A magyar politikai élet legfeltűnőbb változása az 1998-as kormányváltás után a polarizálódás, amelynek alapján számos elemző kvázi kétpártrendszer kialakulásának képét vetíti előre. Tartósnak látszik az a helyzet, amelyben a két kiemelkedően magas támogatottságú párt, a jobboldalt reprezentáló Fidesz és a baloldalt reprezentáló Magyar Szocialista Párt vetélkedik egymással, miközben a kisebb pártok számára a parlamentbe jutás küszöbértéke fölé emelkedés a legnagyobb feladat. Ezek közé a kis pártok közé süllyedt a Szabad Demokraták Szövetsége is, amely most elszánt kísérletet tesz a kitörésre.
Az SZDSZ vezetői már a november végi küldöttgyűlés előtt kialakították a párt új stratégiáját, amelynek leglényegesebb és egyúttal legnagyobb feltűnést keltő eleme az egyenlő távolság elvének megfogalmazása volt. Az új stratégia meghirdetése és az azzal párhuzamosan tapasztalható politikusi megnyilvánulások arra utaltak, hogy a szabad demokraták elvesztett támogatóik visszaszerzése érdekében erőteljesebb elhatárolódásra törekszenek a szocialistáktól, illetve nagyobb affinitást kívánnak mutatni a jobboldaliság iránt. A küldöttgyűlés után elhangzott vezetői nyilatkozatokból az tűnik ki, hogy a hangsúlyt nem az elhatárolódásra vagy a közeledésre, hanem az önállóságra helyezik, s a liberális elveknek megfelelő, másokkal összetéveszthetetlen politikai folytatását tartják a kibontakozás útjának.
Ha a konkrét körülményektől eltekintünk, és az SZDSZ évtizednél hosszabb történetét vesszük alapul, aligha fedezhetünk fel a meghirdetett irányvonalban olyasmit, amit a szabad demokraták valamely korábbi szakaszban ne tekintettek volna politikájuk alapjának. A polgári-liberális önmeghatározás, az önálló középpárti pozíció elfoglalásának igénye, a baloldaltól való elkülönülés, a liberális elvek határozott képviselete, a saját arculat megmutatásának követelménye – mind az SZDSZ sikeres korszakaira tekint példaként, vagyis a visszatérés szükségességét fogalmazza meg. A kérdés azonban éppen az, hogy a gyökeresen új helyzetében miként tud a történetének mélypontjára jutott párt szembeszállni a polarizáció tendenciájával, s miként képes megfelelni ambiciózus célkitűzésének. Nevezetesen annak, hogy a liberalizmust mint önálló irányzatot – annak immár egyedüli képviselőjeként – versenyképes középpártként építse újjá a konzervatív jobboldallal és a szocialista baloldallal szemben.
A célkitűzés indokoltságát nemigen vitatták, az új stratégia mégis nyomban élénk visszhangot és számot tevő ellenkezést váltott ki az SZDSZ-hez közel állók körében is. A bírálatokból leginkább az derült ki, hogy az egyenlő távolság politikája az önállóság deklarálásának formájaként pontatlanul fejezi ki a liberalizmus helyzetét, a politikai realitásokat tekintve pedig megalapozatlan. A szabad demokraták ugyanis, akik éles harcban állnak a pártjuk megsemmisítésére törekvő jobboldallal, láthatóan a szocialistáktól való elhatárolódást tekintik a fő eszköznek támogatottságukat növelésére, mégpedig annak révén, hogy visszahódítják a Fideszhez átállt egykori szavazóikat. A baloldaltól való elhatárolódásnak egyébiránt nincs új indoka, nincs mögötte új elemzési szempont, új fejlemény; elsősorban azok a bírálatok szolgálnak magyarázatul, amelyek a koalíciós kormányzás idejére nyúlnak vissza.
A kialakult pártszerkezetet és a politikai viszonyokat meghatározó törésvonalakon lehet változtatni annak érdekében, hogy egy párt pozíciója lényegesen megváltozzon, de ez nagyon is komoly következményekkel járhat az adott párt egész jellegére nézve. A Fidesz metamorfózisa nem csupán eklatáns példa az átváltozásért fizetendő árra, hanem bizonyíték arra is, hogy az igazán mély törésvonalak szilárdabbak lehetnek a pártok identitásánál. Az SZDSZ stratégiaváltásának gyenge pontja a szabad demokraták mélyen problematikus viszonya a jobboldalisághoz és főleg az ezzel egyáltalán nem azonos magyarországi jobboldalhoz.
A jobboldal és a liberálisok ellenséges és kölcsönösen elutasító viszonya az egyik legnyilvánvalóbb jelensége annak, hogy markáns törésvonal választja szét a magyar politikai élet irányzatait. Ezt a megosztottságot mintegy leképezték az eddigi három választási ciklus koalíciói, valóságos koalíciós törésvonal keletkezett egyfelől a konzervatív-populista-keresztény-nacionalista jobboldal erői, másfelől a szociálliberális koalíció pártjai között. A szakadék két oldalán belül is húzódnak újabb törésvonalak, de ezek a különbségek másodlagosak a két nagy tábort szétválasztó ellentétekhez képest. Feltűnően mutatja ezt a kvázi kormánypárti szerepet betöltő “ellenzéki” MIÉP és a mai kormánypártok szívélyes viszonya, mihelyt valamely kérdésben a szocialistákkal és/vagy a liberálisokkal szembe lehet fordulni.
Időről időre tapasztalhatók törekvések a különböző pártokban a kapcsolatok merevségének feloldására. Ezek a megnyilvánulások azonban nemegyszer a belső viták kivetülései, vagy párton belüli nyomásgyakorlás eszközei a hatalmi pozíciók megszerzéséhez, illetve megszilárdításához.
Története során nyilvánvaló példákat szolgáltatott erre az MSZP, s az Orbán-kormány időszakában sem szűntek meg a kifejezetten hatalmi-taktikai célzatú kísérletek a szövetségi politika irányának meghatározására. Ilyen volt Horn Gyula gondolatkísérlete a Torgyán-mentes Kisgazdapárttal kötendő majdani koalícióra, amely mára egy különlegesen bizarr szövetségi rendszer elképzeléséig jutott el a volt kormányfő terveiben: együtt szerepelnek benne a kisgazdák, a munkáspártiak, a csak névleg létező szociáldemokraták, és a szakszervezetek. Egyetlen összetartó kapocs fedezhető fel ebben a gondolatban: a liberálisok negligálásának szándéka.
Hasonló a helyzet az MSZP vezetéséből kiszorult másik politikus, Nagy Sándor esetében, aki időről időre felmelegíti sajátos elképzelését, az MSZP dominanciája mellett a liberálisokat és a jobboldal egy részét is magába foglaló nagykoalíció elvi lehetőségét. Mivel a magyar politikának a rendszerváltás óta nem volt olyan pillanata, amelyben a realitás minimumát tartalmazta volna egy ilyen terv, a részleteket firtató kérdésre mindig az a válasz, hogy tényleg csupán elvi lehetőségről van szó, amelynek előfeltétele, hogy létrejöjjön végre egy rendes, européer jobbközép párt. Természetesen a jobboldalról menetrendszerűen megérkezik a mérsékelten vagy kevésbé visszafogottan goromba visszautasítás: ha a kommunista utódpárt helyén egy partiképes szociáldemokrata pártra lelnének, megfontolnák a párbeszédet. A felvetés következménye rendszeresen kettős: egyrészt a sértésváltás után a jobboldal és a szocialisták a kölcsönösen elhatárolódnak egymástól, másrészt erősödik az bizalmatlanság a szocialisták és a liberálisok között. Aligha kétséges, hogy melyik volt a cél. Érdekes eljátszani a gondolattal, milyen lehetne a szocialista dominancia mellett megvalósítandó nagykoalícióban az SZDSZ és a jobboldal viszonya. A válaszhoz érdemes Antall József 1990-es véleményéből kiindulni, aki a nagykoalíciós tervekre állítólag (a hivatalos Antall-apológia szerzője, Debreczeni József szerint) “tréfásan” úgy reagált, hogy a miniszterek testi épségét sem tudná garantálni a kormányüléseken.
A szocialisták harmadik típusú jobboldali kapcsolatát a Szűrös-szindróma jelenti. E sajátos partizántaktika “névadója” azért lehet Szűrös Mátyás, mert a legfeltűnőbb módon – s nemegyszer szimbolikus jelentőségű ügyekben – ő támogatja a jobboldalt az MSZP hivatalos álláspontjával szemben. De nemzeti érdekekre vagy értékekre hivatkozva másoknál is előfordultak ilyen jellegű kiszavazások vagy nyilatkozatok, kiélezett vitahelyzetben is.
A negyedik megnyilvánulási forma a taktikai összejátszások és a személyi kapcsolatokra épülő együttműködés, illetve ezek tendenciózus túlértékelése. Legfőbb hajtóereje ennek is az elvi antiliberalizmus vagy a szabad demokratákkal kötendő szövetség kiváltására törekvés. Vannak, akik könnyebben kezelhető partnert remélnek valamely kisebb jobboldali pártban, mások közös vonásokat fedeznek fel hirdetett értékeikben. Egy időben kereszténydemokrata körökkel indultak erőtlen kísérletek a kapcsolatépítésre, újabban a kisgazdákkal próbálnak némelyek összejátszani egy-egy részkérdésben, érdekazonosságra építve avagy a Fidesz befolyásának csökkentését célozva.
Az MSZP és a jobboldal között a közeledés jelenségei sosem váltak stratégiává, a szocialisták baloldali önmeghatározása miatt egyértelműbb is a viszony, ráadásul a polarizálódás még inkább leegyszerűsíti a politikai képletet. Ennek ellenére a fentebb említett jelenségek makacs ismétlődése is mutatja, hogy a viszonynak vannak mindmáig tisztázatlan pontjai. Mindenekelőtt ilyen a magyarországi rendszerváltás történetében megjelent jobboldaliság megítélése.
