Kozma Miklós, a “nemesen konzervatív”
magyar propagandapolitikus
A magát “nemesen konzervatív” gondolkodóként definiáló Kozma Miklós két dologra mondta, hogy fából vaskarika: egyrészt Gömbös Gyula kísérletére, aki parlamentáris keretek közt akart diktatúrát szervezni, másrészt arra, hogy parlamentáris eszközökkel tartóztassanak fel egy antiparlamentáris mozgalmat vagy pártot. A fából vaskarika tehát azt jelentette, hogy együtt jelenik meg, sőt egységet alkot két össze nem illő, valójában egymást kizáró, ellentétes elem, s nagyon elvonatkoztatva a kétszínű, kétlelkű, ambivalens ember is.
Kozma bizonyára sosem gondolta, hogy ő maga “fából vaskarika” volna, pedig valójában az volt, és e különös sorsban a Horthy Miklós kormányzósága által fémjelzett időben számos pályatársával osztozott, elsősorban a magukat szintén “nemesen konzervatívnak” tekintő politikusok körében. Jelzi ezt már a politikai tabellán elfoglalt mindenkori helyzetük. Az ellenforradalom idején közülük számosan a radikális szélsőjobboldal táján bukkantak fel (Horthy Miklós, Bethlen István, Teleki Pál, Zsilinszky Endre – és maga Kozma Miklós), hogy azután többüknek előtűnjön konzervatív meghatározottságuk, s így a politikai skála közepe felé vegyék az irányt (a felsoroltak mindannyian, kivéve Zsilinszkyt), és hogy végül a sajátos parlamentáris eltolódások következtében közülük néhányan a baloldal mellett vagy annak közelében találják magukat, még ha az eredeti vagy valódi baloldallal haboztak is együttműködni.
Kozma életútja az össze nem illő elemek egymásutánjából, illetve keveredéséből tevődött össze, gondolati világa pedig egyazon időpontban is gyakran egymást kizáró, de minden elemében átélt motívumokat tartalmazott. Ez a jelenség élete vége felé, 55–57 éves korában (1939–1941-ben) oly mértékben eluralkodott, hogy az már-már tudathasadásosnak mondható. 1939 tavaszán naplóját forgatva Kozma leírta, hogy ami abban “összevisszaság” van, “az az én életem”. Megállapította, hogy túlságosan sokoldalú volt, és hogy egyetlen irányt követve többre vihette volna az életben. Befuthatott volna fényes katonai karriert vagy jelentős politikai pályát, esetleg lehetett volna belőle komoly üzletember és – főként – “író és nem irkáló”. Ám ő katonatisztből modernizáló üzletember, egyúttal propagandacsászár, majd politikus lett, aztán végigcsinálta e folyamatot visszafelé, hogy végül ismét a politikánál kössön ki, de azért benne maradjon az üzleti életben is. Ekkor már tudta, hogy a dolgokat nem lehet újracsinálni, hogy jelentős politikus már legfeljebb azon az áron lehet, ha az ország végzetes útra kerül, mert a neve leginkább akkor kerülhetne szóba. Inkább irodalmi terveiben bízott, és remélte, lesz még ideje a megvalósításukra.
A Kozma Miklósban egymásra halmozódó vagy inkább egymást átható ellentétes mentalitási elemeket néhány éles szemű kortárs is felfedezte. Goebbels szerint például Kozma katonából lett (megbízhatatlan, csaló magyar) polgár volt. A belügyminiszterségét (1935–
1937) búcsúztató írások körében a szociáldemokrata Várnai Dániel Kozma megkopott katonai habitusáról és politikailag csak “félig megkent” mivoltáról beszélt, a radikálliberális Zsolt Béla pedig úgy látta, hogy amikor szembeszállt a diktatúra fenyegetésével, valahol félúton akkor is megállt, élete nagy alkalmát szalasztva el. A kérdést reszortügyként kezelte, és nem tudta megtenni a döntő lépést a demokráciát védelmező erők felé. Bár Magyarországon a maroknyi demokrata felé tett határozott lépés a politikában nem igazán meríti ki a “nagy alkalom” fogalmát, Zsolt Bélának annyiban mégis igaza volt, hogy Kozma számára a diktatúrának kétségtelenül nem a demokrácia volt az alternatívája, hanem az alkotmányos, de erős rendállam. Amikor ezt már végveszélyben látta az 1939-es választások után, a védőgátat a preventív diktatúrában fedezte fel, és annál is inkább, mert tényekkel látta igazolva azt a korábbi feltevését, hogy a választójog széles tárása olykor csak ugródeszka a nemzetiszocialista vagy fasiszta típusú diktatúrára törekvő párt megerősödéséhez és célba jutásához. Ez a gondolat a német nemzetiszocializmus uralomra jutásától kezdve kísértette.
Kozma azonban nem mindig gondolkodott így az állam kérdéséről. 1919-ben még azt hitte, hogy a nagy felfordulás után a hadseregnek kell helyreállítania a rendet, és ezt “szalonmódszerekkel” nem teheti meg. Pontosan tudta, hogy a fehérterror illegitim, etikátlan és “nem emberies” túlzásokra ragadtatja magát, de szilárd meggyőződése volt, hogy a megelőző felfordulás után kizárólag karddal és erőszakkal lehet visszatérni a normalitás világába. Noha erről a megoldásról elég gyorsan letett, még az 1921. tavaszi politikai válság idején is azt várta a kormányzótól, hogy az ügyet hatalmi szóval oldja meg. A hadsereget egyébként nem azonosította a Szegeden szervezett erőkkel, a “Nemzeti Hadsereggel”, hanem azt gondolta, hogy szerves egységgé kell összegyúrni azokat a tiszti elemeket, akik annak idején a közös hadseregbe, illetve a Honvédség kereteibe tartoztak, és azokat, akik utóbb szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és kikötöttek a fehéreknél akár Szegeden, akár Feldbachban, akár pedig a Vörös Hadseregben szolgálták a nemzeti ügyet. Mindenesetre Kozma megszervezte az úgynevezett “nemzetvédelmi” osztályt és annak osztagait, felderítést végzett és végeztetett a bujkáló “vörösök” és a Bécsbe emigrált tanácsköztársasági vezetők után, személyesen tartóztatta le Stromfeld Aurélt, átnevelő kurzusokat indított tisztek és katonák számára, szervezte a Magyar Országos Véderő Egyesületet, részt vett a Hangya helyreállításában, létrehozott egy sor nacionalista szervezetet, és lázasan foglalkozott szociális kérdésekkel. Egyszóval katonai diktatúrára készülődött, s közben várta az őrnagyi kinevezését.
Egyébként nagyon büszke volt a háború alatti katonai pályájára, egész életében őrizte kapcsolatát a “tízes” huszárokkal, és már javában a Magyar Távirati Iroda elnöke volt, amikor még jó darabig “őrnagy úrnak” szólíttatta magát. A Fővezérségnek, ahol eleinte tevékenykedett, mégis hamarosan vége lett, és a kormányzó kabinetirodájába szóló megtisztelő kinevezése sem tartott néhány hónapnál tovább. E néhány hónap azonban rendkívül gyümölcsöző volt számára. Ekkor került be ugyanis Horthy közvetlen környezetébe. A család asztalánál étkezett, részese volt a gödöllői parkban rendezett játékoknak, és a kormányzó megbízta néhány bizalmi feladattal. Az általa piedesztálra emelt Horthyban ekkor az erős kezű rendteremtőt, a magyar fajvédelem bástyáját és a nagy “magyar imperializmus” elhivatott leendő megvalósítóját látta. Tegyük gyorsan hozzá, hogy ebben a Horthyban óriásit csalódott. Apránként belátta, hogy Horthy szeret ugyan paprikásan beszélni, ám annál óvatosabban cselekszik, hogy a “túl fiatal” Gömbös-csoporttal szemben az idősebb, higgadtabb, realista Bethlen oldalára áll, és hogy jobban szereti a társaságit a társadalmi-politikai életnél. Horthyt ekkor “narkotizált bábu”-nak nevezte, és évekig nem kereste a találkozást vele. A bábu azonban mintegy öt év múlva ébredezni kezdett Kozma tudatában a narkózisból, hogy azután felépüljön belőle a merőben új kormányzó: az állam biztonságának és az alkotmányosságnak legfőbb védelmezője és a kiegyensúlyozott bölcsesség élő szobra. Kozma a húszas évek végétől kezdve mindinkább “horthysta” lett, annak tudatában, hogy Horthy – az 1919-es események és minden látszat ellenére – valójában egyáltalán nem radikális diktátor típus, hanem egy öregedő konzervatív úr.
Amikor Teleki kérésére 1920 augusztusában némi kéretés után elfoglalta az MTI elnöki posztját, Kozmában is megindult egy ugyancsak gyors változási folyamat. Megállapította, hogy túl messze került a politikától, s nagy elánnal belevetette magát egy olyan világba, amelyről megelőzően semmit sem tudott. Más volt hírt szerezni holmi “vörösökről”, és megint más volt az állam félhivatalos szócsövét igazgatni, vagy helyesebben inkább létrehozni. Működött ugyan ezen a néven már a háború előtt is egy apró iroda, ennek azonban nem volt egyéb feladata, mint hogy vegye a bécsi híreket, és ugyanoda továbbítsa a magyarokat. A mintegy húszfős butikból lett az idők során egy több száz fővel és számos külföldi tudósítóval dolgozó, európai színvonalú, kiváló műhely, amely titokban működtette az elszakított területeken illetékes Duna Postát, valamint átvette a rendőrségi kőnyomatost, a Magyar Országos Tudósítót is. Az MTI hírneve egyre növekedett, Kozma önmagának is megbecsült helyet vívott ki az európai irodák vezetőit tömörítő nemzetközi szervezetben, amely 1930-ban Magyarországon tartotta meg esedékes kongresszusát.
