Fáy Miklós

Egy lemez háttere

Ő a tökéletes? Az énekesnő, akire vártunk?

Szerencsére nem. Egyáltalán nem tökéletes, pontosabban van egy olyan alapvető hibája, hiányossága, amitől ő mindig csak fél lábbal tud benne lenni a nagy operabizniszben. Kicsi a hangja. Aki először hallja, megdöbben tőle. Annyira kicsi, hogy oldalról alig hallani. Annyira kicsi, hogy az igazán nagy operaházakban a közönségnek előre kell hajolnia, és úgy figyelni. Mit mond? Mozart? Vagy Rossini?

Ekkora volumenű hanggal nem lehet normális karriert felépíteni. Cecilia Bartoli úgy vett repülőrajtot, úgy lett énekessztár, hogy az se lett volna csoda, ha hagyják, ahol van, énekeljen Rómában, a családjának, vagy legyen különleges, halkabb hangra írt barokk zenék királynője. Ehelyett engedték érvényesülni, megkapta a lehetőséget, és évek óta ott van azon nagyon kevés énekesnők között, akik a szélesebb publikumot is lázban tartják. Szerencséje volt. Föllépett az olasz tévében, és megszerette a közönség. Aztán föllépett egy nagyobb meghallgatáson, ahol ott voltak a Decca emberei, akik egy új Sevillai borbélylemezhez kerestek Rosinát. Megtalálták. Később Herbert von Karajan hívta meg Salzburgba, és annyira megszerette a hangját, hogy azt mondta: énekeljen a h-moll misében. Bartoli azt felelte, hogy szívesen, de pont a lényeget, az Agnus Deit nem tudja elénekelni, mert túl mély neki. Karajan szokványos esetben a vele ellenkező énekeseket úgy hajította ki, hogy a lábuk nem érte a földet. Még akkor is, ha esetleg évtizedekig dolgoztak együtt. Bartolit nem dobta ki, hanem szerződtetett még egy mezzót, aki el tudta énekelni az áriát. A szólam többi részét meghagyta Bartolinak.

Bartolit kedvelik az istenek, vagy a zene védőszentje, Szent Cecília. Ennyivel már el lehet indulni. Csak megérkezni nehéz. Bartolit Karajannak egy nála három évvel idősebb iskolatársa, Fiamma Izzo-d’Amico mutatta be, aki akkor éppen a Don Carlos főszerepét énekelte Salzburgban. Hol van ma Izzo-d’Amico? Ki hallott valamit felőle az elmúlt öt évben? Énekesek jönnek-mennek, pár év alatt elhasználódnak. És ne feledjük: Cecilia Bartoli mezzoszoprán. A fenét sem érdeklik a mezzoszopránok. Az opera a mezzóról szól legutoljára. A szokott képlet: tenor és szoprán szeretik egymást, de a bariton mindent elront. Ebben a leosztásban a mezzo legfeljebb a szoprán szolgálója, vagy “egy énekes”. Ha véletlenül mégis komoly szerepről van szó, akkor az Verdi, nagy zenekarral, és azt Bartoli nem bírja áténekelni. Vagy a Carmen, amiről időnként szó is esik, hogy egyszer majd megpróbálja. De erre nem lehet egy pályafutást fölépíteni.

Rossinira sem lehet bazírozni, pedig az Cecilia Bartoli számára a legbiztosabb pont. Volt ugyan (Bartolitól függetlenül) egy könnyebb Rossini-láz a nyolcvanas évek második felétől, de a kilencvenes évek végére ez kifújt. A Metropolitanban csak Bartoli miatt mutatták be a Hamupipőkét, de a produkció a főszereplő nélkül befulladt, letűnt, Bécsben pedig az igazgató, Ioan Holender ígéretet tett, hogy soha, senkiért nem veszik elő a Cenerentolát. Maradt még néhány nagy Mozart-szerep, de Mozart nem csinál sztárt az énekesből. Bartoli mégis ott van a klasszikus zenei listák tetején, sőt maga után húzott még néhány jó mezzoszopránt, akik a sztárkeresésben Bartoli alternatívái lehettek. Hogy csak a legismertebbeket mondjuk: az amerikai Jennifer Larmore, a bolgár Vesselina Kasarova. A kérdés a szokásos: hogyan és meddig?

