Reagan híres önironikus mondása volt, hogy nála a jobbkéz nem tudja, mit csinál a szélsőjobbkéz: valójában azonban az ő elnöksége idején a kormányhatalom berkeibe is bekerült ultrakonzervatívoknak vajmi kevés beleszólása volt a legfontosabb döntésekbe. Azokat a mérsékelt konzervatívok, Baker, Shultz hozták meg, a “szélsőjobbkéz” nem volt rajta a kormányrúdon, viszont magát Reagant nem is támadhatta (ellentétben majd az utód, szemükben gyanús Bushsal). A politikai megszállottság jelképévé is vált nemzetbiztonsági munkatárs, Oliver North sok galibát csinált ugyan a nevezetes Irán-kontra botrányban, s a propagandafőnökként foglalkoztatott Patrick Buchanannak is sikerült világbotrányt kavarnia az elnöknek javasolt bitburgi temetőlátogatással (ahol SS-katonák sírjai is voltak), ám mindez legfeljebb motiválta, de meg nem határozta az amerikai politikát. S a Bush-elnökség idején az ilyen figurák kiszorultak a hatalom köreiből, ha persze nem is a republikánus pártból.
Fokozódó elégedetlenségük a “reagani örökség elherdálása” miatt vezetett 1992-re ahhoz, hogy a republikánusok ultrakonzervatív szárnyának újsütetű bajnokaként Buchanan rászánja magát a párt hivatalban lévő és újraválasztására készülő elnökének a kihívására: beszállt ellenjelöltként az előválasztási küzdelembe. S a kritikus első menetben, New Hampshire-ban alaposan megszorongatta Busht. Az ott csak kis különbséggel győztes elnök a későbbi előválasztásokon fokozatosan előnyt szerzett ugyan, s Buchanan kezdeti lendülete kifulladt, ám mindenütt látható volt, hogy a párt szélsőségesei mennyire lelkesen támogatják. Nyilvánvalóvá vált, hogy a republikánusok két – korábban “rockefellerista” és “goldwaterista” megjelölésű – szárnyának szembekerülése felújult, miután az őket (az utóbbi éléről érkezve) Reagan a hatalomban egybeterelte. Buchanan 1996-ban ismét síkra szállt, s New Hampshire-ben egyenesen győzni is tudott a pártelit jelöltjével, Dole szenátorral szemben, noha utóbb megint alulmaradt az elnökjelöltségi küzdelemben. Ez az esztendő azonban egyúttal az 1994-es kongresszusi választásokon diadalmas, a házelnök Gingrich vezette “konzervatív forradalom” kudarcát is hozta, Clinton politikai feltámadását. S az 1994 őszén a képviselőházba bekerült ultrakonzervatívok csapatához képest Buchanannak jószerivel tovább kellett húzódnia a jobbszél széle felé, ha meg akarta őrizni a közfigyelmet. Retorikája egyre populistább lett (folyvást a kastélyt majd megostromló “paraszt hadseregről” szónokolt, noha senki sem tudta, mire is gondol), s a globalizmus meg Amerika internacionalizmusa elleni tirádáival messze túlment a republikánus elviselhetőség határán. A második Clinton-elnökség drámai impeachmentbotránya, s abban a húrt túlfeszítő Gingrich és a képviselőházi ultrakonzervatívok leszereplése azonban arra késztette a republikánus elitet, hogy szokatlanul korán tömörüljön a kiszemelt “könyörületes konzervatív” jelölt, az ifjabbik George Bush mögé, akihez elképesztő mennyiségű kampánypénz is áradt. Buchanan megérezte, hogy ezúttal – legalábbis neki személyesen – szinte semmi esélye sem lehet a párt előválasztásain, mert komoly vetélytársai akadtak az ultrakonzervatív tábor voksaiért, jóformán pénzre se számíthat, miközben ellenfelei biztos anyagi bázisról küzdenek: Forbes a nagy családi vagyonból finanszírozza kampányát, Bauer pedig a modern pénzgyűjtésre támaszkodó “keresztény koalíció” támogatásával. S ekkor Pat Buchanan drámai lépésre szánta rá magát: a szakításra.