1920-tól kezdve szinte nem volt megállás a “Kozma-művek” terjeszkedésében. A részvénytársaság felvásárolt egy lap- és könyvkiadót, azután egy országos hálózatúnak tekinthető papír- és könyvkereskedést, létesített egy hirdetőirodát, működtette az úgynevezett “Óraművet”, de nem ezek voltak az igazán nagy lépések. A soron lévő két nagy vállalkozás a Magyar Rádió megalapozása és beindítása, valamint a Magyar Film Iroda megalapítása volt. Az első kormánysegítséggel, de – úgy tűnik – nagyrészt magántőkével történt, a másodikat Kánya Kálmán, vagyis a Külügyminisztérium kezdeményezte, sőt kisebb részben finanszírozta is. (Természetesen titokban.) Maga Kozma gyorsan felfedezte a kép propagandisztikus hatását, és 1921-ben már filmeztetett is.) Az FI jelentőségére valószínűleg Kányával együtt jött rá, akivel élete végéig baráti viszonyban volt.
A Rádiót mint a részvénytársaság elnöke a harmincas évek végéig rendszeresen fejlesztette. Megszerezte számára a kényelmes és modern eszközökkel felszerelt telephelyet, ahol a Magyar Rádió a mai napig üzemel, felépítette a lakihegyi nagyadót, a megfelelő reléállomásokat, elindította a második csatornát és a rövidhullámú adásokat. Nota bene, Kozma 1925-től kezdve foglalkozott a “távolba vetíthető kép”, vagyis a televíziózás kérdésével is, ehhez azonban nem talált szponzort, és részvénytársasága zsebéből nem futotta rá.
Varázslatos fejlődésen ment át viszont az FI. Eleinte csak dokumentum- és propagandafilmeket készített, de a választék hamarosan oktatófilmekkel is kiegészült. 1929-től kezdve már Kozma képviselte Magyarországot a Nemzetközi Oktatási Film Intézet vezetőségében. Ez idő tájt már rendszeresen készítettek politikai híradókat, 1935-től kezdve pedig az FI növekvő számban állított elő játékfilmeket is. Kozma meglátott Bécsben egy “non stop mozgót”, és azonnal tisztában volt vele, hogy egy ilyen mozira Budapestnek is szüksége van. Igaza volt. Hosszú tárgyalások és csatározások után a Híradó Filmszínház valóban megnyílt, és zsúfolt nézőtérrel játszott éjjel-nappal.
Kétéves húzódozás után Kozma a gazdasági válság kellős közepén Bethlen kérésére felvásárolta a Magyar Nemzeti Gazdasági Bankot. “Egy kis koszos bankot”, mondta róla, amely a csőd szélén és a benne folyó képtelenül dilettáns és távolról sem tiszta üzletpolitika miatt egyúttal országos botrány előtt is állt. A bankban súlyosan eladósodott érdekelt volt többek között Eckhardt Ferenc és Bajcsy-Zsilinszky Endre is, akiket Kozma úgy húzott ki a csávából, hogy a már meghosszabbíthatatlan váltóikat maga fedezte a későbbi kiegyenlítés reményében. Amikor Bethlen kérésére végül belevágott ebbe az üzletnek nehezen nevezhető akcióba, szentül meg volt győződve róla, hogy veszíteni fog a bolton, és csak abban reménykedett, hogy nem túl sokat. Apránként rájött azonban, hogy egy ilyen kis bank, ha már egyszer megtisztították és szanálták, szerfelett jó szolgálatot tehet egész vállalata amúgy szintén zűrös és zavaros pénzügyeinek belső, mintegy láthatatlan elintézésében. Olajozottan működhetnek a keresztfinanszírozások, és valamivel jobban el lehet tüntetni a Rádió büdzséjéből azokat a lyukakat, amelyek abból keletkeztek, hogy az 1926-os rádiós szerződés titkos klauzulái alapján a mindenkori kormányok nagy összegeket haraptak ki a Rádióból irredenta célokra. Néhány év múlva az MNGB – legalábbis a hivatalos elszámolások szerint – már nyereséges volt. Az MTI és Társvállalatai nevű holding főnöke elkeseredett harcot vívott végül azért is, hogy hozzájusson egy vagy lehetőleg több bemutató filmszínházhoz, és a zsidótörvények jóvoltából e vágyát is kielégíthette.
E szédületes üzleti és szakmai karriernek számos összetevője volt. Kozma kezére játszott, hogy Bethlen István, akit 1924-től kezdve testestől-lelkestől támogatott, őt úgyszólván mindenben viszonttámogatta. A Bethlen–Kozma viszony Kozma kétéves belügyminiszterségét leszámítva mindvégig kifejezetten baráti maradt. Bár a Bethlent követő kormányfőkkel Kozma távolról sem volt ennyire jó viszonyban, 1931-ben már olyan szilárd volt a helyzete és akkora a szakmai tekintélye, hogy kikezdeni egyikük sem akart vele. Károlyi Gyulával kormányzása idején nem állt közelebbi kapcsolatban, Gömbössel 1932-től kezdve mindvégig felemás volt a viszonya, sajtófőnökével, Antal Istvánnal pedig kifejezetten szemben állt. Darányit eleve gyengének ítélte, kisvártatva pedig a legfőbb felelősnek látta a nyilasok megerősödéséért, úgyhogy ha tehette, szóba sem állt vele. Imrédyt eleinte nagyra tartotta, de már 1938 őszén leírta, majd végveszedelemként kezelte. Bethlen után Teleki Pál volt a következő magyar miniszterelnök, akivel Kozma csaknem mindenben egyetértett, és akinek minden óhaját teljesítette. Ezt Teleki azzal hálálta meg, hogy a bizalmába fogadta, és kényes feladatokra kérte fel. (Varsói tárgyalások 1939 tavaszán, belgrádi kiküldetés 1940 elején, finnországi expedíció megszervezése ugyanebben az időben, több nyugat-európai hírszerző út, kárpátaljai kormányzói biztosság.) Ám ha éppen olyan miniszterelnök volt kormányon, akivel Kozma nehezen vagy egyáltalán nem tudott zöld ágra vergődni fejlesztési terveinek támogatását illetően, még mindig ott voltak tucatjával vagy talán inkább százával a jó pozícióban lévő további barátok. Előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb viták és harcok árán, Kozma mindig vagy csaknem mindig megkapta a szükséges adminisztratív támogatást. Ebben minden bizonnyal nagy segítségére volt Horthy barátsága is, amiről minden “jól értesült” tudott.
A jó kapcsolatrendszer és a jó helyekről várható mindenkori támogatás azonban önmagában távolról sem lett volna elegendő ahhoz a sikerhez, amelyet Kozma mintegy két évtizeden át felmutatott. Ehhez további tényezőkre is szükség volt. Mindenekelőtt arra, hogy a mundérból kibújjon az üzletember. Ha egyikmásik vállalkozásához Kozma kapott is állami támogatást, a második fordulóban már kifejezetten alapozó tőkésként viselkedett, és minden hasznot visszaforgatott. Másodszor azt is szélsebesen megtanulta, hogy hová tegye a pénzét. E téren sosem tévedett, mert sohasem volt rest arra, hogy Európa-szerte éberen figyelje a lépéseket, a technikai újításokat, felfedezze a jövőbe mutató akár apró jeleket is, és azokat, ha kell, saját maga tanulmányozza, elsajátítson tőle eredetileg csillagtávolságra álló ismereteket, vagy ha nem bír velük, akkor szakértőket szerezzen. Ha pedig a feltételek készen álltak, egy perc habozás nélkül lépett, még akkor is, ha kölcsönt kellett szereznie vagy akár kunyerálnia legújabb újítása kivitelezéséhez.
Ehhez azonban – harmadszor – megfelelő munkatársak is kellettek. A szakirodalomban korábban az a hír járta, hogy Kozma kizárólag vagy nagyrészt egykori tiszttársaival vette körül magát. Ez igaz is meg nem is. Kétségtelenül volt az eredeti munkatársak között hozzá hasonló egykori tényleges tiszt is, a többség azonban csak annyiban volt katona, mint minden fiatalabb férfi a négyéves háború után. A hadviselő országok aktív évfolyamaiban csak az “alkalmatlanok” nem ismerkedtek meg a katonai szolgálattal. Ez alól Magyarországon még Károlyi Mihály vagy Kun Béla sem volt kivétel. Ennek tehát a Kozma-féle káderválasztásban lényegesen kisebb szerepe volt, mint annak, hogy a munkatársakat kizárólag “fehérek” és keresztények körében kereste, bár – tegyük hozzá – az MTI-től, ettől az eredetileg “zsidó azilumtól” nem bocsátotta el a zsidó alkalmazottakat. Bár emiatt szélsőjobbról azonnal megtámadták, ő tudta, hogy a zsidótlanításra nincs szüksége, mert az arányt a bővítés jóvoltából könnyen meg tudja változtatni.
Mindenesetre az induló stábban hivatásos katonatiszt volt például Szőts Ernő, akiből azután a Rádió első igazgatója lett, és új feladatának kiválóan megfelelt. De kiváló volt a már nem hivatásos, csak éppen katonai szolgálatot teljesítő Havel Béla, Wünscher Frigyes vagy az FI-nél Taubinger Zoltán is. A Rádiónál azonban hamarosan előkelő beosztásba kerültek olyan emberek, akiknek már semmi közük sem volt Kozma régebbi környezetéhez. Így – többek között – az irodalmi részleget egy ideig Németh László, majd őt követően sokáig Cs. Szabó László vezette, akikkel Kozma igen közeli kapcsolatba került, csakúgy egyébként, mint Illyés Gyulával, Pátzay Pállal és jó néhány más jelentős íróval és művésszel. A Rádió Bartók Béla segítségével sorra lemezre vette a mester által feltárt ősi népdalokat. Az MTI tudósítói között kiváló hírszerzők és elemzők akadtak. Az élvonalban említendő Rácz Dezső, akinek az elîéletéről semmit sem tudunk, majd a harmincas években Melocco János, Szarvas Zoltán és Badics László, akik viszont már koruknál fogva is más társadalmi vidékről érkeztek. (Melocco távolabbi, de érzelmileg közelinek számító rokon volt, fiának, Miklósnak Kozma lett a keresztapja.) Talán azt lehetne hinni, hogy káderkiválasztásában legalább egy esetben Kozma azért mégiscsak tévedett. Akkor ugyanis, amikor később a Rádió igazgatójává Freissberger, alias Somogyvári Gyulát tette meg. Az egykori lázas nacionalista és népszerű, ám a műkritika és az igényes közönség által nem sokra taksált szépíró azonban Kozma útmutatásai alapján igényes, színvonalápoló és a szélsőjobboldal által “internacionalistának”, “pacifistának”, “zsidó-liberálisnak” kikiáltott műsorpolitikát folytatott. Olyannyira, hogy a németek 1944 márciusában letartóztatták, és koncentrációs táborba zárták. Mauthausent Somogyvári még túlélte, a Rákosi-féle internálást azonban már nem.
