Ha a politikusainknak nem támadt volna az elmúlt évtizedben mániákus küldetéstudata, akkor ma a paraszt optimista lenne. De nem az. Az ezredvég magyar mezőgazdasága politikai katasztrófa sújtotta övezetnek tekintendő.
Az egymást követő kormányzatok kétféle hibát követtek el: előre láthatót és előre nem láthatót. Az előbbi tétel igazolására célszerű visszatekintenünk 1988. november 9. napjára, amikor az MSZMP Politikai Főiskoláján szakértők eszmecserét folytattak a mezőgazdaság helyzetéről. Az apropó: negyven évvel azelîtt jelent meg Veres Péter A paraszti jövendő című írása, amely alig került a könyvárusokhoz, máris összeszedték, és bezúzták.
1988-ban a vitaindítókat a Veres Péter Társaság vezetői tartották. (Ebből az egyesületből formálódott a következő évben a Magyar Néppárt, a Nemzeti Parasztpárt utóda, amely jelentős szerepet játszott az ellenzéki kerekasztalban s a háromoldalú tárgyalások során, az első szabad választáson azonban nem került a parlamentbe.) Ha homályosan is, már derengett, hogy a politikai rendszeren belül mély változásokra kerül majd sor, ám nem ez volt a vita tárgya, hanem a mezőgazdaság jövője. Mutatkoztak a válságjelek: a végnapjait élő KGST-n belül szinte megszűnt a fizetőképes kereslet, a kapitalista országokba irányuló export viszont jókora és egyre növekvő szubvencionálást igényelt volna, erre azonban mind kevesebb pénz jutott. Az agrárium termelni még tudott, eladni már alig.
Hogy a közhangulat milyen jeleket árasztott? Az sejthető néhány akkori felszólalásból vett idézetből. Sokakban – politikus ambíciókkal súlyosbítottan – buzgott például a leküzdhetetlen, heveny földoszthatnék. Ez érződött a levegőben. A gazdák ekkorra sok helyütt kimérték maguknak a parcellákat, és néhol bizony erőszakkal.
Márton János kandidátus a Hazafias Népfront alelnökeként szólal fel, de a közismerten nagyszerű agrárközgazdász akkoriban – és korántsem mellékesen – a Veres Péter Társaság egyik vezetője is volt. Az ő szavait idézem: “A magyar mezőgazdaság már elvesztette életerős fiatal munkaerejének jelentős hányadát. Fejlesztési forrásait évek óta csökkentik, elvonják. Falusi környezetének infrastruktúrája európai mércével csak itt-ott minősíthető… Most rábízni, hogy önállósuljon, legyen szabad, független, igazi kisbirtokos, ez szép parasztpolitika lenne! Ennek megvalósítása szerintem nem lehetséges… Mesterségesen kisüzemeket teremteni ugyanaz, mint az erőszakos kollektivizálás, csak az előjel más.”
Ugyanebben a témakörben szólalt meg Varga Gyula (akkor kandidátus, ma akadémikus), az Agrárgazdasági Kutatóintézet igazgatóhelyettese (ma is az, csak az intézmény neve bővült némileg): “Napjainkban… a tulajdonviszonyok kérdését tekintik elsőként tisztázandó kérdésnek. Túl a kisüzem–nagyüzem sokban mesterséges és divatjamúlt, de tagadhatatlan politikai töltetű és pikáns alternatíváján, ezt a kérdést két okból sem tartom igazán aktuálisnak. Egyrészt maga a célrendszer tisztázatlan. Márpedig bizonytalan vagy rosszul megfogalmazott célokért teljesen fölösleges üzemformát keresni. Másrészt azért is kétségeim vannak a nagyüzemek szerepét, hatékonysági tartalékait most hirtelen megkérdőjelező, a kisüzemek előnyeit egyoldalúan hangoztató álláspontokkal kapcsolatban, mert ma – főként az új adórendszer nyomán – nincs egyenrangú versenyhelyzetben a nagyüzemi mezőgazdaság a kistermeléssel szemben… [és] mert ma a nagyüzemeknek tulajdonított korlátok nagyrészt olyan, kívülről rájuk kényszerített hatósági-adminisztratív szabályokból (a bérszabályozástól kezdve az eszközhasználatig) fakadnak, amelyek eltörlése gyökeres változásokat hozhat.” (Az 1988-as idézetek a vitáról kiadott brosúrából valók: A paraszti jövendő – Eszmecsere a Veres Péter Társasággal az MSZMP Politikai Főiskoláján. Budapest, 1989, Kossuth Könyvkiadó, szerkesztette Bethlendi László.)
E vélemények nem állampárti vezetők, hanem olyan emberek, olyan távolra látó szakértők szájából hangzottak el, akikre a későbbi politikai vezetésnek – ha valóban az ország valós, távlatos érdekeit kívánja képviselni – hallgatnia kellett volna. Nem tette. Behódolt inkább a népámító demagógiának, populizmusnak.
*
Az 1990-es választás után nyomban megindult a frontális támadás a mezőgazdaság kialakult termelési viszonyai ellen, az ellen a szerveződés ellen, amelyik a “béketáborban” egyedülálló eredményeket produkált, és amely – a szélárnyékos politikai klímában – számos területen a világ élvonalába kapaszkodott. Ilyen nem fordult elő a keleti tömb országaiban sehol máshol – a szovjet hadiipart vehetnénk egyedül hasonlónak, hozzátéve, hogy az azért minden tekintetben másodrangúnak minősíthető –, és bármilyen meglepő, hazánk történetében sem találunk példát ehhez hasonló teljesítményre.
Miben állt a kialakult termelési viszonyok közepette létrejött siker? Több tényező is közrejátszott benne. Elsőnek a nagyüzem által integrált kistermelés, és általában: a nagyüzem–kisüzem együttélése, egymást erősítő, kiszolgáló, segítő és jövedelmezőséget növelő közös munkálkodása. Szemenszedett hazugság, hogy a téeszeknek bármiféle közös jellemzőjük lett volna ekkoriban a szovjet kolhozokkal! Valóban úgy indultak, valóban erőszakkal, valóban pofonokkal és valóban fogcsikorgatva, de a hatvanas évek reformjaitól frissülve minőségi változáson mentek át. Más szellem, más célok és más eszközök uralkodtak hazánk szövetkezeteiben, mint odaát keletre. Hogy is mondta az eszmecserén 1988-ban S. Hegedűs László, a Veres Péter Társaság ügyvezető elnöke? “Kialakult… egy szövetkezeti szektor, amely alapnak tekinthető, amelyben óriási erkölcsi és emberi érték van. A szövetkezeti szektor mellett az ország lakosságának csaknem 50 százaléka, legalább 4–4,5 millió állampolgár munkálkodik a paraszti jelenen…”
A szövetkezet munkahely volt, kenyéradó szervezet, amely ellátta takarmánnyal a háztájit, és megszervezte a hízott sertések eladását, a tejgyűjtést, a fóliázást, a csirkeólakba technológiát juttatott, meg napos csibéket, és tápot hordott ki, szállított, alkudozott, szerződött… S a nehezedő körülmények ellenére a közös, a szövetkezet még mindig képes volt megélhetési biztonságot nyújtani a tagjainak. Megélhetés! Nagy szó volt ez!