Patrick Buchanan kilépett pártjából, s könnyen lehet, hogy ezzel még több gondot okoz az elnökválasztásokon a republikánusoknak, mint ha benn marad, szokás szerint a szélsőjobb hangadójaként. Az elnöki beszédíróból, majd a (reagani) Fehér Ház kommunikációs igazgatójából, s évtizedünkben tévékommentátorból politikussá vált Buchanan esete akár tanpéldája is lehetne annak, hogy a “sátorszerű” tömegpártnak milyen – előbb-utóbb kezelhetetlenné váló – problémát jelent a saját szélsőségeseinek kordában tartása.
Amerikában ezt még külön is megnehezíti az előválasztások rendszere, amely megnöveli a pártok radikális elemeinek súlyát, és (legalábbis ebben az időszakban) felettébb kockázatos játszmákra kényszeríti a centrista politikusokat. Ezeken az előválasztásokon ugyanis főként a párt iránt leginkább elkötelezett emberek szavaznak (a legtöbb államban csak akkor voksolhatnak a pártlistán szereplő elnökjelöltekre, ha előbb bejegyeztetik magukat demokratának vagy republikánusnak). Ezek pedig értelemszerűen vonzódnak a pártot a másik nagy tömörüléstől leginkább megkülönböztető elvekhez és programokhoz, miközben majd az országos választásokon – éppen a középen ingadozó polgárok megnyerése végett – jószerivel elkenődik a különbség a demokraták és republikánusok között. Az addigra már a pártján belül győztes elnökjelölt igyekszik is minél centristább politikát képviselni, hiszen aranyszabály, hogy a választásokat “középen nyerik”. Éppenséggel mindkét nagypárti jelölt fő törekvése, hogy ellenfelét kiszorítsa a centrumból, minél ügyesebben kapcsolja össze valamelyik szélsőséggel. Az elmúlt évtizedek amerikai választásai ezt rendre igazolták. Valahányszor az egyik vagy a másik nagy párt elnökjelöltségét a középtől túl balra vagy túl jobbra álló politikusnak sikerült megszereznie, abban az évben hatvan–negyven százalékos arányú, vagyis “földcsuszamlásszerű” győzelmet aratott a másik, a centrumszavazókat megnyerő oldal (ez történt 1964-ben az ultrakonzervatív Goldwater, 1972-ben a radikálisan liberális McGovern esetében, először a demokrata Johnson, majd a republikánus Nixon javára. De amikor 1984-ben és 1988-ban a demokraták Mondale, illetve Dukakis személyében ugyancsak túl liberális elnökjelöltet állítottak, Reagan és Bush szintén meglehetősen nagy előnnyel nyert).
Egy amerikai elnökjelöltnek tehát a Fehér Ház meghódításához két egymástól politikailag lényegesen eltérő kampányt kell folytatnia: először a törzsökös párthívek megnyeréséért az előválasztásokon, majd a független, a centrumban ingadozók voksáért kell megküzdenie az országos kampányban. Egy Buchananhoz hasonló, tehát a párt szélsőséges szárnyát hatásosan mozgósítani képes vetélytárs viszont mindkétszer megzavarja a mérsékelt, amúgy az elnökségre egyedül esélyes politikus(ok) köreit. Az előválasztási küzdelemben rákényszeríti, hogy – vetélkedvén a szélek szavazataiért – maga is túlságosan radikális húrokat pengessen, aminek emlékétől aztán keserves megszabadulni az őszi igazi kampányban, ahol az ellenpárt természetesen minden módon igyekszik a választókat erre emlékeztetni.
