönyvek is, fajtájának teljes vagy részleges önmegsemmisítése, még rosszabbak, mint amik a letűnt huszadik századának diktátorprogramjaiban szerepeltek. Lehet, hogy még egy-két évszázad sem lesz elegendő a katasztrófákba vezető elágazások végleges eldöntéséhez, az ember felnövéséhez a maga által teremtett világhoz és világlehetőségekhez.
Sok hivatkozás utalt e fejlődés kulturális vonatkozásaira. A nosztalgiázók elsősorban a hagyományos kultúrát, vagyis az emberi önkifejezésnek, kapcsolatteremtésnek és a közvetlen szükségletek fölé való emelkedésnek azokat a kanonizált formáit értik, amelyek szerintük egyedül érvényesek. A felsorolt belső igények, kanonizálástól, kifejezési formáktól függetlenül valóban az ember természetes vágyai, főleg akkor, ha a nyomor és kimerültség nem nyomja el belülről, vagy ideologikus kultúr-előítélet kívülről. Persze a piac ezt a vágyat is igen korán felfedezte. A populáris kultúrtáp már a primitív kultuszokban is szerepelt, tömegcikk gyanánt mindenütt, ahol és ahogy valamiféle tömeges előállítási mód állt rendelkezésre, így az egyiptomi, mezopotámiai tömeggyártott agyagfigurákban, azokban, amelyeket ma múzeumi értékként csodálunk, egészen más értékfajtákkal felruházva, mint amiket születésükkor hordoztak. Népi játékokként, érzelmes dalocskákban, kalandos és csodás olvasmányokban, olcsó nyomatokként folytatódott mai útjuk, ugyanúgy értékmódosulásokkal, mint őseik esetében.
A kultúrigény üzleti jellegű kielégítése az igénytelen fogyasztó számára kielégülést nyújtó sémákkal folytonos folyamatunk. Persze ezek burkológörbéi, későbbi összegezései már kifinomult jelentést kaphattak egy-egy korszak, egy-egy embercsoport életideáljairól, vágyairól, hiteiről, mindennapjaik délibábos tükreiről. Minden ilyen tömegből kiemelkedett, megmaradt mintapéldány az utókor számára elsüllyedt utak jelzőköveiként vált fontossá, és ezekből is kimagaslott néhány olyan is, amely az adott keretet felhasználva azt túllépte, valóban tartós üzenetté vált késő korok számára, mutatva a hamleti tükröt: ilyen volt és maradt is az ember, te is, világod is ilyen.
A helyzet tehát nem változott, csak nagyot. Nagy lett a kultúrtáp tömegtermelésének technikája és kihozatala, nagy a fogyasztók élvezési lehetősége. A többi maradt: emberfajta, vágyaival, álmaival, szexuális kielégületlenségével, agresszív uralomvágyával, hasonulási és elkülönülési törekvéseivel. Ha e táp tömegtermését kicsit alaposabban elemezzük, alig találunk több sémát bennük, mint a McDonald’s-étlapon. Ettől féltik az emberiséget. Joggal, ha már annyira degenerálódott, hogy kizárólag ezzel beéri. A már idézett anyagi és vele összekötött kulturális virágzások nem ezt sugallják. Az ember sajátos szellemi igénye változatlan, az egyszerű válaszok után bonyolultabb tükrökre vágyik, amelyek differenciáltabban mutatják meg az ő képeit. A magunk megmutatásának és a mások megértésének vágya arra is ösztönöz, hogy valamilyen szinten magunk is képesek legyünk önképünk és a bennünk létrejött világkép megrajzolására. A szerelem irodalma azért is ilyen hatalmas és folytonos, mert az ugyanaz minden emberben, és minden kapcsolatában más, a szerelmes és a szerelemre szomjazó pedig évezredek felhalmozott szerelemképeiben szomjasan keresi azt, ami az övé vagy ahhoz hasonló. Az egészséges ember ezért nem elégszik meg a kommersz virtuális valóságok által kínált szexörömökkel.