Az eredményes tevékenységhez végül még az is kellett, hogy Kozma meghatározza valamennyi intézményének “ars poeticáját”, és azt következetesen meg is valósítsa. Kozma irodalmi ambíciói vélhetően megalapozatlanok voltak, a színvonalérzéke és a fogadtatással kapcsolatos ítélőképessége azonban úgyszólván hibátlanul működött. A hírszolgálat legfőbb követelménye a pártérdekek – a béka-egér harc, a politikai mocsár stb., ahogy nevezte – meghaladásával a nemzet érdekeinek kiszolgálása volt a lehető leggyorsabb, legszélesebb körű és legobjektívabb hírközlés útján. A többi – vélte – a felhasználó ügye.
A nemzeti érdek szolgálata talaján ebbe azonban mindenkor belefért, hogy a vélt vagy valós érdekek miatt egy hírt az MTI túl gyorsan vagy éppenséggel késve adjon ki, mi több, éles helyzetekben még az is, hogy egyáltalán ki se adja. Az utóbbira két markáns példával szolgálnak a Kozma által összegyűjtött iratok. Amikor 1930-ban a hágai konferencia lezárta a magyar tartozások kérdését, az MTI Bethlen kérésére elhallgatott minden olyan motívumot, amely a magyar sikert illusztrálhatta volna. Ennek oka az volt, hogy a miniszterelnök nem akarta tovább bőszíteni az amúgy is feldühödött csehszlovák és román kormányt, nehogy pótlólagos akciót kezdjenek az eredmény megtorpedózására. 1940 kora tavaszán pedig, amikor Berlin sikeresen elterjesztette az álhírt, hogy Magyarországon át Románia ellen akar támadást indítani (a valóságban lázasan készült a nyugati hadjáratra), az MTI főnöke minden Románia elleni hír közlését letiltotta. Teleki minden bizonnyal óvakodni akart attól a látszattól, hogy Magyarország eleve helyt akarna adni vagy netán még támogatna is egy ilyen német akciót. Végeredményben az objektivitás keretében olykor megfért a manipuláció. A mérleg azonban a relativitás szellemében ugyan, de mégiscsak a gyors, precíz és részrehajlás nélküli hírközlés felé hajlott – legalábbis 1939-ig.
Ennek volt köszönhető, hogy az MTI munkáját Londonban és Párizsban nagyra tartották, Berlinben viszont mind hevesebben bírálták, és természetesen ugyanezt tette a hazai szélsőjobboldal is. A legélesebb kritika az MTI-t, Kozmát és a berlini tudósítót (Meloccót) erről az oldalról akkor érte, amikor 1938 végén Kornfeld Mór, Pethő Sándor és Imrédy Béla társaságában fő felelősnek kiáltották ki a Németország túlhatalmát korlátozó Varsó–Budapest–Belgrád–
Róma-vonal létesítésének gondolatáért. Nem tudom megítélni, hogy Imrédyt ekkor még tettestársnak lehetett-e tekinteni e kérdésben, de az, hogy Kozma a lengyel–magyar határ megteremtésének ekkori elmulasztása miatt aktuálisnak vélte a kormány lemondását, arra látszik utalni, hogy nem. Ami azonban a többieket illette, a nyilas vádirat kétségtelenül nem tévedett. Kozma e vonal kiépítésének fontosságáról már az év elején nyíltan beszélt francia tárgyalópartnerei, illetve az MTI vezetőinek szűk nyilvánossága előtt. Párizsban saját feljegyzése szerint többek között ezt mondta: “Tényleg úgy van, hogy az ország belső politikai szilárdsága ma sorsdöntő kérdéssé vált abból a szempontból, hogy önállóak tudjunk maradni. Németország sem faji mythosza alapján, sem politikailag nem teheti meg, hogy a kisországokkal Ausztriához hasonlóan bánjon. [Hamarosan tapasztalhatta, hogy ebben mélységesen tévedett. – O. M.] De erre nincs is szüksége. Neki éppen elég, ha a belső pártharcok felhasználásával mindenütt olyan kormányokat termel ki, amely(ek) neki vazallusai. Magyarországnak Németországgal baráti politikát kell csinálnia a csehszlovák kérdés miatt elsősorban. De önállósága érdekében be kell állnia a római protokoll hármas megállapodása megszűntével abba a természetes védelmi vonalba is, amelyet a jövőben lengyel, magyar, jugoszláv, olasz vonal jelent a német penetráció ellen. Ügyes politika mellett elérhetjük, hogy ezen a vonalon Anglia is támogasson.”
Ez az okfejtés 1938. március végén már nyilvánvalóan hibás alapelvre épült (a faji elv egyenlő az etnikai alapú követelményekkel, tehát Németország a többi kisállamot nem kívánja bekebelezni), és naiv módon lehetségesnek vélte az önállóság megtartását, mi több, angol támogatás mellett a fellépést Németország árnyékában – például – Csehszlovákia ellen. Ez a belső ellentmondás tetőzött azután – mint majd látni fogjuk – 1939–1941 folyamán, illetve nőtt egyesek esetében az elviselhetetlenségig.
Kozma élesen elkülönítette a hírközlést a propagandától. A hírközlés legfőbb propagandaelemének voltaképpen az objektivitást tartotta, mert szerinte éppen ezzel és csak ezzel lehetett a világban bizalmat kelteni. Más területeken viszont – így elsősorban a rádiós politikában – helyt adott az irányított propagandának, sőt a Rádiót a “legélesebb fegyvernek” tartotta e szempontból. E fegyver forgatását illetően azonban az ő – mondjuk talán így – “technikája” homlokegyenest eltért nemcsak a szélsőjobboldali, de a közéletben szélesebb körökben eluralkodott nacionalista felfogástól és követelménytől is. Mélyen elítélte a “handabandázást”, az “ordibálást”, az olcsó magyarkodást, az irredenta szlogeneket, és nem csupán azért, mert ízlésével ellenkezett, de számos további okból is.
Mindenekelőtt az volt a véleménye, hogy a féktelen propaganda szerfelett veszélyes az egész világ szempontjából. 1938 elején egy Bécsben tartott előadásában részletesen kifejtette, hogy a szövetségesek oly sikeres háború alatti propagandáját, amit azután nehezebb volt “leszerelni”, mint magukat a hadseregeket, felelősség terheli azért, ami a háború után a békeszerződések keretében történt. A győztesek a demokratikus fejlődést helyezték ugyan előtérbe, a korábbi propagandájuk által is meghatározott békeintézkedéseikkel azonban a valóságban ennek az ellenkezőjét segítették elő. A túlzott propagandával tehát – vélte – olykor az ellenkező eredményre lehet eljutni, mint ami a voltaképpeni cél. Az előadó kifejtette, hogy e téren a helyzet mit sem változott, és a következményekért a felelősséget megint csak annak kell majd viselnie, aki a fékevesztett propaganda eszközével él. Bécsben 1938. március elején ezt vélhetően senki sem értette félre.
Kozma egyébként elismerte, hogy a náci propagandagépezet teljesen magával ragadta a német közéletet, de meg volt róla győződve, hogy annál jobban elvesztette viszont a hitelét külföldön. Annál is inkább, mivel a propaganda szempontjai uralják a német hírközlést is. 1938. szeptemberében már felpanaszolta a miniszterelnöknek, hogy a Németországból érkező hírek nem hírek, kis idő múltán pedig már tisztán látta, hogy Berlin egyszerűen nem hajlandó még diplomáciai vagy informális vonalon sem a tájékoztatásra, és mivel legfőbb szövetségesével, Olaszországgal is hasonlóképpen bánik, arra sincs mód, hogy a magyarok a római kerülőút segítségével jussanak hiteles tájékoztatáshoz. Ez a tapasztalat állt a hátterében annak, hogy Rácz Dezső javaslata alapján Kozma 1938-ban az MTI-tudósítókból kialakította a maga titkos kis hadseregét, amelynek az volt a feladata, hogy a nem hivatalos, a kollégáktól és barátoktól, a folyosókon és a fehér asztalnál beszerezhető híreket továbbítsák, természetesen “privát” formában egyenesen az ő kezébe. És valóban, 1938–
1940 folyamán Rácz, Badics, Melocco, Rozgonyi Mihály és mások jóvoltából számos olyan jelentés érkezett az MTI vezetőjéhez, amely meglepően pontos információkat és helytálló elemzéseket tartalmazott. Ezek közül csak egyet említek meg. Badics 1940 őszén jelezte, hogy Graziani tábornok ellenáll az afrikai hadműveletek Mussolini által követelt felújításának, valamint hogy az egész vezető katonatiszti csoport ellenzi a Görögország elleni hadműveleteket. Ez olyan hír volt, amelynek hitelességére a történészek majd csak évtizedekkel az események után jöhettek rá.
