Kószáltak a városban, a szürke, alacsony ég alatt; apró pelyhekben hullt a hó, s az utcai lámpáknál fölfelé áramlott a fény közelébe, mint millió fehér, éjszakai lepke; néha meg úgy tűnt, hogy a lebegő vászoncafatok mögött az épületek ablakai nem belülről vannak megvilágítva, hanem bágyadtsárga csomagolópapírral ragasztották le.
Néptelenek voltak az utcák. Kutya sem bóklászott a falak tövében, mert ezúttal már kora reggel elvitték a szemetet a kapuk alól. Ők pedig csak sétáltak, még egyikük sem tudta, hol töltik majd az éjszakát, ha együtt akarnak lenni, és sokáig hallgattak, nehogy már első szavaikkal sürgetővé tegyék a döntést. Pálinkó János nemrég végezte a műegyetemet, Haszán Amália ápolónő volt egy vidéki idegklinikán, miután kétszer is hiába felvételizett az orvosira.
– Egyik kollégám átadta volna a lakását a karácsonyi ünnepekre – szólalt meg végül a fiú –, de mielőtt hazautazott, felmondta az albérletet…
Amália megállt, illő érdeklődéssel nézett rá, s János újra megcsodálhatta nagy kék szemét, amellyel szinte belevilágított az ő sápadt és zavart arcába.
– Miért vagy olyan zaklatott? – kérdezte a lány. – Nem jó így sétálni?
– De igen – bólintott a fiú, bár öröm helyett inkább szomorúságot érzett, mint mindig ilyen ünnep előtti téli estéken. Ugyanakkor aggodalom fogta el, hogy az ápolónő talán nem is akarja vele tölteni az elkövetkező órákat, s emiatt oly nyugodt.
– Engem a hallgatás nem untat – mondta később Amália. – Legalábbis melletted…
János elmosolyodott:
– Igazán aranyos vagy…
Átkarolta a derekát, magához húzta őt, és megcsókolta. A lány lehunyta a szemét, mint az első meglepődések idején, de az ajka puha-odaadóan megnyílt. Pálinkó úgy érezte, mintha szamóca íze terjedne szét a szájában, s szeretett volna máris közel bújni ahhoz a mosott prém- és virágillatú jóságos vigasztalásához a télnek, amelyet még a szánkózások idejéből ismert, s amely most oly kedves folyamatossággal áradt Amália kabátja alól.
– Tudod, hova megyünk? – kérdezte most már jókedvűen. – Az öregemhez!… Meglátod, milyen rendes szivar!… Megdumálom, hogy utazzék el a barátjához; a szilvesztert úgyis sokszor vele töltötte… Ha nincs odahaza, cédulát teszek ki az ajtóra, és bezárkózunk…
– Édesapád külön lakik?
– Ó igen, egyedül van…
– Már rég elváltak?
– Nem váltak el; édesanyám meghalt nyolc évvel ezelőtt, és miután lebontották a családi házat a Fecske utcában, az öreg a Monostor negyedben kapott egy kis garzoniert. Nem mondhatom, a Fater rendes volt hozzám, mindent megvett nekem, a Pegazus kerékpártól a pingpongasztalig; reggelenként megtakarította a cipőmet, uzsonnát csomagolt… Szóval mindvégig vagány volt, én, a tékozló fiú azonban egyre ritkábban látogattam meg…
– De hát miért?…
Amália ismét megállt, s Pálinkó János még inkább zavarba jött a kék szemű, gyermeteg érdeklődéstől.
– Isten tudja – vonta meg a vállát, s határozottan tovább indult. – Talán amiatt, mert egy-két éve nehezen viselem el a tempóit… Elég egy szó, egy mozdulat, s már pörögnek a könnyei… És ez még hagyján, de ahányszor találkozunk, mindig előhozakodik a nehéz inaskorával, a gazdasági válsággal meg a sztrájkokkal, és rimánkodik, hogy hozzam össze egy íróval, mert el akarja mesélni neki az életét… Azt hiszi a szerencsétlen, ez még érdekel valakit manapság… S pláne minket, fiatalokat… De nem tehet róla: ott benn már több a mész, mint az ész…
Megkopogtatta a homlokát, utána nyerítve felnevetett, s Amália félénken, meglepődve pillantott rá, mert ebben a nevetésben nemcsak illetlenséget érzett, hanem cinizmust, dühöt; sőt fájdalmat is, s már bánta, hogy a családja felől kezdte faggatni a fiút.