Buchanan az 1992-es New Hampshire-i előválasztáson csak megszorította Busht, ám egy hivatalban lévő elnök esetében mindig vészes a saját pártján belüli, akárcsak viszonylag sikeres kihívás: az elmúlt félszázadban rendre azokat választották újra, akiknek nem kellett a párton belül igazi vetélytárssal megküzdeniük (néhány önjelölt minden amerikai választási harcot színesít, némelyik évtizedeken át makacsul próbálkozik, s el is ér egy-két százalékot valamelyik előválasztáson, ami aztán négy évre tartja benne a lelket). Eisenhowernak, Nixonnak, Reagannek és évtizedünkben Clintonnak nem akadt említésre méltó előválasztási kihívója, s ekként az ő Fehér Háza eleve az őszi kampányra tudott összpontosítani, számára puszta formalitás lett a tavaszi akadályverseny, amelyen későbbi ellenfelének bukdácsolnia kellett. Viszont 1968-ban Johnson New Hampshire-ben csak keservesen tudta legyőzni háborúellenes kihívóját, s pár hétre rá be is jelentette, hogy eláll az újraválasztásra való jelölésétől. Az alelnökből lett elnök Ford újraválasztási jogát 1976-ban a konzervatív pártszárny akkori bajnoka, Reagan kétségbe vonta, s kettejük ádáz csatájának a demokrata Carter lett a haszonélvezője. Hogy aztán négy év múlva neki a harmadik Kennedy fiúval, a szenátor Edwarddal legyen gondja, akit – a hivatalban lévő elnök párton belüli előnyével – csak megvert a jelöltségi mérkőzésen, de már sebzetten léphetett a porondra Reagan ellenében. Bush a saját jogán ugyan, tehát megválasztva lett 1988-ban Reagan alelnökéből államfő (ilyesmi, nem véletlenül, másfél száz évig senki második embernek nem sikerült), de a konzervatívok, Fordhoz hasonlóan, nem tekintették a párt vitathatatlan vezérének: Buchanan az elherdált reagani örökség nevében támadta.
New Hampshire már akkor is ideális terep volt egy Buchananhoz hasonló republikánus számára: az új-angliai államocska konzervatívabb az átlagnál, itt nincs helyi jövedelmi adó, tehát a szövetségi hatalom még hatásosabban ostorozható, s egy hónapokkal korábban “idetelepülő” jelölt szinte minden települését be tudja járni, vagyis személyes kampányt folytatni, ami egy funkcionáló elnök esetében persze lehetetlenség. S ha mondjuk a legnagyobb New Hampshire-i városban, Manchesterben csődbe ment egy cég, Buchanan tüstént ott termett a bezárt kapuk előtt, az őt követő helyi tévéhíradósok kameráinak kíséretében. Busht, az előző évi Öböl-háború diadalmas elnökét 1992-ben kétségtelenül tönkretette a recesszió, ám ebbe a szélről és saját pártján belülről támadó Buchanan jócskán belesegített (azzal is, hogy a majdani demokrata ellenfél, Clinton ott, New Hampshire-ben kirobbant nőügyéről részben elterelte a figyelmet). De még több kárt tett a Bush-kampányban az ultrakonzervatív vetélytárs a republikánusok nyári houstoni országos jelölőgyűlésén. Az addigra már túlnyomó küldött-többséggel bíró Bush éppen a kora tavaszi buchanani szereplés okán nem mellőzhette lángot fújó kihívóját, s kénytelen volt számára szónoklási lehetőséget biztosítani az esti televíziós csúcsidőben: nem kockáztathatta, hogy a sértődött Buchanan már akkor szakítson pártjával, s magával vigyen sok republikánus szavazót.
Viszont a sokáig emlékezetes buchanani retorika legalább ennyi republikánust taszított el a párttól a “túloldalon”, a mérsékeltek köréből. A volt beszédíró tirádája a liberálisok és jelesen Hillary Clinton ellen riasztóan hatott a lakosság többségére. Lényegében véve megvádolta őket Amerika-ellenességgel, ahogy nálunk mondanák, jellegzetes kirekesztő beszédet adott elő, ami viszont az óceánon túl a McCarthy-korszak óta elfogadhatatlan. Semmi kétség, a houstoni republikánus jelölőgyűlést neki sikerült emlékezetessé tennie, a sajtó napokon át foglalkozott antiliberális szólamaival, amelyektől a két tűz közé került Bush a hetek múlva kezdődött elnökválasztási kampány során nem tudott igazán elhatárolódni. (Ráadásul Dornan, egy másik ultrakonzervatív képviselő meggyanúsította Bill Clintont, hogy diákkorában tett prágai látogatásán netán a KGB beszervezte: Bush ügyetlenül reagált, mint “lehetőséget” latolgatta, ami ismét rázúdította az erre felettébb kényes közélet hangadóit; különben szórakoztató és tanulságos meggondolni, hogy, ez a képviselő egyike volt a Tom Lantos által ugyanazon hetekben rendezett képviselőházi vita szónokainak, akik sorra elítélték a hírhedt Csurka-dolgozatot.) Mindez természetesen taszítólag hatott az említett választói centrumra.
