Bossányi Katalin emlékének
Az Alkotmányvédelem (Verfassungsschutz), vagyis a német belbiztonsági hatóság által évente kibocsátott, nyilvánosan hozzáférhető jelentések számszerűleg és tartalmilag ismertetik a Szövetségi Köztársaságban működő, szélsőségesnek nyilvánított csoportokat. Figyelmük egyaránt kiterjed az illegális vagy éppenséggel terrorista szervezetekre és a legális baloldalon (a kommunista utódpárton) belül működő frakciókra. A jelentésekből kitűnik, hogy a szélsőbaloldal szervezettségi szintje meglehetősen magas, amit a radikális jobboldalról nem lehet elmondani. Nyilvánosságuk is korlátozott: könyveiket és részben sajtótermékeiket is belső terjesztés útján – kérésre semleges borítékban – juttatják el a fogyasztókhoz.
A szélsőjobboldaliság ismérvei között a német állambiztonsági szervek döntőnek tartják a “túlzott nacionalizmust, amely kizárólag a német érdekeket tekinti tevékenysége vezérfonalának”, a “faji alapú népközösséget, amelyen belül az egyén jogai tetszés szerint korlátozhatóak és a pluralista intézmények felszámolhatóak”, olyan “agresszív külföldiellenességet, amely a csoporton belüli rasszizmus és antiszemitizmus eredője”, a “Harmadik Birodalomtól való nem kellő mértékű távolságtartást, s annak részeként a nemzetiszocialista uralom mentegetését, sőt alkalmankénti dicsőítését”, s végül “a demokratikus intézmények és azok képviselőinek becsmérlését”.
Ezeknek a kritériumoknak az illegális szférában tucatnyi kis csoport felel meg, amelyek olykor a nevükben is utalnak a náci hagyományokhoz való kötődésre, például: “Német Nacionalisták Egyesülete”, “Szabad Német Munkáspárt”, “Vandálok – Árjagermán Harci Közösség”, különféle, főleg kelet-berlini “Bajtársi Szövetségek” és nem utolsósorban az Egyesült Államokban engedélyezett “Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – előkészítőszervezet”, amely kizárólag postai úton terjeszti a nevének megfelelő szellemű propagandaanyagokat.
Ezek a hatóságilag ellenőrzött vagy a büntetőjog eszközeivel korlátozott csoportok azonban egyfelől együttesen sem érik el a tízezres nagyságrendet, másfelől pedig tettre, adott esetben erőszakcselekedetre való készségük – kivéve a bőrfejűeket – semmiképpen sem áll arányban verbális durvaságukkal, jóllehet a zsidótemetők meggyalázása, színes bőrű külföldiek olykor halálos kimenetelű bántalmazása és a Hitlert vagy Hesst dicsőítő ünnepségek végül is szorosan összefüggenek e mozgalmak szellemi jelenlétével.
Mégis érdekesebbek a szélsőjobboldalnak a legalitás sáncai mögé húzódó pártjai, illetőleg azok a sajtótermékek, amelyek révén a nyilvánossággal érintkeznek. Ezek a szervezetek viszonylag mérsékelt, szalonképességre törekvő vonalat képviselnek, és könnyebben megközelítik a német átlagpolgárt, mint a középkori Feme hagyományaiból táplálkozó neonáci szekták.