Milyen eszközökkel, melyik múltbeli vagy jelen réteg fog alámerülni, mert akkor nem adja a hasonlóság tükrét, és melyik fog valamikor újra kiemelkedni, milyen formák, kultúraközvetítő technikák, művészetek szólnak majd jobban az eljövendő korok embereihez, ezt hagyjuk a jövőre, parafrázisként a wittgensteini tételre: nem az a csodás, hogy milyen ez a kultúra-embertükör, hanem az, hogy van. Egy emberek sokféleségével és sokaságával tele, a technika lehetőségeivel összekapcsolt és szabadabbá tett globalitás sokkal gazdagabb, mint bármely zártság.
Ez szép vívmány és vadonatúj. A globális ember globalitásának tudatára ébredt, és kezd felelősséget érezni a természetért, a jövő nemzedékekre maradó természeti értékekért, az állatokért, sőt a másik emberért is, sőt még akkor is, ha az messze él, más kultúrákban, más viszonyok között, esetleg még a neme és a vallása is más. Ilyen eddig nem volt. A Mediterránt le lehetett kopaszítani anélkül, hogy ez valakinek fájt volna, a szennyezett vizet tovább lehetett folyatni a következő városok számára, a nőknek e századra lettek emberi jogai. Az állatok kínzása természetes volt, hiszen nem volt lelkük, hasonló indokkal a máshitűek, más bőrszínűek rabszolgasága, gyilkolása inkább erény volt, mint bűn. Fordulat van. Sokan ezt éppen a fordulat miatt nem érzik, sőt keserűn tagadják, joggal idézik a század és annak vége szörnyűségeit. A fordulat az, hogy először lett mindez, ha történik, botrány, legrosszabb esetben is szenzáció, nem az élet természetes rendje. Egyébként az emberiség rosszindulatú ellenségei most és itt éppen erre a “természetes” rendre hivatkoznak, amikor új gonoszságaik gyűlölet-előkészítésén fáradoznak.
A csoport most először kezd kiterjedni az egész emberiségre, ezért lehet először globális és nem csak kivételezett csoportoknak szóló, majd csak nemzeti hatályú emberi jogokat fogalmazni. Hiszen Magyarországon a Szent Korona-tan szerint is a tizenkilencedik század derekáig a nemzet teste csak a nemesség volt, és a huszadik század első fele volt a tanúja a legszörnyűbb következményeket logikusan előlegező jogkiszorításoknak. Először napjainkban lehetett az emberi jogokat globális törvényekbe iktatni, először alakulnak elfogadott, törvényes erővé, ha kell, nemzetközi kényszerré az emberek globális együttélési szabályai.
A képlet hasonló az előzőkhöz. A kettő konfliktusokkal egyensúlyozó egysége elválaszthatatlan. Már most tapasztaljuk, milyen erős válaszokat adnak az egységesítő, túlzó és indokolatlan globalizálódásokra a már-már elfeledettnek gondolt, a modern nemzetállamok által halálra is ítélt történelmi régiók. Az egységességbe való merevítés ott is részekre tördeli a mechanikai szerkezeteket, például a hidakat, épületeket, ahol az szerkezetileg nem lenne indokolt. Ugyanez áll a globalitásra, amelynek legnagyobb ellensége a merev összekapcsolás, az inhomogén részeknek erőszakos homogenizálása. A homogenizálódás, ahol indokolt, folyamatként kialakul, legfeljebb segíteni szabad.
Minden dinamikus, azaz mozgó, változó és sokfajta elemet tartalmazó rendszer valamilyen szabályozást igényel, különben a változás túllépi a rendszer működésének olyan határait, amelyek egyben a létfeltételek is.
