Nem tudok elszakadni alapmesterségemtől, a látvány kritikai megközelítésétől. De amikor újra kezembe került Brenner György 1992-ben rajzolt karikatúrája, melynek címe A turul háza, ezt a "nem tudást" egyszeriben előnyként éltem át. Ezt a rajzot választottam tehát népdalküszöbnek, vagy témánkhoz inkább illeszkedő kifejezéssel a szimbólumhasználat szimbólumának.
A képmezőt kettévágva, a horizontot mintegy teljesen eltorlaszolva a kompozíción a Parlament korrektül megrajzolt tömbje uralkodik. A szuronyosan csipkézett kupolájáról Karel şapeknek talán nem véletlenül jutott eszébe a csendőrsisak, és Hans Magnus Enzensbergernek egy olyan nemzeti és aránytévesztésben szenvedő "digest", amely képtelen eldönteni, hogy mire hasonlítson inkább, a windsori kastélyra vagy a római Szent Péter-bazilikára. Az eget népvándorláskori ornamentikából ismerős jelvénymadarak borítják. Röpülő szimbólumok. Modelljei, azt hiszem, a rakamazi hajfonatkorongról származnak. A főcselekmény az előtérben játszódik, mégpedig egy aszimmetrikus erőviszonyokon alapuló konfliktus formájában. Fürge, egyenforma lovasok nyilaznak hátrafelé. Stílusuk a nagyszentmiklósi kincsre, beállításuk Beck Ö. Fülöp szittya harcosára emlékeztet. Akikre céloznak, azok nem hasonlítanak senkire, alakzatba se tömörülnek, csak rendetlenül menekülnek kifelé a képmezőből, ahogy már ez a fegyelmezetlen civil lakosságra mindig is jellemző. Az aszimmetriában az a legföltűnőbb, hogy az egyik térfélen jelképek, a másikon defenzív helyzetbe hozott hús-vér emberek szoronganak. A fölborult egyensúlyt annak a pár bajuszos alaknak lenne dolga helyreállítani, akik kifelé igyekeznek a cifraságok palotájából, igaz, mindezt a szimbólumos szittya térfelen teszik. Nyilván az egyensúlyteremtésnek lenne az eszköze a trikolór, e furcsa szendvicsemberek ruhája, de szándékukkal magukra maradnak. Nincs kinek ajánlani a Tisztelt Ház termékét. A lakosság egyre csak menekül. A mű szándékosan hagyja homályban a kérdést, hogy kiktől is menekül inkább a tömeg. A szimbólumoknak álcázott militáns seregtől, esetleg a milíciává stilizált szimbólumoktól, vagy azoktól, akik a nyílzápor védőernyőjében bízva megkísérlik a "tömegekkel felvenni a kapcsolatot". A lényeg szempontjából mindegy is. Menekülnek.
Ami ebben a műben torokszorítóan aktuális, az a szimbólumok és “nem szimbólumok” együttes jelenléte, a militáns légkör és a parlamenti háttér.
Ami ebben a műben viszont még torokszorítóbb, hogy a veszélyes anakronizmusoknak e humoros interpretációja mintha ma nem lenne anyagszerű. Mert ma már nem erről van szó, ma már nem így néz ki a pálya, és nem ilyen a tét. Nemcsak Brenner György halt meg, e szakma talán legkiválóbb hazai művelője. Meghalt az a szellem is, amely a föltámasztott és fegyverként használt szimbólumokkal szemben a józan ész tükrét úgy tárhatta a dolgok elébe, hogy attól a dolgok minéműsége megszégyenülve lelepleződjék. Akkor le is lepleződött. Az 1990 és 1994 közötti kormányzati stratégia kimúlása nem utolsósorban az anakronisztikus szimbólumhasználaton, a nyomába lépő kommunikációképtelenségen és a kínálat vételére nem fogékony civil társadalmon is múlt. A kultusz és a realitás diszkrepanciája végül is látványos bukáshoz vezetett.