Ellenük indult a támadás. Rájuk zúdult az össztűz.
Voltak, akik azt állították, hogy a kolhoz típusú termelőszövetkezetekkel nem vesznek föl bennünket az unióba. Ezek – és nem egy-két politikusról van szó! – hazudtak. Az NSZK keleti tartományaiban a téeszek tömeges szétveréséről szó sem lehetett a német egység megvalósulása után, azoknak 80 százaléka ma is él és virul, mert a megfontolt német szakértők szerint a nagyüzem versenyképesebb a kicsiknél. És ott a kicsit sem kisebbek 15-20 hektárnál, vagyis a magyar átlag tízszeresénél. Az unió tudomásul vette, és veszi a keleten kialakult üzemi szerkezetet, ha az valóban magántulajdonban van.
Hazánkban hazug állítások alapján indult meg a nagyüzemek kivéreztetése.
*
A kárpótlás szabályai kompromisszumos döntés alapján születtek meg, és – nem igazán vigasztaló – rosszabbak is lehettek volna. De százszorta jobbak is! Az agrárium jövőjét azonnal kockára tették, pedig ez nem volt kötelező. A falvakban gyakorlatilag semmi mást nem lehetett kezdeni a kárpótlási jegyekkel, mint valamennyi földet megvenni, és azt csak a lakóhely környéke döntötte el, milyen minőségű, hasznú, s területileg mekkora lehet az. Az idő tájt legjobb esetben 3-400 forint körül vásárolták az ezerforintos kárpótlási jegyeket, de az eladáshoz föl kellett volna utazni a bilétásnak a fővárosba, mert közelebb ügynökségeket nem talált, a spekulánsok pedig jóval a kialakult ár alatt kínáltak érte.
Ugyanekkor megindult a téeszek és állami gazdaságok földjeinek “tulajdonnevesítése”. Előbb egyszeri bizottságokat hoztak létre, amelyek felosztották a nagyüzemi területeket hármas tagozódásban: kárpótlás, részarány, illetve földalap céljára. Ez utóbbi kettő azokat kívánta földtulajdonhoz juttatni, akik a téeszes átszervezéskor bevitték a földjüket a közösbe (ők aranykorona-értékben visszakapták régi birtokukat, ha nem is az eredeti helyen), vagy úgy lettek tagok, hogy azelőtt földtulajdonnal nem rendelkeztek. Ha az öttagú bizottságokba az önkormányzat legalább négy olyan tagot delegált, akik végképp nem értettek a földügyekhez – akkor minden simán zajlott. Ott ugyanis az ötödik mindent eldöntött, a többiek meg bólogattak, hogy “így lesz a legjobb”. Másutt rájöttek a megosztási tervezet esetleges turpisságaira, megint másutt egyéni érdekeket szerettek volna okoskodással érvényesíteni. Néhol még öt-hat év múltán is pereskedtek, addig mindenféle földkiadás állt.
Mely célok vezérelhették e szabályozást? Meg kell mondani: semmiféle értelmes gazdálkodási háttere nem volt a földügyekre vonatkozó törvényeknek, azok kizárólag sóvárgó politikai törekvéseket szolgáltak. Óh, egy új földosztás! Végül is milyen hatalmas sikere volt a háború utáninak! Kielégítette a magyar paraszt évszázados földéhségét. A hatalmat megragadó elit egy része úgy vélte, hogy a régi dicsőség most megismétlődik, és milyen hálásak lesznek majd a falusi milliók a birtokokért! De milyen nagyon-nagyon hálásak!
A közvélemény látóterében a kárrendezés országos szervezete állt, aminek sem létrejöttében, sem munkájában igazából kivetnivaló nem lehet, a tévedések helyi jelentőségűek, s a hivatalok összességében nem dolgoztak rosszabbul, mint a magyar bürokrácia hagyományos fellegvárai. Megfelelő technikával látták el őket, a számítógépek programjaiban az egyes falvak kárpótlásra kijelölt földjei mind térképészeti szempontból, mind hektárak, négyzetméterek és aranykoronák szempontjából pontosak voltak. Kezdődhettek a földárverések.
Kiderült hamar, hogy a jogosultak jókora részének nem kell a föld. Nem tud vele mit kezdeni, se ereje, se tőkéje nincs, a gazdálkodáshoz szükséges ismeretekkel alapszinten sem rendelkezik. Ők átadták (ténylegesen értékesítették, vagy ami a valódi értéket jelenti: elkótyavetyélték) a kárpótlási jegyeiket a földvásárlási szándékokkal megáldottaknak, akik azonban saját jogon a mások nevére szóló, pénzért vett jegyekkel nem licitálhattak. Az így megszerzett földek tulajdonjoga zömében még mindig rendezetlen, s a telekkönyvi nyilvántartás korántsem a valóságot tartalmazza, de ezúttal nem a hivatal hibájából. A későbbi árveréseken megjelenő ügyvédek és más, a falvakban személyesen nem ismert, ám kellően vastag bukszájú személyek a megszerzett földek tulajdonjogát nyilvánvalóan megfelelően biztosították maguknak, és valószínűleg az eladók sem fizettek személyi jövedelemadót az ingatlan értékesítése után, holott ez – bármennyire esztelen a szabály – kötelező lenne. (Nagy Frigyes exminiszter: “Az Antall-kormány idején úgy állapították meg az árverési árakat, hogy 500 forintért is meg lehetett vásárolni egy aranykorona földet, ezért tömegesen jutottak földhöz 10000 forintos hektáronkénti áron. Ez volt az igazi kutyavásár.” Népszabadság, 1999. szeptember 11.) Hogy a háttérben, latensen, a köz figyelme elől eltitkoltan milyen folyamatok játszódtak le, milyen nagyságban, és azoknak kik a szereplői – arra sem most, sem évek múlva nem lehet választ adni. A homályt csak rendkívül alapos és kiterjedt vizsgálatokkal lehetne eloszlatni, ennek azonban ma már semmi értelme nem lenne. A visszaélésekről nem az árverési licitálást lebonyolítók tehetnek, s nem a kárrendezési szervezet. A bizottságok eljárásaikban pedánsan alkalmazkodtak a meghozott, mindenkire kötelező, habár az ésszerűségnek még a látszatát is messzemenően tagadó törvényekhez.
*
Nem mondható el ugyanez a pedantéria a földkiadó bizottságok tevékenységéről. E bizottságok 1992/93 fordulója táján alakultak. Létrejöttüket törvény szabályozta, s nem ám valamiféle civil sóhivatalként, hanem jogi személyiségként, főállású dolgozókkal s megfelelő technikával ellátott hatóságként működtek. (Nem találtam rá nyilvános adatot, hogy mennyibe kerültek az adófizetőknek, de becslésem szerint legalább tízmilliárdokba.) Jogkörük lett a részarány és földalap néven futó termőföldek igazságos elosztása. Több millió hektár szántó, gyümölcsös, erdî tulajdonosáról dönthettek! Nem akármi!