Így működik a természet önszabályozása is, az egyensúlyok állandó megbomlását az állandó pusztulások önszabályozása ellensúlyozza, mint például a darwini természetes kiválogatódás, fajták keletkezését és kihalását előidéző erők, égitestek és galaxisok változásai, keletkezések és megsemmisülések. Olyan univerzális és állandóságot biztosító szabályozó erő, ami ezt a katasztrófákkal terhes folyamatot megszelídítené, nincsen. Az ember ezt korán felismerte, és már az igen primitív viszonyai mellett is beépített társadalmába olyan szabályrendszereket, amelyek egy adott időszakban hasznosan egyeztettek egyéni és csoportérdekeket, rövidebb és hosszabb távú feladatokat, hogy a mát és a holnapot egyaránt túléljék. Spontán önszabályozás csak a szép mesében volt: “…az aranykorszak… nem törvénytől, hanem önként folyt becsületben…” (Ovidius: Metamorphoses I. 89–90., Devecseri Gábor fordítása.) A többi a nyílt és rejtettebb kényszerek hol racionálisabb, hol kevésbé racionális szabályozó mechanizmusa. A piac sem különb, nyilván jól használható a gazdaság számos rövid távú egyensúlyi szabályozására, de a legszélsőségesebb liberalizmus sem mondott le a más szabályozási eszközökről, együttélést, működést szabályozó törvényekről és az ezt kényszerítő erőkről. Az emberiség hosszú távú feladatait, így a környezet védelmét, az új nemzedékek nevelését a piac kevéssé szabályozza, sőt általában ezen feladatok ellen hat, kiszipolyozza a forrásokat, csökkenti a társadalom egészséges mobilitását, alkalmazkodó képességét. A spontán önszabályozások felelősebb gondolkodói ezért is menekültek végső megoldásként egy-egy idealista és ezért sajnos kevéssé hatékony erkölcsi és hitvilágba.
A változó viszonyok és főleg a tér és idő viszonylagosságainak felismerése ezekkel szemben az erős külső szabályozások ellen szólnak. Ebben az írásban is hivatkoztam több szomorú példára. A két szabályozási elv és a sok szabályozási feladat között ugyanúgy pragmatikus, az adott időszaknak, viszonyrendszernek megfelelő kompromisszumokra van szükség, mint mindennapi életünk minden döntésében. A műszaki szabályozások tervezői már nem egy-egy meghatározott és kiszámított legkedvezőbb állapotot tűznek ki célul, hanem olyan robusztus, a váratlan hatásoknak, belső változásoknak ellenálló rendszereket, amelyek eléggé kedvezően működhetnek. A bölcsebb kompromisszumkeresés és rugalmasság etikai elv is: növeli a döntések felelősségét, azt nem áthárítva öröknek deklarált ideákra.
A globalitás önfejlődése, mint azt igyekeztem megmutatni, valami ilyesféle folyamat, illetve folyamatok folytonosan működő, ellentmondásos kölcsönhatása. A kooperatív rendszerekről írva már két évtizeddel ezelőtt megmutattam a globális technikai rendszerek példáján, hogy a belső autonómiák és a kapcsolatok egységesítése képes a zavartalan működést biztosítani, központi irányító hatalmak nélkül, illetve másfajta központi és helyi irányításokkal, mint a korábbi, merevebb, kevésbé globális rendszerekben. Azóta megvalósult a világháló, a world wide web hármas dupla v-je, ezen elvek alapján, a legglobálisabb rendszer, ami csak létezett, egyik hatalmas mai eszköze és jövőképe az együttműködő, szabad emberiségnek. Ez a fajta, szabad társulásokon és megállapodott versenyfeltételeken nyugvó, a kölcsönös függőségeket felismerő technikai-társadalmi globalitás ad, a maga néha gyötrelmes ellentmondásain keresztül is vergődve, egyenlőbb esélyt az individuálisnak. Individuálison most az egyedet és a globálisnál kisebb valamennyi csoportalakulást értem. Aki tud jobb utat, szóljon!