Almási Miklós

A simli mint tantárgy

Vagány gyerekeknek hisszük magunkat, az ilyen-olyan történelmi hányattatás jó adag dörzsöltséggel látott el bennünket, annyira, hogy egyes helyeken szólásmondások járnak rólunk (“forgóajtón mögöttem lép be, és előttem megy ki”). Szóval kupálódunk a globálishoz. Pedig, ahogy ezt a tankönyvet lapozom, egyre inkább rájövök, hogy mindez csak képzelődés (vagy rágalom). Valójában még ma is túl sokan hisznek abban, amit az újságokban olvasnak, meg túl sokan vannak azok is, akik készpénznek veszik, amit az iskolában, hittanórán vagy cserkészeten hallottak. És csodálkoznak, mikor pofára esnek.

Lopok egy példát Angyal Ádám könyvéből, hogy értsd, miről van szó. Itt van a tranzakció vagy ügylet fogalma. Az ember azt hinné, hogy ez a gazdasági tevékenység lényege: én beadom a pénzem, kapok róla egy papírt, majd jön az áru (telek, géppityu, üzletrész). Hát, itt derül ki, hogy mégse vagy elég vagány, hogy félreneveltek. Az ügylet ugyanis semmi, ha nincs hozzá konstrukció. Mert az egy dolog, hogy te veszel egy hathengerest, de ha csak úgy, hoci-nesze alapon csinálod, annyi adót, illetéket stb.-t fizetsz, hogy beledöglesz. A konstrukció viszont az a keret (módszer, kiskapu, legális csűr-csavar stb.), aminek segítségével ki lehet küszöbölni az ilyen felesleges áldozatokat. A kocsi a tiéd lesz, de mondjuk fél áron, áfa- és vámmentesen. Hogy ezt hogyan kell csinálni, ne kérdezd, inkább lapozd fel Angyal Ádám simli-kátéját (A nagy kaszálás), valahol benne van (persze nem tokkal-vonóval, azért te is csinálj mán valamit). És ha elolvastad, zokogni fogsz a simliiskola pedellusánál, engedjen be legalább az elemibe, mert különben éhen halsz.

Ez a könyvecs módszeresen végigmegy a mai (hazai, kelet-európai) vircsaft lépésein, útjain és azok elágazásain, szóval azon, ahogy az úgynevezett szemfüles emberek (alapos simlivégzettséggel) az üzletet csinálják. Kezdi az ötletnél, aztán jön a vállalkozó, a társasági élet, a hálózat, a sikerdíj stb., egészen az ügylet perfektuálásáig. Minden egyes fejezet elméleti és gyakorlati részből áll. A teória elmondja, hogyan vannak a dolgok a szép szavak mögött, az élet sűrűjében, a gyakorlat pedig – illusztrációként – egy-egy (ide illeszkedő) trükkös fordulatot mesél el egy gyárkémény (és telek) megszerzésének kalandjaiból.

Szóval szatíra. Illetve, jó lenne, ha az lenne, mert akkor azt hihetné az ember, hogy túlzásai a műfajból adódnak. Ez a könyv vicces olvasmány ugyan, csúfolódik is, csakhogy minden szava maga az élet – más kérdés, hogy ilyen töménységben nemigen nyelhető. Én is csak apránként vettem magamhoz, mert közben folyton az járt az eszemben, hol jártam én, mikor ők ezt tanulták? Ha rákérdeznek, akkor én azt gondolom, hogy ismerős az, akit az ember ismer. Mindnyájunknak sok ismerőse van. Viccek is járnak erről. Egy kínai megkérdezi, hányan laknak arrafelé? Csak tízmillióan? Akkor ott mindenki ismer mindenkit. Aztán meg te is tudod, mit jelent az a kérdés, hogy “ismersz ott valakit?”. És nem vesszük észre, hogy ez a gondolatmenet tökéletesen hamis, az élhetetlenség bizonyítványa. Az életben ismerős az, akinek ismerőse el tud valamit intézni. Nem ő, hanem az, akihez a “háló” vezet. A placcon az a jani, akinek networkje van, azaz nemcsak ismerősei vannak, hanem olyan emberei, akik tudnak telefonálni, szót ejteni, ráutaló magatartással megnyerni valamit stb. (És azok, akiknek ők ugyancsak elintéznek – mert meghálálnak, viszonoznak –, csakhogy sohasem kápéban, hanem befolyásban, tőzsdei fülesben, idegsebészeti beutaló vagy megbízható bejárónő szerzésében.)

