Sándor Erzsi interjúi
– Baj van?
– Persze. Mivel?
– A humorérzékünkkel. Vagy mondjuk az enyémmel. Döbbenten ülök a képernyő előtt, miközben láthatóan engem onnan szórakoztatni akarnak. Sőt jókedvre deríteni.
– Miért, régebben nem ült döbbenten?
– De.
– Na látja. Huszonöt éve ismerem a Magyar Televíziót, de azóta ott nemigen készült mondjuk Nagy Endre nevével fémjelezhető úgynevezett kabaré. Mert azt hiányolja, ha jól értem?
– Olyasmit.
– A tévébe már réges-régen befészkelte magát egy csapat, és a mindenkori televíziós vezetéssel meggyőzték egymást, hogy könnyű, semmitmondó bohóságokat csináljanak.
– Abból nem lehet baj, tudom.
– Ugyan miféle veszélyt rejt a mélyen övön aluli anyósozás, vagy a kabarémúzeum? Mert ezt a kétfélét csinálták.
– A kabaré mint múzeum, az nem önellentmondás?
– Ráadásul egy kis kritikával körítve. Azt mondták: azért kell kabarémúzeum, mert ma nincsenek kabaristák, tehát vissza kell nyúlni a klasszikusokhoz. Csakhogy ebben a műfajban nincs múlt, csak jelen. Nagy Endre egyik konferanszát egykor úgy fejezte be, hogy: uraim, a kabarénak ezennel vége, a szünet után Salamon bohózata következik. Ami jó dolog, csak az égvilágon semmi köze a Nagy Endre-féle közéleti kabaréhoz.
– A televízióban való időnkénti feltűnéseik mégis mivel volt magyarázható?
– Az időnkénttel. Ha Sándor Györgyöt, Verebest, másokat beengedtek, egyszersmind megpróbálták rávenni őket, hogy olyasmit csináljanak, amitől senkinek nem lesz semmi baja.
– Ez a befészkelés annyira sikeres volt, hogy netán még most is azok vannak az MTV-ben, akiket huszonöt éve megismerhetett?
– Egyikük most éppen mellőzött televíziós szerepkörben arat sikereket az Új Színházban. Talán ha öt olyan mondatot jegyez az évtizedek alatt, amelyért elvileg fölhívhatták telefonon. Üldözték, nem? Mire gondolhatnék másra? Mert ő most mellőzött televíziós. Nem haragszom, ne nézzen így! Ezzel a humorral amúgy nincs semmi bajom. Az arányokkal van. Elpusztítottak maguk körül mindent.
– Jó, de jött a rend…
– …szerváltás, persze, és megérkeztek a multik. Elsősorban német területről hozták a műsorokat, és Németországban ez a műfaj jóval a közép-európai színvonal alatt van. Messze földön híresek a humorukról. Ráadásul nem akarják, hogy itt bárki is kitaláljon valamit. Megvannak a saját evergreenjeik, amelyekkel a világon mindenütt sikert aratnak. Most ezeket egymás után megvalósítják nálunk is. A home-videókat, a fejre eső gyerekeket. Akik, szerintem, Rio egyik sikátorában bérmunkában vállalják, gumibetonon. Mindegy. Tényleg a legprimitívebb humort hozzák be, ami csak létezik.
– De a keretjátékot nem hozzák, azt mégiscsak jegyzi valaki.
– Na jó, sok pénzzel nagyon sok embert meg lehet venni. Annyira, hogy már ne is akarjon semmit. Amíg akart, addig kirúgták, betiltották, most legalább megfizetik. Még blama sincs, mert nincs kiírva a neve.
– Reggelente a borotválkozásnál akadnak gondok.
– Magánügy. Ennél sokkal többeket érint az, hogy ezek a műsorok a közönséget hamisítják meg. Annál nincs szörnyűbb, mint amikor a közönség ül egy kabaréban, és csöndben van. Legfeljebb egy: amikor jobb akar lenni, mint a műsor. Amikor ovációban tör ki, állva tapsol minden érdemtelenségnek.
– A Rádió Kabarészínházában mindig van közönség, mindig nevet, és az mindig hallatszik is. Lát lényeges különbséget? Leszámítva, hogy a Rádióban nem látom a közönséget. De hallom.
– Amikor nyolcvanötben önálló lettem, az volt az első ténykedésem, hogy megszüntettem a bejövő tapsot. Miért kéne egy rádióban megtapsolni valakit azért, mert bejött? Ilyen alapon a Ferencsiket is meg kéne tapsolni, mialatt bekonferálják, és felteszik a lemezt. Én soha az életben nem csaltam. Volt, hogy vetítettem a közönségnek. De minden valódi volt. A vászon, a Sándor György a vásznon, a vele készült film és a közönség is. Sőt a közönség reakciói is. Teljesen értelmetlen ez a sok nevetés. Tökéletesen elveszti a funkcióját. Mert ugye ha bejön valaki, és azt mondja, hogy X. Y. okos, mire mindenki nevet, akkor nyilvánvaló…
– …hogy X. Y. hülye.
– Na látja. Ezt csinálta a Békeffy, amikor a Pódium Kabaréban széttárta a kezét, és azt mondta: Nahát! Mindenki röhögött, mert akkortájt derült ki, hogy Imrédy zsidó származású. A rendőrfogalmazó tehetetlen volt. Ezért van szüksége a kabarénak közönségre. Mert a kabaréban mindig finoman, elegánsan kell fogalmazni. Akkor a közönség nem ünnepli agyon a művészeket, nem nevet minden hülyeségen, és marad a műsorra is idő.