Miután Kozma közel húsz évig hirdette a tájékoztatás objektivitásának feltétlen szükségességét, 1940 elején a nemzetközi hírszolgálatról tartott előadásában kénytelen volt elismerni egyrészt azt, hogy természetesen nem minden hír igaz, mert a hír forrása hamisított, másrészt hogy az MTI által leadott hírekben is volt már “tendencia”, vagyis szelektálás és csonkítás. Ennek ellenére még ekkor is kijelentette: “Merem állítani, hogy Magyarország azok közé az államok közé tartozik, ahol aránylag a legkevesebb tendencia vegyül a nyilvánosság részére kiadott hírszolgálatba, melybe tendencia csak akkor vegyülhet, ha azt nagyon fontos állami érdekek kívánják.” Ilyesfajta kijelentést azonban vélhetően utoljára tehetett. Mentségül valójában felhozhatta volna, hogy ez alighanem minden egyes államban hasonló módon alakult ebben az időben, de ezt nem tette, mert az új helyzet, akár hazai, akár általános volt, mindenképp elviselhetetlen volt a számára. Szeme láttára kezdett összeomlani az oly sok munkával felépített hírbirodalom, és ez ekkor még csak a kezdet volt. Mindenesetre máris azzal találta szemben magát, hogy a közvetlen londoni kapcsolat megszűnt, a párizsi akadozott, a Berlinből és Rómából zúduló szövegek viszont nem értek hajítófát sem. Ahogyan e folyamat kiteljesedett, úgy vesztette el Kozma minden érdeklődését az MTI iránt. 1940 elején, az említett előadásban beérte két figyelmeztetéssel. Egyrészt megállapította, hogy a modern világ által szállított hírözön az emberek számára távolról sem a boldogság forrása. “A hírszolgálat révén a modern ember idegzetében viseli a világ minden bajának tudatát mint szörnyűséges terhet” – állapította meg, noha még szó sem volt arról, hogy a televízió révén az átlagemberre majd e bajok vizuális képe is rászakad. Másrészt a politikai vezetőket figyelmeztette, hogy “önmaguk által mások számára csinált propagandájukkal önmagukat ne hagyják befolyásolni, mert helyes nagypolitikai elhatározások csak abszolút tárgyilagos alapon hozhatók”.
Nos, ha Kozma ellenezte a “fékevesztett”, félrevezető és megalapozatlan propagandát, akkor vajon egyáltalán mit értett a propaganda “éles fegyverén”? Elismerte, hogy a propaganda célzatos, éles és szubjektív, ám azt tartotta, hogy csak akkor hatásos, ha éle ellenére az igazat veszi alapul. Eszközei körébe pedig szerinte elsősorban a kulturális termékek tartoztak. A legjobb propagandafegyvernek a múltbeli és a kortárs magyar tudományt, zenét és irodalmat tartotta. Belügyminiszterként azt javasolta, hogy a magyar revíziós propagandát a kulturális kapcsolatok csatornái felé tereljék. A rádiózás fejlesztésének érvei között nála az első helyen állt, hogy el kell érni az elszakított magyarokat a magyar szóval, zenével, irodalommal. A saját zsebébe is hajlandó volt belenyúlni azért, hogy egy magyar kortárs költői antológia megjelenhessen francia nyelven, és a Rádió pénztárából bőségesen támogatta a Magyar Szemle (Bethlen) vállalkozását a Hóman–Szekfű-féle magyar történelem rövidített idegen nyelvű kiadására. Bár Kozma – erényeinek elismerése mellett – voltaképpen nem szimpatizált a szerinte elviselhetetlenül hiú Klebelsberggel, nem kétséges, hogy valójában az ő vonalát követte e téren, amikor a magyar kultúrfölénnyel akart csatát nyerni. Noha erről szíve mélyén meg is volt győződve, e fölényt nem hangoztatandónak, hanem bemutatandónak vélte.
Az így értelmezett propaganda ápolását bízta Kozma a Magyar Rádióra, és ennek szellemében írta elő annak mindenkori műsorpolitikáját. Jól tudta, és számtalanszor elmondta, leírta, hogy e politikának vannak a dolog jellegétől elválaszthatatlan korlátai. Figyelembe kell vennie a hallgatók társadalmi és kulturális sokszínűségét, mivel a Rádió nem mondhat le egyetlen rétegről sem, már csak anyagi szempontból sem. Nem állhat rá tehát olyan színvonalra, amely csupán egy nagyon szűk réteg érdeklődésének felel meg. Emellett ügyelnie kell arra, hogy ne adjon olyasmit, ami nem való a kiskorúak fülébe, de olyan adásokat sem engedhet meg magának, amelyek pártpolitikai érdekeket szolgálnak. Mit adjon tehát? Elsősorban sokszínű magyar és nemzetközi kultúrát, másodsorban közművelődési műsorokat az általános ismeretszint emelése érdekében az agrár tudnivalóktól a szociográfiai és szociális kérdésekig mindenről, amely a széles értelemben vett közéletet érdekelheti. Az utóbbi szempont a húszas évek vége felé jelent meg tudatosan a Rádiónál.
Eleinte ezzel a felfogással Kozma, illetve a Rádió gyakorlati üzemeltetői nem ütköztek semmiféle akadályba, mivel még sem a politika, sem a potenciális szereplők nem ismerték fel azonnal a dolog jelentőségét, illetve anyagi vonzatait. Az idő múltával azonban egyre szaporodtak azok, akik bele akartak szólni a műsorba, illetve minden érdemleges produktum híján is hozzá szerettek volna jutni a mikrofonhoz. Ettől kezdve a kavalkád állandósult a Rádió táján. Támadták azért, mert nem követte a hitleri Németországot a dzsessz letiltásában, hírlapszemléjében megemlékezett egy mondat erejéig (!) a Népszaváról, nagy mennyiségben sugárzott külföldi zenét, felhasználta a nemzetközi élvonalba tartozó előadóművészek lemezeit, három nyelven (magyar, francia és német) konferáltatta be a számokat, idegen nyelvű adásai voltak, leadott cseh irodalmi remekművet, és – ez a vád minduntalan visszatért – el volt “zsidósodva”, teret adott zsidó eredetű műveknek és zsidó előadóművészeknek. Még olyan felszólaló is akadt, aki a Bob herceg operett sugárzását kifogásolta a darab helyszíne, London miatt.
Kozma éveken át keményen harcolt e tendencia ellen, de 1940-ben egy másik, ezúttal a Néprajzi Társaságban tartott előadásában kénytelen volt elismerni, hogy a feladat ellátása beleütközik “…a fellengzős, délibábos magyar fantáziába, mely sokszor szeretné magyar valóságként beállítani azt, ami nincs, de szeretné, ha lenne, vagy ami másként van, de szeretné, ha úgy lenne, ahogy ő akarja”. E délibábos magyar akarnokokkal nemegyszer heves szópárbajt vívott, és számtalanszor próbálta írásaiban is megértetni e viselkedés veszedelmeit. E tekintetben Kozmának volt egy családi mintája is az országos főügyész nagyapa, Kozma Ferenc személyében, aki levelezésének tanúsága szerint keserűen bírálta a millenáris felhajtás hamis világát, és tisztában volt vele, hogy a magyar nem “nagy nemzet”, hanem csupán “ügyes kis nép”.
Ebben az időben már egy úgynevezett “minisztériumközi műsorellenőrző bizottság” ült a Rádió nyakán, és annak néhány tagja, de leginkább a hadügyet képviselő bizonyos Rózsás őrnagy nem fogyott ki a kifogásokból. 1940. január 31-én Kozma bement a bizottság ülésére, és egy két és félórás beszédben fejtette ki rádiós hitvallását. Ennek keretében többek között a következőket jelentette ki: “tűrhetetlen… hogy minden tudás, műveltség és irodalmi hozzáértés nélkül, tisztán azon az alapon, hogy nemzetvédelmet csinálunk, mindenbe beleszóljanak, és közben olyan könyveket adjanak ki, mint a »Daloljatok honvédek« című szörnyűséget, amely semmi más, mint német mintára való dalmegszervezés, és csupán arra alkalmas, hogy a magyar nép dalköltő kedvét s a népies nótatermésnek minden lehetőségét megölje. Kijelentem, hogy nem vagyok hajlandó rádión keresztül irredentát csinálni, nem vagyok hajlandó azért támogatni tehetségtelenségeket, mert az katonai vagy vitézi ruhában jelenik meg. Nem ismerek katonaírót vagy katonaköltőt, csak írót és költőt, bár magam is katona vagyok, az apám is az volt, és költő volt… ha egy katona belletrisztikát ír, az nem katonaíró, hanem vagy jó író vagy rossz író. Nem vagyok hajlandó nagy magyar értékeket kihagyni a rádióból azért, mert irodalomhoz nem értő, gyerekes szempontok alapján bíráló katonahelyek az illetők személyét kifogásolják. Nekem több judíciumom van ennek elbírálására, mint nekik.”
Ez az állásfoglalás tökéletesen megfelelt mindannak, amit Kozma irodalmi kérdésekben régóta képviselt, és megfelelt annak a nagy feltűnést keltő beszédének, amelyet belügyminiszter korában Szombathelyen tartott az irodalom kérdéseiről. Már az is elképedést váltott ki, hogy egy belügyminiszter ilyesmire adja a fejét, de még meglepőbb volt a beszéd tartalma. Többek között ez hangzott el benne: “Az irodalom célja alkotás, az önmagáért való alkotás. Napi kérdések irányzatos kezelése, a ma problémáinak sajtó jellegű feldolgozása beteg irodalom. Nem irodalom a publicisztika témáinak irodalmi formába bújtatásával folytatott játék sem, sőt azt is merem állítani, hogy a nemzet életében még az aktuális politikai kérdések helyes felfogása és megítélése szempontjából is többet jelent a nemzeti irodalomnak és történelemnek komoly és objektív ismerete, mint az aktuális közéleti kérdések körüli sokszor tendenciózus magyarázkodás és meggyőzni akarás.” Továbbá: “Az irodalom területe a múlt, a jelen, a közel- és távoljövő, határok nélkül. Témaköre minden, ami nem napi és futó jellegű. Célja művészi, megalkuvást nem ismerhet, éppúgy nem, mint célszerűségi szempontokat. Alapja az irodalmi erkölcs, fegyvere a tehetség.” Alapszabálya pedig az író teljes alkotó szabadsága.