De a lövöldözésen és a menekülésen kívül miért nem alakulhatott ki másféle kapcsolat a "szittyák" és a "lakosság" között? Az események fényében utólag mindez érthető. Az első szabadon választott kormányzati ciklus szimbólumkoncepciója mögött a hagyományteremtés különös igyekezete húzódott. Ráadásul olyan hagyományok újrateremtéséé vagy föltámasztásáé (pl. Vitézi Szék, Szent György lovagrend, Szent István-napi körmenet), amelyek nem tudták izgalomba hozni sem az eredeti tőkefelhalmozásban érdekelt gyorsított mobilizációra berendezkedett és gyorsan globalizálódó régi-új elitet, sem a szavazati szempontból sorsdöntő mennyiségű romló életszínvonalú széles rétegeket. E széles rétegek nosztalgiahazája ekkor még a Kádár-korszak volt, azaz politikai, esztétikai és ízlésbeli szocializációja szervesen kapcsolódott a legvidámabb barakk élhetővé stilizált díszlet- és szimbólumvilágához. Nálunk – legalábbis a konszolidáció után – nem függött az éttermekben a párt első titkárának a fényképe. Nálunk fölszámolták a közhivatalokban és még a leglojálisabb magánlakásokban is az úgynevezett szent sarkokat, azaz a Szabadság-szobrokból és fakultatív relikviákból szervezett kultuszszegleteket. Nálunk észrevétlenül, szinte kacsintásos alapon maguktól ritkultak a középületek homlokzatán a vörös csillagok. Egyik nap még rajta volt a Magyar Nemzeti Múzeumon, a gödöllői Agrártudományi Egyetemen, a Kálvin téri tűzfalon, aztán festés-tatarozás után rendre elfelejtődött visszatételük. A hatalom szimbólumokban tetten érhető megjelenése programszerűen és az MSZMP hallgatólagos beleegyezésével minimalizálódott. A puha diktatúra többek között ettől volt puha, a Magyar Népköztársaság polgárainak komfortérzése, sőt büszkesége azáltal is erősödött, hogy mindez nincs így Dunaszerdahelyen, Aradon, Ungváron. Berlinről és Moszkváról nem is beszélve.
Akárhogy is, a hatalmi szimbólumok iránti ellenszenvre az ország népe erősen ráhangolódott. És ez az ellenszenv ekkor még, hangsúlyoznám, ekkor még nem volt megszüntethető más ideológia és olyan nemzeti, faji vagy sovén alapon szerveződő jelképrendszer által, amelynek elfogadásához sem érdek, sem érzelem nem fűződött. Az elfogadáshoz ellenérdek fűződött: a fundamentalista típusú jelképrendszer ugyanis veszélyesen különbözött a nyugati életforma ekkor még, hangsúlyoznám, ekkor még nagy reményekkel várt stílusától. Csakis így érthető, hogy a "székelykapu hívei" miért szenvedtek vereséget, azazhogy miért nem sikerült eltávolítaniuk a nekik nem tetsző Jovánovics-féle emlékművet a 301-es parcellából. Hogy a “nemzeti nagylét nagy temetőjének" Szervátiusz-féle terve miért dőlt dugába. Hogy a várba képzelt kormányzati negyed terve miért örvendhetett közutálatnak és minősült hatalmi túlkapásnak. Valamint hogy a náci beszédre szakosodott újságok a határrevíziót célzó sokszorosított térképekkel együtt ekkor még, hangsúlyozom, ekkor még miért mozogtak viszonylag kis körben, és hogy a csöndes tudomásul nem vétel mint kezelési mód – lásd Kis János nagy visszhangot kiváltó írását – miért látszott rentábilisnak nemcsak a liberális, de a baloldalon is. S végül, de nem utolsósorban, hogy az akkori kormánypárt kommunikatív stílusa a régi-új szimbólumok használatával együtt igen széles körben miért válthatott ki tömegeket mozgósító tüntetéseket, leginkább a demokratikus Charta mozgalmát. Azt a Chartát, ami legjobb emlékezetem szerint mindössze három "tematizálható" szimbólummal rendelkezett. A gyertyával, a tiltakozás kék szalagjával és Jancsó Miklós esernyőjével.
A második ciklus hivatalos kultusz- és szimbólumfelelősei – mint köztudott – a szabad demokraták lettek. Ha az ország lakossági hangulatának alapélménye volt a leben und leben lassen-mentalitáshoz illeszkedő "minél kevesebb szimbólumot" elv, a liberális értelmiség aztán végképp érzéketlen maradt a hagyományteremtés gyanúsan kétértelmű jelképei iránt. Igaz lenne az a vád, amelyet nép-nemzeti oldalról annyiszor emlegetnek velük kapcsolatban? A rend kedvéért idézzünk e vádakból egyet szó szerint, mondjuk, szinte találomra, például a politológus Fritz Tamásét: "az SZDSZ a kozmopolita oldalra helyezte magát, s aki ebben nem követte, arra szórta és azóta is szórja átkait".