– Erről miért nem lehet televíziós csatornák fölött rendelkező, nagy tapasztalatú szakembereket meggyőzni? Még ha külföldiek is az istenadták?
– A Heti hetes szerintem igenis bizonyítéka annak, hogy másfajta hangot is meg lehet ütni. Ott igazi közönség van. Úgy is viselkedik. És nem megy felvétel után a pénztárba a honoráriumért, mint egyéb show-kban.
– Az előbb a kabaré finomságáról és eleganciájáról beszélt. Most meg a Heti hetesről. Még mindig egyről beszélünk?
– Hm. Vannak övön aluli poénok. De ha kétmillió fölötti nézőszámot akar a csatorna, mi nem csinálhatunk Tudósklubot vagy Mélyvizet.
– Ha kevesebb néző is elég lenne, lehetnének önök akár finomak és elegánsak is?
– Minek? A kabaré tenyeres-talpas műfaj. Durva és köznapi. Jó, egy kicsit sokat tocsogunk férfi-nő ügyekben, biztos lehetne kevesebbet. De ez egy üzleti vállalkozás, és ők nézettséget akarnak. A lényeg, hogy két durvaság között lehessen valami, amiért megéri csinálnom az egészet.
– Mekkora kompromisszumokat kell ezért kötnie?
– Semekkorát. Örülök, hogy sokan nézik. Ha gondolja, még szavalhatok egy kicsit arról, hogy a kabaré finom és elegáns, de tudomásul kéne vennünk, hogy az emberek nagy többsége igen műveletlen. Alacsony iskolázottságúak és kevéssé olvasottak. Viszont ők nézik a tévét. A kereskedelmi tévékben pedig azt szeretnék elérni, hogy mindenki mindig mindent megértsen. Igaz, én olyan műsort szeretek csinálni, ahol a Falugyűlés után bejön a Megyesi Gusztáv.
– A Heti hetesben Bajor és Váncsa. De miért mindig ők, illetve Önök? Mindenhol. Hol vannak azok a fiatalok, akik föltűntek a Humorfesztiválokon, és akik a Rádiókabarénak is bedolgozói? Ők miért nem lehetnek Heti hetes?
– Velük most baj van. Mert nagyon tehetségesek ugyan, csak fölszippantják őket a szappanoperákat és show-kat gyártó műhelyek. Azt sem igen tudják már, mit is akartak a szakmától egyáltalán. A rádiókabarés gázsi többszörösét kereshetik meg gagmanséggel.
– A Heti hetesben mennyit kellett változtatniuk a kezdeti éles, politikai hangon azok után, hogy tudható: leszóltak Önöknek?
– Nem attól politikai valami, hogy politikáról van benne szó. Egy közömbös hírre vágott grimasz veszedelmes tud lenni. Vagy egy kommentálás. A metanyelv a lényeg. Amellyel jól kifejezhető az országos lelkiállapot, hangulat, érzés, és nem az a lényeg, hogy szaftosan betöröljünk valakinek. Kell annál nagyobb politika, mint amikor a Gálvölgyi azt mondja: szeretem a focit!?
– Mintha itt már tartottunk volna.
– Igaz, de ezt, ugye, nem a kabarén akarná számon kérni.
– Rövid interjúra számítok. Megkérdezem, nézel-e tévét, mire azt mondod, hogy nem, és ezzel kész is.
– Nem nézem a tévét. Elég ránéznem.
– Mint a színház. Attól még beszélhetünk róla, hogy elalszol közben.
– Biztos, hogy nincs máshol dolgod?
– Mondjuk, nincs. Ha elmondod, hogy szerinted hová tűnt a humor a képernyőről.
– Miért a képernyőről. Az életünkből. Tudod, a kabaréhumor mindig a szellem embereié volt.
– Meddig?
– Inkább mettől? A kezdetektől.
– Mégis meddig? Meddig csinálták a humort a szellem emberei?
– Kínos kérdés, és utálom, ha egyenesbe kérdezel. Szóval akik egykoron a kabarét csinálták, nagyon jó újságírók voltak. Jó írók, költők, művészek. Így volt ez Párizsban, Berlinben, Münchenben. Berlinben például Max Reinhardt kezdte el a kabarét, mint afféle melléküzemágat. Moszkvában Sztanyiszlavszkijék a Művész Színházban. Pesten újságírók. Milyen érdekes, hogy manapság, amikor a humorügyi előadók hetente kitüntetik egymást hol gyűrűkkel, hol bonbonokkal, nem tudják, hogy Nagy Endrének – akire hivatkoznak – nem volt Bonbonier nevű kabaréja. Kondor Ernőnek volt. Nem vitás, Nagy Endre föllépett ott. Csak hát nem volt az övé.
– Egy humoristának, ha téved is, jól jön, ha nagy elődökhöz mérheti magát, legalább egy konyakosmeggyel.
– Ne tévedj! Ezek parodisták. Ha annak idején művelik a humort, az artista műfajhoz tartoztak volna. Akkor, amikor még tiszták voltak a műfajhatárok. A parodisták ismert embereket, madárhangokat utánoztak, vicceket mondtak. A szellem emberei meg előállították a humort. És ez így ment végestelen-végig.
– Amíg egyszer csak már nem.