Hasonlóan sebezte meg Buchanan négy esztendőre rá, 1996-ban az akkori vezető republikánus politikus, Robert Dole szenátor elnökjelöltségét. Méghozzá egy váratlan, s éppen a kihívó szélsőséges nézetei miatt világfigyelmet keltő New Hampshire-i előválasztási győzelmével. Buchanan váratlan sikere (és hozzá a sorban először voksoltató állam legendája) riasztó hatású volt a nemzetközi életre. Hiszen nemcsak e politikus populista szólamai és (addigra ugyan burkoltabb) idegenellenessége okozott kárt a republikánus pártnak s persze majdani elnökjelöltjének, hanem az általa megtestesített – Amerikában nagy múltú – elszigetelődési hajlam újrajelentkezése. Lévén ez már a hidegháború utáni korszak, Amerika fő európai és ázsiai partnerei mind gyakrabban aggódnak a hírhedt izolacionizmus újjáéledése miatt, amivel a kelet–nyugati konfrontáció éveiben nem kellett számolni (utoljára a negyvenes évek végén volt ennek viszonylag erős képviselete a republikánus táborban, ám a párt internacionalista hangadói a NATO és a Marshall-terv ügyében a Truman-kormányt támogató Vanderberg szenátorral az élen a perifériára szorították Taftot és csapatát). Buchanan mind nyíltabb külföldellenessége egy sokak által rettegett amerikai “világtól való visszavonulás” rémképét festette a falra, s egy ilyen politikát hirdető elnökjelölt meglepő sikere az elnökválasztási akadályverseny első körében érthetően keltett riadalmat.
Csak adalék volt hozzá, hogy pár évvel korábban az amerikai sajtóban nagy vita zajlott le Buchanan antiszemita megjegyzéseiről. Ezúttal azzal vádolta meg a zsidókat, hogy nem is kettős a lojalitásuk, hanem mindig a “szorító izraeli sarkában” vannak, vagyis egy másik állam érdekeit képviselik az amerikai közéletben. Sokban hasonlított e vita a nálunk gyakorta ismétlődőre: néhány zsidó származású publicista is kiállt a barátjának nevezett Buchanan mellett, éppen ez utóbbi tényben látva az antiszemitizmusa cáfolatát (holott az amerikai közéletben az utóbbi egyik ismérve, ha valaki azt emlegeti, hogy “a legjobb barátaim között is vannak zsidók”; jellemző módon Art Buchwald egyszer a vietnami háború vitái során úgy élcelődött, hogy a legjobb barátaim között is akadnak védelmi miniszterek…) Volt azonban egy komoly különbség: a jobboldal egyik szellemi vezérének tekintett William F. Buckley lapjában, a konzervatívok Bibliájának számító National Review-ban egy egész számot szentelt Buchanan antiszemitizmusa elemzésének, s őszinte sajnálatára nem tudta felmenteni a vád alól.
Kétségtelen, hogy Buchanan stílszerűen a szakadék szélén táncolgatott: harcos cikkeiben védte a kiutasítástól fenyegetett kelet-európai fasiszta múltú bevándoroltakat, írások sorában állt ki a jeruzsálemi perben a sobibori láger “Rettegett Ivánjaként” vádolt Demjanuk mellett (kit – hazai szélsőségeseink állításaival ellentétben – nem ártatlansága okán mentettek fel, hanem azért, mert nem tudták kétséget kizáróan rábizonyítani: nem csupán az őrök egyike volt Sobiborban, hanem maga a szadizmusáról hírhedt Iván, s az izraeliek egy “tucatőr” esetében nem akarták újrakezdeni a többéves eljárást). Antiszemita kiszólásaiért azonban sietett bocsánatot kérni, s a Dole elleni csatájában továbbra is megmaradt a republikánus keretek között. Végül csak 1999-ben lépte át a politikai Rubicont. Könyvben fejtette ki véleményét a század amerikai történelméről, s ebben voltaképpen megtagadta mindazt, amiben kétpárti és külpolitikai konszenzus van az Egyesült Államok közéletében.