Az emlékanyag nem egészen erről szól. Az SZDSZ kultuszkormányzatainak helyzetbe hozott és preferált káderállománya az “antiglobális”, “nemzeti” frazeológiával alig foglalkozott. Sem pró, sem kontra. Nem foglalkozott azon egyszerű oknál fogva, hogy szimbólumokban is gondolkodó, holdudvarához tartozó nagy művészegyéniségeinek szocializációja ha nem is az antikommunizmusra, de mindenképpen az antipártállamra volt kondicionálva. Egy-két példa, tényleg csak mutatóban azon művészi produkciók köréből, amelyek e korszak, azaz 1994/98 előtt születtek, szimbólumokká, kultuszkönyvvé, filmekké, műalkotásokká váltak, s voltaképpen liberális oldalról csak ezek váltak, válhattak szimbólumokká. Esterházy Péter önkényuralmat megtestesítő Fuharosokja. Haraszty István Agyágyúja. Gazdag Gyula Bástyasétánya. Kornis Mihály Körmagyarja. Forgács Péter kockakő-kitüntetései. Rajk–Bachman krómacélból vágott lukas zászlója. Szentjóby Tamás beburkolt Szabadság-szobra. Az az igazság, hogy a hazai liberális elit – minden ösztöndíj, nyelvtudás, külföldi kapcsolat mellett és ellenére – mélyen hazai volt. Hazai, amennyiben hazai rendszerkritikában gondolkodott. De csak egyetlen rendszer kritikájában. A haza tradicionális jelképe, igaz, nem mozgatta meg különösebben fantáziáját. De a nagy világkihívás, a kapitalizmus, a pénz, a fogyasztás világa sem igazán. Talán még a kommunikációs forradalom érintette meg leginkább, mindenesetre erre utal a Sulinet-program jól kezelt nyilvánossága a szimbolizáció szférájában, vagy a György Péter által megálmodott szép új ketyerevilág fölstilizálása. Ha elfogadjuk a szimbólum azon meghatározását, miszerint "A jelképek vállalásával a közösséghez, csoporthoz tartozásunkat hangsúlyozzuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez", akkor a mi liberálisaink kultúrájából, egész élményvilágából, nyelvhasználatából az következett, hogy az antikádárista szimbólumokra legyenek fogékonyak, s ez teremtse meg valódi csoportkohéziójukat. Ellenségképük sajnos mélyen és menthetetlenül fixálódott. Ők még akkor is a halott tovább növő körmét nyesegették, amikor mögöttük eleven harcosok méregbe mártott karmokkal indultak új csatákra. A közlésképtelenség pszichodrámája szinte kódolva volt abban a periódusban, amikor a kormánytöbbség szocializációja ezzel éppen ellentétes volt.
Illetve rosszul mondom. Még ellentétes sem volt. Egyszerűen nem volt. A képernyő, a szó ideológiai értelmében, szünetjelet sugárzott. Csak pragmatizmus és ideológiai közöny jellemezte volna a MSZP szimbólumpolitikáját? Vagy az "aki nincs ellenünk, az velünk van" idülten anakronisztikus életérzésének jegyében mulasztotta el például a millecentenárium stílusos megünneplését vagy például 1848 évfordulójának tisztességes látványtervét? Vagy két betűszónak, az EU-nak és a NATO-nak csökönyös ismétlésével gondolta letudni a szimbolizálandó világot mint kötelező penzumot? Vagy a lakossági fórumokon kedélyeskedő pártvezérnek, a kádárizmus e posztmodern operettprodukciójának kellett volna szimbólumpótló feladatot ellátnia? Horn Gyula volt a mi szimbólumunk, semmi más? Olyan kérdések ezek, amelyekkel az MSZP sem akkor, sem később nem nézett igazán szembe. Régen volt, igaz se volt? Vagy hogy most ezek a kérdések már nem kérdések? Úgy gondolom, hogy nem véletlenül írt az új hatalomról Lengyel László Fortinbras címmel kulcspamfletet. Fortinbras megérthetetlen, ha nem tudjuk, ki volt Claudius, Polonius, Horatio. Hamletről nem is beszélve.