Az egyenlő távolság politikája szocialista “találmány”, része az MSZP “szegedi gondolatának” – ott hirdette meg Horn Gyula az 1992-es kongresszuson. Minden ellenkező híresztelés ellenére ez az elv sosem volt a párt hivatalos, szabályszerűen elfogadott politikája. Éppen ellenkezőleg, a pártelnök egyeztetés nélküli bejelentése homlokegyenest ellentmondott az Országos Választmány állásfoglalásának, amely a politikai irányzatokhoz való viszonyról szólva kifejezetten a liberálisokhoz való nagyobb közelség elvét fogalmazta meg. Annak az állásfoglalásnak a vitájában jól látszott, hogy voltak hívei az egyenlő mértékű elhatárolódásnak, mégpedig azon az alapon, hogy a liberálisok és a konzervatívok képében két egyaránt jobboldali irányzattal állnak szemben a szocialisták.
Az egyenlő távolság elve tehát formálisan azt volt hivatott jelezni, hogy ettől a két egyaránt jobboldali irányzattól határolódik el az MSZP. Vagyis nem valamiféle középre helyezkedésről, hanem az önálló baloldali pólus megteremtésének igényéről szólt a tétel. Horn Gyula kettős célt valósított meg a deklarációval: egyrészt megerősítette az önállóan hatalomra készülő párt képét, másrészt saját pozícióját is megszilárdította pártja centrumában. Az MSZP-n belül ugyanis kezdettől jelen volt a hol felszín alá szorított, hol manifesztálódott stratégiai vita a szövetségi politikáról.
A Horn-féle, két irányban egyformán elhatárolódó álláspontról gyorsan kiderült, hogy tarthatatlan. Nem az MSZP belső erőviszonyainak megváltozása miatt volt így, hanem mert a jobboldal szocialistaellenessége egyre fokozódott, a szélsőjobboldali hangok megerősödtek az MDF-ben, s ennek nyomán a szocialisták támogatói között egyre nőtt a felháborodás az Antall-kormány politikája iránt. A Demokratikus Charta időszakában nem volt aktuális a jobboldal iránti nyitottság kinyilvánítása, de jól érzékelhető volt, hogy a Chartához meglehetősen eltérő viszonyt alakítottak ki az MSZP különböző irányzatai. A Charta-mozgalom sokkal inkább hatott a szocialisták terebélyesedő bázisára, mint a párt hatalmi centrumára, amely alkalmazkodott az új helyzethez, és ki is használta a benne rejlő lehetőségeket, de nem tekintette a szövetségi politika meghatározó elemének.
Az Antall-kormány időszakának félidejére egyértelművé vált, hogy az MSZP csak úgy számíthat győzelemre, ha önmagát kormányváltó pártként, egyúttal a koalíció baloldali ellenpólusaként mutatja fel. Ennek sikere a magyar pártszerkezet fő törésvonalának áthelyeződését eredményezte. Az MSZP megalakulásának időszaka a rendszerváltás radikális antikommunista szakaszának kezdetével esett egybe. A kerekasztal-tárgyalások szerkezete a kommunista és az ellenzéki oldalak szembenállását tükrözte, de ez a felállás az utolsó pillanatig nem vonta kétségbe, hogy a békés rendszerváltás a felek közös tevékenységének eredményeként jön létre. Az 1989. szeptemberi megállapodás aláírásának elutasítása és a népszavazást kezdeményezése kettős következménnyel járt. Egyfelől a szabad demokraták a hozzájuk csatlakozó pártokkal együtt végletesen elmélyítették a szakadékot az “igazi rendszerváltók” és az utódpártként megbélyegzett MSZP között, a kommunista–antikommunista törésvonalat egyúttal utódpárti–rendszerváltó törésvonallá is tették. Másfelől viszont a fő törésvonal egyre inkább a rendszerváltó ellenzék két irányzata, a harmadikutas nemzeti alakulatból keresztény-konzervatív irányban mozduló MDF, illetve a liberális-nyugatos SZDSZ közé került.
Az MSZP-nek ehhez a törésvonalhoz a kirekesztettség állapotában még nem kellett világosan definiálnia viszonyát. Később viszont a tisztázatlanság következményei is megjelentek abban a vitában, amelynek célja a különböző politikai irányzatokhoz fűződő viszony meghatározása volt. A szocialisták körében a jobboldali pártok iránti affinitás legfőbb forrása a Pozsgay-jelenség. Pozsgay Imre annak idején az MSZMP-reformmozgalom kulcsfigurája volt, s a köztársasági elnökké választása ellen irányuló kampány csak kiemelte szerepét. Ugyanakkor elfedte azt a tényt, hogy a reformmozgalom korántsem volt egységes. Az új Szocialista Párt saját magán belül mintegy leképezte a rendszerváltás idején kialakult és meghatározóvá vált valamennyi törésvonalat. Ahogy az MSZMP sem az azonos elveket valló, hanem a különböző nézeteket elhallgató emberek pártja volt, az MSZP is sokarcú politikai erőként jött létre, s az ideológiai sokarcúság döntő tényezője volt hatalmi konglomerátummá válásának. Ez a sokféleség értékként jelent meg, hiszen nyitottságot jelentett a társadalom legkülönbözőbb rétegei felé. Egyúttal többféle szövetségi lehetőséget ígért, ennek révén pedig centrumpárti pozíció elfoglalásának esélyét is magában rejtette. A belső szolidaritás tompította azokat az ideológiai és politikai különbségeket, amelyek a párton kívül rendkívül éles konfliktusokat eredményeztek, s valósággal kettészelték a magyar politikai életet a kormánypárti jobboldal, illetve az ellenzéki liberális pártok közötti törésvonal mentén. Az MSZP-ben ezek a különbségek platformok vagy irányzatok fel-fellángoló, de mindig normális keretek között maradt vitájaként jelentek meg.
A népi-nemzeti irányzat kettévált a Pozsgay-féle reformkommunista és a lakiteleki MDF-es szárnyra, de a közös hagyomány és az ideológiai rokonság, valamint a személyes kapcsolatok vagy rokonszenvek kötelékei megmaradtak. A Kádár-rendszerben az ellenzék egyik elkülönült szárnyaként számon tartott nemzeti radikális irányzat a rendszerváltás kezdetén virulensnek mutatkozott, ám anakronisztikus jellege és ebből fakadóan életképtelensége annál hamarabb bebizonyosodott. Az irányzat kétfelé válása nem változtatott azon, hogy mindkettő integrálódni kényszerült – egyik a szociáldemokráciához, másik a keresztény-konzervativizmushoz –, vagyis egyik sem tehette dominánssá ideológiáját a maga választotta pártban. A Pozsgay–Bíró-féle önálló “nemzeti centrum” elképzelés pedig igen meggyőzően bizonyította erőtlenségét: minden mozgalomkezdeményezésük halva született.
Nem maradt következmények nélkül, hogy az integrálódás valóban kényszer volt. Az 1990-ben hatalomra jutott MDF-es szárnyban a kormány sikertelensége nyomán megjelent frusztráció igen gyorsan szélsőségesedést eredményezett. Az eredeti “CS-gárdában” kezdettől megvolt a hajlam a radikalizálódásra, a durván antiliberális és antiszemita elfajulásban Csurka István jutott a legmesszebb. Sokkal kevésbé látványos az MSZP-n belül maradt népi irányzat sorsa. Pozsgay Imre a szabad választások után frakcióvezetőként fő képviselője volt az MSZP rövid életű lojalitási kísérletének. A szocialista képviselőcsoport hangja eleinte nem a higgadt szakszerűségtől, hanem e kísérlet következtében volt feltűnően bágyadt – arra is akadt törekvés, hogy megszavazzák az Antall-kormány programját.
A fórumos népiek radikalizálódása és kiegyezése az úri keresztény-konzervativizmussal, majd a kormány jobbratolódása megváltoztatta a helyzetet, elmélyítette a pártok között az ellentéteket. Ennek áthidalására “pártok feletti” találkozókat szerveztek a népi politizálás feltámasztása érdekében, amelyeket a szélsőségesen jobboldali résztvevők miatt sokan botrányosnak tartottak az MSZP-ben, s amelyek ironikus glosszákra adtak módot liberális publicistáknak. A mélypontot az 1993. februári kisújszállási konferencia jelentette. Mindazonáltal nem a botrányok miatt szűntek meg a kísérletek, hanem főként azért, mert kilátástalan volt, hogy ilyen “népi” alapon a kor követelményeinek megfelelő kormányképes program szülessék. Ezért nem kínálkozott más út a jobboldal iránt affinitás kifejezésre juttatására, mint a Szűrös Mátyásé, aki, ha módja nyílott rá, sosem habozott “nemzeti” alapon megtámogatni az MSZP fő ellenfelét. A nemzeti alapú lojalitást deklarálva valójában Pozsgay Imre 1990-ben elárvult szerepét próbálta átvenni, mint ahogy korábban is riválisának jelentkezett, amikor önfeláldozó módon vállalta volna a jelöltséget a köztársasági elnöki tisztségre.
A “nemzeti centrum” és a “népi politizálás” koncepcióinak kudarca csak fölerősítette az antiliberalizmust, pontosabban az SZDSZ-ellenességet. Képviselői az MSZP-ben támaszkodhattak a szabad demokraták radikális antikommunista kampányának maradandó emlékére, és érveket találhattak hozzá a neoliberális gazdasági program jobboldaliságában. Az elhatárolódásigény felértékelte az irányzatot az önállóság deklarálását ekkor fő kérdésnek tekintő pártcentrum szemében.
A programalkotás és a választási harc, majd a szociálliberális koalíció megkötése idején a baloldaliság igénye és a jobboldal mint alternatív szövetséges iránti affinitás sajátos módon egybekapcsolódott. Ez a különös kettősség igazán csak a Horn-kormány időszakában jelent meg. A szakszervezetekkel kötött szövetség révén az MSZP egyik meghatározó politikusává vált Nagy Sándor, aki később domináns alakja lett egy új platformnak, amely ezelőtt egymástól független irányzatokat fogott egybe. A Nánási úti asztaltársaságból kinövő Szocialista Platform szervezeti formát adott az új tartalommal feltöltött népi irányzatnak, amely szőrmentén ugyan, de azért jól érzékelhetően jelenítette meg alternatív szövetségi politikai elképzelését a szociálliberális koalícióval szemben. Ebben a platformban együtt jelent meg a munkavállalói érdekvédelem és a szociális gondoskodás szempontja, a válságkezelő monetarizmussal szemben a “reálszférára” összpontosító alternatív gazdaságpolitika és természetesen a népi-nemzeti baloldal értékvilága.
