Beletapsoltunk a műbe.
Sokan azt hitték, vége a tételnek, és kötelességszerűen csapkodták a tenyerüket, elismerő arckifejezéssel néztek a szomszédjukra: mmm, ez jó darab. Aztán hamar kiderült, csak egy kis hatásszünet lett a dallamba iktatva. Hogy a néma csendből – mintegy drámaian – előrobbanjon a két nekiveselkedő gordonkás zajos szólama, amellyel két-három taktus múlva a komplett rézfúvós banda kel versenyre. Erre meg mi, alulművelt, viselkedni nem tudó, sznob közönség, beletapsoltunk. Ami azért különösen szégyellni való dolog, mert tételek között elméletileg egyáltalán nem illik tapsolni. Köhögni, szipogni, orrot fújni, széket recsegtetni lehet – tetszést nyilvánítani nem.
Az első tétel után taktikusan kivártunk: már a fene se tudja, mit hova komponált a zeneszerző. Jó darabig nem történt semmi. Aztán egy bátor, öt-tíz tagot számláló mag félszeg tapsikolásba kezdett: két ujj a tenyéren (lásd még nyuszitaps), három, négy, öt; szép fokozatosan terjedt a taps, mint a tűz. Végül orkánszerű ováció kerekedett: előző bakinkat is kitapsoltuk magunkból. Pontosabban ők, én nem. Mert ÉN tudom, hogy tétel után nincs taps.
Vége a koncertnek.
Magas homlokáról már messziről felismerem. Kezében hegedűtok.
– A hangszert minek cipeled? – kérdezem, miután üdvözöljük egymást.
– Áh, itt semmiképp se hagyom.
– Pedig holnap is itt játszotok, nem?
– De, de akkor se szeretem itt hagyni. Nyugodtabb vagyok, ha nálam van – mondja, és már nem is rám figyel: két zenésztársának int búcsút: – Akkor holnap! – kiáltja feléjük vigyorogva, egész testével meghajol előttük.
Beülünk egy közeli kávézóba.
– Jó bunkó a közönség, mi? Elkezd tapsolni, amikor ti még nagyban játszotok. Egy csapásra romba dől a zeneszerző eredeti elképzelése, egy tenyércsapásra…
Nem válaszol. Egészen máshol jár.
Hosszasan végignézek rajta, amíg ő egy másik asztalnál ülő társaságot vizslat. Megállapítom: még kevesebb a haja. Igen korán kezdett ritkulni. Tizennyolc évesen már feltűnő kör alak fénylett a feje búbján: szerintem ez a lehető legszerencsétlenebb kopaszodási forma. Aztán hosszú időre változatlan maradt a kör sugara. Mostanában, úgy látszik, megint kopott a fej – “feji szőrkopás”, így mondtuk a gimnáziumban. Arcvonásai ugyanakkor fiatalosak maradtak. Hatalmas testéhez továbbra is ártatlan kölyökkép párosul.
Ismerem a pincért: Zoli. Elég gyakran megfordulok itt. Minden ismerősömmel ide szervezem a találkozókat.
– Zoli! – hívom, máris jön, arcán idétlen vigyor.
Panaszkodik, hogy tegnap, zárás előtt egy félrészeg, ugyanakkor igen jómódúnak látszó fickó bejött, és követelte a nadrágja árát – állítása szerint a kávézóban szakadt ki, beakadt az egyik székből kiálló szögbe, amikor fölállt, épp egy külügyminisztériumos nagy emberrel tárgyalt valami nagyon fontos dologról, amitől még kellemetlenebb volt a dolog. Negyvenezer forint a nadrág ára, ami már önmagában jó vicc, mondja Zoli, de ami még ennél is mulatságosabb: a főnök kifizeti; fél, nehogy kitudódjon a hír, nehogy elszokjanak innen a fontos emberek. Nyilván a pincérek borravalóiból fogja “kigazdálkodni”, tette hozzá gunyorosan.
– Üljünk inkább ki a teraszra! – javasolja László –, itt ül benn valaki, akivel nem nagyon akarnék találkozni. – Fejével a mosdó felé eső asztalok irányába biccent.
Kiülünk a teraszra. És ez a vesztünk: tudniillik azzal, hogy fölállunk, minden tekintetet magunkra vonzunk, így az az illető is észrevesz, aki miatt fölállunk.
Persze rögtön fölpattan, és startol felénk.
– Szevasz, Laci – hátba veregeti –, ezer éve… Már mentek is?
(László gyűlöli, ha Lacinak szólítják.)