Volt egyszer a narancs mint szimbólum. Sikerültebb mű volt, mint a tulipános szűrmotívum, mint a marhabilloghoz hasonlatos oválba illesztett kalász, mint a bizánci merevségű szúrós szirmú szegfű, mint a Rótnak, a Weissnek és a Grünnek csúfolt három szabad madár. A narancs-játék bejött. Utoljára talán akkor, amikor az egyik jeles országgyűlési alkalomból valamennyi képviselő a padján talált egyet mint kedves figyelmességet, szorongásoldó vitamint az akkori kormánypártok gyomorra ártalmas időszerűtlenül zsíros kosztját ellensúlyozandó. És először akkor nem jött be, amikor az 1994-es választási kampányban egy-egy végtelen szántóföld közepén, mint valamely márkájától elszabadult üdítőitalreklám hihetetlen agresszivitással hirdette a rája bízott értelmetlenné üresedett szlogent.
A narancskorszak végét, az egészséges vidéki magyar gyerekekre lecserélt gyümölcs PR-stratégiáját sokan elemezték Kéri Lászlótól Szalai Erzsébetig. A politikaváltás hardverjének megfigyelése talán el is terelte a részletekről, a hangulatról, a jelképiségről, mondhatni a szoftverről a figyelmet. Pedig Deutsch Tamásnak, a "prágai győzőnek", ennek a par excellence orange-boynak a nyilvános megalázása már-már szimbolikus üzenetet is hordozott a társadalom számára. A narancsból akár lekvárt is lehet csinálni. A szimbólumok, sőt az egész szimbolikus szféra lecserélhető, az új funkcióhoz nagyszerűen és különösebb gond nélkül alkalmazható.
Kísért az analógia: az MSZP–SZDSZ-koalícióban az előbbi diktált, az utóbbi fazonírozott. A Fidesz–MDF-koalícióban – mert hát szimbolizáció vonatkozásában a kisgazdák mégiscsak kevésbé jöhetnek szóba – az előbbi diktál, és az utóbbi lesz az aedilis, az ünnepi reprezentáció kidolgozója. Ez az analógia azonban csak a felszínen igaz. Az MDF nincs abban a helyzetben, mint öt évvel ezelőtt az SZDSZ, hogy saját kultúráját – akár a nagyobbik kormánypárt rosszallásától kísérve – szuverénül terjeszthesse. Hacsak – és itt szeretnék hivatkozni Szabó Miklós egyik kedvenc gondolatára –, hacsak a Fidesz nem bújik bele az MDF bőrébe, ráadásul a MIÉP-kiválás előtti MDF bőrébe, s nem lesi el a technikákból mindazt, ami az offenzív hatalomgyakorláshoz oly nélkülözhetetlen, és a hajdani bukás ellenére mégiscsak újrahasznosítható.
Hasznosítható már csak azért is, mert a választókorú lakosság szocializációs összetétele és élményanyaga időközben nagyot változott. Ahogy egy jobbközép helyzetű irodalomtörténész, Gróh Gáspár fogalmazta: 1994-ben az MDF azért bukott el, mert az urnák előtt Kádár népe jelent meg. 1998-ban pedig az MSZP azért veszített, mert az urnáknál már nem Kádár népe jelent meg. Következésképpen az egykor diszkvalifikálódott jelképrendszer szilenciuma lejárt, narancsot helyettesítő szerepre éppen alkalmassá pácolódott.
Ekkora stílusváltásra, pontosabban szimbólumváltásra a legújabb korból azért én csak egyetlen példát ismerek. A modernizáció bűvöletében élő, a hatalomra még csak készülődő és semmiféle radikalizmustól nem visszariadó Mussolini "győző jele" a futurista dinamika volt, az autók, repülők, fegyverek s legfőképpen a zúgó propellerek… A Rómában berendezkedő és a hatalmat totalizáló Mussolini ezzel a propellerszimbolizációval már nem tudott volna a közszféra szereplői között mesterséges kohéziót teremteni, mert a hangulati üzenet a radikalizmus eszkalációjáról szólt volna, és rengeteg bizonytalansági csapda esélyét rejtette volna magában. Új csoporttudatra, új ideálképre, új ellenségképre volt tehát szüksége. Aző Novecentójának a dux nagyságára, a birodalmi öntudatra és a múltra kellett épülnie. Rekonstruált császárfórumokra, másolati múzeumokra, középületek falán márványintarziából megoldott traianusi határokkal körvonalazott impériumra. S mellette "nemzetmumusokra", barbár abesszinokra, az európaiságot veszélyeztető albán hordákra, vérbajosan enervált nemzetvesztő franciákra és angolokra. Azaz új dichotómiára. A jók oldalán a tiszta olaszokra, a rosszak oldalán amalgámmá összegyúrt mindenki másra. Az így nyert manicheus módra megszervezett és újklasszicista stílusban előadott jelképiség úgy hasonlított az avantgárd közelmúlthoz, mint a császári diadalmenet a futurista akcióhoz. A lecserélés persze időbe kerül. Egy új szimbólumrendszer bevezetése, általánossá tétele, normatívájának kidolgozása sokkal komplikáltabb, mint egy új adónem bevezetése. A kör kerületénél kezdem, innen haladok az epicentrum felé.