Az ismerős/network tartja életben a gazdaságot, ám akiket csak “ismerünk”, azok elől menekülni kell, mert azok folyton kérnek valamit… A menők “a házasságban nem a szerelmet, az iskolában nem a tudást, a munkahelyen nem a teljesítményt, a politikában nem az állameszményt, a sportban nem a győzelmet, hanem mindenütt a kapcsolatokat és azok egymással való további kapcsolódásait teremtették meg. A felkészültség nem más, mint az érvényesüléshez szükséges kapcsolatokkal való rendelkezés. Hiába rendelkezik valaki kitűnő iskolai bizonyítványokkal, rátermettsége ezernyi tanújelével, ajánlók és más kapcsolatok hiányában az érvényesülés rögös útján csak botladozva haladhat előre. Ezeket az embereket nevezik kényszervállalkozóknak… cégeik nyolcvan százaléka nem éli meg a harmadik születésnapot, mert felfalják.” Egyszerűbben: “Egy sikeres ingatlanközvetítő a maga néhány százalékos jutalékával akár egy évig is dolgozik, hogy egy új hathengeres álomautó árát megkeresse. Ha viszont kellő kapcsolatai alapján ötévenként lenyúl egy bagóért elkótyavetyélt házat vagy telket, ezzel olyan busás hasznot generál, hogy nemcsak kocsiját, de feleségét, házát, nyaralóját és jachtját is vadiújra cserélheti.” Na, most már érted, hol vagyunk eltévedve?

A korrupció – művészet. A naiv bunkók borítékot gyűrögetnek a markukban, s találgatják a pillanatot, mikor lehet/kell begyömöszölni a főnök (főorvos, kárbecsüs) zsebébe a zsozsót. Marhaság. Ilyen illetlenséget tényleg csak a kezdők csinálnak. Angyal kifinomult manőverként írja le a korrupciót. Mondjuk, meg kell szerezni egy bírálóbizottság feddhetetlen jellemű elnökének jóindulatát. Akit ezzel a feladattal megbíznak (legyen ő a Megbízott), kideríti, hogy a Nagy Ember tényleg megközelíthetetlen, nem lehet pl. távol-keleti útra sem meghívni. Ám némi szimatolás után kideríti, hogy a Nagy Embernek mindene az autózás, csakhogy fakezű. Annyira, hogy a biztosítók már nem akarnak vele szerződni, annyiszor karambolozott. Nos: itt a lehetőség. A Megbízott elintézi – hogy miképp, az egy másik történet, lásd Hálózat – szóval “lezsírozza”, hogy a biztosítónál egy kezdő mégiscsak felvegye a kockázatot, a bírálóbizottság elnökének pedig egy fogadás alkalmával beadja, mennyire boldog lenne, ha az általa csodált menedzselési stílusáról bővebb okításban részesítené. Ez az okítás aztán annyira elvarázsolja a Nagy Embert, hogy a Megbízottnak alkalma nyílik – úgy mellékesen – megkérdezni, vajon sikerült-e a biztosítást megkötni. A bólogatás után aztán a Megbízott “ráutaló magatartással” jelzi, hogy az bizony nem véletlenül sikerült. És a pályázat átmegy. Most mondd meg, hol van ez a gesztusív az átizzadt borítéktól? A zsebre dolgozás amúgy is kiment a divatból, mert a pénz nyomon követhető, és csak mi naivak gondolkozunk ilyen olcsó trükkökben.