Már 1993-ban elkezdték a “munkájukat”, de tudunk esetekről, amikor 1998-ban, vagyis a hatodik évben még egyetlen értékelhető határozatot sem kapott némelyik – s nem egy! – bizottságtól a körzeti földhivatal.
A törvény saját közigazgatási szerveitől – mert a földkiadó bizottságok azok – nem követelte meg az államigazgatási eljárásról szóló törvénynek még a laza határidejeit sem. Ha megteszi, akkor egy-egy ügyben legkésőbb hatvan napon belül döntésnek kellett volna születnie. Csakhogy nemigen született, legföljebb a bennfenteseknek. Végtére is a bizottságok dolgozóinak igazuk volt, ők ráértek. Akadtak esetek, amikor a falusi földkiadó bizottság feladatait végül a megyei földművelésügyi hivatal végezte el. A bizottságokat – talán megunva a végtelenített és véget érni nem akaró szöszmötölést – központilag számolták fel, s nem azért szűntek meg, mert a rájuk bízott munkát befejezték volna. A csöppnyi szabolcsi falvakban – állítom – a bizottság elnöke és egy gépírónő legkésőbb 1993 végére kényelmesen befejezhette volna valamennyi föld jogerős tulajdonba adását. Ha naponta legalább négy órát dolgoznak… Talán akkor is, ha csupán hármat… Igen ám, csakhogy akkor 1994-ben kereset után kellett volna nézni, így meg még évekig kapták a fizetésüket. A munkavégzést pedig nem kérte számon tőlük senki!
A földkiadó bizottságok anomáliáiról inkább csak a nyomtatott sajtóban elvétve megjelent sirámokból következtethetünk, mert végül is eléggé nagy csöndben – az ármánykodók szerint: suba alatt – folyt az ügyintézés. Információt kapni a bizottság fejeitől gyakorlatilag az érintetteknek sem lehetett, és kijelenthető, hogy e terrénumban alapos, hozzáértők által végzett vizsgálatot soha, semmiféle szervezet nem folytatott. Holott ezt a gyeplőt nem szabadott volna a lovak közé lökni! Szinte mindegyik faluban beszélnek róla, hogy kik és milyen módon, miféle sundám-bundám eszközökkel szereztek birtokot, de hangosan szólni senki sem mer, mert bizonyítékokkal – éppen a titkos ügykezelés miatt – nem rendelkeznek, pereskedni, büntetést fizetni meg senkinek nem öröm. Előfordult, hogy az önkormányzatokhoz fordultak segítségért, de azok nemigen tehettek semmit, még csak beszámoltatásra sem hívathatták a földkiadó bizottság elnökét, mert erre nem volt hatáskörük. És másra sem. Ellenőrzésre végképp nem.
Így alakult ki a lepcses szájú közbeszéd szerint a falusi kleptokrácia. Hogy kikből? Bizony nemritkán a korábban metsző gúnnyal lezöldbárózott téeszvezetőkből, földkiadó bizottsági potentátokból, agronómusokból meg a hozzájuk csapódó ügyeskedőkből lettek a valódi zöldbárók. Ha helyzetbe hozták őket, akkor ők megragadták a lehetőséget, és saját egyéni szempontjukból, magánérdekeiknek megfelelően, értelmesen, célratörően és – kapitalizmus van, tehát ne féljünk kimondani – kíméletlenül cselekedtek. Olyan viszonyok alakultak ki szinte országszerte, amelyet korábban a kárpótlást leghangosabban követelők nem kívántak volna, s talán el se bírtak képzelni. Valójában nem a parasztizálók tömegein segített a pár ezer hangoskodó szövegéből közvéleményt kihallani vélő műkedvelő politika, hanem azok kerültek fölénybe, akiken ütni szeretett volna. Öngól. Nem az első, és nem is az utolsó!
A teljesen megbízhatatlan statisztikák szerint két és félmillió honfitársunk jutott földtulajdonhoz a kárpótlás, továbbá a nagyüzemek földjeinek szétmérése során. A krónikás ezt nem hiszi el. A folyamatok mást mutatnak. A kárpótlás során megszerzett földek valódi tulajdonjogát mindmáig nem rendezték, mert se illetéket, se adót nem akartak fizetni az ügyletek résztvevői. És vajon mennyi földet vettek meg a zöldbárók a részarány vagy a földalap területéből? Ennek nincs nyoma ám, noha ez is valóságos ingatlan-adásvétel, vagyis adó- és illetékköteles volna. Társadalmi szempontból tökéletesen sötét terület! Erre mutat az a tény is, hogy a regisztráció során 1999 elején csupán a gazdák töredéke – hatoda – jelentkezett a falugazdászoknál.
Zsebszerződések tízezrei születtek – de ezúttal nem külföldiek a résztvevők. Pedig némely politikai uborkafamászó a külföldieket szidná, mintha az a fránya osztrák sógor tehetne a mi érelmeszesedéses ostobaságainkról!
*
Közben számos nagyüzem tönkrement. Elsőbben azok, ahol az elnök, vagy az állami gazdaságoknál az igazgató, egykori “jó elvtárs” volt, vagyis a vezetői helyét nem rátermettségének, hanem a korábban uralgó területi pártbizottságoknak köszönhette. A tagságnak ritkán volt ereje, mondhatni szinte sosem, hogy olyannal pótolják, aki nemhogy felvirágoztatni képes, hanem csupán egyben tudja tartani a munkahelyet jelentő szövetkezetet. Ennek többféle okát ismerhetjük. Elsőnek azt, hogy a szövetkezetek tagjai most már teljesen magukra maradtak, tanácstalanul, tétován. Másodjára: a magyar paraszt mindig zsugoribb volt annál, hogy az igazán érdemes vezetőit megfizesse. (“Nem tud az annyiér megdógozni!”) És a kiszemelt osztott, szorzott, végül nemet mondott, mert már saját egyéni gazdaságában többszörös jövedelemre tehetett szert, és még csak alkalmazkodnia sem kellett száz meg száz más – ne titkoljuk, mert a téesztag sem szent: olykor alamuszi – érdekhez. Végül – újabb ok – tapasztalta, mekkora a nyomás a közös gazdaságokon, és a harchoz, az egyre egyenlőtlenebbnek tűnő brusztoláshoz nem látott szövetségest. Álarc mögé bújt tehát, s az ellenfeleit egyre inkább eszközként kívánta használni, semmint hadakozni velük. Ki hányhatná a szemére, hogy nemigen érzett kedvet egy lerobbant gazdaság újbóli összerakásához?