Referenciaanyagom bázisát az elmúlt negyedév jobboldali sajtója alapozta, pontosabban a jobboldal két széle. A jobb baloldala, tehát a Magyar Nemzet, illetve a jobb garantált jobboldala, azaz a Magyar Fórum. A különbség természetesen nagy. Hangvételben, cikkminőségben, műveltségben. Hogy világkép dolgában is, az eldöntendő. Alábbiakban három kérdéssel foglalkoznék.
Az első témakör az országimázsról szól, mert ez különösen nagy teret kapott a tavaly decemberben megrendezett Nemzetkép című konferenciához kapcsolódó reflexiók miatt. Az országimázs középpontjába természetesen Magyarország szimbolikus külföldi jelenléte szokott kerülni, a tárgyidőszakban leginkább elsősorban Frankfurt. (A brüsszeli Europalia kevésbé, több és messzire vezető ok miatt.) Azaz szereplésünk a nemzetközi könyvvásáron, ahol Magyarország díszvendég lehetett. Ismeretes, hogy az előkészítés éveket vett igénybe, tehát a jelenlegi kultuszkormányzat az ország szimbolizációjával kapcsolatban – és a túl látványos botrányt elkerülendő – csak mérsékelten avatkozhatott bele a végleges megoldásba. Inkább a külsőségeken módosított, és lényegében hagyta leketyegni, amit az elődök alkottak. A Magyar Fórum a rendezvény kritikáját igen markánsan oldotta meg – mint emlékezetes –, és akkora pusztítást okozott a külföldnek szánt nemzetképünk tükrén, mint a cián a Tiszában. A Fórum ugyanis a résztvevők listáján szereplő nevek egy részét kurziválta, azaz a számukra nem magyar eredetűeket tipográfiailag kiemelte, így oldva meg az előző kultuszkormányzat judeo-bolsevik-liberális elkötelezettségének illusztrációját. A kurzív azóta szimbólum lett, és a majdnem kódolatlan náci-beszéd iskolapéldájává vált.
Áll ezzel szemben és e témában a Magyar Nemzet szimbólumokat rejtő szuperkódja, például Pröhle Gergely interpretációjában. "Azt tudomásul kell venni, hogy a nyugat-európai, így a német értelmiség jelentős része, nyilván hatvannyolcas… nosztalgia okán, baloldali. Ha ezt nem vesszük tudomásul, saját esélyeinket rontottuk volna." Az államtitkári szöveget szimbólumszempontból én így fordítanám magyarról magyarra: sajnos, kedves jobboldali jobboldal, nem mi tehetünk a rossz arányokról. Nem mi akartuk Kertészt, Nádast, Dalost, de történelmileg így alakult. Majd csak elmúlik az a "hatvannyolcas" nosztalgia, és akkor nem lesz akadálya újabb, garantáltan kurziválhatatlan listák kibocsátásának, türelem.
Más. Decemberben megalakult az Országimázsközpont. Vezetője Tóth István Zoltán kifejtette a Nemzetben, hogy "találni szeretnénk az országgal kapcsolatban olyan pozitív tulajdonságokat, amelyek segítik elhelyezni hazánkat az EU-n belül, ugyanakkor meg is különbözteti a világ többi államától". Megint csak fordítanám: jelenleg nincs pozitív nemzetképünk, tehát találni, kitalálni kell ilyet. Tekinthetjük ezt akár a hagyományteremtés archaikusan MDF-es eufemizmusának is.