Ehhez hozzákívánkozik, hogy Kozma tisztázni kívánta, hogy mit ért művészeti szempontból a “magyar” szón. Alaptézise az volt, hogy magyar az, ami beletagolódik a honi közélet nagy áramába. Az utóbbiról megállapította, hogy az távolról sem azonos a politikával, ami a nemzeti közéletnek csupán egy vetülete és lecsapódása, és amely “bizonyos fokig vagy időnként öncélúvá is válhat, esetleg el is szakadhat az ország közéletének igazi szükségleteitől. A közélet azonban maga a nemzeti élet örök és hömpölygő folyama, mely elmúlt idők végtelenségéből jön, és az örök nemzeti élet jövő végtelenjébe árad. A közélet minden nemzeti erőt felölel, tehát olyan erőket is, melyek a politika jelenében esetleg érvényre sem juthatnak, mélysége minden erőtényezőt magába foglal, folyamatossága megszakíthatatlan, értéke meghamisíthatatlan, és minden vonatkozásban általánosabb és igazabb, mint a napi politika, melynek hatása, befolyása pillanatnyilag nagyon erős lehet, de egészséges nemzetnél mégiscsak a nemzeti élet felületén játszó tükörkép.” Miután a politikus Kozma egy határozott gesztussal leszállította trónjáról a politikát, már az sem meglepő, hogy az antiliberális Kozma a nemzeti közéletben egyenlő jogú helyre állította az egyik oldalon a liberális Eötvös Józsefet, Szalay Lászlót és Csengery Antalt a másik oldalt képviselő Dessewffy Auréllal és Pauler Tivadarral.
Ezt követően és ezen az alapon próbálta meghatározni az előadó, hogy mit is ért “magyar” értéken. Abból indult ki, hogy a dinamikus tehetséget nem szabad és nem is lehet beskatulyázni, és abból a szempontból osztályozni, hogy eléggé magyar-e vagy sem. Ezt ugyanis – hangsúlyozta – sem a téma, sem a magyaros motívum nem dönti el. “A magyar motívum lehet jó tömegpropaganda, de önmagában még nem művészet. Csikós, gémeskút, puszta, huszár és paraszt, képekben, dalban és deszkákon, vagy a régi magyar múlt, vagy magyaros tárgy az írásban sokszor elég arra, hogy a giccs jogtalanul magyar művészetként szerepeljen, és az is gyakori, hogy a művészt vagy írót nem lelke és szelleme, hanem témája szerint könyveljük el jó vagy rossz magyarnak.” Végül a szónok óvott attól, hogy a “magyar” kérdését politikai szempontok alapján ítéljék meg, és attól is, hogy bárki türelmetlenül elvesse az újat.
Mindazonáltal bárhogyan is harcolt saját elveiért a Rádió főnöke, kénytelen volt tapasztalni, hogy a politika egyre erősödő nyomásával szemben tehetetlenné válik. A Rádió sorvadozni kezdett, műsorideje beszűkült, és a zsidótörvények miatt alaposan megkopott. Egyik mentegetőző levelében, amelyet 1940-ben egy mellőzött régi rádiós szerzőnek kellett megírnia, Kozma megállapította, hogy a Rádiónak már nincs programja, és főként művészi programja nincs. Ettől kezdve Kozma egyre kevesebbet foglalkozott a Rádióval, és minden bizonnyal fájdalmasan könyvelte el, hogy az MTI mellett másik kedvenc gyermekének, a Rádiónak is hosszú betegeskedéssel kell számolnia.
Fel kellene vetnünk mindazonáltal azt a kérdést, hogy vajon ez a nyitott és bölcs szemlélet milyen mértékben és meddig volt valóban az, illetve hogy vajon milyen mélyebb tendenciát tartalmazott, majd ki kellene térnünk a Kozma-birodalom harmadik nagy tényezőjére, a filmiparra. Ezt azonban nem lehet érdemben tárgyalni anélkül, hogy ne vizsgálnánk meg Kozma antiszemitizmusát, mert nélküle e kérdések nem értelmezhetők.
Kozma fajvédőként indult, és miután e szó használatát elejtette, továbbra is megmaradt a keresztény magyarok védőjének, vagyis antiszemitának. Jól tudjuk, hogy az antiszemitizmusnak különféle fokozatai voltak (és vannak). Ha e fokozatokat figyelembe vesszük, Kozma valahol a középtájon helyezkedett el, ott, amit én “szelektív” antiszemitizmusnak nevezek. Nem voltak vallásos előítéletei, ami kapcsolatban állhatott azzal is, hogy vallásos sem volt a szó hétköznapi értelmében, a katolikus klérussal pedig kifejezetten hadilábon állt. (Katolikus létére Révész László református püspök temette el.) De nem osztotta a meglehetősen elterjedt Shylock-legendát sem a zsidókról, és nem irigykedett rájuk sem okosságuk, sem teljesítményük miatt. Elismerte a nagy zsidó teljesítményeket, és hízelgett neki, hogy a zsidók is elismerték az övét, sőt egészében véve is elismerte, hogy a zsidók pozíciójukat szorgalmas munkával és tehetséggel szerezték meg a nemzeti hibák miatt tunya magyar keresztények rovására. Ebbeli meggyőződését többször leírta és nyilvánosan is elmondta, illetve megjelentette. Azt sem állította soha, hogy az ország megcsonkításáért a zsidók lennének felelősök. Bár azt vallotta, hogy Trianon a Károlyi-kormánnyal kezdődött, valójában jól tudta és nyilvánosan is elmondta, hogy az ország lakosságának nagy része Károlyi mögött állt. A katonai mundér becsülete viszont azt már nem engedte meg, hogy az általa ugyancsak megfogalmazott tiszti felelősségről vallott nézetét is nyilvánosságra hozza, noha meg volt róla győződve, hogy a tisztikar egy részének támogatása nélkül a Károlyi-féle fordulat nem ment volna végbe, illetve hogy a Tanácsköztársaság jóval hamarabb megbukott volna.
Mindezek ellenére mégis antiszemita volt egy a magyar helyzet megítéléséből származó pragmatikus meggyőződés alapján. Nézeteit a zsidókérdésről első ízben nem sokkal az MTI elnöki posztjának átvétele után fogalmazta meg. Felvetette a kérdést: “Hogy állunk a zsidóság szörnyű túlsúlyával szemben való önvédelmünk dolgában? A zsidóság a múltban két fronton nyomulva előre vezette a maga szörnyű honfoglalását. Az egyik a természetes szaporodásukat megsokszorozó, minden hasonló európai bevándorlást árnyékba állító, a magyar faj kivándorlásával szimbolikusan párhuzamos zsidó bevándorlás volt; a másik pedig a gazdasági életnek és a gazdasági eszközökkel megközelíthető hatalmi pozícióknak lassú és megállíthatatlannak látszó teljes birtokbavétele. Mi elvetettük Marxból azt, ami belőle valóban elvetendő, de nem tanultuk meg belőle azt, amit az élet igazolt: nem akartuk meglátni az egész társadalmi élet összefüggését a termelés rendszerével és állapotával. Nem akartuk meglátni, és még ma sem látjuk, hogy a keresztény magyarság belső önrendelkezése felettébb hiányos vagy éppen illuzórikus mindaddig, míg a nagyipar, a kereskedelem, a pénz, a főváros rettentő erejű házrengetege és a magyar föld igen tekintélyes része nem az övé.” Ezt a felfogást azután kiterjesztette még a sajtóra, és elsősorban Az Est-et támadta, fohászkodván egyben egy sajtótámogató keresztény magyar Stinnesért, jól tudván, hogy magyar Stinnesek nincsenek.
Egybehangzott ezzel az a levél, amelyet 1921 végén Révész Andornak, az MTI madridi tudósítójának írt, miután Révész felfedte előtte zsidó származását. A levélben többek között ez áll: “Amit Ön személyes ügyéről velem közölni szíves volt, azt én rám nézve igen megtisztelő bizalomnak tekintem. Egyes embereknél engem ez a kérdés nem befolyásolt sohasem, viszont senkivel szemben nem tagadom le, hogy az ország politikai és közgazdasági struktúrája szempontjából a múltakon okulva, úgy az ország, mint a zsidóság szempontjából egy méltányos átalakulásra van szükség, amit azonban úgy formuláznék, hogy nem a jóravaló zsidóság szorítandó ki, hanem bevonandók azon nem zsidó elemek a sajtó és közgazdasági életbe, melyek arra alkalmasak, viszont letörendő teljesen minden hazaellenes, internacionális elem, melynek vezetői közt a múltban túl sok volt a zsidó.” További tényekből és irományokból kiderül, hogy “hazaellenes, internacionális” elemen Kozma elsősorban a liberális-pacifista köröket értette, és időnként egyáltalán nem, máskor kevésbé vonta be e fogalomba a szociáldemokráciát.
E két korai iromány lényegében és hosszú távra kijelölte Kozma antiszemitizmusának mibenlétét és kereteit. Az említett Révész továbbra is tudósított, és Kozma évekig levelezett vele, egy nyugdíjba vonuló zsidó alkalmazottnak az MTI-nél ünnepséget rendezett, egy zsidó újságíró-karikaturistát fölébe helyezett az egész keresztény újságírókarnak, valósággal jubilált a zsidó Goldberger nagy sikerén a párizsi világkiállításon, ám mindezzel együtt antiszemita maradt. Az idézett iratokból kiderül az is, hogy antiszemitizmusát milyen irányban akarta kifejteni gyakorlatilag. Két irányban: egyrészt csökkenteni szerette volna az úgynevezett kis zsidók tömegét, másrészt ki akarta csavarni a gazdasági és médiahatalom egy részét a zsidók kezéből. Ezen mit sem változtatott, hogy túlhatalmukat szoros összefüggésben látta a keresztény magyarok nemzeti hibáival.
Ha felfogásával egyedül állt volna a konzervatív táborban, úgy e kérdés jórészt elvesztené jelentőségét. Ám az antiszemitizmus e fajtája e körökben tipikus volt. Hasonló elveket vallott például Teleki Pál és számos jel szerint Horthy Miklós is és sokan mások. Ez tette lehetővé, hogy Kozma mindkét irányban konkrét lépéseket is tegyen. A kis zsidók ellen csak a “hontalanság” megállapítása alapján lehetett fellépni, és ezt ő már belügyminisztersége idején megtette akkor, amikor az északkeleti megyékben razziákat rendelt el. Mivel a papírokkal nem rendelkező, bujkáló emberek listájához csak nyomozati úton lehetett eljutni, és mivel a lista hivatalba lépésekor rendelkezésére állt, ő valójában csak aktiválta az elődje (elődei?) által felgyűjtött anyagot. Az alsóházban ezzel kapcsolatban elhangzott interpellációra válaszolva Kozma utalt arra, hogy az eljárást a meggyökeresedett magyar zsidók sem kifogásolják.