Tönkrementek a gyengébben gazdálkodó szövetkezetek is. Csak azok maradtak talpon, ahol a tagság erősen ragaszkodott a munkahelyéhez, és azért képes volt áldozatokra is, meg hát a vezetőit is meg bírta tartani. A kárpótlással és a földkiadó bizottságok működésével kihúzták alóluk gazdálkodásuk alapját, a földet, legalábbis jókora részben, noha a tagság meg a kívülálló tulajdonosok azért tömegesen hagyták vissza a közös gazdálkodásban. De hát most már bérleti díjat kellett fizetni érte, ami azonnal megnövelte az egyébként mértani haladvány szerint emelkedő költségeiket. A cseppfolyós jövő sem tekinthető kedvezőnek, hiszen éveken át tökéletes bizonytalanság vette körül őket, és sosem tudhatták, hogy a következő esztendőben mennyi földön termelhetnek majd. (Ekkoriban őszönként biztatta őket a kormány: Az arat majd, aki vetett! Csakhogy a tapasztalat mindenütt föltetette a kötelező kérdést: Biztosan?) Gúzsba kötötte őket a hitelezésük óriási mértékű megnehezülése, hiszen nem tudtak elegendő fedezetet nyújtani a bankjuknak a kölcsön olykor kétszeres összegének erejéig.
De a kormány ezzel nem érte be.
1992-ben nevesíteni kellett a szövetkezeti vagyont, és a törvények lehetővé tették, hogy a tag vagy a vagyonrész külső tulajdonosa kivihesse azt a szövetkezetből. Ez lezajlott, és voltak üzemek, amelyek csaknem traktor és munkagépek nélkül maradtak. Aki bírja, marja alapon vándoroltak olyan magángazdálkodókhoz, ahol az eszközök kihasználtsága meg sem közelítette az optimálist vagy az elfogadhatót, de még az efféle szinteket megcélzót sem. Az MTZ 50 lóerős típusára, munkagépeire, továbbá az NDK-gyártmányú kombájnra alapozott bajai kukoricatermelési rendszer esetében egyetlen gépcsoport – egy traktor munkagépeivel, egy kombájn, egy IFA tehergépkocsi – 400 hektár föld megművelését kellett hogy elvégezze. Ez volt a hetvenes években a legkisebb területű zárt termelési rendszer. (Itt az ideje, hogy mélyen fejet hajtsunk a bábolnai vezetők és szakemberek három évtizeddel ezelőtti teljesítménye előtt! Ők kötötték először csokorba az amerikai származású gépcsoportok munkáját, a korszerű agrotechnikát és -technológiát – mindezt zárt termelési rendszernek nevezve –, és olyan eredményeket értek el, hogy a száját tátotta a világ. Tevékenységük nyomán formálódott a többi termelési rendszer hazánkban, és ezzel számos termék esetében olyan káprázatos technológiai kultúrát sikerült meghonosítani, amely verte a legfejlettebb országok gazdálkodóinak színvonalát is. E rendszerek ma már csak nyomokban maradtak meg.)
Négyszáz hektár? Ekkora földdarab megművelése a magángazdálkodásban álom, noha a traktorok teljesítménye azóta megnőtt, s a kombájnok is jóval többre képesek. Lennének.
De ha csak a gépek masíroztak volna ki! Ahol lehetett, az állatokat, főként a teheneket hordták el a szakosított telepekről. Kiválóan tejelő holstein-frízek tíz- és tízezrei végezték a vágóhídon. Akadt állami gazdasági tehenészet, amelyet előbb 40 millióért hirdettek, a végén talán nyolcmilliós egzisztenciahitelért (magyarán: papírért) adtak el tokkal-vonóval, épületestől, fejőházastól, meg vagy 600 szarvasmarhával. Igaz, akkorra már se legelőjük nem volt az állatoknak, se takarmányuk, se takarmánytermő területük. Ez utóbbi gond azóta országossá vált, de még most se akarja megoldani senki.
A vagyonnevesítés megint csak huncut ügy volt. A dolgozói létszám általában jelentősen csökkent. (“Majd szólunk, ha munka lesz!”) A szövetkezet tagjaiként szereplő nyugdíjasok – akik egyébként a korábbi évtizedek terheit viselték, és gyakorta szó szerint megéhezték a gyarapodást – immár jóval nagyobb létszámot jelentettek a ténylegesen munkát végzőknél. Másrészt kiket részesítsenek előnyben: a dolgozni bírókat, avagy az öregeket? Meg kell érteni a téeszek vezetőit is, ők a még munkaképeseket favorizálták. Ehhez járult a vezetők fölismert magánérdeke, amikor a közgyűlésnek javasolták, hogy a vagyon felosztásának arányaiban 60-70 százalékkal az elmúlt években megszerzett kereset számítson, és csak a maradék a tagsági viszony éveinek száma szerint. Horribile dictu: megint a zöldbárók jártak jól.
A néhol csaknem kisemmizett nyugdíjasok azonban nem mindig hagyták magukat. Szabolcs egyik igen jómódú téeszében a közgyűlés megszavazta a végelszámolást, mert ott is a nyugdíjasok voltak sokszoros többségben. (“Most kell a pénz a zsebembe, nem a halálom után!”) És köddé foszlott nyolcvan munkahely… A szövetkezet megszűnt.
*
Az 1988-as eszmecserén kitüntetett figyelemben részesült a mezőgazdasági termékek kereskedelme, és egyáltalán: a piac, a piacgazdaság. Érződött, hogy egyrészt a reménykedés, másrészt a jövőt megillető várakozás irányítja e téren a vitát. Csakhogy elhangzott néhány korántsem érdektelen mondat már a megnyitóban. Romány Pál exminiszter kertelés nélkül beszélt: “Nem tudom elfelejteni, hogy a hetvenes években, amikor meghívásunkra itt járt egy nyugat-európai szövetkezeti vezető, véleményt kértünk tőle többek között a magyar zöldség-gyümölcs kereskedelemről. Miután megtekintette a Bosnyák téri piacot, azt mondta: »Uram, ami önöknél van ezen a téren, az Nyugat-Európa 19. százada.«”
Romány Pál a hetvenes években volt miniszter, s rajta keresztül a kormánynak meg lehetett ismernie e véleményt. A nyolcvanas évek közepén belkereskedelmi küldöttség járt Hollandiában, hogy a korszerű zöldség-gyümölcs kereskedelem módszereivel ismerkedjen. Ennyi esemény után, ilyen drasztikusan igaz bírálat után várható volt, hogy változnak a viszonyok. Változtak is.
Megszüntették a Bosnyák téri nagybani piacot.
Megnyílt viszont a Nagykőrösi úti, ahol az árusítás körülményei jobbak ugyan, mint az elődnél, de a múlt századi viszonyok változatlanok. És nem mellékesen, az önkormányzatok létrehoztak az országban másfél vagy talán kéttucatnyi nagybani piacot, már ha csak azokat vesszük számba, ahol kereskedők is megfordulnak. (Akadnak néptelenek is.) Döbbenetes mennyiségű áru cserél gazdát e tereken és hatalmas csarnokokban, belföldi zöldség és gyümölcs, burgonya, importból származó primőrök, külföldi gyümölcs (alma, körte, szőlő!) és déligyümölcs, méghozzá úgy, hogy papírral nemigen bajlódnak.