Országimázs ügyben a Fórumnak e tárgykörben viszont nem volt javaslata, mivel a nemzethalálról alkotott víziója oly totálisnak mutatkozott, hogy nem látta értelmét a részletekben elmerülni “Országképünk változóban van – írta Szentmihályi Szabó Péter. – Eltűnik a csikós, a gulyás, a kulacs, a fokos, marad az immár világörökségnek nyilvánított puszta – télen", következésképpen "Nálunk lehet majd a legtöbb szektát, a legolcsóbb kábítószert és a legfinomabb hamburgert kapni." Magánhasználatú fordításomban ez pedig így hangzik: Sajnos, kedves mérsékelt jobboldal, EU-ékkal nem lehet kukoricázni, és a globalizmussal semmilyen formában nem lehet kiegyezni. Majd ti is meglátjátok, amikor bedarálnak bennünket az amerikai fasírtba.
A második téma a művészethez szorosabban kapcsolódó szimbolizációt és reprezentációt, voltaképpen a vizualizált emblémák világát érinti. A Magyar Nemzet úgy kötelezte el magát az emelt szintű pompa jelvényekben megtestesülő ideája mellett, hogy legalább verbálisan igyekezett az ellentéteket tompítani. Ha előfordult olyan eset – mert előfordult –, hogy két ideológia és két szimbolizáció egy légtérben véletlenül találkozott, a konfliktust még feloldotta iróniával, nekem nem tetszővel, de azért mégiscsak némi stiláris leleménnyel. Kristóf Attila tehát merő álságból megértőnek tettette magát a FIB Palme-házbeli megalakuló ülésének látványbakijával kapcsolatban, ahol a szónok hátterében olyan szakrális tematikájú gobelin volt látható, amiért is utólag a "hírbe hozott" alkotó nyilvánosan tiltakozott. "Hiába, a kereszt-anyaság jó jelkép" – írta, ily módon érzékeltetve, hogy a baloldalnak emblémaügyben komoly gondjai lehetnek, s helyesen jár el, ha hites helyekről lopkod.
Ez a békés egymás mellett élés persze aszimmetrikus, kivételes és egyszeri dolog volt. A fordítottjára sosincs példa. Legalábbis erre utaltak a Magyar Fórum emblémaszimbólumokkal kapcsolatos – nem is kevés számú – állásfoglalásai, publikációi, reklámjai. Azaz náluk szabad olyan T-shirt terméket sorozatosan hirdetni, amelyen nemcsak a Kárpátokon találkozunk jelszó olvasható az előoldalon, de a hátoldalon a gyengébbek kedvéért olyan Igazságot Magyarországnak felirat is, amely precízen leírja: "Minimum, amit követelünk, az 1941-es határokat és Lajtabánságot vissza”. De a Fórum szerint nem szabad megtűrni a szovjet katonai emlékmű semmilyen formáját mint a felemásra sikeredett magyar rendszerváltás bizonyítékát. A Fórumban szabad olyan sokszorosított térképet propagálni, amelyen Nagy-Magyarország méreteit legföljebb ha Nagy Lajos láthatta ilyennek, messze túltéve például a szintén nem kis étvágyról tanúskodó Nagy-Bulgária térképálmokon. De nem szabad vidéki megyeszékhelyen – bárha nyugati megrendelésre készült is – olyan karácsonyfát állítani, amelyen a díszek betiltott szimbólumok, azaz ötágú csillagok. Ez utóbbi cikk konklúziója mindenesetre frappánsan önsorsrontó volt: retorzióként a Heineken sör bojkottját javasolta, amely forgalmazó cég – mint ismeretes – nem fogadta el, talán nem is ismerte, a Boros-kormány önkényuralmi jelképekre vonatkozó paragrafusait, és mind a mai napig zavartalanul, büszkén hordja címkéjén az ötágú vörös csillagot.
A bal-jobbnak és a jobb-jobbnak persze tárgynegyedévünkben volt véleménye az aradi koszorúzásról és a Zala-féle emlékmű kérdéséről. Volt véleménye a felavatott két új ötvenhatos emlékműről és a POFOSZ elnöke által javasolt 1956 centiméterre tervezett óriáskeresztről. Volt véleménye – mégpedig szimbolikus mezőbe terelhető véleménye – a miniszterelnök által Kanadából hazahozott Vasari-képről és a Herzog örökösök műtárgy-reklamációiról. És volt véleménye temetésekről és újratemetésekről, kopjafákról és életfákról, millenniumi zászlóbontásról és országzászlóról.