– Hát igen. De azért a háború után, a Nyugatban indult Darvas Szilárd volt a humorista és Gádor Béla. Ez a nagyon finom hangú novellista. Ők konferáltak is. Emlékszem, Polka volt a címe annak a politikai rádiókabarénak, amelyben felléptek az ötvenes években. Hozzájuk csatlakozott az egykori sportújságíró Tabi László is. A Ludas Matyi főszerkesztője pedig egy század eleji pesti humorgyáros volt. Virtuóz költő, nagyszerű regényíró, tanulmányíró, szociálforradalmár, nemzetközi kém. Gábor Andor. Mellesleg egy sereg nyelvből fordított. Mindebből következően igen nagy szellemi teljesítmény volt az a humor, amelyet előállított.
– Igazad lehet. Ha ez mind a háború után volt, akkor tényleg lassan érkezünk meg oda, amikor már a humor nem egészen a szellem embereinek privilégiuma. Hiszen mindez az ötvenes években is működött.
– Hogyne. Nagyon magas művészi színvonalon formálták meg az ő fondor igazságukat. Képzeld el, hogy az ötvenes évek végén bemutatták a Katonában Gádor Béla Lyuk az életrajzon című darabját. Sinkovits mint a fiatal munkás, aki odamondogat a korrupt gyárigazgatónak. Csakhogy a pártcenzúra nem engedélyezte. Gádor erre – aki, mondtam, rendkívül szellemes ember volt – kihúzta az összes kifogásolt mondatot, és néma szerepet csinált belőle. Ily módon a darab főszereplője, a munkásosztály képviselője végig hallgat. Éppen az, aki tudja az igazságot. Gondolj bele, ez amellett, hogy szépen szimbolikus, nagyon szemtelen, pimasz és erős. Aztán az úgynevezett kádári konszolidációban Nemere csinált belőle egy tévéjátékot. Akkor derült ki, hogy a Gádor szatirikus színdarabja profetikus volt. Amiről azt hittük, túlzás, az szépen mind megvalósult. Az urak ledobták az állami trencskójukat, és alatta ott álltak készen, díszmagyarban.
– Ezt mind csak azért mesélted el, hogy értsem: milyen mélyenszántó és elemző humoristák voltak ezek. Értem. De mi történt aztán?
– Az, hogy nagy, komoly körültekintéssel szétverték a humort. Hosszú és kemény munka eredménye árán.
– Nyilván arra is lehetett számítani, hogy ezek az emberek egyszerűen meghalnak maguktól. Életkor, infarktus, ilyenek.
– Hát a Gádor azonnal szívrohamot kapott, amikor betiltották a következő darabját, a Tánczene nélkült. A fordulat nagyjából 1961-ben következett be. Amikor az április negyediki Népszabadságban váratlanul egy teljes kolumnát kapott Róna Tibor. Természetesen állami és pártmegfontolásokból. Róna Tibor később a Vidám Színpad igazgatója volt egy ideig, amíg csak el nem ment Angliába, ahol jelenleg is időzik. Azt hiszem, akkortájt a Balatoni Intézőbizottságnál dolgozott, és furcsa, maliciózus konferanszokat tudott írni. Ugye, az emberek kódolva olvastak újságot, ezért pontosan értették, hogy az az írás valaminek a kezdete avagy a vége. Próbálkozás, afféle fordulat, amit egy humoristával jeleztek. A hatvanas évek humorát Róna és Komlós János jelentették. Két értelmiségi. Ez a két kabaréigazgató egykoron a katonapolitikánál egy szobában dolgozott, két összetolt íróasztal két oldalán. Bájos, nem? Ebből is látszik, hogy ez kormánypárti humor volt. Bár mind a ketten megpróbáltak elmenni a falig. Őfelsége ellenzékei voltak.
– Vannak, akik ezt sohasem fogják megbocsátani nekik.
– Lehet. Az viszont elvitathatatlan, hogy Komlós egyik nagy fegyvertényét úgy hívják: Hofi Géza. Aki rendkívül tehetséges volt magától is, csak Komlós átpolitizálta. És Hofi a mai napig rendkívül politikaérzékeny. Mondhatni, citoyen humort képvisel. Igazi, rendes, becsületes ellenzéki. Mindig ellenzéki. Ha fordul a világ, akkor is.
– Biztosan nagyon meg kellene rendülnöm, de normálisan nem az a dolga a humornak, hogy ellenzéki legyen?
– De. Kormánypárti humor nincs. Ki tud azon röhögni, hogy éljen a király, és milyen szép. Hofi behozta a külváros népét a színpadra. A bunkóságot. De nem olyan élvezkedően, mint a Gugyerák. Hanem mint egy leleplezhető magatartást. Egy hábetlerizmust. Mindeközben a mondatok elharapása, a félig kimondott vagy csak elhintett igazságok komoly szellemi magasságokat sejtetnek. Ettől kezdve a lumpenproletár lett a kabaré főhőse a Hacsek és Sajó vagy a pesti polgár helyett. Ezzel együtt a kabaré megszűnt szűk polgári közönség élvezeti cikkévé lenni, és eltelevíziósodott. Milliók számára kellett ugyanazt jelentenie, hogy azonosulási lehetőséget teremtsen.
– És jönnek a könnyen érthető viccek jelenetekké dúsítva. A kabarétréfák.
– Azért azt tudtuk, hogy a Hofi volt a magasabb minőség. Az ember végigmosogatta a szilveszteri kabarét, majd amikor jött a Hofi, elcsöndesedtünk. Az esemény volt.
– Volt nekünk még egy, aki esemény számba ment. A Sándor…
– …György. Bizony nagy szellemi teljesítmény az övé. A színészetével, az emberi nyugtalanságával. Intellektuális, marginált bohóc volt. Annyira mulatságos, hogy néha sírni lehetett rajta. Patetikus volt. Nem vicc. Minden rendes, igazi, mély humorista nagy reformátor és világmegváltó egy személyben. Bohócsipkában.