Magyarán: hazánkban megsokszorozva tovább él Nyugat-Európa 19. százada, mert a negyedszázada elhangzott, megalapozott és a vesénkbe látó vélemény óta semmiféle javulásról nem beszélhetünk. Sőt a helyzet azóta – végtére is született egy olyan-amilyen adórendszerünk – tovább romlott. Szakembereink mindmáig görgetik fölfelé a követ, hiszen a témában Romány Pálé nem az utolsó bírálat volt. A politika azonban füle botját se mozdítja.
Mégiscsak felelni kellene végre pár kérdésre. Csak úgy kötelességből… Mi a fenét csináltak és csinálnak 25 év alatt a kormányaink? Nem igaz, hogy nem tudtak a kongói viszonyokról! Nem igaz, hogy nem tehettek volna semmit! Komolyan gondolják föllépésünket az európai vonatra, vagy csak szajkózzák azt? Meddig tarthatók fenn ezek az állapotok? Meddig tűri a társadalom többsége, hogy amíg róla a hetedik adóbőrt is lenyúzzák, addig egy dekadens réteg százmilliárdos tétekben folytathasson feketebizniszeket?
Mindezeket pusztán azért idézem, nehogy valaki azt higgye, hogy a bekövetkezett események valamiféle elháríthatatlan istencsapásának minősíthetők, és nehogy arra hivatkozzon, hogy nem látták előre a ránk leselkedő bajokat mindazok, akikre az ország vezetésének hallgatnia kellett volna. Ma már egyértelmű és világos, hogy az agrárium dolgában a rendszerváltozás előfuvallatai óta éles harcban áll a tudomány, a tényekre alapozott agrárgazdaságtan a felelőtlen hordószónokokkal. Ez utóbbiak fölénye vitathatatlan, s mindmostanáig kiütéssel győznek.
*
De történt itt néhány olyan esemény is, amelyet 1988-ban még az esetlegesen látnoki képességekkel megáldottak sem prognosztizálhattak volna.
Nézzük a tényeket. A termelés a korábbi évek szintjének kétharmadára esett vissza. Az állatállomány fele (!) megsemmisült. A külpiacok egy részét elveszítettük, más részén a megkapott kedvezményeket sem voltunk képesek kihasználni. Az élelmiszeripar végig kötéltáncot járt, de alatta nem védőháló húzódott, hanem mély szakadék.
A mezőgazdaság termelési technológiái összeomlottak. Minden szegmentben növekedett a lemaradásunk, a kor színvonalán csak a legütésállóbb nagyüzemek voltak képesek termelni. A beruházásaink olyannyira lecsökkentek, hogy ma már észveszejtő összegek kellenének a puszta pótláshoz is. Fejlesztésről aligha szólhatunk! Pedig korábban sem álltunk rózsásan, ahogyan azt dr. Sipos Aladár akadémikus a 88-as eszmecserén említette: “Csaknem egy évtizede már, hogy a műszaki és biológiai megújításhoz szükséges fejlesztések elmaradtak. 1986-ig a beruházások már az egyszerű újratermelést sem fedezték.”
Ennek az volt az oka, hogy a hetvenes évek közepétől a kormány “azt a lovat kell ütni, amelyik húz” politikát folytatott, és a mezőgazdálkodástól évente növekvően egyre nagyobb összegeket vont el. Így az agráriumban már akkor is egyre kevesebb jutott invesztícióra. És a rendszerváltozás után? Az egyszerűen siralmas. Az agrárkamara szerint 1997-ben – noha abban az évben jelentősen növekedtek a beruházások – reálértékben az 1986. évinek mindössze 47 százalékát tették ki. A felét se! Hogy a már gyenge 1990-es szintet tarthassa az ágazat, ahhoz évi 13 ezer traktort kellett volna termelésbe állítani, de csupán 2800 erőgép megvásárlására került sor, és az időszerűen szükséges 1500 kombájn helyett csupán 280 új aratócséplő vágta a búzát. (Egy traktor – a gyanúsan olcsó – hárommilliós árnál kezdődik, egy kombájn pedig nettó 15 milliónál. Fel lehet szorozni! Irdatlan összegek hiányoznak! És ezek csak az alapgépek! Váltvaforgató eke – potom félmillió –, tárcsa, vetőgép – a jobbakért milliókat kérnek –, műtrágyaszóró, permetező, meg egyebek nélkül egy traktor semmit nem ér.)
A termelésben és a piacon eluralkodott az anarchia. Teljes a szervezetlenség. (Az unióban 1300 értékesítő szövetkezet létezik, méghozzá óriási, gyakran határokon átnyúló szövetkezetek. Közülük már 1995-ben harmincnak meghaladta az éves üzleti forgalma az egymilliárd ECU-t, vagyis a körülbelül 250 milliárd forintot.) Nálunk hol hiány keletkezik valamiből, hol dömping. Raskó György nyilatkozata szerint nagy a felelőssége “a Torgyán József vezette tárcának a jövedelemvesztés és az áresések nyomán abban, hogy túl sok piaci szereplőt tartott mesterségesen életben a mezőgazdaságban… Olyan piaci szereplőket, amelyeknek köze nincs az igazi piachoz. Egy lépést sem tett az FVM afelé, hogy szétválassza a szociális okokból, kényszerből mezőgazdasággal foglalkozó termelőket a professzionális árutermelőktől. Sőt, az FVM eddigi intézkedései elhiteti a piac törpe szereplőivel, hogy megélhetnek 1-10 hektárnyi búzatáblából, 5-20 disznóból.” (Magyar Hírlap, 1999. október 11. – stilizálás nélkül.) Raskó György bírálata alapos és igaz. Apró szépséghibája, hogy a mostani állapotok már az Antall-kormány idején kialakultak, amikor a nyilatkozó a szakminisztérium közigazgatási államtitkára volt.
A feje tetején álló termelési viszonyok következtében mezőgazdaságunk 350 milliárd forint árveszteséget szenved el – de minden egyes évben! (Mind a gépi mérleg elemzése, mind az árveszteség összegének meghatározása a Magyar Agrárkamara 1998. október 14-i küldöttgyűlésén jóváhagyott dokumentumon alapszik.) A mezőgazdaság mélyrepülését ezért nem sikerült megállítani. 1998-ban az előző évhez képest további 2,3 százalékkal csökkent a mezőgazdasági termelés, és a jelek szerint ezt 1999-ben újabb 10 százalékos visszaesés követi. Az Agrárgazdasági Tanács (AGT) értékelése szerint (Magyar Hírlap, 1999. október 11.) sem a 98-as, sem a 99-es költségvetés nem teljesíti az agrártörvényben foglaltakat. A törvényt az új parlament nem módosította, viszont végre sem hajtja. (Nesze neked, jogállamiság!) Az érvényben lévő jogszabály értelmében az agrártámogatásokat reálértéken kellene tartani, és a mindenkori GDP-növekedéssel bővíteni. Az AGT nem kertel: “A magyar agrárgazdálkodók egy esetlegesen közeli uniós csatlakozás legfőbb vesztesei lesznek.” Eközben Orbán Viktor miniszterelnök hetente veri a mellét, hogy hijnye, milyen felkészültek vagyunk az uniós tagságra! Teheti. Ő sorban a negyedik magyar kormányfő, akinek olyannyira gőze sincs a gazdasághoz, hogy egy dinnyés standot is kockázat lenne rábízni.