Vannak egyéb adottságok a hangon és az énektechnikán kívül. Például a külső, amellyel Bartoli indulásakor nagyszerűen játszottak: bombanőt faragtak belőle. A legkorábbi lemezborítókon olyan fényképek vannak, hogy nem is érti az ember, miért énekel ez a nő, miért nem inkább tévébemondó. De ennek nagyon hamar vége lett. Maga Bartoli intézkedett, hogy az egyik korai, dögös, piros kesztyűs lemezborítón legalább a kesztyű legyen a jövőben fekete, a számítógépes technika segítségével. Az évek is teltek, a kilók is jöttek, aki ma látja őt egy fogadáson, gömbölydeden, kedélyesen vigyorogva, egyszerű nadrágkosztümben, annak aligha lódul meg a hormontermelése. Hivatalon kívül, a színházak öltözőjénél Bartoli nem játssza a nagy nőt: póló, kötött nadrág, derékra csatolt pénztárcás öv. Nem istennő, csak egy énekes. Furcsa módon ennek is eljött a divatja. Ma a legtöbb énekes sztár az egyszerűségre és közvetlenségre játszik.

Vannak azonban fontosabb, művészeti kérdések is. Többnyire az szokott történni, hogy a közönség fölfedez valakit magának az operaszínpadon, és ha nagyon jó, nagyon nagy közszeretetnek örvend az énekes, akkor eljárnak esetleg a szólóestjeire is. Bartoli nagyszerű színészi tehetség ugyan, kitűnő a színpadon, mégis megfordította a sorrendet: nem koncertező operaénekes, hanem olyan hangversenyénekes, aki időnként föllép az operában is. Ez nem csak sorrend kérdése, ilyet Dietrich Fischer-Dieskau óta nem engedhetett meg magának senki a klasszikus zenében. És Bartoli itt is óriási hátránnyal indul: a dalirodalom javát, a legfontosabb dalokat nem tudja énekelni, mivel képtelen megtanulni a német szöveget. Schubertből csak egy maroknyi olasz nyelvű dal marad neki, meg Mozartból egy kevés, Beethoven alig, Brahms, Schumann, Mahler, Richard Strauss semennyi. Helyette maradnak az olasz operaszerzők melléktermékként, ujjgyakorlatként kipergetett melódiái, francia komponisták soha nem népszerű termése, vagy visszafelé haladhat az időben, a barokk szerzők felé.

Még egy utolsó hendikep: Bartoli fél a repülőn. Jóllehet lemezeinek több mint a felét a tengerentúlon adják el, ő egyre kevésbé száll föl a gépre, egyre jobban hanyagolja az amerikai közönséget, inkább megmarad európai hölgynek, vonatozik, hajókázik, nem keresi a bajt. Bartolit menedzselni rémálom lehet. Minden esély és esélytelenség ellenére, úgy, hogy nem kellett crossoverre vetemedni, vagyis nem kellett könnyed vagy egészen könnyű zenét énekelnie, annyira jól mentek eddig Bartoli dolgai, hogy innét szinte csak veszíteni lehet.

Hogy ne legyen akkora a piacvesztés, beindították a Bartoli for Italy prodzsektet. Ha nem lehet őt utaztatni, akkor Olaszországból kell őt szétsugározni a világba, esetleg magával az országgal együtt. A kézenfekvő városok Róma és Velence. Róma, ahonnét nemcsak a keresztény világot lehet megcélozni, de amely egyben Bartoli szülővárosa is, Velence pedig szülővárosa Vivaldinak, pech, hogy az operaház, a La Fenice leégett, a többi helyen pedig vagy a bérleti díj irgalmatlanul magas, vagy az akusztika rossz, vagy a közlekedés miatt nem lehet odavinni videokamerákat, hangrögzítő eszközöket. Velence tehát kimaradt – egyelőre.

Róma – megtörtént. Az eredmény elég kétes, Ave Mariák és egyéb egyházi énekek, rosszul felkészített kórussal, az egész nem válik senkinek sem a dicsőségére. Velence helyett viszont bejött Vicenza. Északi város, mutatható helység, Palladio-city, helyszínnek pedig tökéletes a Teatro Olimpico. A kiadvány címe szinte visszhangozza a prodzsekt fedőnevét: Cecilia Bartoli Live in Italy. Kísérőnek a Bartoli uszályából hamar kikeveredett, és a lemezkiadót is elhagyó Schiff András helyett megnyerték a Decca másik zongorista sztárját, akinek ráadásul még a menedzsmentje is azonos Bartoliéval: Jean-Yves Thibaudet-t. Thibaudet tökéletes választás, bár Bartolival ellentétben ő nem a földközeli csillag fazont választotta, hanem a túlfinomultan elegánsat: Versace ruhák, szedett szemöldök, festett haj, erős make-up. Meglepő, de jól egészítik ki egymást. Thibaudet önmagában is nagyon feltűnő, de udvariasan a háttérben marad, így csak jobban emeli a hangverseny piros ruhás Anna Kareninájának ragyogását.

