Berkes Erzsébet

Kukázó mama és gyermekei

Amikor Brecht drámáját, a Kurázsi mama és gyermekeit 1941-ben Zürichben bemutatták, hiába szólt a mese a harmincéves háborúról, mindenki az éppen folyó világégésre gondolt. Azóta eltelt hatvan év, Európa valahogy kihúzta békében, de nem fegyverropogás nélkül. Saját forradalmak és idegenből menekültek tudatosították mindújra: nincs béke. Valakiknek mindig jó üzlet a vérontás.

Igaza van hát Szász János rendezőnek, amikor a vígszínházi Brecht-előadást apokaliptikus képpel indítja: sírok nyílnak, menekültek népesítik be a színt, kínai agyagkatonák és Bismarck-sisakos fegyveresek, szamuráj harcosok és antantszíjasok. Mindenféle hadviselőkről szól a következő játék. A rendezőnek van még néhány hatásos képe: a teljes színpadnyílást betöltő díszletfalat – kiégett oromzat, üszkösen tátongó ablaknyílásokkal – Kurázsi forgatja el, mintegy vállán viselve az egész pusztítást. A markotányosné kisebbik fia, Stüsszi rejteni próbálja a zsoldládát. Nincs hová. Meztelen teste előtt szorongatja az idétlen nagy kasszát, a nyilvánvaló kiszolgáltatottság eleven képe. Szász János azonban filmrendezőként szerzett nevet magának, ekként is gondolkodik, ezért nem győzi erővel a színpadi munkát. Hogy a már idézett képnél maradjunk: Stüsszi sorsdöntő helyzetét meztelensége és a vasalt láda együtt jelenti. Miután megnéztük a képet, Stüsszit elfogják, kivégzik. A színészt fel kell öltöztetni. Nem kis művészet a láda takarásában nadrágot adni rá, hogy kellően fessen a kivégzésre. A filmes ilyenkor vágással segít magán. A színpadon folyó szcéna azonban még fényváltást sem enged meg. A teljes színházi nézőtér azt lesi: mi lesz Stüsszi nadrágjával. Ugyanígy: a nagyhatású nyitóképet megismétli a rendezés; harmadszorra bosszantó a didaxizmus. Kiben nem bízik a rendező: abban-e, hogy elég értelmes a néző, vagy magában, hogy világosan adta szándékát tudtunkra? De ha ebben ennyire igyekvő, miért olyan fád, amikor az egyes jelenéseket Brecht képében felkonferálják? Ez a szenvtelenség szolgálná az elidegenítést?

Igazi bosszúságunk azonban nem a látványos képek és a narráció illesztgetésével van, hanem a színészvezetéssel. Szász János játékboltba szabadult gyermek önfeledtségével hozza mozgásba mindazt a gépezetet, amivel a színpad csak szolgálni képes: a süllyesztők fel-le járnak, forgó forog, kering, fenékszínpadot is kinyitják, belátszik a keresztutca, sűrűn lődöznek, füstölnek, cibálnak, halálhörögnek, mindeközben nem marad idő arra, hogy a címszereplő hírelt jellemének megfelelően reagáljon az eseményekre. Oly gyorsak a dialógusok, hogy nincs a mondottaknak reakcióidejük. Túl készek a replikák. Kifürkészhetetlen, miért időz ilyen tempó mellett is hosszan a harakirijelenettel: a zsoldosvezér mint hasfelmetsző végez magával. Pontosabban: láthatatlan karddal hasba döfi magát, mint egy szamuráj. (Színes, szélesvásznú amerikai filmek nyomán így képzelik ezt Európában.) Ugyanekkor Kattrin megerőszakolása felett Kurázsi sóhaj nélkül átsiklik. A néző nem. Kattrin ugyanis magába roskadtan véres ágyékát markolássza, majd lenyalja kezéről, ami rátapadt. Vajon minek az ízére volt kíváncsi? A jelenet megdöbbentő, de inkább talányos, mint tragikus. Még ennyi instrukciót sem kapott a Tábori pap. Nem egy jelenetben végszavaz Kurázsinak, de hogy milyen jellem, van-e neki olyan egyáltalán, azt egyetlen értékelhető gesztus sem árulja el. Ugyanígy jártak a Kurázsi-fiakat alakító fiatalemberek. Menet közben akár többször is szerepet cserélhetnének, annyira nem különböznek egymástól. Azt csak mondják róluk, hogy Stüsszi szelíd és bamba, Eilif meg harcias, de ennek a legkisebb jelét sem adják. Még a tábori prostit alakító Pap Vera járt a legjobban: zavartalanul elmondhatta-dalolhatta élete egész novelláját. Magánszámát önerőből építhette, a rendező feledékenységből nem húzatott karóba éppen akkor senkit, úgyhogy ezúttal emberábrázolásnak lehettünk tanúi.