E két szél, a jobb bal széle és a jobb jobb széle negyedév alatt, és csak szimbólumügyben, egy nem is karcsú kötetre valót publikált. Hogy mi okból? A szociológia válasza erre egyértelmű. A legtömörebb megfogalmazásra a Jelbeszéd az életünk című kötet (Osiris–Századvég, 1995) egyik tanulmányában, a Heller Mária–Rényi Ágnes által írt dolgozatban bukkantam. "A pozíciók újrafelosztásáért folyó küzdelem részben szimbolikus eszközökkel folyik. E harc egyik tétje a különböző szimbolikus tőkék normatív erejének felmutatása, társadalmi értékelése, hierarchizálása." Szélsőjobbon a szimbólumhasználat “kváziideológiaként” működik, cselekvési programot ad, elitváltást ajánl, eszközei között pedig előkelő helyet foglal el a dichotomizáció, a bűnbakképzés és az erős érzelmi túldimenzionálás. De mi történik a nem szélsőjobbon? Mondjuk a jobboldali térfél többi parcelláján?
Erre kerestem választ a csúcsszimbólumban, a millenniumi év nyitányának szánt koronatranszportációban. A bevezetőben idéztem Enzensbergert, aki nem tudta eldönteni, hogy Windsorra vagy a Szent Péter-bazilikára hasonlít-e inkább a Parlament épülete. Ha a korona közjogi állását szabályozó nemzeti emléktörvényre gondolok, akkor a rezidenciavízió látszik megalapozottnak. Ha a korona szakralizálására, múzeumi tárgyból legfőbb ereklyévé magasztosíttatására gondolok, akkor a katedrálisképzet tűnik indokoltnak. A polgári demokrácia középület státusa pedig távolabbra került, mint százéves kora óta bármikor.
E tárgy deflációjának anakronisztikus, reakciós és irracionális mozzanatát nagyszerű publikációk sora írta le, valóságos dalnokverseny alakult ki a baloldalon, dobogós helyre számíthat mindenesetre e tárgyban Szabó Miklós és Marosi Ernő. Már a parlamenti vitanapon is olyan mennyiségű és mélységű hozzászólások hangoztak el, hogy az időtartam állítólag messze meghaladta a költségvetési vitáét. A szimbolikus témának szóló különös figyelem oka nyilvánvalóan nemcsak "a dologról magáról", hanem a mögöttes szándékról szólt. Erről beszéltek az ellenzék vezérszónokai, mindenekelőtt Vastagh Pál és Pető Iván, ezt tagadták kormányoldalról, mindenekelőtt Dávid Ibolya és Herényi Károly. A dokumentumok viszont arra engednek következtetni, hogy a koronaátvitellel több politikai szándék egyszerre és párhuzamosan valósulhatott meg. A méretes ellenállást figyelve leginkább az, hogy egy össznemzetinek, tehát totumnak szánt szimbólum végül is egy politikai részcsoport, tehát egy pars révén jutott diadalra. A totumnak álcázott pars pedig a maga kupola alá vitt szentségével gyakorlatilag, de mégiscsak szimbolikus módon, megkérdőjelezte a többi pars legitimációját.
Magyarán: a koronának ez a felstilizálása jól átgondolt kiszorító stratégia része lett. A nemzeti egység szimbolizációjának ürügyén egy elitváltásban érdekelt szűk csoportérdek megjelenítése. Itt álságosan történt meg az, amit szélsőjobbon soha senki nem tagadott. A szakralizáció tárgyában tehát sajnos nagyon is autentikus forrásunk Csurka István. "Most nem arról beszélünk, amiről valójában szó van, hanem itt most a szekularizáció és a liberalizmus vívja elkeseredett küzdelmét a hittel, a magyarságtudattal, a történelemszemlélettel. A tény az, hogy a Szent Korona a magyar államiság jelképe, s ennek nem lehet másképpen léteznie, mint területi felfogás alapján." Világos beszéd. E koncepció szerint a múzeumból kiszabadított koronának csak első stációja lesz a helyváltoztatás, amit egyébként a pártvezér helyesel mint minimális programot. A távlat a “működtetett” korona, amely megvédi övéit, és oly ellenállhatatlanul fejti majd ki romboló hatását az ellene vétőkre, mint Steven Spielberg filmjében a frigyláda tartalma az azt felnyitó fosztogatókra.