– Igeee… – kezdi bizonytalanul, aztán látva, hogy a pincér már megkezdte a költöztetésünket, folytatja: – Igen, kiülünk a teraszra.
Csöppet se zavartatva magát, helyet foglal az asztalunknál.
*
Lelassítottak.
A lány kissé előredőlt, és benézett az autóba. A három fiú szinte egyszerre tekerte le a kocsi ablakát.
Ervin szólította meg.
– Szia. Segíthetünk valamiben?
– Sziasztok – szólt vissza barátságosan a lány, szabályos, kerek arca természetesen viselte a széles mosolyt. – Nincs nagyon semmi, amiben segíteni tudnátok.
– Mondjuk hazavinni, azt éppenséggel tudnánk. Ilyen későn egy ilyen csinos lánynak nemigen lenne szabad egyedül bóklásznia e veszélyeket rejtő városban – szavalta Ervin, aztán tárgyilagosra váltott: – Egyébként megszüntették az éjszakai járatot.
– Dehogy szüntették – kacagott a lány őszintén; élvezte, hogy egy játék részesévé vált.
– Mindenesetre nem jön egyhamar – szólalt meg a volánnál ülő fiú, ő is, mint két társa, húszas éveiben járt, közelebb a harminchoz. Ervin rosszalló tekintettel fordult felé, jelezve, hogy csak maradjon ki ebből a dologból, ez nem az ő területe.
– Gyere csak egy picit ide! – súgta a lány felé, hogy a többi buszmegállóban ácsorgó ne hallja –, mondok valamit.
A lány odacsoszogott, és fejét csóválva nevetett: izgatottan várta, hogy Ervin – aki amellett, hogy elsőre megtetszett neki, stílusával végleg elkápráztatta – mivel jön elő.
– Az a fickó – mondta egész halkan Ervin, miközben átnyúlt a vezetőhöz és leállította a motort –, ne… most ne nézz hátra, mert feltűnő lenne, mindenesetre az a fickó, aki ott áll pont a szemetes mellett, az a miskolci fosztogató személyesen. Híradóban fantomkép, tudod… Aki ha éppen nem fosztogat, akkor erőszakosan nemi közösül. Rosszabb napokon harisnyával fojt. Mindegy, csak mondom, hogy tudd, kivel ülsz fel egy buszra – folyt Ervinből a szó, mintha olvasta volna, arca azonban végig rezzenéstelen, érzelemmentes maradt.
Beült.
Az Árpád híd felé indultak.
Továbbra is Ervin vitte a prímet a társalgásban, bár a többiek is hozzá-hozzászóltak. A hátul ülő fiú például, aki mellé a lány került, élénk érdeklődést tanúsított az iránt, hogy hol járt ilyen későn és kivel. Ervin minden magánjellegű tudakolózást leintett.
– Erre ne válaszolj!
– De tényleg, csak akkor vigyetek haza, ha útba esem – többször is mondta ezt a lány, meg azt is, hogy: – Ha gondoljátok, nekem itt is jó.
– Ugyan már! Hazaviszünk – folytatta Ervin –, de ha nem haragszol, előbb a csomagtartóban fekvő két fickót visszük el a szlovák határhoz, a kurd felszabadítási egységfront két kulcsembere, akiket hazájukban üldöznek, szóval csak visszafelé dobunk le téged az Árpád hídnál. Bocs, de ők voltak itt előbb…
A lány igazán hálás közönség volt – folyamatosan nevetett mindenen. Elég volt Ervinnek csak megköszörülnie a torkát, a lány már kacagott, tudta, hogy valami nagyon jópofa következik.
Megérkeztek. Lakótelepi panelsor.
Ervin is kiszállt. A kapuig kísérte a lányt. Elkérte a telefonszámát. Másnap fel is hívta.
*
– Tóth Ervin vagyok. – Erősen szorítja a kezem, és jól megrázza.
Bemutatkozom.
László zavartan kapkodja a fejét, szeme veszedelmesen összeszűkült – lerí róla, hogy semmi, de semmi kedve ezzel a fickóval cseverészni. Megkockáztatom: rühelli Tóth Ervint.
– Isztok valami szeszt? – kérdezi Ervin –, mert ha igen, egy sörre jók vagytok nálam.
– Kocsival vagyok – felelem unottan, Lászlóval szolidaritást vállalva.
– Laci? Te? – fordul László felé.
– Már rendeltünk, de azért kösz – válaszolja.
Egy kínos, néma perc után újra csak Ervin szólal meg:
– Klasszikusok disznóritmusban? – szegezi Lászlónak a kérdést, fogcsikorgatva (ami nála afféle mosolygás lehet), miközben a székhez támasztott hegedűtokot ütögeti.