És mit csinál Kurázsi-Kútvölgyi Erzsébet? Igyekszik. Szívszakasztó nézni, hogy ez a kitűnő művész, akinek már régtől érett ez a szerep, mint próbál megfelelni Szász János rendezői elvárásainak, holott e rendezőnek nincsenek is elvárásai e szerep iránt. A rendezőt képek foglalkoztatták, a látvány, amiben világképét megjelenítheti, s eközben egyre inkább terhére voltak a színészek. Ha tehette, nem is instruálta őket, legfeljebb a járásokra adott utasítást. Ha pedig mégiscsak el kellett viselnie a működésüket, akkor beérte magánszámokkal. Az epikus dráma így historikus revü lett a kezében, ahol az epizódokat nagytotálok váltották föl, s ahol Kurázsi mama stációi csak azért kellettek, hogy valami a képeket összefűzze. Rendezői figyelmetlenség és színészi igyekezet eredményeképp csak vázlatot kaptunk arról, milyen jó alakítást tudott volna nyújtani Kútvölgyi Erzsébet, ha történetesen egy hozzáértő személy meg akarta volna rendezni a Kurázsi mama és gyermekei című munkát.

Amióta Helene Weigel színpadra állította Kurázsit, hatalmas kordéllyal bolyong színpadokszerte ez a figura. Szász annyiban aktualizálta – közelítvén a mához – a látványt, hogy ezúttal roncs babakocsikban szállítja cuccait a markotányosnő. Efféle szerkentyűkkel manapság guberálók járnak, kukázó hajléktalanok. Tőlük azonban Kurázsi módosabb. Vagy öt roncskocsi van egymáshoz kapcsolva, hősnőnknek egész szerelvénye van. Először hatásos megoldásnak látszik: buckákon, szeméten, vakvágányon átcimbálni a becses rakományt elég körülményes, láthatjuk, hogy nehéz kenyér a Kurázsié. Többedszerre azonban felrémlik, hogy nem is olyan praktikus. Nem véletlen, hogy nem jár konvojjal egyetlen kukázó sem. De Kurázsi nem is guberál. És nem is kapualjakban jár, hanem a frontvonalon. Nem a szemétből él, nem a hulladékból, hanem a hullagyártásból. A kukáskocsi szimbólumnak jó lehet, de használati tárgynak nem. Leleplezi a jelképkereső előre kimódolt szándékát. S ha az allegóriák szövete valahol megbomlik – bomlik, szétszalad az egész. Már a színpadnagy épületroncs sem funkcionál: azon túl, hogy Kurázsi egyszer megtolta, nincs szerepe. Magosába fölkötözve lövik le róla Stüsszit. De minek vitték föl? Föllőni csak kockázatosabb, mint szembe… Miért kell egész tornyot színrehozni csak azért, hogy onnan lármázza fel a néma Kattrin a várost? Miért nem jó erre a már meglévő fal? Ha Yvette áldásos szolgáltatásai oda vezettek, hogy kihullott a haja, akkor nem vérbajos-e már az egész hadsereg? Talán nem a golyók ellen kéne futni, hanem penicillint kéne keríteni!

Ilyen és hasonló csacskaságokon jár az ember feje, holott már a didergő szakács is lelépett, Kattrin kiadta lelkét, és Kurázsi épp azt hazudja, hogy csak aluszik. Most tényleg Kurázsi mamára kellene gondolni, vagy legalább érezni iránta valamit. De semmi. Nem volt itt kurázsi, csak valami téveszme, hogy rossz hírét költse a kukázóknak.