A jobboldal nemcsak felfogta az új irányzat megalakulásának jelzését, hanem ki is használta a bomlasztásra, miként a miniszterelnök koalíciós feszültségkeltő játszmáiban is fontos tényező volt, hogy a párton belül erős támogatókat talált hozzá. A Horn-kormány időszakában is minduntalan kiderült, hogy ez az irányzat csupán a vágyképekben élő jobboldalt tekintheti inkább a szocialisták partnerének, mint a szabad demokratákat. Ezért aztán legfeljebb a “fölösleges” koalíció felszámolása lehetett a kimondatlan célja. Felfogásuk szerint az SZDSZ-szel kötött koalíció “kényszerítette” az MSZP-t arra, hogy saját elveivel szemben jobboldali gazdaság- és társadalompolitikát folytasson, továbbá hogy eltűrje a liberális túlsúlyt a kultúrában és a sajtóban. Ez utóbbi téren nemcsak a jobboldalhoz kísértetiesen hasonló érvek jelentek meg, hanem az összejátszás világos jeleit is fel lehetett fedezni médiaügyekben.
Új helyzetet teremtett, hogy az 1995-ös nagy koalíciós válság kiprovokálásával, majd megoldásával Horn Gyula beáldozta, és nyomban “el is használta” a koalíciós partnerrel szembeni nyomásgyakorlásban legfőbb szövetségesét, akit mellékesen legfőbb riválisaként is számon tartottak. Zsákutcának bizonyult az alternatív jobboldali partnerkeresésnek az a mellékszála is, amely a KDNP keresztényszocialista orientációjába vetette reményét, különösen azután, hogy a Giczy–Füzessy páros a párt megsemmisítéséhez vezető politikájával értelmetlenné tette az ilyen irányú tapogatózást.
A választásokhoz közeledve az élesedő politikai harcban, majd a választási vereség után a jobboldal pártjaihoz való pozitív viszony természetesen nem merülhetett fel közvetlen igényként. Sokan felvetették viszont, nem is hatástalanul, hogy a koalíció vereségéért az SZDSZ által megjelenített jobboldaliság kárhoztatható. A liberális oldalon bekövetkező jobboldali fordulat azzal a következménnyel járhat, hogy az MSZP-ben is fölerősíti a jobboldali orientációs szándékot. Az Orbán-kormány különleges agresszivitása miatt ismét nincs egyébre lehetőség ugyan, mint hogy felelevenítsék az egyenlő távolság elvét, s újra csak elvi jelleggel és perspektivikusan vessék fel a jobboldal iránti nyitottságot. Ráadásul az ilyen jellegű megnyilvánulásokat a létező jobboldal politikája elleni éles támadásokkal illik kompenzálni. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy erőteljes elhatárolódást követeljenek meg a liberálisoktól is, akik számtalan tanújelét adták szocialistaellenességüknek.
Ellenzéki pozícióban, különösen az abszolút többség reményét keltő népszerűségi mutatók tudatában az MSZP magára maradása nem tűnik nagy gondnak. Egyáltalán nem mellékes viszont, hogy a többség megszerzése érdekében ebben a helyzetben a szocialista politika a nem szocialista orientációjú választók mely körét igyekszik inkább megnyerni. Ez ugyanis lényeges hatással lehet az MSZP egész stratégiájára, sőt alakuló hosszú távú programjára is. Előfordulhat, hogy a vita a régi formában újrakonstruálja az MSZP-n belül azt az anakronisztikus megosztottságot, amely a magyar politikai életet a kilencvenes évek elején táborokba sorolta. Különösen akkor, ha a polarizálódással mind meghatározóbbá váló bal–jobb törésvonal jelentésének pontos értelmezésével adós marad. Az értelmezés sikerének feltétele a korszerű baloldaliság meghatározása, hiszen a politikai kapcsolatok eldöntéséhez a szövetségi politika nem lehet kiindulópont. Éppen fordítva: releváns szövetségi politika csak a kor követelményeinek megfelelő irányválasztás következménye lehet. Ehhez képest újra a taktikai szempontok, netán irracionális vonzalmak vagy taszítások indukálják a nem hivatalos, ám igencsak karakteres megnyilatkozásokat.
Az MSZP a szabad demokraták új stratégiájára válaszként a békén hagyás politikája folytatásával válaszolt, vagyis az egyetlen ésszerű megoldást választotta. Ezzel az erőviszonyok alakulásától és az SZDSZ-től – az új szabad demokrata politika következményeitől – tette függővé a kapcsolat jövőjét, s egyelőre szabad utat adott annak, hogy a választási győzelem érdekében taktikai alapon, a jobb hatalmi pozíció érdekében folyjék a szövetségeskeresés. A napirenden lévő programalkotás során és főleg azt követően azonban nem lesz megkerülhető a lehetséges stratégiai szövetségesek körének meghatározása, mégpedig a program koncepciójához igazítva. A polarizálódás következtében a baloldali MSZP számára talán kevéssé problematikus a jobboldalhoz való viszony meghatározása, a törésvonal jellegének újradefiniálása azonban korántsem magától értetődő. Feltételezi az aktuális történelmi feladat értelmezését és a mozgástér felmérését, valamint a különböző politikai erők elhelyezkedését ehhez képest.
A szabad demokraták stratégiai fordulatával is akkor van probléma, ha egyoldalúan az erőviszonyok megváltoztatásának szándéka motiválja, s ennél fontosabb tényezőket ennek a szempontnak rendel alá. Igazán tehát itt is akkor érdemes a szövetségesi kérdésben elköteleződni hosszabb távra érvényes irányvonal mellett, ha elkészül az új program, és az összevethető lesz más pártok elképzeléseivel. Az SZDSZ helyzete mindazonáltal sokkal nehezebb, nemcsak a párt támogatottságának drámai csökkenése miatt, hanem a liberálisoknak a magyarországi jobboldalhoz fűződő – fentebb már említett – rendezetlen viszonyából következően. Ezért függetlenül attól, hogy mennyire kell komolyan venni az SZDSZ új stratégiájában foglaltakat, érdemes alaposan megvizsgálni: mit is jelenthet egy jobboldali irányváltás.
A történeti dimenzió vizsgálata nélkül a szabad demokraták esetében sem érthető, hogy az egyszerű középre helyezkedés miért jelenti az igazi problémák megkerülését. A rendszerváltás óta készült felmérések szerint a választópolgárok magukat a politikai skálán középtájra helyezik, ám amikor eljön a döntés pillanata, a jobb- vagy a baloldalt juttatják kormányra. A győzelemre esélyes pártoknak néppárti jelleget kell ölteniük, ezért programjaik és gyakorlati politikájuk révén is középre kell törekedniük, mégis a jobb- vagy baloldali ideológiájuk szerint világosan elkülöníthető pártok versengenek a győzelem esélyével. Az utóbbi években ezt a jelenséget mintegy követve erősödött a választópolgárok hajlama, hogy magukat bal- vagy jobboldalinak határozzák meg, s ennek megfelelően válasszanak pártot. A Politikai Tudományok Intézetében végzett kutatás nemcsak erre a jelenségre mutatott rá, hanem arra is, hogy az SZDSZ esetében esik egymástól legmesszebb a politikusok és a választók értékelése a párt jellegét illetően. A szabad demokrata politikusok centrumpártként definiálják az SZDSZ-t, a párt választóinak többsége azonban inkább balközép pártnak tartja.
A szabad demokraták két egymást követő választáson egyaránt húsz százalék körüli eredménnyel végeztek a második helyen, majd miután programjukból a legtöbbet megvalósítottak, s a “jó irány tartását” ígérték, támogatottságuk a felére csökkent. Túlságosan egyszerű ezt olyan büntetésként értékelni, amelyet a koalícióban való részvételért kapott a párt, különösen hogy a népszerűségvesztés ellenzékben is folytatódott. A probléma rövidre zárása helyett érdemes lenne a társadalom és a liberális politika viszonyát megvizsgálni. A legfontosabb kérdés ugyanis a történelmileg időszerű liberalizmus jellege. Minden párt foglya a saját történetének, még akkor is, ha valósággal “lecseréli magát”, ahogyan a Fidesz tette. A liberalizmust következetesen képviselő SZDSZ a saját jobboldaliságával ideologikus értelemben egyre kevesebbet foglalkozott, hiszen a jobboldal pártjaival vívott politikai és ideológiai harcai a baloldalon jelölték ki a helyét. Ettől azonban a kérdés létezett, sőt közvetve válaszok is születtek rá.
Már az SZDSZ megalakulásának idején is látható volt, hogy a közös ellenzéki múlt és a rendszerváltó szándék révén egy politikai közösségbe tömörült értelmiségiek egymástól igencsak különböző nézeteket vallanak. Egyaránt voltak közöttük jobb- és baloldaliak. A radikális ellenzékiség mellett az a szemlélet is összetartotta a pártot, hogy a rendszer megváltoztatásának kérdéseire összpontosított, szemben az elmosódottan fogalmazó, “sem ellenzéki, sem kormánypárti” MDF nemzetközpontú és domináns módon harmadikutas megközelítésével. Az SZDSZ a programalkotás időszakában vált egyértelműen liberális párttá, mikor azzal a feladattal kellett megbirkóznia, hogy megfeleljen a modernizáció és a demokratizálás kettős kihívásának, s mindez egy radikális, mégis békés átmenet keretében valósuljon meg. A kerekasztal-tárgyalások idején az MSZMP-vel szemben létrejött ellenzéki egység időszakában nem a jobb- vagy baloldaliság, hanem a radikalizmus volt az ellenzéken belüli választóvonal. Paradox módon a szabad demokraták határozottsága – ha úgy tetszik, radikalizmusa – nélkül nem jött volna létre az ellenzéki egység a kerekasztal-tárgyalásokra, de ugyanez az elvekhez ragaszkodó radikalizmus volt az is, amely a látszattá degradálódott egységet felbomlasztotta. Az SZDSZ a tárgyalások kezdetén az átmenetnek csak a közjogi-politikai formáját kívánta a liberális jogállam elveinek megfelelően megvalósítani. Nem volt titok előttük, hogy a piacgazdaság koherens nyugatos rendszerének gyors kialakításában és főleg az átalakítás következményeinek vállalásában szó sincs ellenzéki egységről. Abban a néhány, hatalmi szempontból döntő ügyben, amelyben az SZDSZ és a Fidesz a tárgyalóasztalnál nem tudta érvényesíteni álláspontját, elutasította a fölöslegesnek és károsnak ítélt kompromisszumokat, s a rendszerváltó radikalizmus új formájának szabadjára engedésével kényszerítette ki azokat döntéseket, amelyek létrehozták az elvi engedmények nélküli rendszerváltó helyzetet. Ezzel a radikalizmussal akkor a kommunista–antikommunista törésvonalat is kijelölte és elmélyítette – ilyen értelemben a politikai spektrum jobbszélére került.