A felsorolást kedvetlenül hagyom abba, mert korántsem teljes. Mindenhonnan jajkiáltásokat hallani. A politika, a politikai elit, a hatalom azonban süket, mint az ágyú.
*
Korábban ajkbiggyesztő megjegyzések kísérték az élelmiszer-gazdaság exportját, hogy könnyű volt a KGST-ben, minden árut el lehetett adni, még a leggyöngébbet is. Ebben volt valami, bár például a desszertborrá cukrozott kövidinka nemigen jelentett százalékokat az összforgalomban, a konzervek esetében pedig korántsem a termék minőségével volt baj, hanem a csomagolással – a nyugati hipermarketekben ezért nem arattak sikert –, más esetekben pedig még azzal sem.
És hogy mennyire volt könnyű? Viszonylagos. Egy példa. A hetvenes évektől politikai ukáznak számított, hogy a baromfiipar szállítson Kubába. Ekkor 18 forintos kilónkénti áron vitte le az ágazat Koperba a fagyasztott grillcsirkét, s onnan hajózták be. Az árra adott az állam 82 százalék támogatást, tehát olyan 15 forintot. Az élő vágócsirkét ekkor kilónként 36 forintért vásárolta az ipar, s az élőállat kétharmada lett végül konyhakész, a többi toll, vér, fej, láb, bél és más melléktermék. Természetesen ez kiszámíthatóan nagy veszteségeket okozott, mégis teljesíteni kellett az utasításokat. A gyárak kényszerből felosztották maguk között a kiszabott porciót, hogy ne csak egy-két üzem viselje a politikai terheket. Hasonló volt ehhez a rubelelszámolású export szinte minden területen, és kizárólag az “élelmiszert energiáért” dollárelszámolású programja könnyített valamit a feldolgozókon. Exportszubvenciók nélkül összeomlott volna a termelésük, de ez nem rendkívüli eset, a világban általános az élelmiszerexport szubvencionálása, anélkül ez nem sikeres.
Az Antall-kormány idején került sor a GATT/WTO egyezmény aláírására, amelynek értelmében 1995-től az ország nem lépheti túl a korábbi exportszubvenciós szintet, 1996-tól pedig csökkenteni kell azt. Az egyezménnyel nem volna baj, a tartalmával – a magyar tartalmával – annál inkább. A halk bírálatok szerint ugyanis – mivel közönséges halandó csak kevés információt szerezhet a tényleges helyzetről – a mi tárgyalóink az alapok meghatározásánál kihagyták a volt KGST-tagországokba, illetőleg a “béketábor” további kedvezményezett államaiba irányuló kivitelünk támogatását. A jelek szerint e tényállítások igazak. Az egyezmény óriási gondokat jelentett, és – bár átmeneti engedményeket kaptunk – jelent ma is az exportorientált agráriumnak és élelmiszeriparnak. Hozzájárul, hogy a magyar mezőgazdaság támogatottsági hátránya a versenytársakkal szemben – dr. Mészáros Gyulának, az agrárkamara főtitkárának föltétlenül megalapozott véleménye szerint – mai árakon évente eléri a 270 milliárd forintot. Ha ehhez hozzávesszük az említett, árveszteségként kiszámított évi 350 milliárdot, nyilvánvalóvá válik, mitől olyan alacsony a jövedelmezősége az agrárszektornak. Melyik ágazat bírna ki ekkora mínuszt a konkurenciával szemben?
E kapitális kormányzati hibával máig nem számolt el senki. Ki a felelős, miért történt, milyen meggondolások alapján írták alá, felkészült volt-e a tárgyalóküldöttségünk, és ha igen, milyen alapon zárta ki az élelmiszerexportunk háromnegyedét? A kár eddig is százmilliárdos nagyságrendű, de a balfácán módon megkötött egyezmény terheit tovább nyögjük.
Aztán. 1991 decemberében az Európai Unióval kormányzatunk aláírta a társulási megállapodást. Szükség volt erre? Szükség bizony! Csakhogy megint a részletek!… Dr. Kiss Judit elemzése szerint a megállapodás “a vámcsökkentések és a kvótaemelések ellenére is csak korlátozott piacra jutást biztosított a magyar agrártermékek számára. Ráadásul a magyar mezőgazdaság – a belső termelési gondok, a minőségi és versenyképességi problémák, az exportösztönzési rendszer elégtelensége következtében – csak részben tudta kihasználni a nyújtott kedvezményeket. Következésképpen a könnyebb piacra jutás nem jelentett dinamikus piacbővülést, nem beszélve arról, hogy az EU mezőgazdasága – a nagyobb hatékonysága, az agrártermékek magas exporttámogatottsága, az erőteljes reklámkampány következtében – többszörösen ki tudta használni a Magyarország által nyújtott piacra jutási kedvezményeket… A társulási megállapodás aláírását követően az EU-ba irányuló magyar agrárexport szinten maradt, míg az EU-ból érkező agrárimport többszörösére nőtt, s az EU-val bonyolódó agrárkereskedelmünk egyenlege egyre kedvezőtlenebbé vált… Az EU-hoz való agrárcsatlakozásunk paradoxonja, hogy Magyarország a maga elé tűzött célokat… csak teljes jogú tagsággal tudja elérni, míg az EU a fent említett célok legtöbbikét anélkül is el tudja érni, illetve már elérte, hogy a kelet- és közép-európai országokat teljes jogú taggá tegye.” (Dr. Kiss Judit: Agrárcsatlakozásunk kérdőjelei. Kézirat, MTA Világgazdasági Kutatóintézet.)
Hát ez megint egy öngól!
Nem a társulási megállapodással van a baj, hanem azzal, hogy annak aláírását követően nem születtek belső intézkedések a lehetséges bajok kivédésére. Múlhatatlanul szükség lett volna piacvédelemre, mert nyilvánvaló volt, hogy a konfliktusok az erősebb fél, vagyis az EU javára oldódnak meg. A piacvédelem dolgában “Magyarországnak ugyancsak jelentős lemaradása keletkezett a rendszerváltást követő gyors és kiterjedt importliberalizáció következtében. Egyrészt a magyar agrárvámszint (átlagosan 24–26 százalék között) sokkal alacsonyabb volt, mint az EU agrárvámszintje, nem beszélve arról, hogy az EU esetében a lefölözési rendszer is valójában mozgó importvámként működött. Másrészt Magyarországon a vámokon kívül csak bizonyos termékekre vonatkozó engedélyezési rendszer, valamint bizonyos fogyasztási cikkekre érvényes úgynevezett globálkvóta védte a belső piacot 1995. január 1-jéig. Ezzel szemben az EU számos burkolt, illetve nyílt protekcionista intézkedéssel… volt képes belső agrárpiacát a termelők szempontjából nem kívánatos importbeáramlással szemben megvédeni.” (Varga Gyula: Agrárpolitikai teendőink és dilemmáink az EU-csatlakozás tükrében. In: Európai Tükör. Műhelytanulmányok, 1999. 55. szám, kiadja a Miniszterelnöki Hivatal Integrációs Stratégiai Munkacsoportja, 19. oldal.)