A német szélsőjobboldalnak a hatvanas évek közepéig nem voltak említésre érdemes politikai pártjai, jóllehet a hidegháború légkörében még olyan sokmilliós létszámú háttérszervezetekre támaszkodhattak volna, mint az Elűzöttek Szövetségei (Vertriebenenverbände), amelyek a háború után kitelepített vagy a szovjet megszállási övezetből, a későbbi NDK-ból elmenekült tömegek érdekképviseletét látták el. A balti, sziléziai, szudétanémet és egyéb nemzeti közösségek (Landsmannschaftok), az akkor még hatalmas példányszámban megjelenő National- und Soldatenzeitung olvasói azonban nem válhattak egy nagy neonáci gyűjtőpárt kikristályosodási pontjává. Hogy miért nem, az elég kézenfekvő: a nyugati szövetségesek, Hitler egykori háborús ellenfelei nem tűrtek volna el egy ilyen pártot, az adenaueri politika pedig ekkorra már – minden szóbeli bizonykodása ellenére – lemondott a revansról, a német egység megvalósításáról, és Európára vett irányt. A lassan beinduló enyhülési folyamatban, amely az NDK és az Odera/Neiße határ de facto tudomásulvételétől de jure elismeréséig terjedt, a potenciális támogatók idővel statisztákká váltak a belpolitikai csatározásokban és a diplomáciai tárgyalásokon. Az egykori elűzöttek és főleg gyermekeik szabályos Bundesbürgerekké, a gazdasági csoda haszonélvezőivé váltak, ami persze nem csökkentette Danzig/Gdansk, Breslau/Wroclaw vagy Eger/Cheb fájdalmas hiányát, és nem törölte az egykori, 1945-ös megaláztatások emlékét, ám az eredeti revansdühöt szomorkás nosztalgiává és hagyományápolássá szelídítette. 1990 után pedig az átlagos potenciális revansista, akár visszakapta egykori vagyonát, akár nem, ha Audijával áthajtott a nyitott lengyel vagy cseh határon, és eurokártyával fizetett a stettini/sczeczini Hotel Radissonban, az egykori győztesek posztszocialista szegénysége és DM-éhsége bizonyos elégtétellel tölthette el, legalábbis ami a saját sorsát illeti. Kalinyingrád, az egykori Königsberg hetente látja vendégül a nyugdíjas német turistacsoportokat, akik Kelet-Poroszország egykori fővárosából már csak a dómot és Kant emléktábláját fényképezgethetik.
A helyzetváltozás és nemzedékváltás már a hatvanas évek közepén kirajzolódott. Ez lehet az oka a szélsőjobboldali pártok szocializációs nehézségeinek. Egyfelől hordozzák magukban a történelem megoldatlan és talán már örökre megoldhatatlan kérdéseinek terhét, másfelől pedig az új feszültségek és elégedetlenségek újabb és újabb híveket szereznek nekik, és jelentéktelen marginális helyzetükből időről időre közszereplőkké emelik őket a baloldali liberális és a konzervatív tábor nem csekély riadalmára. Így kerültek a hatvanas években több tartományi parlamentbe von Thadden Nemzeti Demokrata Pártjának (NDP) képviselői, a nyolcvanas évek elején Schönhuber “Köztársasági”-jai (REP) és legutóbb a volt NDK-ban a szász-anhalti Landtagban a Német Népi Unió (DVU) jelöltjei. Ez utóbbi pártnak alig van megszólítható exponense, s a közvélemény legföljebb annyit tud róla, hogy külföldiellenes, nacionalista programja népszerűsítéséhez Dr. Gerhard Frey, National Zeitung Münchenben élő kiadója hárommillió márkával járult hozzá.
A német jobboldali radikálisok mozgásterét erősen behatárolja az a körülmény, hogy a politikai establishmentet alkotó pártok közül senki sem hajlandó egy gyékényen árulni velük, méghozzá mandátumaik számától függetlenül. Tudjuk, hogy ez eredetileg a baloldali Zöldekkel is így volt, és országos szinten a kommunista utódpárt PDS-re is érvényes – a szélsőjobboldal esetében azonban a kiközösítés általános. A vesztegzárnak történelmi okai vannak: a Szövetségi Köztársaság Európával szemben nagyobb bizonyítási kényszer alatt áll, mint mondjuk Franciaország, amelynek vezető pártjai szintén elhatárolják magukat Le Pen Nemzeti Frontjától, vagy Ausztria, ahol a jobbközép ÖVP kifejezetten mérlegeli a Jörg Haider-féle Szabadságpárttal való együttműködést – persze az is igaz, hogy huszonhét százalék szavazat nem elhanyagolható tényező a pártközi kapcsolatokban.