1941 júniusában azután kezdeményező szerepe volt abban, hogy a kárpátaljai és az északkeleti hontalan zsidókat “hazatelepítsék” Galíciába. (Eredetileg szó volt cigányokról és megbízhatatlannak stigmatizált ruszinokról is, de a szórványos iratelemekből nem állapítható meg, hogy a kitelepítés rájuk kiterjedt-e.) Az akciót Kozma végigtárgyalta a politikai és katonai vezetőkkel – akik egyébként utóbb nyíltan beszéltek az alsóházban a kitelepítésről –, majd július végén, augusztus elején az ő feljegyzései szerint összesen 17 400 (Kárpátaljáról 13 400) fő kitelepítésére került sor “kiszállítás és szélnek eresztés” formájában Kamenyec Podolszk térségében. A mintát ehhez az eljáráshoz a németek akciója szolgáltatta, amit 1939-ben hajtottak végre a birodalomhoz csatolt korábbi lengyel területekről az ottani lengyelek és zsidók tömeges áttelepítésével az úgynevezett Főkormányzóság területére. Kozmának tudnia kellett, hogy ezekre az emberekre szörnyű sors vár, mivel megélhetésüket semmi sem biztosította, és az is előre látható volt, hogy az ottani ukrán lakosság elzárkózó lesz velük szemben. Azt azonban, hogy ezeknek az embereknek nagy részét végül egy náci kommandó halomra fogja gyilkolni, az akció szervezője előre nem tudhatta, mivel kezdeményezése idején a keleti övezetben végrehajtott tömeggyilkosságok el sem kezdődtek, de még maga a keleti hadjárat sem. Sőt – legalábbis egy ideig – utólag sem tudott róla. Szeptemberben ugyanis eljutott hozzá a hír, hogy a németek a kiszállított emberek visszaszállítását követelik, mire levelet írt a miniszterelnöknek, hogy ennek megakadályozását kérje. Ekkor azonban már nem volt kit visszaszállítani, mivel a “Sondergruppe C” java részükkel jóval előbb végzett. Kozma ezt nyilvánvalóan nem tudta, mert ha tudja, ezt a levelet nem írja meg. Hallott-e hírt egyáltalán a véres eseményekről, és ha igen, mikor – ez megállapíthatatlan. Akár tudomásul vette Kozma, akár nem, bebizonyosodott, hogy a túl soknak tartott magyarországi kis zsidók ügyét a nemzetiszocializmussal összefonódva csak gyilkosság árán lehet “elintézni”. Köztes út nincs. A “szelektív” és vértelen magyar konzervatív antiszemitizmus megvalósítása előtt a nemzetiszocializmus, ha teheti, lezárja a kaput. A “mindent megteszek a zsidók ellen, de agyon nem üthetem őket” formula (Horthy) tarthatatlansága már ekkor kiderült, mert láthatóvá vált, hogy az adott helyzetben ab ovo magában hordja a tragikus végkifejlet elemét.
Kozma kétségtelenül örült a két első zsidótörvény által a társadalomban vágott résnek, és azt a maga javára ki is használta. Ezek segítségével érte el, hogy vállalatához hozzácsatolhasson három úgynevezett “első hetes” mozit, és alighanem közrejátszott ez abban is, hogy befurakodott a bauxitüzletbe. Ugyanakkor azonban az eluralkodó antiszemita áramlat meg is rémítette, és annak kétféle következményével szemben határozottan fel is lépett. A kibontakozó zsidóellenes hisztériát fékezni szerette volna, egyrészt azért, mert szerinte dologtalan haszonélvezők tülekedtek a koncokért, akiktől sem a gazdaság felvirágoztatását, sem a keresztény média színvonaljavulását nem lehetett elvárni, másrészt azért, mert félt az egész gazdaság összeomlásától. Több jel között erre vall az a néhány szó, amelyet 1939. januári, Horthynál való kihallgatásáról jegyzett fel a kettejük között érintett zsidókérdésről. Kézzel írt jegyzetében ez áll: “bifurk. iparban – Diff. németek és köztünk – önállóságunk=ipar megmaradása”. E rejtvényt úgy lehet feloldani, hogy mivel a német és a magyar gazdaság helyzete között óriási a különbség annyiban, hogy Németország könnyen kiiktathatja a zsidó tőkét, mivel a német tőke óriási, addig Magyarország ezt súlyos következmények nélkül nem teheti meg, és annál is kevésbé, mert a függetlenség záloga (vagy egyik záloga) az ipar intakt fennmaradása. Ezért a zsidó tőkét nem lehet egyszerűen felszámolni, hanem “bifurkációt” kell végrehajtani, vagyis egy olyan akciót, amilyenre Kozma már régóta gondolt. Ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a zsidók rovására nem a keresztény vállalkozó, hanem az állam akar terjeszkedni, ő pedig a gazdasági etatizmus minden formájától irtózott.
Az utóbbi kérdést Kozma állandóan napirenden tartotta, és az ide sorolható kormányzati eljárásokat hevesen elítélte. (Ezt egyébként a zsidóktól függetlenül jó ideje állandóan és rendszeresen tette.) Az 1938 végén tartott Miklós-napi vacsorán többek között ezt mondta e kérdésről: “A zsidótól el lehet venni az ipart és a kereskedelmet, ez tény. De mit fog eredményezni ez az etatikus és állami szocialista felfogás? Azt, hogy nem a keresztény réteg ül be a zsidó helyett, nem a keresztény réteg tanul meg dolgozni, nem az gazdagodik meg, és nem az válik gazdaságilag alátámasztottá, erős és adófizető réteggé, hanem a keresztények már előre lemondanak erről, és szovjet mintára hivatalnokká akarnak mind válni. Egész miniszteriális karunk hatalmi szempontból öntudatlanul ezt propagálja… De nem látni azt a törekvést – amit államilag is elő kellene segíteni –, hogy minél több független, önálló gazdasági egyed létesüljön, és hogy az ifjúságot erre tanítsák.” Ezután kirohant még a vezéri pozíciókra váró “ifjú titánok” ellen.
Kozma tehát úgy volt antiszemita és úgy követelt, illetve hajtott végre zsidóellenes lépéseket, hogy egyúttal el akarta kerülni az ezzel óhatatlanul együtt járó szerinte káros következményeket. Ez nem volt lehetséges. Nem értette meg, hogy ha a pokol egyszer elindul, annak többé nem lehet racionális úton gátat szabni, és különösen nem akkor, amikor az irracionálist egy olyan nagyhatalom gerjeszti, amelynek segítségével az ország területileg gyarapodni akar. Kozma antiszemitizmusa a maga pragmatikus érveivel és józannak vélt szelektivitásával maga volt a “fából vaskarika”. Az “üsd agyon, de ne nagyon” elv nem volt működőképes.
Ez az antiszemitizmus észrevétlen beköltözött Kozma egész művészetpártolásába. Kétségtelen érdeme volt a színvonal és az alkotói szabadság következetes védelme, ami mellett egyébként már a húszas évek elején hitet tett, érdeme volt, hogy a Rádiónál 1938-ig semmilyen diszkriminációt nem alkalmazott, és a kimagasló zsidó szerzőket ezt követően is igyekezett szakmai érvekkel megvédeni, kifejezett támogatásban azonban csak a keresztény magyar kultúrát részesítette. A Rádió a harmincas évek derekán nemcsak beengedte, de egyenesen felkérte a szereplésre József Attilát és Erdei Ferencet, noha egyikük sem volt a rendszer kedvenc gyermeke, de nem unszolt ilyesmire egyetlen zsidó szerzőt sem. Kozma minden támadástól védte és megvédte barátait, Zilahy Lajost, Illyés Gyulát, Németh Lászlót és másokat, de tudtommal személyesen nem állt ki egyetlen zsidó szerző mellett sem. Voltaképpen kimondatlanul elsősorban a népi magyar áramlatot védte és támogatta, bár ez alól tett néhány kivételt (baráti körében is), ha “urbánus”, ám keresztény szellemiségről volt szó. Tudni lehet, hogy élete vége felé – többek között – Juszt Zsigmond, Márai Sándor és Cs. Szabó László műveit olvasgatta, és az utóbbit nagyon nagyra értékelte. Javára írandó, hogy jó érzékkel szűrte ki a népi áramlaton belül az értéket és a tehetséget, és hogy ezt kereste a néprajzban, a zenében és másutt is. Ugyanakkor nem engedte közel magához azt a kultúrát, amely pedig a magyarnak része volt, csak azért, mert zsidó szellemiségűnek vélte. Így azután kevés csodálkoznivalója maradt, amikor a Rádió kénytelen volt lemondani a már előkészített Goldmark-emlékadásról, holott róla azért tudta, hogy a magyar zeneköltészet egyik legnagyobb alakja volt. Ha a többit egyszer feláldozta, Goldmarkot már nem védhette meg. Az ambivalens antiszemitizmus itt is megbosszulta magát.
Hasonlóan járt Kozma a szívéhez oly közel álló filmes és mozikérdésekkel is. A filmiparban a Hunniával, a mozik kérdésében pedig egy Gerő István nevű zsidóval állt kemény konkurenciaharcban, aki a legtöbb bemutató filmszínház működtetési jogát megszerezte. Jóllehet többször is hangsúlyozta, hogy Gerő nagy szorgalommal és okosan szerezte meg vagyonát, és hogy megszerezhette, az elsősorban az ingyen haszonra számító Magyar Nemzeti Szövetség kényelemszeretetének a rovására volt írható, mivel az eredetileg általa megkapott koncessziót egy bizonyos százalék fejében átengedte a helyette is dolgozó Gerőnek, ez mégsem változtatott azon, hogy most ő akarta kicsikarni a dolgos Gerő kezéből amit és amennyit csak lehetett. Ezt ugyan a zsidótörvények következtében viszonylag könnyen meg is tehette, de azonnal szembetalálta magát egy új rémmel: az állammal, amely rá akarta tenni a kezét az egész filmiparra. Mire valók a szép új (felújított) filmszínházak, ha azok igazi értelmét, az ott játszható filmek gyártását viszont állami felügyelet alá vonják?