A választási harcban aztán a vetélkedés jórészt arról szólt, hogy ki tudja inkább a maga pártját, illetve irányzatát az összeomló rendszer ellenpólusaként bemutatni, s ennek megfelelően ki tud a szocialistákkal szemben elutasítóbban fellépni. Az antikommunista vetélkedéssel egyidejűleg zajlott a vita a neoliberális válságkezelő terápia és a gyors piacosítás, illetve a mérsékeltebb terhekkel járó átmenetet kilátásba helyező gazdasági programok között. Ebben a vitában is az SZDSZ mutatkozott kemény jobboldali pártnak. Ennél sokkal látványosabban egyre élesedett az MDF és az SZDSZ rosszízű elemekkel tarkított ideológiai harca, amelyben a felek egymást vádolták kommunistasággal, s az MDF köreiből a szélsőjobboldal hangja is egyre határozottabban megszólalt. Mindezek együtt végletesen összezavarták a jobb- és baloldaliság kérdését. Jele volt ennek, hogy a jobboldali kormánytöbbséget azok a baloldaliak biztosították második fordulós szavazataikkal, akik kisebbik rosszként a kevésbé radikálisnak és korábbi nyilatkozataik alapján a baloldal iránt nyitottabbnak vélt MDF-et választották. A jobboldaliság egyszerre hozott sikert az SZDSZ-nek a nagy párttá válással, s kudarcot a választási vereséggel. Mindkettő mély nyomot hagyott.
Miután a liberalizmus közjogi győzelme politikai vereséggel párosult, s a nagykoalíciós elképzelések irreálisnak bizonyultak, az SZDSZ-ben felmerült a kérdést: hogyan lehetséges a támogatás és a nyomásgyakorlás kombinálásával ellenzékből elérni, hogy a rendszer minden lényeges összetevőjében megfelelően liberális legyen?
Az MDF-kormány megalakulása után a szabad demokraták és a magyar jobboldal viszonyának kérdése jószerint hónapok alatt eldőlt. Az új helyzetben az SZDSZ a kommunista rendszer radikális ellenzékének időszerűtlenné vált szerepéből kilépve – de az MSZP-vel szemben könyörtelenül ellenséges magatartását fenntartva – az új kormány baloldali, szociálliberális ellenzékévé kívánt válni. Azt feltételezte, hogy ha lojális magatartásával megtámogatja a liberális politikai rendszer megszilárdítását és a gazdaság liberalizálásának súlyos áldozatokkal járó folyamatát, akkor a jobboldalon belül sikerül elszigetelni az antiliberális és nemzeti-populista erőket. A közjogi rendezés mellett az MDF-fel kötött paktum politikai szerepe abban állt, hogy biztosítsa a szilárd kormányzás feltételeit, amely a válságon való túljutás nehéz feladatának elvégzéséhez különösen fontosnak mutatkozott. Lehetőséget kínált továbbá a bizalmi viszony kialakítására, amely garantálta volna a lojális ellenzékiséget egy kemény, de elengedhetetlen neoliberális válságkezeléshez és a privatizációhoz. Ez tette volna lehetővé, hogy a liberális ellenzéknek saját elveit követve ne kelljen a gazdaságpolitikát tekintve jobboldali ellenzéki szerepet felvennie.
Az Antall-kormánynak ehhez nemcsak a radikális népnemzetiek populizmusán kellett volna felülkerekednie, hanem a miniszterelnöknek saját elképzelését is fel kellett volna adnia, amely a szociális piacgazdaság német modelljét tekintette mintának. Az SZDSZ gazdaságpolitikusai meg voltak győződve, hogy a neoliberális válságkezelés elkerülhetetlen, csak ez a radikális terápia alapozhat meg egy gyors modernizációt és polgárosodást, amelyet ugyancsak a liberális elvek következetes alkalmazásával, minél kevesebb piacidegen beavatkozással kell végrehajtani.
A jobboldali koalíciós kormány első időszaka a “megelőlegezett bizalom” gyors visszavonását hozta. Nagyon is úgy tűnt, hogy a jobboldali koalíció a liberális elveket negligálva kíván új keresztény-nemzeti kurzust teremteni, amely a két világháború közötti jobboldaliság és az ugyancsak onnan datálódó népnemzeti harmadikutasság keverékéből áll össze, súlyosbítva a kisgazdák katasztrófával fenyegető reprivatizációs programjával és a kereszténydemokraták avítt ideológiai igényeinek kielégítésével. A kormány kezdeti tevékenysége éppen azzal fenyegetett, amitől a szabad demokraták legjobban tartottak, hogy a rendszerváltás rögtön a kezdetén jóvátehetetlenül félresiklik.
A mérsékelt jobboldal nem tudta és azóta sem tudja megbocsátani, hogy a liberális ellenzék nem várta ki, miként bontakozik ki a demokratikus jobbközép kormány a koalíción belülről fenyegető zavaros helyzetéből, hanem rögtön élesen reagált minden kétes megnyilvánulásra, és a rendszert fenyegető ideológiai támadásként értékelte a legtöbb törekvésüket. Azt sem tudták megemészteni, hogy a szabad demokraták azonnal követelték a radikális válságkezelő terápiát, amit a liberális puccskísérletként beállított taxisblokád sokkja után még kevésbé tudtak vállalni. Az SZDSZ vezetői nemcsak a jobboldal rendszer-meghatározó szándékú szimbolikus politizálását utasították vissza, hanem hatalomra kerülésük után indított forradalompótló radikális antikommunizmust is, mert úgy ítélték meg, hogy az igazságtétel jelszavával megindított folyamat a jogállamiság elveit veszélyeztetné. A rigorózus elvi liberalizmus később megkapta az “értelmiségi”, a “nem gyakorlatias”, a “polgári radikális” címkéket, de a minősítésektől függetlenül kifejezetten baloldali ellenzéki magatartást jelenített meg az ideológiai csatározás és a népi–urbánus szembenállás anakronisztikus hagyományával feldúsított kultúrharc során.
A Demokratikus Charta, amely a viszály elmélyülése és a kormányerőkön belül szerveződő jobboldali radikalizmus hangjának felerősödése után jött létre, nem oka és nem elmélyítője, hanem kifejeződése volt a szakadásnak. Ha nem így lett volna, nem tudott volna tömegeket megmozdítani, megjelenítve a jobboldali kormány leváltása iránt megmutatkozó elementáris igényt. Csak néhány év telt el azóta, de máris elhomályosult – nem függetlenül az ingerküszöb vészes emelkedésétől –, hogy miért is húzódott olyan nyilvánvaló törésvonal a demokrácia kérdésében az ellenzék és a kormánypártok között.
A válság leküzdése és a piacgazdaság kiépítése után az is elhomályosult, hogy milyen döntő kérdés volt a jobboldali kormány leváltása a gazdaság rendbetétele és az európai integráció érdekében. Pedig az a tény, hogy a demokratikus és a modernizációs törésvonal egyaránt a jobboldal, illetve a liberális és szocialista ellenzék között húzódott, messze ható következményekkel járt. Nem a politika, hanem a társadalom jelezte vissza, hogy a törésvonal valóságos, nem mesterségesen konstruált. Hiszen nagyon is létezett olyan stratégia, amely ennek a megosztottságnak a tagadására épült, mégpedig az akkor messze legmagasabb támogatottságú párt részéről. A jobboldali fordulatát csak megkezdő Fidesz sorsa, népszerűségének zuhanása mutatta, hogy mennyire nem volt társadalmi alapja annak a politikának, amely a fő törésvonalat az MSZP és az egykori rendszerváltó pártok közé akarta helyezni.
A fideszizmus alapeszméi valójában az SZDSZ-en belül jelentek meg először, amikor Tölgyessy Péter a párt elnökeként megpróbálta más vágányra állítani a pártot. Az ő platformja tartalmazta a “polgári-liberális közép” koncepcióját, a polgári Magyarország minden hívének összefogására tett ajánlatot, s állította szembe a jobboldal felé nyitott “gyakorlatias liberalizmust” a szűkös elvi-értelmiségi politizálással. A stratégia alapja a kádárizmus “megalvadt struktúráinak” maradandóságára vonatkozó elmélet, valamint e struktúrák erőszakos felbontására irányuló (vagyis ebben az agressziós szakaszban nem liberális) politika követelménye, amely a fő törésvonalat a késői kádárizmust képviselő MSZP, illetve a mérsékelt polgári erők közé helyezi. (Ennek az egykori kifejezetten jobboldali SZDSZ-es vonalnak a vezető képviselői ma a kormány tanácsadói és a Fidesz harcos támogatói.)
Orbán Viktor hozzájárulása az eredeti koncepcióhoz igen lényeges volt: felismerte, hogy csak a jobboldal törzsválasztóira alapozható ez a politika, vagyis nem elegendő liberális alapon kiegyezést keresni velük. Az 1994-es kudarc után ennek megfelelően cselekedett. Már a liberális elveit feladni nem kívánó Tölgyessy Péter is bajban volt, amikor az SZDSZ radikális jobbszárnyának támogatására szorult, akik nem a szabadelvűségükről voltak ismertek. A veszély felismerésének jele volt, hogy a szabad demokraták konzervatív liberális platformja ugyanúgy szemben állt a “létező jobboldal” felé nyitott politikával, mint a szociálliberális irányzata. Tölgyessy irányvonala kétszer szenvedett vereséget nyílt vitában: először 1992-ben, a pártelnöki funkció elvesztése idején, majd a szociálliberális koalíció megalakításakor folytatott utóvédharc során. (Erősen kérdéses, miként lehetne olyan jobboldali fordulatot végrehajtani az SZDSZ-ben, amely nem igazolja utólag a kétszer leszavazott irányvonalat.)
