Havas ág. Belóg a semmibe.
Hol vagy nyár? Hol kéklesz estike?
Havas világ. Felrobbant hószirom.
Minden nyári csókod leigazolom.
Hol élnek most az angyalok?
Kémhold jelent fel csillagot.
Szemük nincs vagy csak kancsalok?
Hol élnek most az angyalok?
Ahol lélegzik most a csend,
ott tartják számon léptemet?
Égő ágyam, te jajhalom!
Kihűlt szobában vartyogok.
Apám töreket hord. Veti a válykot.
Kell a fedél, ha ég szakad.
Anyám csipkét ver, kávét főz…
Akikhez mindig volt szavam.
Van hely a szívemben, hazudok.
Elhiszik. Csöndes mellükön
harmatcsepp szárad. Én meg
susogósra állítom a fákat
s hazamegyek.
Csucsu, édeseim!
Szívemen virágzik a temető,
arcomon hold búzája pereg,
a könnyem.
letépem ezt a holdas éjszakát,
miközben ajkam rózsaszínből
kékre vált.
Gondolok rád szerelemcsütörtökön,
lusta hétfőn; szeleket hozok,
nyáron fuvallatost, télen meleg délit,
kötök neked zoknikat, réklit,
küldök megértést, álomszabadságot,
fenyőillatot, vasalt lepedőket
s szerzek egy jobb szeretőt
árva szeretődnek.
Arcomat mindig feladtam,
mosolyom kitakartam,
simító kezem letörött,
öklöt szereztem harcban.
Szívemet tőből kitéptem,
de újranőtt és játszott,
dúdolt keserves dalokat
és sokkal szebbnek látszott.
Sorsomat pénzért árultam,
semmim nem maradt, látod?
Visszhangos, szélbő utakon
elragadott az átok.
Így éltem jókat, rosszakat,
s akár rég, most se mérek:
ennyit adtam, ennyit kaptam,
nem nőtt szívemen kéreg.