A német szélsőjobb politikai, morális és mediális elszigeteltsége azonban nem kizárólag a nagy pártok elutasító magatartásának vagy a liberális elit nyomásának tulajdonítható. Egyfelől része van ebben inszinuációktól sem mentes belső vitáiknak, másfelől pedig számos általuk fontosnak tartott téma – legalábbis ahogyan ők felvetik – nemigen foglalkoztatja a közembereket.
Mint a szélsőjobboldali sajtóból kiviláglik, célcsoportjaikat három téma foglalkoztatja legerősebben: a nemzetiszocialista múlt megítélése, a második világháborúban elveszített német területek kérdése és a Szövetségi Köztársaság “túlidegenedése” (Überfremdung). A legnagyobb szélsőjobboldali pártban, a Német Népi Unióban (DVU) az egyes kérdéskörökkel külön tagozatok foglalkoznak, amilyen például a Rudel ezredesről elnevezett Becsületszövetség (Ehrenbund Rudel), vagy más nevén Közösség a Frontkatonák Védelmére, az Odera–Neiße Akció (AKON), amelynek célja “egy német Németország igazságos határok között”, valamint a Kezdeményezés a Külföldiek Korlátozására (IFA). A teljesség kedvéért megemlíteném e párt két másik munkacsoportját: a Német Rádió és Televízió Akció (ADRF) “a német nép érdekeinek kíván a médiában érvényt szerezni”, a Népmozgalom a Németellenes Propaganda Ellen (VOGA) pedig a németség háborús bűnösként való kollektív elmarasztalásával helyezkedik szembe.
Mint már említettem, ezeknek a témáknak – kivéve a külföldiek németországi jelenlétét – nincs különösebb reálpolitikai jelentősége, és az idevágó publicisztika leginkább az idősebb nemzedéket érdekli. Az Essenben megjelenő Der Schlesier, amely magát a “békebeli” Breslauer Nachrichten jogutódjának tartja, és idén lépett 51. évfolyamába, egy hirdetésben fel is szólítja legöregebb olvasóit, hogy esetleges végrendeletükben ne feledkezzenek meg az anyagi nehézségekkel küszködő lapról. Magából az újságból nyílt revansista területigény nem olvasható ki, legföljebb olyanfajta stílusfordulatokban, amely szerint 1990 októberében Németország “részleges újraegyesülése” valósult volna meg. A sziléziai őslakosok határozottan kártérítést és visszatérési jogot követelnek a lengyel államtól, illetőleg a német kormánytól, hogy ezt szabja Lengyelország EU-csatlakozásának feltételéül. Varsó, mint tudjuk, kártérítést nem fizet (ha akarna, se tudna, és csak letelepedési jogot garantál, úgyhogy maga a követelés éppúgy retorikus, mint az a másik, amely a Holocaust-emlékművekhez hasonló monumentumot állítana az 1945-ös német tragédia áldozatainak.
Tagadhatatlan, hogy a szövetségesek által elrendelt kitelepítések zömükben igazságtalanok és fölöttébb brutálisak voltak. A Der Schlesier azonban nem ismer sem időrendet, sem különbséget ok és okozat között. Ennek épp az ellenkezőjét teszi: lengyelországi német diplomatákat idéz a harmincas évekből, akik jelentéseikben a német kisebbség jogainak megnyirbálásáról és a lengyelek Danziggal kapcsolatos irredentizmusáról panaszkodnak, mintha akár az egyik, akár a másik elegendő ok lett volna arra, hogy vérbe borítsák az egész világot.
A Der Schlesier minden efféle csúsztatása ellenére nem neonáci lap, és háborús hagyományápolása is inkább helytörténeti nosztalgizálás. Így például hírt adnak az egykori 8. felsősziléziai vadász gyaloghadosztály minapi találkozójáról, amelynek színhelye egy Rajna-parti városka volt. A bajtársi találkozón a helyi polgármester és mintegy a megbékülés jeleként az annak idején szemben álló francia 45. gyalogezred is képviseltette magát. A hivatalos emlékezéseket “a program kedélyes része követte. A zenekar szünet nélkül dalokat játszott, s a muzsikára még az idősebb urak is izzasztó testmozgást végeztek, értsd, táncra perdültek.” Másnap a temetőben “tompa dobpergés közepette olvasták fel az időközben elhalálozott volt bajtársak névsorát”.