Kozma e kérdésben még 1929-ben intézte első támadását a kormánypolitika, aktuálisan éppen Scitovszky Béla belügyminiszter ellen. A vitát a belügyminiszter egy “államosító” újságcikke váltotta ki, amire Kozma a 8 Órai Újság-ban válaszolt. Ebben a szó szoros értelmében elzavarta a magántőke területéről mind az államot, mind a belügyminisztert, mondván, hogy “az állami propagandának sehol semmi súlya nincs, azt mindenütt bizalmatlansággal fogadják, és így feleslegesen nehézzé válik az elhelyezés”. Lesújtó véleményt mondott az addig elkészült tizenegy magyar filmről. “Jellegzetesen magyar levegőjű egy sem volt közöttük, elcsépelt operett-témákat, cigányt, gulyást, fokost és primadonna-hercegnőket dolgoztak fel külföldi ízlés szerint. Sok a primitívségig naiv volt.” Megállapította továbbá, hogy még az állami ellenőrzés is “túlteng, nincs megmozdulási lehetőség hatósági beavatkozás nélkül. Egészen nyilvánvaló, hogy a nagy hivatalos adminisztráció és irányító apparátus megbénítja a magángazdasági életnek azt a területét, amelyre ránehezedik.” Kozma ezt a vitát folytatta a harmincas évek vége felé, de még jóval hevesebben, mivel az állami beavatkozás veszélye is nagyobb volt. Erre a szektorra is állt ugyanis, amit általánosságban megállapított, azaz hogy a zsidótörvények által támasztott gazdasági résekbe mindenütt az állam akar beszivárogni. A zsidó tőke 1938-tól kezdve fokozódó mértékben eltűnt a filmiparból, és az így keletkezett válságot “államosítással” próbálták megoldani. A kör itt is bezárult, és bár Kozma elszántan harcolt az igazáért, valódi kitörési pontot valószínűleg nem fedezett fel. Legalábbis így érthető, hogy 1940–41-ben az MTI és a Rádió mellett már a Magyar Film Irodával sem foglalkozott érdemben. Hozzáteendő, hogy erre formálisan más oka is volt. Teleki javaslatára ugyanis Horthy őt kérte fel kormányzói biztosnak Kárpátalján, és ő a megbízatást elvállalta. Ezzel kapcsolatban csak azt nem lehet megállapítani, hogy vajon az ungvári pozíció miatt hanyagolta el az általa felépített propagandabirodalmat, vagy annak reménytelen helyzete miatt vállalta magára az ungvári remeteséget.
Míg Kozma propagandistaként kétségkívül profi tudásra tett szert, politikusnak egyáltalán nem volt “valódi”. Először is hajlott rá, hogy a jövő-menő miniszterekénél többre tartsa a maga stabil hatalmát, és a kormányzati hatalomra viszonylag kevéssé áhítozott. Nagyszerű, hűséges és hatékony támasz volt 1924-től Bethlen oldalán, akit még akkor is elszántan védelmezett, ha egyáltalán nem volt meggyőződve a miniszterelnök ártatlanságáról. (Például a frank-ügy idején.) Másodszor: valóban irtózott a politikai “mocsártól”, és annyira óvakodott a belemerüléstől, hogy 1935-ig még csak be sem lépett a kormánypártba. Egy politikus számára azonban súlyos hátrány volt, ha nem jött idejében tisztába a pártbeli és az alsóházi játékokkal. Harmadszor: Kozma minden hírszerzői és üzleti rafinériája ellenére valójában túlságosan naiv, talán “katonásan” naiv volt bizonyos szempontból. Sokáig hitt a politikai barátok közötti őszinteségben, az adott szó érvényességében és ehhez hasonló fogalmakban, amelyeknek azonban már sem a magyar politikai életben, sem Magyarország külső főkapcsolataiban nem volt létjogosultságuk.
A hosszú kiábrándulási folyamat leírásával oldalakat lehetne megtölteni. Csak két motívumot ragadok ki a súlyos csalódások halmazából. Az első Gömbös Gyulával áll kapcsolatban. A közhiedelem szerint Kozma a Gömbös-csoport oszlopos tagja volt, és egy kilengéssel ugyan, de mindvégig az is maradt. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb és ezért érdekesebb is. Kozma valóban sokat tett Gömbös érdekében, a barátság azonban megfordítva sokkal kevésbé működött. Szegeden Kozmát nem Gömbös, hanem Horthy helyezte pozícióba, és ő hívta meg a kabinetirodába is. 1920-ban Teleki vitte el az MTI élére, és ajánlója ezúttal sem Gömbös, hanem Eckhardt volt. 1929–1930-tól Kozma ismét aktivizálódott Gömbös és egy Gömbös-kormány érdekében, de az új miniszterelnök nem vitte be a minisztertanácsba. Kozma pedig – megint csak a közhírrel ellentétben – nem Bethlenre, hanem Gömbösre neheztelt, mert tudta, hogy Bethlen csak a Kereskedelmi Minisztérium élén akarta elérni saját jelöltjének a megbízását a Gömbös által javasolt Kozma ellenében, ezzel szemben a honvédelmi tárca esetében nem lett volna kifogása ellene, csakhogy azt Gömbös nem volt hajlandó kiengedni a kezéből. Miután az 1935. eleji kormányváltás kapcsán végül megkapta a belügyi tárcát, Kozma hamarosan olyan nehézséget támasztott a miniszterelnöknek, amilyenre soha más miniszter nem vetemedett. Csak néhány hónapja volt miniszter, amikor egy nagy beszámoló keretében, amelyben egyébként kimutatta, hogy a kormánytámogatás országos méretekben szerfelett kicsi, jelezte többek között a kormánypárton belül folytatott szervezkedés káros hatását. A főszervező Marton Béla, a NEP ügyvezető főtitkára volt, aki egész kis hadsereg élén fáradozott azon, hogy a főispánok bevonásával a nagyjából még hagyományos módon működő NEP-et átalakítsa modern tömegpárttá a fasiszta, illetve a nemzetiszocialista párt mintájára.
Kozma ezt követően többször is tanácskozott a kormányzóval, majd az év végén az általa összehívott főispáni értekezleten elítéltette a szervezkedést. 1936 elején vagy-vagyra állt a játék. Vagy a belügyminiszternek kell távoznia, vagy a miniszterelnöknek kell visszavonulnia. Az utóbbi történt, és ez aligha következett volna be anélkül, hogy Kozma eleve bírta Horthy felhatalmazását szóban forgó lépéséhez. Ő ekkoriban már úgy látta a helyzetet, hogy Magyarországon egy kormány csak “felülről” tud bukni, legalább ilyen jól kellett tehát azt is tudnia, hogy “felülről” egy miniszter még sokkal könnyebben megbukhat, mint egy kormány. Kozma nem bukott meg, de Gömbös – a barátság minden látszólagos fenntartása mellett – nem felejtett. Ettől kezdve korábbi szavaival ellentétben sem helyettesének, sem utódjának nem javasolta Kozmát, sőt odáig ment, hogy miután Frick belügyminiszter meghívta magyar kollégáját egy németországi látogatásra, Gömbös a németeknek azt tanácsolta, hogy fogadják Kozmát szívélyesen, de ne nagyon bízzanak meg benne. Ezt a németek visszamondták ugyan neki, de Gömbös óhaját nemcsak teljesítették, de túlteljesítették. Goebbels a többi magyarral együtt őt is hazugnak és csalónak bélyegezte meg.
Kozma diktatúraellenes fellépését a korabeli sajtó és pártvilág különféleképpen ítélte meg. Eckhardt, akivel Kozma már jóval előbb szakított, kijelentette, hogy voltaképpen Kozma maga tört diktatúrára, és a kérdés csak az volt, hogy a diktatúrát Marton vagy Kozma szervezi-e meg. Ez természetesen eléggé hihetetlen volt, hiszen mindenki tudta, hogy Marton nem a saját, hanem Gömbös diktatúráját igyekszik alátámasztani, következésképpen ha Kozma ezt megbuktatta, úgy Gömbös törekvéseit is aláásta, és nem kizárólag Marton pozícióját ingatta meg. Zsolt Béla reszortféltést vélt felfedezni az ügyben, és úgy látta, hogy Kozma csupán a saját adminisztratív hatalmát védte meg. Az illetékes, maga Kozma azonban a kérdést másként fogta fel. Az esettel kapcsolatban egyrészt megfogalmazta a “fából vaskarika” tézisét, vagyis azt, hogy parlamentáris eszközökkel nem lehet diktatúrát teremteni, másrészt leszögezte, hogy Magyarországon ő egyébként is fél minden diktatúrás törekvéstől, harmadrészt pedig azt, hogy mivel ő az alkotmányra tett esküt, kötelessége volt ezt az alkotmányt megvédeni.
1938-ban azonban Kozma rádöbbent, hogy vélhetően tévedett a parlamentáris keretek között kialakítható diktatúrát illetően, és ekkor már szánta-bánta, hogy az általános választójogot nem vezették be a rendszer kezdetén (a valóságban csupán fenn kellett volna tartani, aminek akkor vélhetően Kozma lett volna az egyik legádázabb ellenzője), miként nagy bajnak tartotta a földkérdés rendszerének elmulasztását is, amit ő a harmincas évek elejétől kezdve következetesen képviselt és követelt. Ekkor azonban már késő volt, és hogy mennyire, azt az 1939-es választások illusztrálták. Ettől kezdve Kozma úgy volt továbbra is a magyar államiság felkent bajnoka, hogy egyidejűen irtózott annak minden megjelenési formájától, és a további nyilas-szélsőjobboldali előretörés meggátlása érdekében nem vetette el a megelőző diktatúra eshetőségét sem, bár reménykedett benne, hogy ez elkerülhető lesz.