László szája torz mosolyba merevedik. Teljesen tanácstalan, erre mit feleljen.
Előfordul, hogy az ember észrevesz egy ismerőst, mégis inkább elkerüli, ne kelljen az elmúlt éveket néhány mondatban elmesélni, vagy éppenséggel értelmetlenül handabandázni, jópofáskodni, megvitatni a nagy semmit – itt mégsem erről van szó. Valami komoly sérelem húzódik a háttérben, ez biztos. Szinte érzem, ahogy vibrál a levegő.
– Egy rizsfelfújtat kérnék… – mondja Ervin a pincérnek –, lekvárral és jól felfújva. – Aztán Lászlóhoz fordul: – Laci, mi a gond? Olyan szótlan vagy.
Óvatosan, hogy ne vegye észre, László felé fordítom a fejem: arcán a spannung összetéveszthetetlen jelei – befelé fordított ajkak, még szűkebbre húzott szemek, tágult orrlikak, ráadásul egy jól hallható sóhajtás is felkéredzkedik a tüdejéből.
Egy kicsit tartok tőle, mi lesz itt.
– Semmi nincs velem, Ervin – mondja, gyanúsan túlzó artikulációval –, húzom az igát, zenélgetek, gyakorlok, koncert, utazás, ilyesmi. Igazán semmire és senkire sincs időm.
A “senkire” szó valami egészen különös hangsúlyt kap – félreérthetetlen célzás valamire, amiről még nem tudom, mi.
Kerülgetik a forró kását.
– Csak vigyázz azért magadra, ne vállalj túl: tudod, ha sokat akar a szar, nem bírja a far – vigyorog Ervin, most már ő is zavarban van.
– Igyekszem. Bár vannak dolgok, amit már nem nagyon lehet visszacsinálni, sajnos. Itt van a kishúgom, például, akivel, pont a sok elfoglaltság miatt, nem tudtam elég időt tölteni, és tessék… Mi lett belőle… – mondja László, a téma komolyságához képest meglepő cinizmussal.
*
Anita körül legyeskedtek a fiúk az iskolában, ami nem csoda: természetes szépsége, vidámsága alighanem páratlan jelenségnek számított. Kénye-kedve szerint válogathatott volna. Többek között a speciális testnevelés osztályból udvarolt neki egy híres operettszínész fia is, akit az iskola összes lánytanulója hiába próbált becserkészni. Neki semmi erőfeszítésbe nem került volna, mégse kellett. Tulajdonképpen minden gimnazistát rangon alulinak érzett – már kinőtte őket, úgy gondolta, holott még soha semmilyen fiúval nem volt dolga. Olyanra vágyott, mint Ági pasija – aki már volt katona, már dolgozik, saját pénze van, lakása meg kocsija.
Ervin az első időkben szinte mindennap érte ment az iskolához. Beparkolt pontosan a bejárat elé, és járó motorú autóval várta a lányt. Anita légies léptekkel közelített, s amikor kellő számban összegyűlt a közönség, hangosan elköszönt mindenkitől, lehetőleg egyenként, majd lassan, minden tekintetet magára vonva bekászálódott a kocsiba. Arra is figyelt, hogy ne maradjon el a hosszan tartó csók, aminek minőségéről minden lánynak részletesen beszámolt.
Ervint nem zavarta a korkülönbség. Sőt. Élvezte a felelősséget. Kedvére volt, hogy rajta múlik, mi mindent mutat meg a világból ennek az ártatlan, naiv kislánynak. Tudta jól, hatalmas lemaradást kell pótolnia törődés tekintetében: Anita szülei repülőgép-szerencsétlenségben korán meghaltak; zenész bátyja nevelte, aki állandóan utazgat, koncertezik, gyakorol, minden perce be van osztva. Ervin nem értett egyet barátai azon állításával, miszerint a legnagyobb előny egy fiatal barátnőben, hogy az ember kedvére alakíthatja – ezt elfogadhatatlan, önző hozzáállásnak tartotta. Mindvégig ügyelt rá, hogy semmit ne erőltessen Anitára: csakis azt csinálják, amihez ő is kedvet érez, arról beszéljenek, ami őt is érdekli.
*
Aha, kezd összeállni a kép: nyilván Ervin az a fickó, akiről László annak idején (vagy három-négy éve) annyit beszélt. Biztos a nevét is említette akkor, de valahogy nem ragadt meg bennem. Ha jól emlékszem, elsősorban mint “faszi” (birtokossal együtt: a “húgom faszija”), mint “csávó”, mint “csóka” volt említve, amit akkor nem rosszindulatnak, hanem egészséges bátyi féltékenységnek tudtam be.