Buchanan könyvének fő tétele, hogy az Egyesült Államoknak nem kellett volna beavatkoznia sem az első, sem a második világháborúba. Érthetően főként az utóbbi, már nem is csupán klasszikusan izolacionista nézete váltott ki felháborodást. S kivált elképesztő érvelése. Buchanan szerint Angliának nem kellett volna garanciákat adnia, hanem sorsára hagyni Lengyelországot, s akként megnyitni Hitler útját kelet felé. A buchanani történelmi torzképben Hitler és Sztálin összecsapását, az előbbi győzelmét a Nyugat páholyból nézhette volna végig. S akkor ugye “nincs hidegháború, nincs Korea, nincs Vietnam”. S persze kínai kommunista győzelem sem. Aminthogy fantazmagóriája szerint Amerika első világháborúba való belépése nélkül a bolsevikek sem jutnak hatalomra (sic!), vagyis másként alakul az egész huszadik század. Hát igen, ha Szűz Mária elvetél, e bolsevikeknek sincs majd gondjuk egy lengyel pápával, Kleopátra orrhosszáról nem is beszélve. Az amerikai történészek versengve szedték ízekre e buchanani lázálmokat: mégis, miből gondolja, hogy Hitler megelégedett volna sikeres keleti hódításaival, s nem kaparintja meg utóbb egész Nyugat-Európát? S vajon mivé lett volna a világ, ha Roosevelt nem készül háborúra, s nem hallgat Szilárdék szavára, meghagyva az atombomba megcsinálását a náciknak? Egyáltalán, miként maradhatott volna meg (az izolacionista álmokban szereplő) szigetként Amerika a demokrácia útján, körbevéve a világ diktatúráival? – kérdezte a Washington Postban egy bostoni történész.
Buchanan e könyvével tarthatatlanná tette helyzetét pártjában, hiszen a republikánus politikusok kénytelenek voltak látványosan elhatárolódni tőle, lévén tételei a második világháború után nevelkedett átlagamerikaiak túlnyomó többsége számára is elfogadhatatlanok, sőt groteszkek. A párt szélsőséges figurájának útja ekként egyirányúvá vált, konzervatív publicisták is tanácsolták a republikánusoknak, hogy ne veszélyeztessék ma jónak tűnő esélyüket a Fehér Ház visszahódítására, hagyják távozni Buchanant. Aki meg is tette nekik ezt a szívességet. Látványosan szakított pártjával, “új patriotizmust” ígérve (egy országban, ahol a középiskolások már megismerik Samuel Johnson híres mondását, hogy “a patriotizmus a csirkefogók utolsó menedéke”). Természetesen nagy adócsökkentést ígérve, ami nem különböztetné meg ugyan a többi jelölttől, ám Buchanan az állam kieső pénzét eredeti módon pótolná: megfizettetné “a globális, transznacionális elittel”. A külvilág viszont többé fityinget sem kapna, nem amerikai segélyt (noha az mindig is elősegítette az ország exportját, amire a vészesen romló külkereskedelmi deficit korában csak volna némi szükség). S természetesen az – általa sohasem túl komolyan vett – republikánus kötelmektől megszabadulva, Buchanan elszántan óhajtja képviselni az “Amerika elsőbbségét” hirdető tételt, s csakis akkor küldene külföldre katonákat, ha közvetlen támadás érné az országot; nem csoda, ha a NATO-t féltő európaiak aggódva figyelték a buchanani térnyerést.
Amerika ezen önjelölt megmentője persze kísértetiesen felidézi a külvilág hasonló szélsőségeseinek retorikáját, ám azzal az ironikus fordulattal, hogy miközben azok e szuperhatalmat vádolják mindenért, Buchanan a saját országát óvná attól, hogy “eltűnjön az istentelen Új Világrendben”. S miként európai kollégái, ő is leállítaná a bevándorlást, persze csak “ideiglenesen” (a hagyományosan az új jövevények által előrelendített Amerikában!). Mondani sem kell, hogy miként eddigi kampányaiban is tapasztalható volt, Buchanan környezetében tolongtak az amerikai legszélsőjobb alakjai, s retorikáját ezért is jellemzi a kódolt rasszizmus és antiszemitizmus. Valószínűleg azonban súlyos hibát követett el könyvével: az Amerikában is vitathatatlan Hitlert nem kellett volna szóba hoznia. Hiszen esetleges reformpárti vetélytársa, a milliárdos Donald Trump sietett Buchanant “Hitler-kedvelőnek” nevezni.