A nemzetiszocializmus megítélésében Kozma számos vonatkozásban súlyosan tévedett. Tévedett a mozgalom jellegének, ideológiájának, külpolitikai céljainak megítélésében, és tévedett akkor is, amikor azt hitte, a nemzetiszocialisták kemény és őszinte szóval voltaképpen kezelhetők. Így azután olyan kijelentéseket tett előttük, amelyek következtében, ha megéri, 1944 márciusában a letartóztatandók listáján teljes bizonyossággal előkelő helyet foglalt volna el. A legnagyobb tévedését azonban a hitleri külpolitika értelmezésében követte el. Semmi sem utal rá, hogy valaha is kézbe vette volna a náci Bibliát, a Mein Kampfot, és így elhitte, amit a német szervek és Hitler 1939-ig minduntalan állítottak és ismételtek, vagyis hogy a német cél kizárólag a versailles-i békeszerződés igazságtalan intézkedéseinek kiiktatása, és hogy Németország csupán a német etnikum egyesítésére törekszik.
Ezen az alapon biztatta önmagát és környezetét is azzal, hogy Magyarországnak nincs félnivalója, mivel nem német. (Ehhez hozzátett még néhány további csacska szempontot is, de ezeket itt mellőzöm, mert a német politika szempontjából közömbösek.) Aztán 1939. március 15-én becsapott a bomba. A Wehrmacht bevonult Prágába, és noha ezzel nagyjából egy időben Magyarország hozzájutott Kárpátaljához, az ő gyermekkorának színhelyéhez, Kozma porig volt sújtva. Március 16-án a következőket vetette papírra: “A tegnapi nap történelmi, nemcsak eseményei folytán, hanem azért is, mert Németország és a nácizmus egy új ideológiával jelent meg a világ előtt. Hitler néhány óra alatt nemcsak felfordította és megváltoztatta Közép-Európa térképét, hanem a nácizmus teljesen elrúgta magától azt a gondolatot, a népi összetartozás gondolatát, amelyre felépült.” Valamivel utóbb: “A német birodalom a faji alapról és az önrendelkezési elvről letért, és a cseh kérdést hatalmi alapon rendezte. Ez gyökeres változás, és véleményem szerint Németországot is új helyzet elé állítja annyiban, hogy mindaz, amit a jövőben külpolitikai expanzió terén még elérni akar, az már csak a nyílt hatalmi kérdés jegyében mehet. A világ megdöbbenése óriási, a miénk is.” Majd: “A helyzet folytán önállóságunk tényleg veszélyben van.” A védekezés lehetőségét, az “ellenméreg” kitermelését csak az egység biztosításában látta a belső bomlasztásra irányuló német praktikával szemben. A végső szót azonban így mondta ki: “A világ megdöbbenve nézi a korlátlan hatalmi terjeszkedést. A történelemből nemigen tudok példát arra, hogy hosszú időn át el is nézi.”
Az ember azt hinné, hogy ebből Kozmának sikerült levonnia a tanulságokat a követendő magyar politikára nézve, de távolról sem ez történt. Másnap már hagyta magát megnyugtatni Teleki Pál által, aki úgy vélte, hogy a népi vagy etnikai elv feladása Hitler részéről voltaképpen kedvez a Szent István-i magyar gondolatnak, és rövidesen Kozma már ezzel az érvvel próbált másokat is megnyugtatni, annak ellenére, hogy első rémülete csak növekedett a további német lépések láttán. Állandó szorongás közepette asszisztált Teleki kétségbeesett kötéltáncához az egyik oldalon a német hátszéllel, de önállóan végrehajtandó további revízió (Erdély) érdekében, a másikon arra törekedett, hogy az ország megtarthassa függetlenségét, és ne kerüljön szembe a nyugati hatalmakkal. Ettől kezdve már nemcsak meghasonlott, kettős lelkületet konstatálhatunk Kozmánál, de kettős beszédet is.
Ha volt ambivalens és kivihetetlen politika, úgy ez az volt. Amikor Kozma Ungváron hírül vette a Jugoszlávia ellen szándékolt német támadást, még azt is ellenezte, hogy Magyarország átengedje a német csapatokat, nemhogy részt vegyen a Jugoszlávia elleni harcban. Azt gondolta, hogy “néhány négyzetméter”, vagyis egy újabb revíziós gyarapodás nem éri meg, hogy az ország frontvonalba kerüljön, semmi értelmét nem látta, hogy éppen Jugoszlávia ellen vonuljon fel, s annak sem, hogy bármiként is beavatkozzon egy hosszúnak ígérkező háborúba. Ha mégis, vélte, úgy csak annak a végén szabad ezt megtenni. Senki sem hallgatott rá, de senki nem is kérte ki a véleményét. Ekkor maga a távol lévő miniszterelnök sem. Teleki meghalt, és Kozma egy percig sem kételkedett benne, hogy öngyilkosságával voltaképpen jelet, figyelmeztetést akart adni a politikának és az egész nemzetnek. Abban sem kételkedett, hogy Teleki voltaképpen azért lett öngyilkos, mert nem hitt a német győzelemben, de ha azt mégis számításba vette, attól legalább annyira félt, mint a vereségtől. Teleki e kettősségbe belehalt, Kozma pedig belebetegedett.
Kozma két embert helyezett el a magyar történelmi panteonban: Bethlen Istvánt és Teleki Pált. Gömbös Gyuláról nem írt magánnekrológot, és halála után nem keresett egyetlen alkalmat sem, hogy méltassa. Teleki halála viszont mélyen megrázta. Pesszimizmusa, magánya, depressziója elmélyült. Bár Bárdossyt régóta ismerte, és feltételezte, hogy MTI- és sajtóügyekben számíthat rá, nem tartotta alkalmasnak a miniszterelnöki pozícióra. Ebben vélhetően sokakkal egyetértett, mivel mind többen – köztük Kánya Kálmán is – felkeresték azzal, hogy vállalja el a miniszterelnöki pozíciót. Ezt azonban határozottan elhárította, mert úgy látta, hogy a “fél kabinetirodai, negyed alkotmányos és egynegyed katonai kormányzás” közepette egyszerűen nem lehet kormányozni.
Kozma üdvözölte a Wehrmacht támadását a Szovjetunió ellen, de semmi sem mutatja, hogy hasonlóan üdvözölte volna Magyarország hadba lépését. Mindazonáltal ezt nem lehet teljesen kizárni, mert talán ő is elhitte, hogy a visszacsatolt erdélyi részt csak ezen az áron lehet biztosítani. Talán oly sok mással feltételezte, hogy a német hadsereg öt-hat hónap alatt végez a szovjet “Gólemmel”. Ez azonban csak feltevés, nincs rá semmi bizonyíték. Van viszont egy közvetett bizonyíték arra, hogy Kozma nem adhatott hitelt az ürügyként felhasznált kassai bombázásnak. Röviddel Magyarország hadba lépése után ugyanis megtudta, hogy a Vezérkar újabb három szovjet gép berepüléséről, azok lelövéséről és a szovjet pilóták elfogásáról szándékozik közleményt kiadni. Megpróbálta erről az illetékeseket lebeszélni, mivel a helyi közegektől pontosan tudta, hogy a hős légelhárítók három magyar gépet lőttek le, és hogy az ejtőernyővel kiugráló pilóták magyarok voltak. A közlemény mégis megjelent, és Kozma szóhoz sem jutott ekkora cinizmus láttán. Ennek az epizódnak a fényében aligha hihetett a kassai szovjet bombázásban.
Bármi volt is Kozma személyes véleménye a magyar hadba lépésről, egyet minden bizonnyal átlátott: azt, hogy a lehetetlent nem lehet kivitelezni, a nemzetiszocialistákat nem lehet baráttá fogadni és egyúttal megvédeni velük szemben az ország függetlenségét. Tudnia kellett, hogy a kockát elvetették. Belekeveredve e megoldhatatlanul kétarcú folyamatba, Kozma 1938-tól kezdve több ízben depresszióról panaszkodott, miközben tovább cipelte a hátán a tragédia felé tántorgó magyar politikai és közélet minden baját. A Telekivel kialakított szellemben jó szándékoktól eltelve igyekezett valami fél- vagy negyedautonómiát kialakítani a gondjaira bízott Kárpátalján, de valójában semmit sem ért el néhány kulturális intézmény lábra állításán és néhány nevezetes rendezvény megszervezésén kívül. A ruszin nyelv fejlesztéséhez és ápolásához jószerint nem talált partnert, mert a honi értelmiség az ukrán felé hajlott, az ukrán mozgalom élharcosaiként fellépő bazilita szerzetesek közül azokat, akiket elődje, Perényi Zsigmond még nem tett lakat alá, letartóztatta és eltávolíttatta a vidékről, melynek következtében katolikus körökben újabb elszánt ellenségeket szerzett magának egészen a Vatikánig. Képtelen volt megbirkózni a helyi magyar értelmiség általa mélyen elítélt, ostoba magyarkodásával, nem tudta legyűrni a budapesti központok adminisztratív tehetetlenségét és rosszindulatát. Kiegyensúlyozott és a ruszin lakosság etnikai tudatát ápoló törekvéseivel kiváltotta a szélsőjobb acsarkodását, s közben hiába kért, könyörgött, fenyegetőzött, a hivatalos fejadagot sem tudta biztosítani a lakosságnak. Végül elkeseredésében már a miniszterelnöknek írt, hogy legalább a húsvéti pászkához való lisztet utaltassa ki. Teleki e március 2-án írt levélre már nem tudott válaszolni.
Kozma meg volt győződve róla, hogy az a magyar magatartás, amely a visszaszerzett területeken normává vált, csak egyre jó, arra, hogy “visszatrianonizálják” az országot. Egyre többször panaszkodott kiábrándulásra, magányra, azután szívkörüli fájdalmakra, míg végül 1941. november 2-án súlyos rohamot kapott. Horthy fia, Miklós gondoskodott róla, hogy a MÁV különkocsival Budapestre szállítsa. December 7-én a János Szanatóriumban halt meg. Két nappal előbb kezdődött a szovjet ellentámadás Moszkva alatt, s e napon támadta meg Japán az amerikai flottát Pearl Harbournál. Szerencséjére Kozma nem élte meg “fából vaskarika” álmainak és vágyainak megalázó mélyrepülését. De alighanem igaza volt Cs. Szabónak, amikor úgy vélekedett, hogy amennyiben megéli, valószínűleg úgy végezte volna, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre.