Úgy érzi, közel az ő ideje, és jó volna még a mai napon hazatérni – szólt a fiatalasszony, s ahogy hátrafordult a tükörtől, a hatalmas hasára szorult pongyolájában, mint virágos domboldal, szinte kitöltötte az előszobát.
A férfi a mosdótál fölé hajolva csapkodta arcára, mellére a vizet, prüsszögött és jólesően nyögdécselt; de a mosakodás vidám buzgalmán is áthatolt feleségének áhítatosan halk és mégis határozott hangja, amelyben már benne rezgett az eljövendő anyaság.
Pákozdi Józsefet előbb meglepte az asszony váratlan óhaja, mert szeretett volna kiszaladni Trabantjával egy távolabbi községbe, hogy lefényképezze az ottani farm tenyészkosát, amelyet országos kiállításon is be akartak mutatni, s ő úgy gondolta, jó volna néhány sorban megjeleníteni az állatot, hogy ne térjen haza üres kézzel a lapjához még szabadságról sem…
Az a sajátos hang azonban, amellyel Mária most hozzá fordult, s amelyet inkább ösztönből érez át a férfiember, mint tapasztalatból, még gyorsabb mozdulatokra ösztökélte, s percek múltán már felöltözve állt a kis helyiség közepén:
– Úgy lesz, csillagom, ahogy akarod! – hajolt át óvatosan a virágos domb fölött, s megcsókolta az asszony arcát. – Majd kijövök vonaton riportra, és akkor készítek néhány felvételt is…
Csupán három-négy napra jöttek ide, Mária gyöngélkedő édesanyját meglátogatni, és a disznóvágást megbeszélni Elek sógorral, aki egymaga gazdálkodott a háztájiban, s talán azért maradt nőtlen, hogy elözvegyedett édesanyját gyámolíthassa éjjeliőri szolgálata mellett. Mikor otthonról elindultak, szokatlanul enyhe decemberi nap volt, mintha az ősz még visszamosolygott volna a városra…
De tegnap már az ország több részéből is havazást jelzett a tévé esti híradója; ennek ellenére elpepecselték az időt, s fél négy múlt öt perccel, amikor beültek a kocsiba. Hamarabb is elkészülhettek volna, de Elek hol egy koszorú hagymát, hol egy tál veteményt hozott még fel a pincéből, s utána az öregasszony a tornácon topogva kérlelte őket, hogy vigyenek vajpaszulyt, s a döblecből is legalább kettőt, meglátják, olyan, akár a sült gesztenye…
József százszor is felnyitotta a csomagtartó fedelét, megint mindent átrendezett a szűk térben, s végül már csak azzal nyugtatta magát, hogy a Mezőségen megy át, arra rövidebb az út: így még sötétedés előtt hazaérnek, s ő nem lesz kitéve a szembejövő lámpázók arcátlan kalózkodásának, amitől mindig iszonyodott.
Húsz kilométernyit tehettek már meg eléggé szótlanul, inkább csak az utat, a kétoldalt elsuhanó fákat, telefonoszlopokat figyelve, amikor hirtelen sötétedni kezdett; de nem is sötétség volt ez, hanem valami hideg, ködlő, tisztátalan szürkeség. Mária még odabenn is megborzongott a váratlan lehűléstől, s úgy érezte, mintha tócsába mártott rongy érne a bőréhez; férje rossz sejtéssel húzott félre, és megállt az útszélen, hogy körülnézzen.
Nyirkos, hideg szél csapta meg, minden fölfelé szállt, emelkedett, s azt lehetett volna képzelni, hogy a föld légrétegén valahol óriási lyukak keletkeztek; ez okozza a huzatot, ez tép magasba száraz ágat, madártollat, ettől gyorsul fel az elrémült táj fohászkodó hangja is.
Pákozdi egy pillanatig komikusnak érezte, hogy nadrágjának hajtókája már magasan a sípcsontja fölött csapkod, de mindjárt világosabban ítélte meg a helyzetet, amikor a mellkasa egyszerre összeszorult, mint szűk bejárat között a vesszőkosár; igazából azonban akkor ijedt meg, mikor a szemközti dombok eltűntek az égig magasodó piszkos, szürke fal mögött, amely fergetegesen közeledett feléjük, s már-már rájuk zúdult.
– Úgy kell nekem! – ült vissza dühösen a volánhoz. – Inkább hagytam volna ott minden szirszart, és indultam volna el idejében!
Fölingerülve taposta a pedált, mintha a közelgő falnak akarna nekirontani, hogy rést üssön rajta, mielőtt ráomlana a kocsira; de pár perc múlva már oldalról és hátulról is vastag rétegekben csapódott a hó a Trabantnak; az ablaktörlő karok egyre fáradtabban mozogtak, s oly sötét lett, hogy meg kellett gyújtania a hosszúfényt. Ijesztő fergeteg tombolt alulról az ég felé, onnan meg visszaörvénylett, s az alacsony sebesség miatt a fűtés megszűnt a kocsiban.
És vajon jó irányba haladnak-e?…
A kényszerű vonszolódásban Pákozdinak egy idő után az volt a sejtése, hogy eltévedt, mert nem vette észre a jelzőtáblákat; de ki tud eligazodni ebben a fehér és mégis sötétségbe torkolló alagútban? Ha pedig megáll, hogy visszaforduljon, segítség nélkül talán nem is tud elindulni. Mária is átérezte a nehéz helyzetet, de a szájára szorította a kezét, nehogy mondjon valamit, s azzal is gyötörje a kapkodó, kétségbeesett férfit; később mégis megszólalt:
– Álljunk meg, és kérezkedjünk be valamelyik házba… Érzem, hogy fagy meg a lábam…
De szikrányi fény sem villant sehol, s ha volt is élet a közelben, lehúzódott a csönd és félelem aljára. Vasárnap úgyis dermedt a táj erre, hát még ilyen ítéletidőben! József nézte az utat, amelyet arasznyira beborított a hó, és a hó alatt alattomos gödrök rejtőztek, egyre sűrűbben; már ez is jelezte, hogy eltévedtek, és valami községi bekötőúton járnak.
– Te magasságos ég! – jajdult fel Mária, amikor oldalt billenve majdnem felborultak, s érezte, hogy valami nyirkos melegség terjed szét alatta. – Állj meg, Józsi!… Azt hiszem, elment a magzatvizem!…
Már nem kellett megállítani a kocsit, úgyis elakadt. A férfi kiszállt, elemlámpával bevilágított a motorház alá, s ekkor látta, hogy a jobb oldali féltengely eltörött a kátyúban. Káromkodó hangját süvöltő hideg szél sodorta tovább a tébolyultan áramló hóval együtt, s mikor behajolt a kocsiba, arcán a hópelyhek könnyel keveredtek.
– Nem tudunk továbbmenni! – szuszogta. – Szörnyű helyzetbe kerültünk!…
Tülkölni kezdett, aztán körbetopogva a kocsi mellett, kivárt, hátha valaki tudomásul vette a segélykiáltó hangot; de utána még nagyobb csend vette körül őket, s odalett minden reménye. Már az inge alá is besodródott a hó, amikor határozottan kinyitotta a Mária felőli ajtót.
– Szállj ki, drágám! – lihegte. – Oltalmat kell keresnünk, mielőtt a kocsit is betemeti a hó!…
Belékarolt a nehezen lépkedő terhes asszonyba, úgy vonszolta, védte a szél korbácsütéseitől. Ő maga sem tudta, hova cipeli. Harminc-negyven méternyi vergődés után hatalmas, feketén komorló vaskaput pillantott meg, és remény lobbant benne; de miután átbukdácsoltak valami árokfélén, meghökkenve látta, hogy temetőkapu, sőt ismerős is volt számára: hiszen ez Kenyérfalva temetője!… Csak ők kovácsoltattak a környéken ilyen kihívó, többtonnás kaput; nekik mindenre telik…
Már emlékezett is rá, hogy két esztendővel korábban járt a községben riportúton, s akkor épp arról faggatta a lakókat, hogy miért építenek olyan költséges sírkamrákat, mintha versengnének egymással: egy-egy ilyen kripta árából két családi házat is fölhúzhatnának!…
“A miénk nem került olyan sokba, lelkem! – mondta egy öregasszony, valami Hatháziné, s mosoly közben a tenyerével fedte el csorba száját. – Kihoztuk háromszázezerből, de látni fog olyat, nem is egyet vagy kettőt, amely a milliónál is többe került!…”
Utána még azt kérdezte tőle:
“A néni hisz a feltámadásban?”, mire a mamus zavartan vonogatni kezdte a vállát: “Nem számít, hogy hiszek vagy nem… Talán nem is hiszek… De miért ne nyugodjék kényelemben az ember, ugyebár, ha egyszer mód adódott rá, szerkesztő úr?”
Mód pedig adódott; zöldséget termelnek piacra, s minden negyedik, ötödik családnak terepjáró kocsija van, azzal viszi terményeit Kolozsvárra. Annyi pénzük gyűl be, hogy maguk sem tudják, mennyi; de íme, útjavításra egy banit sem költenek, hogy azt a magasságos!…
Tudta, hogy a községbe már lehetetlen bemenniük; a derekától átkarolta Máriát, és vezette tovább a temetőbe, hátha találnak valami menedékhelyet, amíg elmúlik a vihar, s az úton föltűnik valami jármű, ha nem más, egy traktor… Zihálva törtettek előre, elestek és újra föltápászkodtak…
A kripták lépcsőzetesen emelkedtek egymás mellett, és Pákozdi észrevette, hogy a legalsó még épülőben van; oldalának támasztva néhány meszes deszka fehérlett, s a kőtömbök a hó alatt is sejtették szögletes formáikat. Mikor azonban odaértek, a férfi döbbenten látta, hogy az üvegezett ajtón akkora fekete lakat lóg, mint egy néger csecsemő feje. Előbb azt hitte, mindjárt hangosan fölkacag; de aztán a fal tövéből előkapott csákánynyéllel bezúzta az ablakot, és eszét vesztve üvöltözni kezdett:
– Föltámadás, atyafiak, föltámadás!… Föltámadás fagypont alatt!… Gyerünk elő az utolsó ítéletre!… Gyerünk, gyerünk, mozgás, egykettő!…