A republikánus szélsőjobb e bajnoka ugyanis érdekből távozott: mivel a másik önjelölt milliárdos, Ross Perot 1992-es, majd (jóval gyengébb) 1996-os harmadikpárti szereplése folytán a Reform jövő évi kiszemeltjének 12,6 millió dolláros szövetségi kampánytámogatás jár, Buchanan átlépve olyan pénzalapra számít, amely korábban számára elérhetetlen volt. S pontosan ettől fáj elhagyott pártja vezéreinek a feje. Ha Buchanan valóban megszerezné a Reform Párt elnökjelöltségét, akkor akár olyan kárt is okozhat az ifjabb Bushnak, mint 1992-ben Perot a papának. Kimutatták ugyanis, hogy Perot akkori, majd húszszázalékos elnökválasztási eredménye elsősorban idősebb Bush szavazótáborát gyengítette.
Az elmúlt évtizedek harmadikpárti próbálkozásaival persze csínján kell bánni. Kétségtelen, hogy 1968-ban a déli államok némelyikében még – a két nagy párt előtt – az elektori győzelmet is megszerző alabamai kormányzó, a fajüldöző George Wallace nézetei a demokratáktól elcsábították a négerek előretörését rossz szemmel néző fehér munkásrétegeket, amelyek fogékonyak voltak populista szólamaira. Viszont négy év múlva a Wallace elleni merénylet a republikánus Nixon újraválasztásának jött jól, mert akkor meg magához vonzotta az ultrakonzervatív szavazókat. 1980-ban a republikánusokkal szakító liberális John Anderson által elvitt hét százalék alighanem hiányzott a demokrata Carternak. S aztán jött, ugye, Perot próbálkozása. Ám Wallace óta vitathatatlanul Buchanan az, akinek mindkét nagy párt szavazórétegeire van vonzása: populizmusával a demokratákat is sebezheti, még a mai, évek óta pompás gazdasági helyzetben is, ultrakonzervatív nézeteivel pedig főként a republikánusoktól “vihet magával” voksokat. S ott még külön gond, hogy kívülről is az ecsetelten veszélyes szélsőségek felé taszíthatja volt pártja politikusait. Ifjabb Bushnak a kemény Kína-politikát hirdető tételei máris jelzik ennek hatását. S közvetve visszahathat Buchanan akként is, hogy a republikánus szélen utána támadt űr betöltéséért most ádázul verseng a multimilliomos Steve Forbes és a “keresztény jobboldal” új vezére, Gary Bauer, s ez persze felkelti a média figyelmét, ami viszont kényszerhelyzeteket is teremt éppen New Hampshire előtt (a volt vietnami hadifogoly McCain szenátor által amúgy is szorongatott) Bushnak. Kit Buchanan, de a többiek is régóta vádolnak azzal, hogy a partvezetés és az establishment kiszemelt, a republikánusokra “ráerőltetett” jelöltje (ami részben igaz, hiszen csak vele remélik e körök végre visszaszerezni a Fehér Házat).
Buchanannak persze korántsem egyszerű megkaparintania a rendkívül elegyes tagságú Reform Párt elnökjelöltségét. Részint a még amerikai mércével mérve is hihetetlenül bonyolult jelölési rendszere miatt, részint Trump és mások ellenkezése folytán. Nagy kérdés, hogy maga a pártalapító Perot mit akar és tud tenni: a texasi milliárdos utálja a Bush famíliát, s gyanú szerint most is mindenre kész George W. útját állni. Buchanan pedig talán a legalkalmasabb lenne erre, mert az már mindkét nagy párt rémálma, hogy az elnökjelöltek őszi tévévitájában netán neki is helyet kell szorítani. A rutinos és tévévitákban edzett publicista-politikus mindkét pártot pocskondiázó retorikájának ideális terepe lenne az országos érdeklődés mellett lezajló tévévita.