A Fidesz csak a saját soraiban elvégzett tisztogatások után, a jobboldal egyesítése és egyúttal elnyelése érdekében folytatott többéves szívós munkával volt képes elérni a célját. A sikerért nem sokallta az árat, az önfeladást és elvei nyilvános megtagadását, amit az SZDSZ minősíthetetlen hangvételű támadásával kompenzált. A Fidesz-vezetők tudták, hogy a jobboldalon ez a legjobb ajánlólevél a befogadáshoz. Végeredményként az a tény, hogy az egykor liberális Fidesz vált a jobboldal domináns pártjává, nem javította, hanem rontotta az SZDSZ és a jobboldal viszonyát.
A szociálliberális koalíciót a Fidesz az SZDSZ árulásának minősítette. Az összenövési elméletre alapozva egy füst alatt szakított egykori liberális szövetségesével, sőt legfőbb ellenfeleként kezelte. Az “összenő, ami összetartozik” elve lett egyúttal a polarizáció ideológiája. Az Orbán-kormány politikája egyenes folytatása a szociálliberális koalíció időszakában mutatott magatartásnak. A polarizációval átalakuló pártrendszerben az SZDSZ megsemmisítése az MSZP legyőzésének feltételeként jelent meg.
Könnyű levonni a következtetést, hogy az összenövésről sikerrel kialakított torzkép okozta és okozza a bajokat, vagyis a fő feladat a túlzott baloldali kötődés miatt elpártolt szavazótábor visszaszerzése. A szabad demokraták látják – ma már Tölgyessy Péter is hasonlóképpen vélekedik –, hogy a késő kádári struktúrák lebontása címén egy ahhoz igencsak hasonló, jobboldali etatista kliensrendszer kiépítése folyik. A “több mint kormányváltás” egy új kurzus erőszakos berendezkedését jelenti, amelyet erős liberális párt csak zavarna, a hatalmon lévők tehát mindent megtesznek ellene. A szabad demokraták tehát levonják a következtetést: helyes stratégiával széles tér nyílik a jobb- és baloldali etatista, antiliberális erőkkel szembeszálló, saját elveit hirdető liberális pártnak. Vagyis a Fideszben csalódott polgári-szabadelvű beállítottságú szavazók és az MSZP-hez tévedt baloldali liberálisok visszaszerzését egyaránt a középre helyezkedés, a kemény kétoldalú elhatárolódás s egyúttal persze a saját elvek konzekvens képviselete szolgálja.
Az SZDSZ és a jobboldal problematikus viszonyát legegyszerűbb azzal megkerülni, ha értelmetlennek vagy félrevezetőnek nyilvánítjuk a jobb–bal megosztottság kérdését. Csakhogy ez nem teoretikus probléma, a konkrét pártviszonyokban gyökerező körülmények zárják ki, hogy nagyvonalúan túllépjünk rajta. Ilyen mindenekelőtt az a folyamat, amely az 1994-es kormányváltás után kezdődött.
A szocialista-liberális kormány megalakulása után a koalíció pártjai valóságos vetélkedést rendeztek az ellenzék iránti előzékenységből, aminek következtében a gyöngécske parlamenti jobboldal kivételesen kedvező lehetőségeket kapott, s a konszenzuális demokrácia jegyében a koalíció önként lemondott a kétharmados többség érvényesítéséről. Az SZDSZ ezt saját hatásának tudta be, noha az MSZP-t nemigen kellett ösztökélni, hiszen bizonyítani akarta demokratikus elkötelezettségét. Az SZDSZ már az Antall-kormány idején is próbálta gesztusokkal javítani viszonyát a jobboldalhoz, például a válságkezelő intézkedésekhez sorozatosan felajánlott támogatással, a szociális feszültségkeltéstől való elhatárolódással. A jobboldal azonban ezeket legfeljebb az önteltség vagy a rossz lelkiismeret megnyilvánulásaként, de sosem viszonzandó gesztusként fogta fel.
A Horn-kormány működésének első időszakában a kis jobboldali pártok nagypárti allűrökkel és meglepő agresszivitással indultak támadásba, amelynek a Bokros-csomagig az SZDSZ volt a fő célpontja. A goromba kormányellenes rohamok mellett ugyanis a koalíció megosztásával is próbálkoztak; ki ne emlékezne a gonosz liberálisok bírálatára, akik szegény szocialistákat rossz utakra viszik. Mellékesen mindent megtettek a kultúrharc felélesztése érdekében is. 1995 tavaszától aztán megindult a gátlástalan antiliberális-populista támadás, csúcspontján az akkor messze legerősebb jobboldali párt vezérének “féregirtó-dögkeselyűző” beszédével. Mérsékelt jobboldali ellenzéki megnyilvánulást nagyítóval kellett keresni. Akkor sem változott a helyzet, amikor az ellenzéki oldalon már a Fidesz vitte a prímet. Nemcsak hogy nem javult, inkább romlott a helyzet, hiszen a Fidesz kritikája hitelesebb benyomást keltett, mint a kisgazdáké. Éppen mert nem eredendően jobboldali pártról volt szó, sokan nem látták be, hogy miként és milyen célból mélyíti el a törésvonalat a Fidesz. Mert hiszen ezt tette az összenövési elmélet ideologikus alátámasztásával, továbbá azzal, hogy utólag igazolni kezdte az MDF-kormány politikáját; hogy a szabad demokratákkal szemben a szélsőjobboldal vádjait visszhangozta, s persze azzal is, hogy kőkeményen (nemegyszer kifejezetten baloldali retorikával) támadta a stabilizációs intézkedéseket és válogatás nélkül a szociálliberális kormány gazdaságpolitika lépéseit. A törésvonal szakadékká mélyítése sikerrel járt.
A szabad demokraták egybehangzó véleménye szerint jobb lett volna, ha 1996-ban kilépnek a Horn-kormányból. Érvelésükben sok igazság van, de a kilépés azzal is járt volna, hogy belépnek ebbe a kellemes, barátságos ellenzéki közegbe. Otthagyják a koalíciós partnerével szemben egyre önteltebb és gátlástalanabb kormányfőt, huzakodjon csak saját pártjával, amelynek nagyobbik, nem korrupt és/vagy hataloméhes része amúgy is kezdettől baloldali lelkiismereti válsággal küszködött a jobboldali gazdaságpolitika kényszerű végrehajtása miatt. Aztán választhattak volna: beállnak a baloldalról támadó jobboldal kórusába, vagy ellenkező irányba rángatják a sajnálatosan nem eléggé jobboldali-liberális gazdaságpolitikája miatt, egyúttal vehemens baloldali demokráciakritikát gyakorolnak felette. S persze tőlük telhetően védekeznek a Fidesz elszánt támadása ellen, amelyet a Tocsik-ügyben ellenük is folytat. Mindezt abból a célból, hogy a választóközönség épülését és jobb tájékozódását szolgálják a választások előtt, nem törődve azzal sem, hogy mire vezet a belülről megosztott, kívülről pedig minden oldalról támadott MSZP kormányzati tevékenysége. Utólag az egydimenziós helyzetértékelés dívik, manapság csakis a Horn-kormányon belüli konfliktusokra szokás emlékezni.
A középre helyezkedés érdekében a jobb- és baloldal közötti törésvonal relativizálását gátló másik körülmény a polarizációban rejlik. Kis János 1994 augusztusában a Beszélőben megjelent írásában még fölvetette annak lehetőségét, hogy az SZDSZ válik a szocialisták váltópártjává, mi több, kívánatosnak is tartott volna egy ilyen fejlődést. Az elképzelés azon a helyesnek bizonyult prognózison alapult, hogy az MDF és a KDNP a mérsékelt jobboldal reprezentánsaként nem tud kibontakozni nyomorúságos helyzetéből. Az 1994-es választások azonban nem eredményezték a hagyományos magyar jobboldal tartós és visszavonhatatlan vereségét. A Fidesz találmánya éppen az volt, hogy erre a revánsra szomjazó társulatra építette a maga jobboldali egységpolitikáját, új jelszavával minden további nélkül kisajátítva a polgári közép képviseletét.
Mire tehát a döntés megérett volna, hogy valamerre mozdulni kell, nem volt meg az a hely, amelyre a szabad demokraták pályázhattak volna. Azt a pozíciót a Fidesz úgy foglalta el, hogy átcsúsztatta a jobboldalra, ahol a szabad demokraták kibékíthetetlen ellenfelei tanyáztak. Persze ettől még a középpárti szerep elvileg elérhető, illetve megpályázható volt. Csakhogy a választói magatartás nem igazodik a politikusok egyébiránt logikus kalkulációihoz. A kormányváltás kérdésében elfoglalt álláspont döntő szempont a pártok megítélésében a választások idején. Ennek megfelelően a legutóbbi két választás a koalíciót megtartani vagy leváltani kérdésre egyszerűsödött, s a választók kicsit is tudatos többsége csak olyan pártra szavazott, amelytől biztosan remélhette ez irányú szándéka teljesítését. A mai állapotokat tekintve nincs ok feltételezni, hogy a következő alkalommal másként lesz.
Az SZDSZ 1998 tavaszán két szempontból is problematikus választási magatartást tanúsított. Indokoltnak tekinthető, hogy a koalíción belüli erőviszonyok megváltoztatásának szándéka volt a kiindulópont, amennyiben is feltételezték, hogy az MSZP győzelme nem kétséges, sőt esélye van az abszolút többség megszerzésére. Ezért önállóságukat az MSZP-vel mint Horn-párttal szembefordulva definiálták. Így megerősítették véleményükben azokat a választókat, akiknek elegük volt a Horn-féle politikából, ám ők nem az SZDSZ-hez, hanem a kormányváltó Fideszhez fordultak. A koalíció pártjai a miniszterelnök különlegesen aktív és kezdeményező részvételével sikeresen faragták egymást az addig esélytelen Fidesz örömére. A negatív megközelítéshez társult a nagyobb hiba: a “jó irány tartása” jelszavával és a szokásos liberális mondanivalójával bágyadtan jelentkező SZDSZ nem lehetett képes visszaszerezni korábbi támogatottságát, korábbi választóinak jelentős része a dinamikusabb Fideszhez pártolt.