– Csakhogy amíg a Hofi figuráját többkevesebb sikerrel lehetett másolni, a Sándor Györgyét nem.
– Nem véletlen, hogy akkortájt önállósultak a bunkoidok, és egyszersmind a humorérzékük elérte a lúdtalpbetétjük színvonalát. Jöttek a szóviccek, szótorzítások, a vég nélküli lumpenfigurák. Nem mondom, hogy ebbe nem ütött be egy-egy remeklés. Emlékszem például Katona Jani telefonos részeg monológjára. "Anyuszi", ugye? Csodálatos színészi teljesítmény volt. Mint ahogyan a kabaré nagy színészei mindig meg tudtak teremteni legalább egy olyan típust, akivel a közönség nagy része azonosulni tudott. Kicsit undorodtak tőle, de a szívükbe zárták.
– De ez volt a kevesebb. A többiekben győzött a lúdtalpbetét.
– Mert primérré lett a humor. Eldurvult, altestivé vált. Fiziológiai funkciókról beszélt. Trágár lett.
– Viszont így felelt meg legjobban annak a kritériumnak, amit a televízió akkor még állami tulajdonosai vártak tőle. Hogy milliókhoz szóljon, és mindenki számára ugyanazt jelentse. Ez kell a népnek. (Bocs, nem én mondom, mondják.)
– Újság és színházi tájakon van egy gyűlöletes jelszó: az olvasót és/vagy nézőt sohasem lehet eléggé alábecsülni. Az olvasó és/vagy a néző hülye. Ez, mint tudjuk, egyáltalán nem így van. Nem vitás, akadnak ugyanolyan hülye nézők, mint amilyen hülye kabarészerzők. Boldogan egymásra találnak, és hangadóvá válnak. De azért a humor talán mégiscsak és mindezek ellenére nagyon magas szellemi és társadalomkritikai teljesítmény.
– Akkor az, ami most a televízióból érkezik azzal az igénnyel, hogy nevetésre fakasszon, az micsoda?
– Nos, az a napi, pillanatnyi helyzet. Ilyen még talán soha nem volt. A munkaértekezletre eresztik be a nézőket. Amikor még nem született meg a szatirikus gondolat, nincs meg a vicc, nem teremtették meg a tipikus figurát. Mindezek helyett leülnek, és bemelegítenek a munkához. Előveszik az újságot, olvassák, az anyád, hű, erről az jut az eszembe, hogy, a jó anyjába… Durvaságokat beszélnek, és röhög az osztály. Hiszen bármely trágárságot és a miniszterelnök személyét összekapcsolni – út a tökéletes boldogsághoz. Nem? Kár, hogy nem humor, és nincs komikuma. Ezt lehet látni mostanában minden mennyiségben.
– Tedd hozzá gyorsan, hogy a televíziókban. Mert a hivatalossá tett nevettetés mellett kis mennyiségben, amely még nem káros az egészségre, főleg nem a gyermeki fejlődésre, hozzá lehet jutni máshoz is. Ha járkál az ember a városban, ráakad.
– Mint egykor Berlinben, Münchenben, Párizsban. Hiszen a kabaré a központi nagy művészetből kiszorult, mérges fiatal értelmiségieknek volt a megfelelő műfaja. Menj el a Szkénébe. Ott most van ilyen. Nincs más esélyünk. Csak a fiataloktól várhatjuk, hogy fölrobbantják ezt a beton vicctömeget.
– Nem lesznek soha hivatalosak, mert senki nem fog pénz fektetni beléjük. Kint maradnak a periférián.
– Ne nyafogjál, hanem kapcsolj át egy másik csatornára.
– Ott is ugyanaz megy.
– A piac látszólag csak a bóvlira vevő. De ez nem így van, majd meg fogod látni. Előbb-utóbb megveszik az igazán szellemes fiatalokat. Én hetente egyszer a fodrásznál ülök, ahol mindig ez a Boros meg a másik őrült dumál az ő rádiójukban. Látszólag ugyanazt csinálják, de mégsem. Mert fordítva jár az agyuk, és valamiféle igazi szellemiséget hoznak létre.
– Ezt te igaz lelkedre mondod? A Mozgó olvasói megköpdösnek és le fogják mondani az előfizetésüket, ha ez megjelenik.
– Igen, igen. A Galambos, a Lagzi Lajcsi is bűvöletes személyiség. Egészségesen jó humorú nagy figura. Lehetne valóban sztár, de nem ezért, amit most csinál.
– De ezt várják el tőle. Hogy kövér legyen, és egy kolbász jusson róla az eszembe. A Bochkorék meg válogatott tetűségeket találjanak ki. A Fábry beszélgessen, holott senkire sem kíváncsi önmagán kívül. Ráadásul őrá én is kíváncsi lennék.
– Mert ahogy mondtad, belekényszerítik őket a külföldi homokformába. De ami a fejükben van, az mégiscsak magyar történelmi és társadalmi termék. A nézők pedig azt szeretik bennük. A sok fényes televíziós glancot lekapirgálják róluk.
– Amíg van a nézőnek türelme hozzá, és vannak emlékei, amelyek még előhívódnak. Amitől a Koós még mindig az az édes fiú, a Borosnak meg még mindig ott lóg a gitár a nyakában.