Semmi másra nem lett volna szükség, csak arra, hogy a piacgazdaságoktól tanuljuk el, mit lehet tenni a belső termelés védelme érdekében. Nem tanultuk el. Egyes potentátok éppen a liberalizálásra hivatkoztak – de fájdalom, ez csak országvezérlő képességeik ordító hiányát próbálta eltakarni. A játszma eredménye ugyanis nagy biztonsággal megjósolható volt már az első pillanattól. Nem mi nyertünk.
A piacvédelem elmulasztásával a kormányzat a kárpótlástól, szövetkezetbomlasztástól amúgy is szédelgő agráriumot végképp a padlóra küldte. Miért? Ennek aligha politikai indokai vannak, inkább a hozzá nem értés, a dilettantizmus, a szakmai barbárság érvényesült, hiszen képtelenek voltak kiszámítani intézkedéseik, s az aláírt megállapodások hatásait. És túl akartak tenni az európai piacgazdaságokon: itt aztán olyan liberalizáció lesz, hogy mindenki megnyalhatja tőle a tíz ujját! Mit számít, hogy ezzel fölbecsülhetetlen károkat okoznak az országnak? Semmit. A választók bizalmából – úgymond – ők vannak kormányon, a többi érdektelen.
*
Pedig az 1990-re kialakult helyzet aggasztó volt, ha ugyan nem fenyegető. Ekkorra már tömegesen szabadultak meg a nagyobb ipari üzemek a dolgozóiktól, és elsősorban az ingázóktól, tehát a falusi lakosoktól. A keleti végeken a téglási Hajdúsági Iparművek kezdte meg a folyamatot – ne vessük a szemükre: a mind drágább utazási bérlet havonta már kemény összegeket igényelt –, azután a záhonyi MÁV-átrakó bocsátott el rövid idő alatt kétezer embert. A szocialista ipar végnapjait élte, a falusi munkanélküliség pedig a föllendülését, és egyre duzzadt, duzzadt. Az újdonsült munkanélküliek egy része hamarosan megunta a kocsmai sörözést, és megélhetés után nézett. Csak a mezőgazdaságban reménykedhetett – ahol ugyancsak megszűnőben voltak a munkahelyek: pár év alatt félmillió.
Eközben a végvári harcokat folytató nagyüzemek immár képtelenek voltak – tisztelet a kivételeknek – a korábbi integrációs tevékenységük folytatására, meg aztán lassanként olyan partner sem akadt, akivel szerződni lehetett volna: a konzervgyárak, húsfeldolgozók, hűtők egymás után mentek csődbe. A kistermelő tömeg magára maradt.
Bár az Antall-kormány idején nagyarányú forintleértékelésre lett volna szükség, és ez elmaradt, az agrárolló így is olyan szélesre nyílt, mint talán ebben az évszázadban soha. A gazdálkodók jövedelmének csökkenésével, a vágtató inflációval – nem beszélve a nagyüzemek ellen indított sikeres támadások hatásáról – a termelés gyorsan csökkent, veszélyeztetve immár mind a belföldi ellátást, mind az export árualapokat. Ekkor következett el a százforintos krumpli szezonja – most ez harminc, bár a harminc meg anarchiakeltette kevés –, és az ezerforintos karajé.
Jóllehet a társadalom jelezte a bajok szökőárszerű özönlését, a kormány elkötelezte magát, hogy az agrárszektor szabályozását teljes egészében a piacra kell bízni. Hogy ez az unióban – amely azért vitathatatlanul piacgazdaság – nincs és soha nem is volt így, az nem zavart senkit. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokat sem öntötte el sosem ilyen liberalizációs áradat, az állam mindig őrködött valamiképpen az extrém viszonyok kiegyenlítésén. Magyarországon azonban ez az őrködés nem valósult meg, sőt az első szabadon választott kormányunk még azt a hagymázas lózungot is megvalósította költségvetésében, hogy a “kolhoz típusú” mezőgazdaság kizárólag a támogatásokból élt, de majd a magángazdálkodás!… Annak erre nincs szüksége. Az állítás természetesen nem volt igaz, és ma is tévedés, hiszen mostanság a termelés szintjéhez képest jóval nagyobb dotációt igényelne az agrárium, mint a Kádár-éra alatt bármikor.
A liberalizálás mindig traumát okozhat egy gazdaságban, ám a kaotikus helyzetben iszonyú következményekkel járt. Mire lett volna hát szükség? Egy krízisben nyilvánvalóan válságkezelő politikára! Ilyen politika azonban sem akkor, sem azóta még csak nem is körvonalazódott, végrehajtásáról pedig – minthogy még az alapelveit sem határozta meg senki – szó sem lehetett-lehet. Ebben minden kormányunk vétkes Grósz Károly miniszterelnökségétől kezdve. A legsúlyosabb mulasztás mégis a Horn-kormányt terheli, mert az akkori agrárkormányzat felkészült volt rá, hogy egy célszerű cselekvési programot megalkosson, és végre is hajtson. Nem tette. Helyette népfrontosdit játszott, agrárfórumot hívott össze, ami népszerű kezdeményezésnek bizonyult ugyan, viszont nem pótolta a kötelező kormányzati munkát. Javukra írandó viszont, hogy a parlament az idő tájt alkotta meg az agrártörvényt, ami valamiképp iránymutató lehetne, ha az utódok egyáltalán fellapoznák.
A Magyar Agrárkamara 1998 októberében megtartott közgyűlésén elfogadott egy dokumentumot, amely öt pontban foglalja össze a magyar agrárgazdálkodás sikeres uniós csatlakozásához feltétlenül szükségesnek látszó kormányzati intézkedéseket. Ezek:
1) Gyorsítani kell a földtulajdon koncentrációját, kialakítani a bérlőt védő új földbérleti rendszert, és feszített ültetvénytelepítési programot kell meghirdetni. 2) A mezőgazdaságban az árjövedelmeket reálértékben évi 6-8 százalékkal növelni kell. 3) Következetesen végre kell hajtani az agrártörvény támogatásokról szóló rendelkezéseit. 4) Az agrártermelés adó- és járulékrendszerének EU-harmonizációját folytatni kell. 5) Fokozatosan fel kell számolni a magyar mezőgazdálkodók termeléstechnológiai hátrányát.