Hogyan lehetséges, hogy hatástalan maradt az a kampány és sajtóhadjárat, amely keresztül-kasul leleplezte a Fidesz jobboldaliságát, a liberális elvek feladását? Az egykori SZDSZ-választók átáramlását nem magyarázza meg kielégítően az a válasz, hogy ez a koalícióban maradásért kirótt “büntetés” volt. Ez a magyarázat legfeljebb arra alkalmas, hogy általa megkerüljék a választók liberális elkötelezettségének kérdését. A szabad demokraták a párt húszszázalékos időszakában sem kizárólag a liberális elkötelezettségű polgároknak köszönhették, hogy a választásokon kétszer is megszerezték a második helyezést. Az első szabad választások alkalmával az antikommunista radikalizmus és a remélt gyors átmenet vonzása, négy évvel később az MDF-kormány leváltása, a válságból való kilábalás és a sikeres modernizáció ígérete duzzasztotta fel a szavazótábort. Nagyon is kétséges, hogy 1998-ban a valóban liberális meggyőződésű polgárok távolodtak volna el nagy tömegben az SZDSZ-től a nem kellően liberális kormánypolitika miatt. Sokkal inkább a járulékos szavazótábornak szóló mondanivaló hiányzott.
A liberalizmus önálló politikai erőként nemcsak attól veszíthet erejéből – mint ahogy a fejlett Nyugaton történt –, hogy lényeges tartalma felszívódott valamennyi mérvadó politikai erő alapértékei közé, ezért fölöslegessé válik külön megjelenítése. A liberalizmus ilyen jellegű győzelmének nemlétét a mai Magyarországon könnyű megállapítani, különös tekintettel a jobboldali kormány etatista kurzusteremtő kísérletére, a liberális vonások felszámolásával fenyegető “több mint kormányváltó” politikára. A rendszerváltó liberalizmus visszaszorulása azonban magában a rendszerváltásban való csalódás, az illúzióvesztés jelensége is lehet.
Egy évvel ezelőtt A liberális stratégia című írásában (Mancs, 1998. december 17.) Kis János annak a véleményének adott hangot, hogy még mindig időszerű az SZDSZ rendszerváltó liberalizmusa. Az érvelés szokás szerint hibátlan logikájú, a lehangolóra festett helyzetképről sem állíthatjuk, hogy túlzásokat tartalmazna. Az extrapolált jövő, a feltételezett végeredmény a szabad demokraták számára valóságos rémkép: a rendszer liberális arculatának maradványait is felszámoló, egyaránt tűrhetetlenül etatista, korrupt, autokratikus két párt, a Fidesz és az MSZP hatalmi rivalizálása és revansista váltógazdálkodása. Nehéz lenne lényegi különbséget felfedezni az ebben az írásban foglaltak és az SZDSZ “egyenlő távolság” politikáját megalapozó helyzetértékelés között, amely az egyaránt elfogadhatatlan jobb- és baloldali etatizmussal, a klientúraépítéssel és ezek járulékaival magyarázza, hogy mindezekkel a jelenségekkel szemben nem köztes, hanem alternatív pozíciót kell megjeleníteni. A probléma azonban éppen abban van, hogy a nagyon tiszta logika és világos értékrend alapján felépített politikai stratégiák gyakorta megbicsaklanak a valóságos folyamatok mellékesnek tűnő körülményein.
Látható, hogy az SZDSZ és a többi párt viszonyának meghatározó eleme az egyenlő mértékű utálkozás. A volt koalíciós partnertől való elhatárolódás érdekében szükségük van arra a képre, hogy az MSZP-t a múltban rekedt Horn-pártként és gusztustalan üzleti vállalkozásként mutassák be, amelynek legfeljebb csak egy töredéke próbál kikeveredni ebből a helyzetből. A Fidesz pedig mindent megtesz, hogy ennél is rosszabb véleményt formáljanak róla a szabad demokraták. Az MSZP persze olyan, amilyen, és a megújulási törekvéseit is lehet szánalmasnak minősíteni, a lényeg azonban, hogy felfogja-e kudarcának a társadalom változásában rejlő okát, és megpróbál-e a történelmileg új kihívásnak megfelelni. A nagy különbség a mai jobb- és baloldal között a szándékokban van: a változás szükségességének belátása, illetve az önteltséggel párosuló gátlástalanság között.
A szabad demokraták alighanem nagyot tévednek, ha azt képzelik, hogy az SZDSZ liberális gyűjtőpárti jellegének újrakonstruálásával minden szükségeset megtettek. Nem úszhatják meg annak kritikus felülvizsgálatát, hogy a rendszerváltó liberalizmus doktrínája megfelel-e a társadalom mai állapotának, egyszersmind a kívánatos fejlődés követelményeinek. Nem csupán az egyiknek, hanem mindkettőnek. Ez lehet a kulcsa annak a döntésnek, hogy liberális pártként jobb- vagy baloldali orientációt válasszon.
Amikor az SZDSZ 1994-ben úgy határozott, hogy belép a kormányba, a döntés jórészt a koalíció kétarcú társadalmi bázisának felismerésén alapult. A szociálliberális koalíció részeként az MSZP annak ellenére megvalósította a gazdaság liberalizálását, vagyis végrehajtotta a rendszerváltás második szakaszát, hogy világosan tudta, ezzel választói többségének közvetlen érdekeibe gázol. A sikerhez nemcsak az SZDSZ támogatása volt nélkülözhetetlen, ahogy a szabad demokraták okkal hangoztatják, hanem az MSZP baloldalisága is, hiszen a súlyos érdeksérelmek miatt sokan csak tőle fogadták el az érvet, hogy nincs más megoldás. A rossz lelkiismeretű és néha tétova végrehajtásnak volt tehát társadalmi funkciója, s az is természetes, hogy a mértékek kérdésében a liberális és a szociáldemokrata elképzelések eltértek egymástól. Az MSZP bázisának nagy többsége a sok veszekedés mellett is egyre határozottabban fogadta el az SZDSZ-t másodlagosan preferált pártként, jóllehet sokan dolgoztak párton kívül és belül azon, hogy rá hárítsák a felelősséget a koalíció “jobboldali eltévelyedése” miatt. A baloldali választók széles köre elfogadta az érvet, hogy itt az utolsó esély a felzárkózásra, és ehhez az SZDSZ liberalizmusára is szükség van, hiszen a konzervatív-nacionalista kormány gazdaságpolitikai kudarca után sem látszott alternatívája a nyugatos fejlődésnek.
Az új szabad demokrata stratégia sikerének talán az a legfőbb korlátja, hogy a vereségtudatból táplálkozik. Bár rutinszerűen hangoztatják, hogy mit végzett a Horn-kormány, és mi volt abban a liberálisok szerepe, valójában abból indulnak ki, hogy rájuk nézve mivel járt a közös kormányzás, és a káros következményeket miként lehetne visszacsinálni. A kudarc elemzése érvényes kiindulópont lehet, viszont a releváns stratégiához pontosan kell felmérni a sikertelenség okait. Az SZDSZ koalíciós szerepvállalásának elismerését várta a választóktól, de nem tudta világossá tenni, hogy kiknek az érdekeit és miként fogja képviselni a “jó irány tartása” révén. Részben túlságosan apologetikusan viszonyult a bekövetkezett fejlődéshez, részben túlságosan kevéssé megértően a létező társadalomhoz, illetve annak összes keserveihez. A csalódott választóknak sokkal egyszerűbb volt a liberalizmusban megtalálni a bajok okát, mintsem elfogadni, hogy a liberális elvek érvényesítése része az orvoslásnak. Miközben az SZDSZ energiáit az MSZP-vel, illetve az ötletgazdag miniszterelnökkel való hadakozásban őrölte fel, defenzívában volt a baloldali demagógiát is gondtalanul használó jobboldali támadással szemben.
Nem lehetett könnyű feldolgozni az SZDSZ-ben, amely magát a rendszerváltás legkövetkezetesebb pártjának tekintette, hogy törekvései java részét csak egykori legfőbb ellenfele erejére támaszkodva valósíthatta meg. Ráadásul a társadalom nagyobb hányada – még a nyertesek is – elégedetlenek voltak vele, s nem csupán azért, amit nem válthatott valóra terveiből. A politika világát egészséges távolságtartással szemlélőknek sokkal földhözragadtabb gondjaik voltak, mintsem azzal törődtek volna, hogy a liberális elvekből melyek estek áldozatul annak a sajnálatos körülménynek, hogy a miniszterelnök az ellenlábas SZDSZ-t is sikerrel integrálta hatalmi politikája körébe. A szabad demokraták fogyatkozó elszántsággal küzdöttek ez ellen, miközben a koalíción belül a gazdasági liberalizmust tekintve jobboldali, a politikai-emberjogi liberalizmust tekintve baloldali kritikát gyakoroltak. Az egyik nem volt népszerű, a másik nem tűnt elsőrendű kérdésnek az emberek többsége szemében. Most pedig, amikor az új stratégia tétován a jobboldaliság felé fordítja a pártot, még mindig a “hornizmusra” reagálnak. A szabad demokraták érvelésének hatékonysága, amely egy jobboldali fordulat indoklására szolgálhat, nagyrészt attól függ, hogy el tudják-e fogadtatni: a baloldalon még mindig és tartósan a Horn-párttal van és lesz dolguk, Horn nélkül is. A kormánypártokról alkotott negatív véleményben ugyanis nincs különösebb vita.
A szabad demokraták a választási vereség után sem mérték fel a mindenki idegeit megviselő horni politika másik oldalát, hogy nem mindig makulátlan módszerekkel, de mégiscsak a modernizációs politika keretei közé fogta azokat a csoportokat is, amelyek rövid távon kizárólag a kárvallottai lehettek. Horn párton belüli pozíciójának szilárdságát a hatalmi egyensúlyteremtés biztosította, amelynek persze meg kellett adni az árát. Az is kétségtelen, hogy a stabilizáció legnehezebb szakaszának lezárulása után az egyensúlyozás feltételei módosultak. Egyre inkább a hatalom megőrzésének érdeke, a változtatásban rejlő kockázat elkerülésének szándéka (no meg persze az emberi gyengeségek és egyéni érdekeltségek sora) tartotta fenn az egyensúlyt. A Horn vezette kormány minden hibája ellenére teljesítette a legfontosabb feladatait, volt tehát elég indok arra, hogy a változatlan folytatás mellett döntsön az MSZP-elit nagy többsége.