A lemez koncertfelvétel. Dátumként csak annyi áll rajta, hogy 1998. június, vagyis a mai gyakorlat szerint nem egy koncert felvétele, hanem néhány estből összeollózott "best of", megtartva az eredeti sorrendet, megtartva az ívet az első tapogatózástól a diadalmas ráadásokig, de kihagyva néhány dalt, hogy a hangzó anyag nyolcvan perc alatt maradjon. Nincs mit tenni, a dalest nem heavy metal, itt a dupla koncertalbum sikertelen és végighallgathatatlan lenne, mert a szimplán is folyton trekkel a hallgató. Át lehet élni a koncert élményét egyszer-kétszer, de hamar eljön a "minek" kérdése, hiszen aki ott volt, az is csak egyszer látta az egészet. Nyomkodni kell a távirányítót, abban a reményben, hogy a legtöbbet hallgatott számok valóban a koncert legjobb részei.

A remény nem tart sokáig, mert vannak dalok, amelyek a koncerten jobban élnek, mint a lemezen. Például Rossini háromszor megzenésített Metastasio-szövege, a Mi lagnero tacendo. Bravúrdarab, ugyanaz a szöveg egészen más jelentést kap a háromféle zenétől és a háromszori előadástól, de ha ismerjük már egyszer a történetet, nem tudunk újra és újra meglepődni és elámulni. Odahaza viszont sokszor szólalnak meg a legismertebb darabok, a Figaro házasságából Cherubino áriája vagy a Carmen Seguidillája, mert ezen a hangon annyira másképp szólalnak meg, mint szokás. A Seguidilla a koncert utolsó ráadása, ezért felszabadult, lendületes, diadalmas. A Cherubino-ária az olaszossága miatt különleges, hogy az értelmezés kicsit közelebb viszi Mozartot Rossinihez, hogy a szövegnek jelentése van, mert anyanyelvén adja elő az énekes, ezért minden szót megjelenít, eljátszik, hangsúlyoz, értelmez.

Bartoli specialitása a koncert elején föllépő barokk együttes. Nincs ma akkora sztár a világban, aki, ha igazán nagyot akar dobni, akkor rábízhatja a koncertet önmagára és a kísérőjére, még egy Bartolinak is szüksége van rá, hogy valami kis változatosság legyen, bejöjjenek-kimenjenek, változzon a hangzás, a színpadon lévők száma. A barokk együttes amúgy is családi hagyomány náluk, Bartoli azóta elhunyt bátyja is hegedűs volt, aki egy ideig játszott is egy zenekarban, amely a koncerteken föllépett, az énekesnő élettársa, Claudio Osele pedig zenetörténész, akinek az olasz barokk a szakterülete. Állítólag voltak olyan hangversenyek is a világban, ahol Osele előbb kiállt a közönség elé, és rövid előadást tartott az elhangzó művekről, miközben a nagyérdemű a pokolba kívánta a rokonszenves szobatudóst. Ennek ellenére Bartoli nem mindig meggyőző a barokk zenében, az itteni Caccini-dalokat is kicsit túlgondolkodja, túlfeszíti, túlértelmezi. De ha nem, mert nem is lehet valamit túlokoskodni, mert virtuóz ária, amit vagy el tud énekelni valaki, vagy a mű maga ott marad az előadhatatlan darabok városában, akkor Bartolinál nincs jobb énekesnő a világon. Egy Vivaldi-áriáról van szó, a Griselda című operából. Egyetlen másik felvételt ismerek az áriából, azon Montserrat Caballé énekli zongorakísérettel, szenzációsan.

De a Caballé-féle szenzáció is kevés Bartoli mellett. Száguldozik le-föl két oktávnyi szédületesen gyors díszítéssorozatban, egy levegővel, soha nem ismételve meg magát, nem pusztán elénekelve a lehetetlent, de még színezve, variálva, változtatva a dinamikán. Úgy járunk az emberi teljesítőképesség határainál, hogy föl sem tűnik. Mintha valaki úgy nyerné meg a százméteres síkfutás olimpiai döntőjét, hogy cigánykerekezve érkezik a célba. És odaér. Mosolyogva. Meghajol.

Cecilia Bartoli ma a legfontosabb énekesnő a világon. Hátrányokkal és előnyökkel, az alaprepertoár főszerepei nélkül, a legnagyobb operaházak publicitása nélkül is az a lényeg, amit ő csinál, illetve: amit ő csinál, az mindig lényeges. Körülötte támogatók és vészmadarak. A tanácsadók elmondják, hogy csak így lehet, vagy hogy így nem lehet, ha egyszer megbukik, oda az egész karrier, mert nincs mögötte az operabarátok rokonszenve. De egyelőre nem bukik. A hang halványan, de határozottan húz a szoprán felé, egyre magasabbnak tűnik, egyre több az elénekelt szopránszerep, persze elsősorban Mozart, ugyanakkor a repertoár nyit a barokk zene felé, a legutóbbi árialemezen már csak Vivaldi-művek vannak. Muzikális, okos, de nem közönségbarát jelenségek. Hát mi lesz ebből, signorina?