Első hallásra úgy hangzott, mintha Orbán Viktor a millenniumi köszöntőben – és a transzportáció alkalmából – a koronát csupán a nemzet számára kedves és különösen figyelmes gesztusajándékként üdvözölte volna. Szoros olvasatban is legföljebb a pátosz emelt szintje érdemelt figyelmet. Az esemény lényege azonban nem a koronában keresendő. A szakralizáció rítusában a korona legföljebb ürügy. A szakralizáció lényege a liturgiának és a celebrációs folyamatnak az a beindítása, amely a "pogánynak" tekintett és szimbólumszempontból alultáplált lakosságot végre szentséghez juttatja, illetve a szentséggel kapcsolatos tekintélyelvű helyes viselkedésre szocializálja. A szakralizálás maga a mozdítás. Hogy aztán a koronát süvegelők a “működtetett korona” irredenta jellegét vagy csak a geopolitikai térség számára legalább annyira zavaró történeti felsőbbrendűségét fogja-e jelképezni, az legyen majd a jobboldalon belül maradó hatalmi játék belső ügye. Végül is, ahogy Orbán Ottó írta az ÉS legutóbbi számában, "jogarállam vagyunk, az ország alma".
A szakralizáció persze csak akkor működik, ha a korona nem a “múzeumi tárgy" voltától szabadíttatik meg, hanem igazi történetiségétől. A miniszterelnöki koronainterpretáció lényege, hogy nem merte vagy nem akarta néven nevezni a Csurka által kimondott egyetlen posszibilis magyarázatot, de nem is cáfolta azt. Inkább fölfelé stilizálja. Kabalaként, afféle misztikus, észérvekkel nem magyarázható "szerencsét hozó" tárgyként, a 21. századba "magunkkal vitt" ereklyeként tételezte. A korona tehát nem a történelmi múlté többé, hanem azé a harminchat generációt számláló törzsé, amely e jelvény hatására válhat végre sorstalanul jelen idejűvé. Nemcsak térben – mint Csurka szeretné –, hanem, ami szerintem még elgondolkoztatóbb, időben is. A történelmet mint koronát megkapod, csak hunyd be kis szemed – szól a rejtett üzenet.
Óriási e gondolat manipulatív energiája. Ha ugyanis a történelem nem mint a békévé oldó kulturális emlékezet határozza meg a tudatot, hanem mint olyan etológiailag kódolt hagyománygyűjtemény vagy kvázivallás, amely bármikor mozgósító indulattal láthatja el a konfliktusba került egyént, a szimbolikus politizálás felelőssége megsokszorozódik. "A szimbolikus politika folyamatainak a demokratikus vezetésre gyakorolt normatív hatása nagyrészt függ attól, hogy a nyilvánosság küzdőterén mely szimbólumok kerülnek előtérbe – írja David Sears amerikai szociálpszichológus. – Ha prediszpozícióink rútabb készletét keltik fel – az előítéletet, az etnocentrizmust, a rasszizmust, az ellenségességet a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel szemben –, az eredmény negatív. Ha a szimbólumok jobbik énünkhöz folyamodnak – közösségi szellemünkhöz, önzetlenségünkhöz, idealizmusunkhoz –, az eredmény természetesen pozitív lesz." Az összefoglalóból talán kiderül, hogy kitől mit várhatunk. A nyílt beszédű szélsőjobbnál semmit, az világos. De hogy a centrum a maga kódolt nyelvével sem vigasztalóbb, ez már valódi nemzeti ügy, és ennek közbeszéd tárgyává kell vagy kellene válnia.
Brenner Gyuri pedig ha élne, megrajzolná a Parlamentet, a korona házát, ezt az óriási pszeudokatedrálist – vagy várkastélyt? –, amelynek lépcsőin, éppúgy mint az igaziakon, koldusok ülnének, előtte álközépkori tűznyelők szórakoztatnák a bámészkodókat, a vízköpők között föltűnne egy púpos toronyőr, a Kossuth téren pedig raknák már a máglyát az engedetlenebb fajtájúaknak. Lennének azért előnyei is az újmódi, keresztényiesített liturgiának: a szittyák például elkerülnék a Lipótvárost. A kín kétségtelenül finomult.
A József Attila Alapítvány szellemi műhelyében 2000. február 15-én elhangzott előadás szerkesztett változata.