A veteránromantika középpontjában természetszerűleg a Wehrmacht áll, a szélsőjobboldal legfőbb törekvése pedig, hogy az egykori német véderőt tehermentesítse a náci korszakra nehezedő vádak alól. Nem, mondják, a Wehrmacht szabályos hadsereg volt, amely – egyes jelentéktelen túlkapásoktól eltekintve – normális hadviselést folytatott, s amelynek egyes fegyvertényeire a németek akár büszkék is lehetnének. Bármily kínos, de tény, hogy az utóbbi időben éppen a liberális baloldal szolgáltatott alkalmat ennek a tételnek a masszív túlhangsúlyozására. A hamburgi Reemtsma Intézet (a cigarettakirály fiának alapítványa) több éven át tartó vándorkiállítást szervezett “Megsemmisítî háború. A Wehrmacht bűnei, 1941–45” címmel. Időközben komolyan vehető szakmai bírálatok nyomán a kiállítást felfüggesztették. A legsúlyosabb vád a fotók manipulatív kezelése volt: tömeges kivégzések és egyéb atrocitások bemutatásakor a kiállítás rendezői adottnak vették, hogy csakis a hadsereg lehetett a tettes.
E propagandisztikus beállítást a szellemileg legigényesebb jobboldali lap, a Junge Freiheit hasábjain többek között Ungváry Krisztián magyar hadtörténész elemzi, előrebocsátva, hogy semmiképpen sem célja a Wehrmacht egyetemleges rehabilitálása, annál kevésbé, mert egyik legfontosabb kutatási témája a magyar hadsereg újvidéki vérengzése 1941-ben.
Az ilyen tudományos fenntartásokat a szélsőségesebb jobboldal politikailag próbálja kiaknázni. A már idézett Der Schlesierben egykori frontkatonák tiltakoznak Schröder kancellár ama kijelentése ellen, amely szerint a Wehrmacht “támadó hadsereg lett volna a szó elvetendő, elítélendő értelmében”. A National-Zeitung “Válasz a Wehrmacht-kiállításra” című cikksorozatában a német hadsereg főtisztjeinek állít emléket. Theodor Tolsdorff altábornagyról például megtudhatjuk, hogy előbb a Ladoga-tónál folytatta a “nem támadó” Wehrmacht háborúját, amiért is tölgyfalombokkal díszített vaskereszttel tüntették ki, majd Vilnánál védte a német érdekeket, és végül, 1945 tavaszán megszervezett egy hadosztályt, amely “drámai ütközeteket vívott az amerikaiak ellen”.
Tolsdorff mellesleg éppúgy ágyban s párnák közt halt meg (1978-ban), mint Otto-Ernst Remer vezérőrnagy, akit a Deutsche Stimme tudósítása szerint “spanyolországi számkivetésben” ért a vég (1997-ben). Remer, miután néhány évig börtönben ült az amerikai övezetben, megalapította a “Birodalmi Szocialista Pártot”, majd annak betiltása után kiadta a Der Bismarck-Deutsche című folyóiratot. A hatóságokkal utoljára 1992-ben gyűlt meg a baja, amikor “néphez hű fiatalok, nemzeti pártok és katonai kötelékek körében” terjesztette nézeteit. Ekkor “uszítás” vádjával 22 hónapi börtönbüntetésre ítélték, Remer azonban a német börtöncella szürkesége helyett inkább a napsütötte Ibériát választotta – hogy miként sikerült megszöknie az igazságszolgáltatás elől, nem tudjuk.