A választások elvesztése után azonban az MSZP nem maradhat ugyanaz a párt, ami volt. Nem azért, mert a döntéshozók többsége olyan nagyon kívánja az alapvető változást, hanem mert nincs más választása a pártnak, ha tekintettel akar lenni a versenyképes és kormányképes szocialista politika változó társadalmi bázisára. A felismerés megérlelése talán túlzottan időigényes, ráadásul a változtatás szükségességének belátása ellen hat az is, hogy az Orbán-kormány tevékenysége nyomán a szocialisták támogatottsága minden korábbit felülmúló magasságba emelkedett. De ez a magas népszerűség azt is jelenti hogy az MSZP nem szorul rá a begubózásra és az elvi viták blokkolására, mint a rendszerváltás első választási ciklusában a bekerítettség állapotában, majd a nagy párttá válásra törekedve tette. A szkepszis és az éberség is hasznos, valóban nem dőlt még el, hogy mivé válik az MSZP, de annyi megállapítható, hogy ellenzékben tanúsított magatartása nem ad okot kivételes bizalmatlanságra.
Könnyen támad az a benyomása az embernek, hogy a szabad demokraták most utólag akarják az MSZP közelmúltja ellen megvívni harcukat, s a szocialistákkal kapcsolatban az “egyenlő távolság” már elhatározott politikájához indoklásként szükséges előfeltevéseket fogalmaznak meg. Ezért is olyan népszerűek azok az érvek, amelyek az MSZP-t kompromittálódott figurái miatt bírálják – mintegy a simicskázás pandanjaként. Ha a szocialisták maguktól nem látják be, hogy ezekkel a politikusokkal vagy akár ifjabb hasonmásaikkal nem lehet még egyszer próbálkozniuk, akkor azzal valóban javíthatják az SZDSZ szavazatszerző képességét, de a kormányváltás lehetőségét (vagy annak értelmét) csökkentik.
Amikor az SZDSZ arra a lapra teszi fel jövőjét, hogy a Fideszhez pártolt szavazók a szocialistáktól való elhatárolódást és a feléjük tett “polgári” gesztusokat tapasztalva térnek majd vissza, ezzel szándékaik ellenére nem annyira az 1994-es választói bázist célozzák meg, mint a már korábban elvesztett támogatóikat. A koalíciópárti 94-es SZDSZ-választóknak egy jobboldali polgári fordulat éppen azt üzenné, hogy Tölgyessy Péternek volt igaza, és mindazoknak, akik átálltak a Fideszhez. Az MSZP-nek a múlt pártjaként való támadása pedig kifejezetten alkalmas arra, hogy alátámassza a fideszes letámadó, pozíciószerző politikát, s hiteltelenítse a liberális elvek alapján megfogalmazott bírálatot. Érvényes cél lehet az is, hogy áthelyezzék a törésvonalat egyfelől a “csak modernizációs, de nem polgári” MSZP, másfelől a rendszerváltó-polgárosító pártok közé. Ez azonban egyfelől némi fogadókészséget kívánna a Fidesztől, másfelől a szabad demokratáknak is abba kellene hagyniuk a Fidesz-kormány éles bírálatát. Csakhogy akkor meg mitől térnének vissza támogatói? Ha netán sikerülne ez a törésvonal-áthelyezés a népszerűségvesztés folytatódása miatt megrendült jobboldal megszelídítésével, akkor egy idő után meg kell majd mondani, hogy mit is akarnak a szabad demokraták: leváltani a kormányt vagy segéderőként bekerülni a jobboldali koalícióba. Kevésbé ambiciózus, de reális célkitűzés volna első lépésként a 98-as bázis visszaszerzése és annak bővítése.
Az SZDSZ 1998-as választási célkitűzéseivel nem az volt a baj, hogy a koalíció folytatása mellett érvelve a koalíciós viszály prolongálását is kilátásba helyezte, hanem hogy ebből nem keveredett ki semmi más az addig követett politikához képest. A maga sajátos liberális baloldaliságának megfogalmazása helyett olyan benyomást keltett, mintha a következő kormánynak mindennél fontosabb feladata lenne a neoliberális gazdaságpolitika védelme és folytatása, s ezt fenyegetné a legnagyobb veszély. Ezzel egyébként az MSZP-t is hasonló állásfoglalásra késztette, a két párt nemcsak a teljesíthetetlen szociális ígéreteket vetette a Fidesz szemére, hanem azt is feltételezte, hogy programja megvalósításával felpuhítja a stabilizáció eredményeit, megtöri a felzárkózáshoz szükséges modernizációt, vagyis nem lesz eléggé jobboldali-liberális a gazdaságpolitikája. Ezt a veszélyt eddig – ha borotvaélen táncolva is – az Orbán-kormány elkerülte, a Nyugaton elvárt normákat – ha csak “alapjáraton” is és gyakorta csak külső nyomásra, a nyilvánvalóvá tett kényszereknek engedve –, de teljesítette és teljesíti. Mást nem is tehet a bukás kockázata nélkül.
Ha valaminek itt lett volna az ideje a 98-as választásokra, akkor az a liberális alapvonásokat is fenntartó baloldali társadalmi konszolidáció programjának megfogalmazása, amelynek során megőrzik a törékeny gazdasági egyensúlyt, és befejezik a rendszer-átalakítás még hátralévő feladatait is, különös tekintettel az államháztartási reformra. A szabad demokraták a választási kudarc után egyelőre nem pótolták és korrigálták a választások időszakában elmulasztottakat vagy elhibázottakat. A programalkotást megelőző középre helyezkedéssel mintegy előre tagadják egy kifejezetten szociálliberális politika történelmi indokoltságát. Ennek megfelelően társadalmi és gazdasági alapját sem veszik számba, inkább a jobboldal társadalmi bázisának tehető gesztusokon törik a fejüket, olyan ostobaságokat is fölvetve, mint hogy sürgősen utcát kéne elnevezni Antall Józsefről.
Az új stratégia legnagyobb problémája tehát, hogy megelőzte a programalkotást, így eleve nem reflektál egy szociálliberális program történelmi időszerűségére. Márpedig ha szükség van rá, akkor valakiknek létre kell hozniuk egy ilyen programot, és biztosítaniuk kell a megvalósításához szükséges erőt. Az új SZDSZ-stratégia meghirdetéséig egyszerűbbnek látszott, hogy ez a politikai erő-összpontosítás szocialista–liberális pártszövetségként alakuljon ki. Ha nem megy, létrejöhet az MSZP-n belül is, nyilvánvalóan komoly és konfliktusokkal teli változások árán. Az SZDSZ jobbra fordulása kikényszerítheti-felgyorsíthatja ezt a folyamatot az MSZP-ben, hiszen ha a szocialisták úgy látják, hogy egyedül kell győzniük és kormányt alakítaniuk egy jobboldali tömbbel szemben, törekedniük kell arra, hogy minél teljesebben elhódítsák a liberálisok potenciális bázisának baloldali részét. De kiválthatja egy balra nyitott szövetségi politika igényét, sőt megerősítheti azok esélyét is, akik abban reménykednek, hogy alkalomadtán valamelyik jobboldali pártot át lehet csábítani egy szocialisták vezette koalícióba.
A pártok kapcsolatát közvetlen hatalmi megfontolások szokták eldönteni, de hosszabb távon nem ezek a legfontosabbak. A szabad demokraták és a magyar jobboldal viszonyának története és jelen idejű konfliktusainak sora is mutatja, hogy a lehetséges kapcsolatoknak nincs olyan összetevője, amelynek alapján a közeledésnek szilárd alapja lenne. A legfontosabb kérdésekben elfoglalt álláspontok, amelyek hosszú távon értelmezhető törésvonalat képeznek, a nemzeti-konzervatív és a szociálliberális oldalak különállása jól definiálható.
Itt van mindenekelőtt az SZDSZ és a jobboldal viszonyának ideológiai vonatkozása, amit nagy tévedés lenne másodlagos jelentőségűnek minősíteni. Az emberek nagy része ma is többé-kevésbé tudatos értékválasztás, ideologikus szempontok alapján, nem pedig közvetlen érdekek szerint választ pártot. Olyannyira, hogy ez a hagyományokban tovább élő mentalitás a választói magatartás legszilárdabb determinánsa. Márpedig ideológiai kérdésekben mutatkozik meg a legélesebb és a tapasztalatok szerint kibékíthetetlen ellentét a szabad demokraták és a jobboldal között. Az SZDSZ vezetői régen felismerték az ebből a tényből rájuk leselkedő veszélyt, de kudarcot vallott minden törekvésük, amely az anakronisztikus kultúrharcos szembenállás felszámolására irányult.
Az utóbbi években éppen a Fidesz ideológiai offenzívája miatt hiúsultak meg ezek a törekvések, pedig a fideszesek fiatal demokrata korukban, jobboldali fordulatuk előtt az új generáció pártja nevében kikérték maguknak az ósdi vitát, s azzal kérkedtek, hogy egyedül ők képesek felülemelkedni a népi–urbánus ellentétben gyökerező értelmetlen szembenálláson. Ezzel szemben a Fidesz-kormány olyan produkciót mutatott be, amihez képest az Antall-kormány teljesítménye kismiska. Az ellen a Demokratikus Charta szavára tömegek mozdultak meg. Most viszont ellenállás nélkül játsszák át a közszolgálati tévé hírműsorait radikáljobboldali zsurnaliszták kezébe. A történetírásban állami eszközökkel intézményesítik az extrém tudománypolitikai nézeteiről elhíresült miniszterelnöki főtanácsadót. A kulturális támogatások elosztását újra a központi hatalomhoz összpontosítják. Visszacsinálják a megkezdett liberális oktatási reformot. Mindennaposak a nacionalista megnyilvánulások a koalíció politikusai részéről. A kormány nemcsak megtagadja, hogy elhatárolódjon a szélsőjobboldali Csurka-párttól, hanem az ideológiai és hatalmi kérdésekben szemforgató módon összejátszik vele. Szerkesztőségeket dúlnak fel, és újságírókat fognak perbe a sajtószabadság nagyobb dicsőségére. A szabadelvűség meglehetősen sajátos felfogása alapján intézik az egyházi kérdéseket, és természetesen a konzervatív-keresztény családmodellt preferálják.