– A történet igazi tragikuma azért majd a folyószámlájukon jelentkezik. Ez veszélyes műfaj. Akkor majd jönnek a fiatalok, és a nagyon mulatságos, mély bohócok. Meg kell várni, amíg létrejön a lázadás. Mert a közönség bizony föl fog lázadni. Egy szép napon, még nem tudjuk, hol, azt sem igen, mikor, de lesz majd egy olyan kabaré, ahová sorba fognak állni az emberek.
– Ha csak ránéztek a televízióra – feltételezve, hogy be van kapcsolva –, eldönthető-e, hogy vidám vagy komoly műsort adnak? Pusztán a stúdió nyújtotta látvány alapján.
Pálos: Annyira zavaros a műsorok képi világa, hogy nem is lehet eligazodni benne. Illetve a látványból következően a műsorok többsége iszonyatosan vidám. A televíziós dizájn hallatlanul pozitív Magyarországot sugall.
Czabán: Minden egyenesen: WOW!
Pálos: Mindenki nagyokat nevet, iszonyatosan bruhaházik. Ilyen értelemben nehéz megkülönböztetni egy hagyományos show-műsort, egy játékot és egy explicit vidám műsort. A kereskedelmi televíziók annyira erőltetik a színes látványvilágot, hogy még a hírműsor is csupa gumicukor. A műsorvezetők időnként nagyon vidámak, máskor bizony szomorúak. Belső katarzison mennek át egy híradó alatt. Az elején pokoli lehangoltak a sok drámától, ám a sporthírekre mindenki csupa kacaj. Üzenetük: hogy bizony, tovább kell élni. Nem beszélve az életről, amely megy tovább. Tessék, mindenki láthatja,ők is emberek, nekik is nehéz, de megpróbálják. És tényleg, mert már nevetnek is.
Czabán: És nyugodjunk meg, mert visszajönnek a reklám után.
– Ugyanakkor az MTV-ben esténként még mindig a Lánchidat látjuk elsötétedni. Jó lenne hinni, hogy ennek nincs különös üzenete. Nos, ha már látványban nem is különülnek el a vidámabbnál vidámabb műsorok egymástól, elkülönülnek-e üzenet szerint? Megkülönböztethető-e a közszolgálati és a kereskedelmi humor?
Pálos: Már annak is örülnék, ha lenne külön műsorkészítői attitűd. De iszonyatos a kavarodás. Ráadásul az elmúlt tíz év alatt – egyebek mellett – még folyamatosan önmeghatározási gondokkal is küzdött a közszolgálati média. Mostanában mintha a finanszírozásban és néhány műsorában a közszolgálatiság mellett döntött volna. Egyébként pedig konkurál a kereskedelmiekkel. Nem mintha fölkészült volna a versenyre.
Czabán: Ugyanabban a gazdasági környezetben mozognak, azonos a megélhetési logikájuk, és a legkisebb közös többszörös szintjét lövik be. Ez úgy körülbelül egy tizenkét éves gyerek szellemi színvonala. A gyerekeim imádják a Csííízt, a Bruhahát. A közszolgálatisággal azokban a sávokban takaróznak, amelyekben a reklámfelvevő képesség alacsony. Ily módon a közszolgálati műsorok akár monoszkóp helyett is adhatók volnának. Reggel hat és hét között. Délben.
– Feltételezhető, hogy valakik kiszámították a mi szellemi átlagunkat, és helyezték azt a tizenkét évesek szellemi szintjére, avagy a sok évtizedes hazai, otthoni rutinjukból indultak ki a tulajdonosok? Ez is csak egy ország Európában. Ráadásul keletre.
Czabán: Ez biztonsági játék. Elképzeltek egy ideális nézőt, a statisztikai átlag alapján. Ha összeadunk egy vidéki gazdálkodót és egy munkahelyét vesztett bányászt, majd elosztjuk egy gimnáziumi tanárral, körülbelül ez jön ki. Primér marketingstratégia. Akkor változik majd, ha differenciálódni fog a médiapiac. Ha majd a nem átlagos nézőt is megpróbálják kiszolgálni.
– Pénzkérdés. Lát-e a hirdető befektethető fantáziát a nem átlagos nézőben.
Pálos: Nem csak pénz kérdése. De mielőtt ebbe most nagyon belemásznánk, azt mondjátok meg inkább, hogy miféle humoros műsorokról beszélgetünk. Ezek nem humoros műsorok.
– Annak szánjákőket.
Pálos: A humor bonyolultabb dolog. Az világkép. Világnézet. Ezek pedig vicces műsorok. A seggrepacsi kulturális szintjén. A humor a beágyazott kultúrához kötődik. A humor forrása a kultúrában kialakult köznyelv. Lehet az népi vagy városi folklór, paraszti viccvilág. Jól elkülöníthető karakterek szükségeltetnek. A Kabos a harmincas években. Ő egy kicsit eltért a megszokott polgári modelltől, és ez feszültséget eredményezett. Ez volt a humor forrása. De ma az a nagyon vicces, és szándékosan mondom, hogy nem humoros, ha valaki két iszonyú fület fölragaszt a fejére. Ezzel azt kívánja jelezni, hogyő nem komoly. Semmi több. Emögött nincs semmiféle továbblépési lehetőség.
– Nektek nem úgy rémlik, hogy mondjuk húsz éve azért azok, akik ilyen típusú műsort készítettek, legalább nem csináltak úgy, mintha valóban tettek volna valamit? Az biztos, hogy nem autentikus Magyar Humorként hirdették magukat gigantposztereken.
Pálos: Konszenzus nélkül ez nem is menne. A média és a befogadó között lennie kell egy közös nyelvnek. Az adó és a befogadó értik egymást. Érzékelik egymás nyelvi finomságait.