A vezérőrnagy terjedelmes szolgálati listájából különösen két haditettet érdemes kiemelni: az egyik a “Nagy-Németország” ezred 1. zászlóaljának parancsnokaként végrehajtott cselekedetei, amelyekért Adolf Hitler a Führer “Wolfschanze” főhadiszállásán személyesen nyújtotta át neki a tölgyfalombokkal díszített vaskeresztet, a másik pedig – alig hiszünk a szemünknek – a lelkes cikkíró Reinhard Busch szerint a következő volt: “1944. július 20-án oroszlánrészt vállalt az Adolf Hitler elleni puccskísérlet leverésében. Miután dr. Joseph Goebbels birodalmi propagandaminiszter és Berlin Gauleitere közvetítésével telefonösszeköttetésbe lépett személyesen Adolf Hitlerrel (…), aki meghatalmazta őt, hogy verje szét az összeesküvési kísérletet. Akárcsak a fronton, itt is kötelességtudóan és esküjéhez híven cselekedett. Az összeesküvőket letartóztatták és átadták a néptörvényszéknek, részben ők maguk vetettek véget életüknek.”
Ez a szöveg változtatás nélkül megjelenhetett volna a Völkischer Beobachter-ben. Ez már nem veteránnosztalgia, hanem nyílt náci beszéd azzal a Szövetségi Köztársasággal szemben, amely a Hitler ellen tervezett 1944. júliusi akció résztvevőit nemzeti hősökként tartja számon.
Érdekes, hogy miképpen kezeli a német szélsőjobboldali nyilvánosság a Holocaust témáját. Miután Auschwitz tagadását Németországban törvény tiltja, különféle stilisztikai bűvészmutatványokkal próbálják relativizálni a történteket. Arra a hírre, hogy Dél-Afrikában emlékművet készülnek emelni a nácizmus zsidó áldozatainak, a National Zeitung szemére veti a dél-afrikai zsidóságnak, hogy állítólag nem küzdöttek elég határozottan az Apartheid ellen.
Ugyanazon az oldalon, mintegy a fenti fejtegetéstől függetlenül részletes adatokat közölnek arról, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság éllovas a nemi erőszakcselekmények számában (“naponta negyvenhét eset”). Egy hasábbal odébb a múltbeli amerikai négerüldözéseket nyilvánítják “fekete Holocaustnak”. Azon már nem is csodálkozhatunk, hogy az iraki időjárás okozta természeti katasztrófát nem csak egyszerűen az amerikai embargó következményének tulajdonítják, hanem a tudósítás címében “A szárazság Holocaustjának” nevezik. A giesseni NPD pedig egy mondatban tiltakozik az ellen, hogy az államháztartás túl sokat költ “a Holocaust-emlékművekre és a NATO támadó háborúira”.
Külön témát adnak az újabban felmerült jóvátételi igények. A lengyelek, a csehek, a görögök, az oroszok, a zsidók, az amerikaiak, szemlátomást az egész világ Németország és a német ipar kisemmizésén ügyködik. Pedig hát nem is olyan biztos, hogy az az egykori kényszermunka olyan szörnyű lett volna, különben is, jegyzi meg az egyébként hangfogós Schlesier, “túl késő van, a kényszerű munkába állást már nem lehet pontosan bebizonyítani, ha az érintettek már nem élnek”.
Túlidegenedés – ezzel a szóval jelöli a német radiális jobboldal a külföldi munkavállalók, politikai emigránsok és “gazdasági menekültek” (Wirtschaftsflüchtlinge) számarányának fokozódását, amely valóban világméretű probléma, s amelyre a baloldali liberális közvélemény a “multikulturalitás” egyelőre utópisztikus programját véli gyógyírnak.
Tény, hogy Berlinnek azokban a kerületeiben a legnagyobb a munkanélküliség, amelyben a legmagasabb a külföldiek számaránya: például Wedding lakosságának 24 százaléka munkanélküli, és 43 százaléka külföldi.