Pálinkó oldaltáskájában volt egy kiló hús, néhány pár virsli, kenyér, vettek még két palack Küküllőmentit, majd fölszálltak a buszra, hogy kimenjenek a város másik végébe, a Monostor negyedbe. Mihelyt meglódult a kocsi, János már tudta, hogy fél óra múlva ott fog állni édesapja előtt, a pengeblokk kilencedik emeletén, s megint szótlan lett, komoran markolta a nikkelezett fogantyút. Lehetett annak már öt hónapja is, hogy utoljára meglátogatta az Öreget, s íme most is csupán azért keresi fel, hogy szeretkezhessék az ő magányos fészkében…
“Igaz, hogy a szövegei unalmasak, de velem is történt valami! – gondolta később inkább mérlegelőn, mint bűntudattal. – Bizonyára elpattant bennem az érzékenységnek az a szála, amely régebb a legcsekélyebb hatásra is rezegni kezdett… Vagy nem pattant el, hanem drótkötéllé vastagodott, merevedett?… És vajon miért, mi az oka ennek?… Jó volna tudni, de én magam sem tudom…”
Eszébe jutott, hogy még a nyáron ígért neki valami édességet, mert a szíve miatt rákapott a nyalánkságra; ígért gyógyszert meg egy doboz holland kakaót, de mindig közbejött valami, egye meg a fene, és ő halogatta a látogatást. És ezúttal is üres kézzel jön, s a tetejébe a szeretőjével… Látta, ahogy az Öreg ajtót nyit, ahogy boldogan felnyújtózik előtte, nevet, s azt kérdi, “Megjöttél, kisfiam?”, és csak később hozza szóba a gyógyszert, “hiszen magad mondtad, hogy azon a napon, amikor beveszek egy Korinfar tablettát, az életem biztonságban lesz; de ugye, elfelejtetted, kisfiam?… No nem tesz semmit, legközelebb majd elhozod…” És csak áll és elpirulva mosolyog, mintha ő szégyenkezne a mulasztásért…
Már bent jártak az épületerdő sűrűjében, s miközben a busz ablaka mögött körbeforogtak a házak, Pálinkó János sóhajtott, és gondolatban így védekezett:
“Mondjad csak, öreg, mondjad… Megérdemlem a letolást, ami igaz, igaz… De szavamat adom, hogy mindjárt az új év elején elhozom a töltött cukorkát, a kakaót meg a gyógyszert… Sőt kiválasztok neked egy isteni jó könyvet is… Tudom, hogy mindig szerettél a császárkorról olvasni; mit szólnál például ehhez: Mika Waltari, finn író, Az emberiség ellenségei?… Ugye, jól hangzik?… Nos, a gyönyörű díszkötésű könyv máris a tied… Csak most légy megértő, csak most… Nézd, milyen szép kis angyalt csíptem fel… Remélem, nem fogod lecsapni a kezemről!…”
Mentegetőzését oly hatásosnak találta, hogy még kacagott is, mintha az utolsó szavakat már az öreg fülébe súgta volna cinkosan; de amikor fölfelé suhant a lift a magasba, a mellében erős nyomást érzett, s Amália látta, hogy fokozatosan elvértelenedik az arca. A 18-as lakás ajtaja elé érve János tétován, bátortalanul nyomta meg a csengőgombot. Néhány másodpercig egymásra meredve vártak, aztán a fiú újra csengetett.
Odabentről semmi zaj, motoszkálás sem hallatszott. Az ötödik-hatodik csengetésre idős hóstáti asszony jött elő a hátuk mögötti lakásból, és közölte, hogy azon a napon sem kijönni, sem elmenni nem látta Pálinkó urat. János szinte megkönnyebbülve lélegzett föl, arra gondolt, hogy az apja még a tegnap elutazott a barátjához, és sietve tapogatott a kulcs után. Mikor azonban belépett, az előszobától balkézre megpillantotta, mégpedig a nyitott ajtón át, a felsőtestével az alacsony asztalra zuhant férfialakot.
– Mi történt, öreg?! – kiáltott fel. – Ne bújócskázz velem!…
De mire odaért volna, a lány megelőzte. Végigsimított a mozdulatlan ember homlokán, az állától gyöngéden fölemelte, majd visszaengedte a fejét az üveglapra, s halkan közölte:
– Talán egy órája sincs, hogy a szíve megölte…
Félbehagyott levél fehérlett id. Pálinkó János előtt; ujjai lila gyökerekként ágaztak szét, a golyóstoll a földre hullott. A fiú előbb nem mert odamenni, aztán óvatosan kihúzta a halott homloka alól a levelet, és olvasni kezdte az inkább nőies, mint férfias írást, amelyet ismert:
“Úgy vártalak, édes fiam… Ma este is ott álltam az ablaknál, néztem, ahogy pilinkél a hó, és közben reméltem, hogy egyszer csak megpillantom az én fiamat, akire oly büszke vagyok…”
Elgyöngülve leereszkedett a heverőre, és kiejtette kezéből a levelet; aztán hatalmasan elbődült, mint az oldalba lőtt oroszlán:
– Miért nem vártál még egy napot, legalább egy napot, hogy én is boldogan kezdjem az új évet?!