– Ezek az emberek egyszer már beszéltek jobb színvonalon egy másik nyelvet.
Pálos: Csak közben megváltozott a média nyelve. Új struktúrák jöttek létre. Új elemek léptek be, amelyek nem voltak azelőtt. Ismeretlen volt a verseny fogalma. Ezek szétzúzták azt a régi konszenzust. Megváltozott a társadalom viszonya a médiához. Ha a nyolcvanas években hallottunk valamit a médiában, abból következtethettünk a politikai erőviszonyokra. Áthallások voltak, kódolt üzenetek. Működött a konszenzus.
Czabán: Nem beszélve róla, hogy az előző rendszer médiája népművelni is akart. Finoman emelni a szintet. Hozzátartozott az állami apa szerephez. Ez a tanáros funkció teljesen megszűnt, ma inkább alámennek mindennek. Igyekeznek mérhetetlenül kiszolgálni az összes primkó és alantas ösztönt. Vagy igényt.
– Ez már majdnem cenzúra. Ha fölé próbálna menni valaki, nem is engednék.
Czabán: Tényleg az. Azt mondanák: ez túl jó. Nagyon kártékonynak tartom a statisztikailag elképzelt nézőt. Mert, ugye, a célréteg az, aki vásárol. Akkor belőjük, hogy az milyen, mit csinál, mivel foglalkozik, hogy néz ki. Őt szem előtt tartva születnek a műsorok. Hozzá képest. Ne nézz így! Ez nem valami antikapitalista, romantikus duma, hogy le a reformokkal meg ilyenek. Ennek ez a funkciója. Ezen akkor fog továbblépni a kereskedelmi televízió, ha telítődik Kelet-Európa.
– Észre fogják venni?
Czabán: Muszáj lesz. Németországban a második, harmadik legnézettebb csatornák közszolgálatiak. A sematikus német családmodellt felmutató televíziókkal el fognak dugulni az emberek, és megjelenik majd az igényük az alternatívára. Ez rossz szó? Akkor a sémától eltérőre.
– Személyiségek nélkül nem fog menni. Lesznek? Mert most csak olyanok vannak, akikből gyorstalpalással gyártottak médiaszemélyiségeket. Ők erre megfelelnek. Másra nem biztos.
Czabán: Ez a rendszer azt kívánja, hogy minél több séma, sablon, modellezhető elem legyen benne. Ezért nem kellenek a személyiségek. Bárkiből felépítik egy hónap alatt. Énekes, humorista, showman előállítását rövid határidőre is vállalják. Malacfülek ragasztásával is. Vagy egér? Megfuttatják néhány címlapon, gigantposzteren, és kész.
Pálos: Ebben az időszakban nem is fontos a személyiség. Egy kialakult televíziózásban, mondjuk Franciaországban jelentése van annak, hogy melyik csatornához milyen név kötődik. Mi most nem tudjuk, mert a figurák állandóan vándorolnak. Lassan már mindenki volt mindenhol. Nem mondom szívesen, de türelmesnek kéne lennünk. Ki kell várnunk azt az időt, amikorra minden beáll.
– Jó, türelmesek leszünk. De mitől várható bármilyen elmozdulás?
Pálos: Ha a kereskedelmi csatornák megértenék azt, hogy az érdekeikkel nem ellentétes a minőségibb, színvonalasabb műsorszolgáltatás. Bár a világban eluralkodó tendenciák alapján mondhatom: erre nemigen szoktak kereskedelmi televíziók rámozdulni. Annál sokkal kényelmesebbek.
– Talán a közszolgálatitól kéne ezt elvárnunk.
Pálos: Ez lenne a másik út. Egy nagyon erős közszolgálati televízió – ha nem is a nézettség összes adatában – konkurens tudna lenni. Franciaország is centralizált ország, mint a miénk. Ott is nagyon jelentős állami pénz van a közszolgálati televízióban. Csak ott már pokolian erős konkurencia a kereskedelmi tévék számára. Hatása tetten érhető a kereskedelmi tévékben is.
Czabán: Nyilván a közszolgálatinak kellene ebbe a versenybe belehajítani a követ. (Bocs a képzavarért.)
– És ezzel vállalná a csökkent nézettséget?
Czabán: Igen. Egy állami finanszírozottságú jól működő intézmény vállaljon rizikót. Nem?
Pálos: Egy tőkeerős kereskedelmi is kitalálhatna magának hosszú távú imidzsépítést. Ha nem az azonnali üzletre törekedne. Csakhogy a mai nézettség a három hét múlva esedékes műsorokat befolyásolja. Ezért semmiféle hosszú távú stratégiájuk nincs.
Czabán: Viszont pontosan tükrözik a magyar gazdaság jelenlegi helyzetét. A vállalkozó-befektető sem száz évre épít imidzset, mint tette volna a múlt század elején egy kisiparos.
Pálos: Ez elsősorban nem pénz kérdése. Hanem annak a kérdése, hogy mennyire gondolkozol hosszú távra, gondolsz-e valamit egyáltalán, netán a statisztikák rabja vagy, és nem is építesz tudatosan imidzset. Szerintetek a két kereskedelmi tévé egyáltalán meg tudja különböztetni saját magát a másiktól?
– Akarja?