E sorok írója korántsem biztos benne, hogy ez az ötpontos intézkedési tervezet elegendő lenne mezőgazdaságunk versenyképességének kialakításához, de az biztos, hogy a korábbiakhoz képest hétmérföldes lépésnek számítana a megvalósítása. És a megvalósítás kezdeteihez már az 1999-es költségvetés és az eltelt idő is közelebb vihetett volna. Ám nem vitt közelebb. Az agrárkamara legalábbis indokolt tervezetéből – követeléseiből? – az égadta világon semmi nem valósult meg.
1998 nyara óra sorozatosan jönnek a “bombák”. Búzabomba, almabomba, sertésbomba… Ha e piaci zavarokat valahogy hatástalanítja is a kormányzat – nem biztos, hogy mindig célszerűen –, azért ez semmiképpen sem tekinthető átfogó válságkezelő agrárpolitikának. Ilyen politika megalkotására mostanában már szándék sincs, és attól kell tartanunk, hogy a kormányzók esetében a szellemi muníció is hiányozna hozzá. Másfél év ténykedése tanúsítja, hogy a mai döntéshozók alkalmatlanoknak bizonyultak a mezőgazdaság távlatos gondjainak megoldására.
Elgondolkoztató: hogyan mászunk ki a mély gödörből, ha még hágcsónk sincs? S ha azt sem tudjuk, melyik oldalon kellene kapaszkodnunk?
*
Csakhogy ezzel még nincs vége. Jött 1998 augusztusában az orosz csőd. Nem válság – csőd az a javából. Ekkorra már ismételten kialakultak az orosz vevőkkel a piaci kapcsolatok, jóllehet korántsem a régi volumenben, de az agráriumnak komoly tételként. A csőd bekövetkeztével egyszerre minden bizonytalanná vált, a megkötött szerződések teljesítése, a legyártott termékek kiszállítása – és persze az ellenértékhez való hozzájutás. Maguk a kinti vevők sem tudták, mi következhet. Az áruhoz szerettek volna hozzájutni, a fizetés azonban – a század orosz hagyományainak megfelelően – nem mindig rajtuk múlott, hanem az ottani pénzelzabráló rendelkezéseken. Itthon pedig? Nyilvánvalóan kormányzati segítséget kellett volna nyújtani, hiszen az exportőrök önmagukban a bonyolult görcsöket megoldani képtelenek. Milyen segítség jöhetett számba? Legfontosabbnak az látszott, hogy az élelmiszeripari cégek valamiképpen áthidalják a kocsonyásan bizonytalan időszakot. Ehhez hiteleket kellett fölvenniük, habár egyre kevésbé tudtak megfelelő fedezetet nyújtani a bankoknak. Állami garanciát kértek.
A kormány azonban lebecsülte az orosz csőd magyar gazdaságra gyakorolt hatását. Hivatalos nyilatkozatok szerint a GDP 1 (egy) százalékát befolyásolja a válság, tehát jelentéktelen, ezért különösebb intézkedést nem igényel. Az élelmiszeripar hiteleinek állami garanciáját is csak részben állta volna a kormány, azonban erre sem került sor, mert az ágazat már nem volt abban a helyzetben, hogy a másik felét vállalja. A nemzetgazdaság más területein is gondokat okozott – és a vártnál jóval nagyobbakat – az orosz csőd, látványosat az autóbuszgyártásban, ijesztőt a gyógyszeriparban… A mezőgazdaságban csak arról rebegtek, hogy 1999-re a konzervipar 25 milliárd forinttal kevesebb szerződést köt a termelőkkel. Ez – ha csak ennyi volt is – nem kis tétel, azonban élhet bennünk a gyanú, hogy jóval nagyobb megrázkódtatás érte az ágazatot. Egyetlen példa: az egyik legnagyobb konzervgyár, a kecskeméti – immár német tulajdonban – lényegében beszüntette a termelést.
Közben hasonló gondok gyötörték az uniós exportőröket is. Ott azonnal közös intézkedések sorozata született, növelték a kivitel támogatását – most lett volna hasznos itthon, ha a GATT/WTO egyezmény nem szab alacsony szintet a szubvencionálásnak! Egyetlen potentátunk sem vonult vissza a számára túlzottan kiismerhetetlen kormányzási terepről, de még csak el sem pirult, és a szemét sem sütötte le, amikor napvilágot látott a hír, hogy a Magyarországon működő áruházláncok például olcsóbban vehették 53 százalékos vámmal, szállítással együtt a szuperminőségű fél sertéseket az unióból, mint ahogy a magyar húsipar az élő (!) állatot felvásárolta. (A jó minőségű élő vágósertésből 50-60 százalék értékes tőkehúst lehet kihozni.) Bár azóta születtek intézkedések, ha elkésetten is, ha félmegoldásként is, az orosz csőd traumáját mindmáig nem heverte ki a magyar élelmiszeripar és annak termelő háttere, a mezőgazdaság.
Egy kormányzat rátermettségét, tehetségét végül is nem a szavak, nem a pozitív kommunikáció s nem a politikai praktikák döntik el, hanem az, hogy éles helyzetben fölismeri-e az országnak, a gazdaságnak, a lakosságnak az igazi érdekeit, és képes-e rá, hogy ezeknek megfelelően cselekedjen, kivédje a lehetséges veszélyeket, és fölszámolja az adódó hátrányokat. Az orosz csőd kezelésében a mi “polgári” kormányunk látványosan megbukott.
*
E sorok írója nem kárvallott, nem zöldbáró, és nem tudós, s közíróként nem tanulmányt írt, hanem publicisztikát, vázlatos szintézist a kormányaink és az agrárium esendőségéről. Testközelből figyelhette az elmúlt évtizedek falusi eseményeit, az egykor oly virágzó táj hervadását, ráadásul keleten, ahol – Váci Mihály óta ismert – a haza botlásai jobban fájnak. A tények pedig kegyetlenek: a magyar mezőgazdaság olyan állapotban sodródik át a harmadik évezredbe, mintha faekével túrná a földjeit. Azt a faekét azonban nem a gazdálkodók faragták, hanem az egymást váltó kormányaink. Az elkövetők cselekménye különböző, megítélésük is az, de fölmenteni e közszereplőket nem lehet.
Az okozott kár fölbecsülhetetlen. A gazdasági is, ámbár a politikai nemkülönben: a demokratikus rendszerünk kivédhetetlen és érdemtelen lejáratása. Megérne ez is egy átvilágítást. A vétkesek azonban úgy hiszik, hogy tetteikre a feledés jótékony fátylát boríthatják, s még a politikai felelősség alól is mentesülnek. A múló idő azonban bizonyára kikoptatja őket a hatalomból, és ránk köszöntenek azon évek, amikor ismét fölsejlik egy megélni érdemes paraszti jövendő, s a ma nyomorúságát, a kilátástalanságot legyőzi a falvak népének ősi reménykedése és legendákba illő boldogulni akarása.