A könyv a “pénz mindenhatóságának túlburjánzásáról” szól, mert a világ is arról, csak álneveken. “A pénz úri körökben olyan csúnya kifejezés, amitől tartózkodni illik. A pénzcsinálás társasági neve a forrásteremtés. És ebbe a tisztes vállalkozói haszontól a lopáson át az adócsaláson keresztül minden olyan törvény meghozataláért való lobbizás beleérthető, amelyik alkotóik számára pénzben kifejezhető előnyöket jelent… Kicsiben bérharcnak, nagyban költségvetési vitának, a családban zsebpénznek, a kormányban adópolitikának, a pártokban pedig politikai elkötelezettségnek nevezik.”

A pártokban is megy ez a körbe-körbe. A legjobban azok a pártközösségek működnek, ahol nincs visszapofázás, vagy ha van, akkor tisztogatás jön (“ezt nevezik a bizalom megszerzésének” – mondja a tankönyv). A pofa befogásának persze jutalma lészen, végül is gólra megy a játék. “Ha a mérkőzés eldőlt, a választáson a pártvezér és hívei nyernek, akkor kezdetét veszi a jutalomjáték. Minden hűséges párttag kap valamit a győzelem erkölcsi elégtétele mellé. Ennek az a módja, hogy a párttagok, korábbi érdemeik, hierarchikus helyzetük és pártvezéreikkel való kapcsolatuk szerint turkálni kezdenek az előző hatalom által megszerzett javakban, és azt zabrálással, rekvirálással, zsákmányszerzéssel és más félkatonai, fosztogatásos módszerekkel hazaviszik.” Ami biztos túlzás (lásd szatíra), de a “zabrálni” ige használata pompás metafora, már csak oroszos konnotációi révén is… Ha idáig elérsz az olvasásban, lassan derengeni kezd, hogy a mai antipolitikai beállítottság (“le van tojva minden, ami politika…”) nem a kiábrándultság lecsapódása, hanem annak belátása, hogy pénz ellen úgysem lehet pisálni (ami viszont a “piszáty” orosz kifejezés elmagyarosítása…), s akkor legalább beszéljünk magyarul: “hoci-nesze”, “mennyi a mennyi”, “kilóra vagy mázsára tetszik” – véleményt, embert, szakmát, kódexet.

Az már csak hab a tortán, hogy Angyal történelmi – azaz cinikus – bölcsességgel látja, hogy az emberiség minőségileg többet költött a rombolásra, mint új értékek teremtésére, akkor is, ha éppen nincs háború, a pénz és pusztítás valahogy összefügg, bár ez utóbbinak is mindenféle szép neveket adnak, és minimálisan szükségszerűségnek nevezik. (Most éppen “teremtő pusztításnak”, mert ez az egyetlen kifejezés, amit a globális tőke Schumpeterből megtanult.) Mindezen túl a pénz – valamint a hadtáp, a beszerző tiszt, ellátmány, egyáltalán a “military” fogalomrendje – a könyvön végigfutó rejtett szintagma, a beavatottak számára csemege. (A K.u.K. seregben “faszolni” szoktak, akkor ez volt a kaszálás neve, másra, másképp használták, de a lényeget illetően tán nem változott a dolog, és a kifejezés is varázsos.) Bármint is van, mindegy: a katonaság-metafora jó.

Mire a végére érek, elégedetlen vagyok: többet szerettem volna kapni ebből a szatírából. Épp most olvasom, hogy Pesten meg Dunaszerdahelyen géppisztollyal kivégeztek egy-egy vállalkozót. Tanakodom: ugyanaz a géppityu volt? Netán ugyanaz a gyilkos? Vagy már őket is klónozza a szakma? Úgy látszik, már nagyon sokan vannak, azaz olyan dzsungelben élünk, hogy itt, a retyón – ahol e híreket olvasom – elkezdek félni. Szóval, ha így áll a bál, akkor ez a simli-könyv miért korlátozza magát csak az államfosztogatás leírására, s miért zárkózik el a “vállalkozó kontra vállalkozó” csatáinak elemzésére? Szerintem az is lehetne egy jó kis “kaszakönyv”.

1971. február 11-én.