Pálos: Nem akarja. Nem is tudja. Hacsak az nem bizonyíték a halavány önmeghatározó kísérletre, hogy az RTL Klub bevállalt egy a mai magyar médiagyakorlatban egyedülálló vállalkozást. A Heti hetest. Amelyik egyrészt megfelel ezeknek a jókedvű, vicces elálló füleknek. Másrészt a nézők mégis belelátnak valamit. Feltételeznek a műsor mögött valami többet. Összekacsintást, politikai felhangot, ilyesmit. Most az legyen mindegy, hogy van-e mögötte vagy nincs. De a nézők szeretnék, ha lenne. Ezért hiszem, remélem, hogy azok a műsorok, amelyekben egymás fejére öntik a vizet – és még jó, ha csak azt –, el fognak tűnni a süllyesztőben. A nézők szeretnének valami gondolatfoszlányhoz jutni, és ezt előbb-utóbb a multiknak is meg kell érteniük. Jó, utóbb.
Czabán: Miért érdekes az, hogy gondolni akarsz valamire? Szörnyen konzervatív a beszélgetésünk alapállása. A televíziózás megaüzlet. Nem a kultúra vagy valamely ideológia mentén szerveződik, hanem a marketing mentén. Miért kéne bármire gondolni? Azt kell nézni, jól működik-e vagy nem. Ez nekünk nem rossz vagy jó, ez ilyen. Szomorú helyzet, hogy nincs más. Aminek meg másnak kéne lenni, az is ilyen. A néző azt kapja, amit érdemel. A média adekvát képet tükröz a társadalomról. Vegyük olybá, hogy a néző felelős azért, amit néz. Ha másra lesz igénye, majd mást fog kapni.
Pálos: Ha a néző nem lát alternatívát nem fog tudni választani.
Czabán: De fog tudni. Kikapcsolja a tévét.
– Nem hinném, hogy tévéfüggő. Igazán csak a közéletben betöltött szerepe miatt kértem meg, nézne már végig néhány vidámnak szánt műsort a különböző csatornákon. Nem győzök bocsánatot kérni. Magától ugye eszébe sem jutott volna?
– Nagyon régen nem láttam kabarét. Most kifejezetten maga miatt megnéztem egy Bruhahát, egy Kész átverést és egy Heti hetest.
– Komoly kiképzést kapott.
– Úgy is éreztem. Ha ennyi lenne a kiképzés első osztálya, a másodikra már nem mennék el. Iskolakerülő lennék. Kérem, én meg voltam hökkenve. A derűs humorhoz társadalmi alaphangulat kellene. Ha ez a hangulat túlságosan feszült vagy fenyegető, akkor virágzásba kezd a keserű humor. Ha semmilyen, akkor nincs min nevetni.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy a semmilyen társadalmi hangulat termeli ki a semmilyen humort?
– Nagyon is a semmilyenségről lenne szó. Igazán biztonságos demokráciának nem nevezném ezt a miénket, központosított államhatalomnak még nem mondanám. De mintha útban lenne afelé. Az emberek dezorientáltak. Az ürességnek nincs humora.
– Csinálnak neki.
– Ezért van az, hogy a döbbenettől alig tudok magával beszélgetni. Csak két napja múlt, hogy láttam Mikó Istvánt a ragasztott füleivel. Mondja meg nekem, ennek az igazán jó színésznek miért van szüksége erre? Egyáltalán kinek van szüksége erre?
– Talán a színész ebben a legkönnyebben megfejthető tényező. Neki pénzre van szüksége. De az általa megszemélyesített figura vajon kinek kell? Mi az üzenete? Ezért ülök itt magánál, hátha mond erre valamit. Vagy az egésznek nincsen semmiféle oka, egyszerű üzleti fogás? Tudom, hogy ezt szeretitek, akkor kapjátok meg. A nép azé, aki megműveli, és kész.
– Nézze, én leszoktam arról, hogy mögé nézzek a dolgoknak mint afféle igazi humán entellektüel. Ők hiszik azt, hogyha valaki pozícióban van, műsort szerkeszt vagy miniszter, sőt több, akkor mindjárt van is valami rejtett oka annak, hogy hülyeségeket csinál vagy beszél. Feltételezzük, hogy egy igazi mezei buta ember nem tud feljönni olyan magas pozícióba. Fel tud jönni. Nincs rejtett ok. Sem taktika, sem stratégia. Azt kell hinnem, hogy a műsor szerkesztői ezen röhögnek. Ez aző saját humoruk.
– Ezt azért nehezen tételezi föl az ember.
– Gondolja, hogy összeülnek és kiszámítják, mi az, ami már túl jó a népnek? Nem. Itt tartanak. A humornak azon az alapfokán, amelyből a serdülés beköszöntével ki szoktak keveredni. Nekik nem sikerült. Egy centire vannak a tortadobálástól.
– Hát ez az. Ha a haverom tizenkét éves gyereke röhög a tévé előtt felnőtteknek szánt műsorokon, azt kell hinnem, hogyő a célközönség. Rácsatlakoznak a reklámblokkok, és belőle nevelődik föl a jövő generáció tévéfüggő fogyasztója. A bruhaházó háziasszony a vízlágyítóval.
– A politikának van egy alapvető pszichés ártalma. Az, hogy paranoiddá teszi az embert. Ott is farkast kiált a bokorban, ahol csak Kovács bácsi végzi a szükségét. Tény, hogy mindkét esetben zörögnek az ágak. Nem tudom elképzelni, hogy ez megtervezett stratégia lenne. Attól tartok, hogy egyszerűen a megrendelő ezt rendeli. Mert tetszik neki. Nézi a Mikót, és fogja a hasát. Miközben ennek semmi köze a humorhoz.
– Mert ezek viccek.