Igen. Régen, amikor még úgy-ahogy találkozgattunk, rengeteget beszélt róla: “elvették tőle egyetlen kishúgát” – így értelmezte, hogy az akkor még csak tizennyolc éves Anita fülig szerelmes egy nála tíz évvel idősebb fiúba.
– Miért, mi lett belőle? – kérdezi Ervin, szemei kidüllednek a hirtelen izgalomtól.
– Hm. Ezt pont te kérdezed – mondja László, igyekszik higgadtnak látszani, ám én tökéletesen ismerem azt a sóhajt, amit kiprésel magából (régen is sóhajtozott így), és észreveszem a föl-alá liftező ádámcsutkát is. – Te, aki pontosan kitervelted az egészet…
– Nem tudom, miről beszélsz – szól közbe Ervin ijedt arccal, mint akinek egyértelműen van félnivalója.
László továbbra is uralkodik magán.
– Hát Anitáról van szó. Hogy elment. Te beszélted rá.
– Én csak…
– Mert visszajött a feleséged a két gyerekkel. És nem álltál ki Anita mellett. Hanem beszartál az asszonytól, és spuri vissza a tutiba. Persze ezt nem mondtad el neki, hogy időt nyerjél, hátha nem kell a húgomat kirúgnod, hátha lesz valami… megúszod valahogy… hátha végleg összeveszel az asszonnyal, és visszamegy Amerikába, ebben bíztál… – mondja László számonkérőn.
– Ne haragudj, Laci, hogy…
– László!
– Ne haragudj, László, hogy ezt mondom, de kissé el vagy tájolva. Én azért beszéltem rá a hollandiai ösztöndíjra, mert…
– Amit mondtam, azért! – és ezt már a korábbinál nagyobb hangerővel mondja. – A nejed valahogy kiszimatolta, és megkeresett engem.
Izgek-mozgok a széken, figyelem a környező asztalokat: vajon minket néznek-e, vajon kivehető-e, mi folyik itt; aztán a csoportba gyülekező pincéreket figyelem, hátha sikerül elkapni Zoli tekintetét, idehívnám, rendelnék valamit, nem tudom, mit, mondjuk még egy ásványvizet, egy pillanatra legalább elterelődne a szó erről a kínos témáról. Nincs szerencsém: Zoli nem lát. A szomszédaink meg persze hogy minket figyelnek.
– Ezt ő mondta neked, Rita?! És ezt higgyem el.
– Azt hiszel el, amit akarsz. Mindenesetre Anitának most írtam meg ezt a szép kis sztorit, még nincs egy hete.
– És föladtad?
– Persze hogy föl. Tudja csak meg, milyen alak a kedves barát. Egyébként nem hiszem, hogy túlságosan meglepi a hír, miután egyetlen szaros levelet se voltál képes írni neki a mai napig, csak sejt valamit. Egyszer se hívtad még föl, pedig a munkahelyedről…
– Nem tudok bentről telefonálni, kódos telefon van.
– Egyszer se fordult meg a fejedben, hogy meglátogasd, pedig miből állna neked. Ezeket mind elpanaszolta. – László arcán, ahogy mindezt kiadja magából, korántsem látszik a megkönnyebbülés. Sőt. Még csak most kezd igazán belelendülni.
Fölállok az asztaltól, és azzal a hihetetlenül ócska szöveggel köszönök el, hogy "én akkor nem is zavarnék tovább…" – hogy lehet ekkora baromságot mondani ilyen helyzetben! El se hiszem.
Azért örülök, hogy nem kell ott ülnöm, és hallgatnom a vitát. Te jó ég, micsoda vita! Micsoda gubancos történet!
*
Késő este föltárcsázom Lászlót, hogy megtudjam, mi volt.
Egy idős női hang szól bele: közli, hogy semmiféle László nem lakik ott, és reméli, nem is fog. Nincs több húszasom.
Másnap reggel, miután bevásárolok, újra megpróbálom. Ugyanaz az idős nő, ezúttal kicsit barátságosabb, de László nevű ember azóta sem lakik nála. Eszembe jut: biztos új száma van. Miért ne? Már legalább öt éve, hogy utoljára hívtam. Meg az is lehet, hogy elköltözött, bár azt talán említette volna.
Biztos megoldást választok: este megint elmegyek a koncertre.
Ma nem tapsolnak a tételek között.