A szélesebb nyilvánosságban is vitatott jelenséget a radikális jobboldal a nemzeti katasztrófa előjeleként mutatja be. A Deutsche Stimme “Népi önvédelem” című vezércikkében megkondítja a vészharangot: “Ideje, hogy az országunkban lakó idegeneket, akik azt hiszik, hogy maguk és gyermekeik számára megszerezhetik a német állampolgárságot, óva intsük. A Német Birodalomban továbbra is változatlanul érvényes az 1913. július 22-i állampolgársági törvény annak 1942. január 20-i olvasatában.” (Amely szerint az állampolgárság meghatározásában a “vérségi jog” az irányadó.) Hogy miért a Német Birodalom és nem az 1949-ben létrejött német állam a jogforrás, arra van politikai magyarázat: “A Német Szövetségi Köztársaság (…) olyan nemzetközi jogilag tarthatatlan konstrukció, amelyet a nyugati győztes hatalmak azért hoztak létre, hogy Németországot végérvényesen lerombolják.” Nyilvánvaló, hogy itt összeesküvéssel van dolgunk: “Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter volt amerikai elnök biztonsági tanácsadója Németországot az USA sarcra kötelezett hűbéreseként jellemezte, amelynek uralma a dolláron, az American way of life-on és a média befolyásán alapul.” Szerencsére “a németek lassan megértik, hogy itt csupán egy nép állandó szellemi-kulturális és monetáris agresszió általi elnyomásának történelmileg új formájával van dolguk, és ellenállást szerveznek vele szemben”.
Ezek a mondatok, amelyeket akár a “Minden, ami van” német változatának tekinthetnénk, átfogóan és elvi érvényességgel tükrözik a mai német szélsőjobb világképét. Nem tarthatjuk teljesen véletlennek, hogy az egzakt fogalmazás közismert jogász műve: a vezércikket Horst Mahler írta, aki a hetvenes években a “Vörös Hadsereg Frakció” (RAF) nevű terrorszervezet vezetőinek védője volt, majd ugyanezen csoport militáns és sokévi börtönbüntetést szenvedett tagjaként vált híressé.
Mahler nem az egyetlen “hatvannyolcas”, aki politikai hajléktalanságában a nagynémet eszme prókátorául szegődött. Bernd Rabehl egykori diákvezér, Rudi Dutschke legjobb barátja is hasonló húrokat penget, és a “Deutsche Stimme” elméletgyárosai közé tartozik Michael Nier professzor, az egykori NDK Oktatási Minisztériuma Marxizmus–Leninizmus főosztályának vezetője, aki most az NPD színeiben hirdeti nemzeti alapon álló szocializmusát. Ezek a nem akármilyen életrajzi hátterű értelmiségiek mintegy friss vért öntenek a kissé petyhüdt és mondanivaló-szegény német szélsőjobb ereibe.
Inkább kuriózumként említeném, hogy a Deutsche Stimme figyelmét nem kerülte el a Frankfurti Könyvvásár sem. Erősen kifogásolják, hogy a (német) “azonosságtudatos kiadók a Messegeländén törpe kisebbséget alkottak, míg “a baloldali szélsőségek” (így a Junge World című hetilap vagy a Reemtsma Intézet) külön standdal szerepeltek. Kijut a támadásból a Nobel-díjas Günter Grassnak is, aki bár tősgyökeres danziginak állítja be magát, mégis a “bűnös német múltról” írt regényt (a Bádogdobot), és üdvözölte Willy Brandt 1970-es, nevezetes varsói térdhajtását. Szónoki zárókérdés: “Gyűlölheti-e valaki még jobban saját népét, mint Günter Grass?” A Német Könyvkereskedelem idei Békedíjával kitüntetett “zsidó történész” Fritz Sternnek pedig azt vetik szemére, hogy beszédében kitért a náci bűnök elévülhetetlenségére. Itt is kérdő formába burkolják az elítélő állítást: “Egy békeszerető szavai lennének ezek?”
Szerencsére a magyar jelenlétet nem éri gáncs: “Az idei nemzetközi könyvkiállítás vendéglátó gazdája Magyarország volt, amely (…) legjobb oldaláról mutatkozott be. A magyarországi német kisebbséget is külön stand képviselte, amelyen bemutathatta viszontagságos történetét.”
Bravo, Deutsche Stimme, tehetném hozzá kissé kesernyés szájízzel – a tárgyilagosság, kivált, ha nincs tétje, olykor másodpercekre diadalt arat.