– Rossz viccek. Hosszan, unalmasan, rosszul eljátszva. Az hagyján, hogy unatkozom, de bosszankodom is. Akkor arra gondoltam, hogy még semmi sincs veszve, mert ez volt a közszolgálat. Lássuk a kereskedelmet. Jöjjön a Kész átverés.
– Jött.
– Először is azt hiszem, hogy minden előre le van paklizva, és mindenki a kiosztott szerepének megfelelően viselkedik. Ha nem így van, akkor az piszok, gonosz játék. Nem találok benne semmi mulatságosat. Amit meg végképpen nem értek, azok a szereplők. Akik ehhez az egészhez jó képet vágnak. Ahelyett, hogy a francba küldenék el az egész stábot. De gondoltam, nincs veszve még semmi, mert jön a Heti hetes.
– Jött.
– Láttam, amikor indult, hát mérhetetlenül leromlott. Egymást szórakoztatják. Talán a beolvasott hírek sem elég húzósak. Talán a műsor sem vállalja fel a teljes oppozíciót. Anélkül pedig nem születik humor. Végül pedig azt gondolom, az a legnagyobb baj, hogy szeretjükőket. Egy darabig még tartja magát a műsor pusztán abból is, hogy mi jónak akarjukőket látni. Rájuk vetítjük. Ők pedig nem szánják el magukat, hogy egy igazi, maró, szellemes műsort csináljanak. Holott lenne mit kinevetni. Úgy látszik, a tulajdonosok rosszul lövik be az igényt. Azt is megmondom magának, miért. Tamás Gáspár Miklós szerint az, amit európai kultúrának hívtak, azt a kelet-európai, egykori szocialista országokőrizték meg, és nem a nyugatiak. Nem is nagyon volt másőriznivalónk. A tévedés abban áll, hogy egy német vagy amerikai autómárka-kereskedő kultúrája nem nevezhető európai kultúrának.
– Ha ez az egész nem politikai manőver, mert ugye azt mondta, hogy nem kéne belelátni olyat, ami nincs benne, akkor marad a színtiszta nyereségvágy. Náluk ez bejött, egyelőre nálunk is. Ha majd esik a nézettség, módosítanak a stratégián.
– Így van ez, sőt be is jön nekik. Még csak módosítaniuk sem kell. Elvégre ízlésrombolás is van a világon. Nálunk ez igen korán megkezdődik. A közönséget nevelni kell. Aki hosszú időn át nem lát mást, csak elnyújtott villámtréfákat ragasztott fülekkel, az el fogja hinni, hogy ez a humor.
– Látja, pedig az előbb azt mondta, ne sejtsek ott koncepciót, manipulációt, ahol csak ízléstelenség van. Hívhatjuk akárminek, közönségnevelés folyik.
– Mondja, kinek van ennyi esze, hogy ezt így megtervezze?
– Működik ez magától. Miért gondolnák, hogy a müncheni autómárka-kereskedőnek mást kell adni, mint a pestinek? Az a kis különbség pedig idővel elhalványodik. Mikorra a mostani gyerekek belenőnek a folytonosan érkező televíziós kultúrába és színvonalba. Ha megbízhatóan mindig ugyanazt fogják kapni, ugyanazt is fogják várni. Az állandóság nagy mákony.
Tudja, hol van magának igaza. A politikának nem célja egyéniségeket nevelni. Öntörvényű személyiségeket. Az ugyanis normális körülmények között nem paríroz neki. De tudja, ez a pénz… A Mammon Isten fergeteges uralma. Először megdöbbentett, aztán felbosszantott. Majd végiggondoltam, hogy olyan helyzet alakult ki nálunk, amelyben az élet egyetlen biztonságát a pénz nyújtja. Nincs más biztonsági faktorunk. Kulturálisan, tudományosan, művészetileg jelentős emberek elviselhetetlen kompromisszumokat kötnek a pénzért. És tudja, mit? Már nem is veszem rossz néven. Ezért hát be kell fognom a pofámat. Ha Magyarországon valaki hullani kezd, akkor végigzuhan. Nincs kéz, amely megállítsa ezt a zuhanást. Ettől szorongunk, és megnő a kompromisszumkészségünk. Akkor pedig bármit meg lehet csinálni. Látja, nem akartam paranoid lenni, miközben tényleg belesétálok a maga utcájába. És nem tartom kizártnak, hogy ebben több tudatos manipuláció van, mint amennyit szerettem volna feltételezni. Ezek bizony tartós hatású dolgok. Nagyon nehéz egy ízlésbeli vagy morális lecsúszásból visszajönni. És a morálisan lecsúszott ember bármire hajlandó. Tudja, élt a második világháború végén Sopronban egy pasi. Hivatásos feljelentő. Csendőröknek, SS-nek, Gestapónak, válogatás nélkül dolgozott. Aztán amikor közeledtek az oroszok, és mindenki pakolt, akinek vaj volt a fején, ez a pasi csak ült nyugodtan, hosszú lábait elnyújtva, és bagózott. "Maga nem fél, a maga múltjával? – mondták neki. – Mindjárt itt vannak az oroszok!" "Nem baj, csak legyenek – mondta a pasi mélységes mély önismerettel –, szar emberre mindig szükség van." Ennek a kis tanmesének azért volna egy apró tanulsága a mindenkori kormányzat részére. A megpuhított, karakterében lezüllött ember a bajban nem jó szövetséges. Ha nem szalad el, akkor bárhová átpártol. Az is lehet, hogy még találkozni fogunk vele.
Pálos György operatőr, filmrendező, Czabán György filmrendező – Közgáz Vizuális Brigád, Tilos Rádió.