Aligha kérdéses, hogy a magyar közéletet megosztó ideológiai vitákban az SZDSZ-nek a baloldalon van a helye. Még akkor is, ha a liberálisok táborában hagyományosan vitatott érték, az egyenlőség problémáját is ideszámítjuk. A szocialisták kétségkívül azzal különböztetik meg magukat a liberálisoktól, hogy az egyenlőséget a többi alapértékkel egyenrangúnak vallják, ám az MSZP a rendszerváltás kezdete óta sosem vallott olyan nézetet vagy folytatott olyan gyakorlatot, hogy ennek jegyében a szabadság és a demokrácia értékeit feláldozta volna. A jobboldallal folytatott ideológiai harccal ellentétben a szocialistákkal az ilyen természetű viták racionális érvekkel és a meggyőzés lehetőségét fenntartva folytathatók.
Ez közvetlenül átvezet a jobb- és baloldaliság megkülönböztetésének másik területére, az érdekviszonyokhoz. A mai jobboldali kormány karakteresen polgári osztálypolitikája elvileg teremthetne közösséget a liberálisok törekvéseivel, s akár erre is utalhatna a fogalom visszavételére irányuló szándék. Az SZDSZ társadalompolitikája azonban kezdettől alapvetően különbözött mind az MDF, mind a Fidesz polgárosítási törekvésétől. A polgárosítás és a késő kádári struktúrák lebontásának címszava alatt folytatott jobboldali társadalompolitika a polgárok politikai megosztottságának rögzítését szolgálja, s fittyet hány a beavatkozástól mentes szelekció liberális elvének. Fő eszköze az újraelosztás, amelynek során az alsó rétegeket állami eszközökkel is hátrányos helyzetbe hozzák a polgároknak kijelöltek javára. E politika középpontjában az erőszakos elitcsere áll, a közszférában pedig a pártfüggő lojalitás kikényszerítése. Az SZDSZ – korábbi elkötelező nyilatkozatait feladva – dönthetne úgy is, hogy a szabadság és szolidaritás pártja helyett jobboldali liberális pártként a nagytőke érdekeit képviseli inkább, s ehhez keres társadalmi hátteret. Vélhetné úgy is, hogy az egykori szabad demokrata Tellér Gyulának volt mégiscsak igaza, aki a rendszerleváltó igazságérzet nevében a mostani Fidesz-politika vállalására buzdított. Csak akkor kerül feloldhatatlan ellentmondásba, ha olyan benyomást kelt, mintha liberális elvei kibékíthetőek lennének a jobboldali koalíció törekvéseivel.
A jobboldal és a liberalizmus között elvileg a gazdaságpolitika teremthetne igazán közeli kapcsolatot, hiszen klasszikus esetben a konzervatív pártok vezettek be neoliberális kurzust a válság leküzdése és a gazdaság új pályára állítása érdekében. Ehhez képest a magyar jobboldal nemcsak visszarettent ettől, hanem a Fidesszel az élen ma is kirohanásokat intéz a szociálliberális kormány válságkezelő politikája és így az SZDSZ liberális programja ellen, annak eredményeit a saját tevékenységének tudja be. A Fidesz-kormány gazdaságpolitikája a liberalizmusnak azokat a határait nem fogja áthágni, amelyek a multinacionális tőkét és általában a nemzetközi kapcsolatokat vészesen elbizonytalaníthatnák, de hogy feszegeti ezeket a határokat, annak világosan tanújelét adta. Ezen a téren a szabad demokraták kritikája legfeljebb csak annyival enyhébb a volt koalíción belüli vitákban tapasztalt nyomásgyakorlásánál, amennyivel jobb a gazdasági helyzet. A jobboldal gyakorlata a jómódú és a vállalkozói középpolgárság megerősítésére ugyancsak kevéssé felel meg a liberális gazdaságpolitika elveinek. A kulcskérdésnek tekintett adóreform elmaradt, ezzel szemben a felső középosztályt központi jövedelemátcsoportosítással, kádárista szociálpolitikával támogatják.
A jobboldal társadalompolitikájának bírálatában nem sok különbséget lehet felfedezni a szocialista és a liberális ellenzék között. Ha az SZDSZ fenntartja szociális elkötelezettségét, továbbra is képviseli a szolidaritás elvét, akkor igazán nehéz lesz elkülönülnie az MSZP-től és megmagyaráznia, mitől van félúton a jobboldalhoz képest. Lehet, hogy a liberálisok kezdettől elvi alapon vallják, hogy a rászorultság elve az egyetlen elfogadható kiindulópont a szociális problémák kezelésére, miközben ugyanezt az elvet a szocialisták csak a reálisan elérhető egyenlőség megvalósításaként fogadják el, de az biztos, hogy mindkettő lényegesen különbözik attól, amit a Fidesz művel.
A hosszúra nyúlt, “permanens rendszerváltás” korszakának vége, most a rendszer konszolidációja és a berendezkedés időszaka van soron. A rendszer milyenségének kérdése mindazonáltal egyáltalán nem lezárt kérdés. Nemcsak az etatizmus jobb- és baloldali formáját egyaránt elutasító liberális kritika miatt kerül középpontba az állam kérdése, hanem azért is, mert a nemzetállamok korának leáldozása idején mindenütt soron van az állam szerepének újradefiniálása. Magyarországon pedig még az sem dőlt el, hogy a lebontott pártállam utáni intézményépítkezések mire vezetnek. A hatalomra kerülők nem szívesen mondanak le politikájuk megvalósításának e hatékony eszközéről: a magyar jobboldal engedett is hatalomösszpontosító hajlamainak. A liberálisoknak akkor kell vívniuk örök harcukat az etatizmus ellen a mai Magyarországon, amikor a társadalom jelentékeny hányadának elvárásai a gondoskodás és a nagyobb biztonság iránt a fokozottabb állami szerepvállaláshoz kötődnek, s amikor a civil szervezetek maguktól is gyengék ahhoz, hogy átvegyenek az államtól funkciókat, ráadásul az önkormányzatok szerepét is redukálják.
Ebben a helyzetben a szabad demokraták csak akkor számíthatnak sikerre, ha olyan koncepciót alakítanak ki, amely a társadalom számára is vonzó, mert nemcsak kisebb, hanem valóban hatékony államot is garantál, valamint egybeesik más politikai erők törekvéseivel, ezért szövetségeseket is találnak céljaikhoz. Meglepő lenne, ha valaki meggyőző érveket tudna felhozni amellett, hogy ez a közös törekvés és szövetség belátható időn belül a jobboldalon alakulhat ki. Ezzel szemben a baloldalon, ha kezdeti formában is, megtalálhatják a közös vagy közelíthető elvi alapokat. Feltéve, hogy a pártok komolyan veszik saját dokumentumaikat. Aligha véletlen, hogy a Szabadelvű hitvallás körül a legnagyobb vita az állam kérdése kapcsán, a klasszikus liberális felfogásától való eltérés miatt bontakozott ki. A végeredmény mindenesetre azt a felismerést tükrözi, hogy a kevesebb állam liberális doktrínája nem elegendő, ha funkciói nincsenek újragondolva a kor követelményeihez. A Szociáldemokrata Charta államfelfogása feltűnő rokonságot mutat ezzel, bár eredetét tekintve a másik oldalról indult, a hagyományos etatista szociáldemokrata koncepció módosítása igényét fogalmazta meg. Hasonló rokonságot a jobboldal elképzeléseiben keresve sem találnak, annál inkább autokratikus, rendpárti, centralizáló, önkormányzatiság-ellenes törekvéseket.
Talán említeni is fölösleges a különbségeket az MSZP és a Fidesz kormányzati magatartása között a demokratikus jogállam normái vagy egyszerűen a demokratikus szokások tekintetében. Lehet, hogy a szabad demokraták elégedetlenek voltak koalíciós partnerükkel e téren, de olyan szándékokat aligha tapasztaltak, amilyenek sorával most a jobboldal regnálása idején szembesülniük kell.
Végezetül még egy alapvető vonatkozásban érdemes felvetni a liberálisok jobb- vagy baloldali orientációjának kérdését, ez pedig a globalizációhoz való viszony hosszú távú programatikus meghatározása. A globalizáció kérdése közvetlenül alig jelenik meg a politikai harcokban, inkább csak a szélsőjobboldal veti fel, jóllehet következményei a mindennapos tapasztalat részei. A konzervatív attitűdnek megfelelő reakciók a globalizáció káros hatásai elleni nemzeti védekezés és az új jelenségeknek a nemzetállam hagyományos funkcióival való összehangolása. A liberális politika alapvető problémája, hogy a globalizáció a liberalizmus világméretű hódításaként jelenik meg, új bajok sokaságát okozva, amelyekről könnyen belátható, hogy tisztán liberális alapon nem oldhatók meg. Ráadásul a globalizáció politikai hatásaként az antiliberális fundamentalizmusok megerősödését sem lehet kizárni. A nem liberális konzervatív jobboldal nemzeti alapú ellenreakciója aligha hangolható össze a liberálisok ugyancsak problematikus laissez faire magatartásával, mint ahogy a hagyományos szociáldemokrata álláspont alapján sem lehet kiutat találni. A nemzeti ideológiájú jobboldal nem keres minőségileg új választ; a liberálisok tévednek, ha “világméretű győzelmük” tudatában azt hiszik, hogy nem is kell keresniük; a szociáldemokraták tisztában vannak vele, hogy még nem tudnak megoldást, de legalább már keresik. Liberális oldalon úgy tűnhet, a globalizáció folyamata feltartóztathatatlan, elegendő alkalmazkodni hozzá. Az a – nem teoretikus – kérdés, hogy megmaradnak-e a doktriner állásponton, s a haladáselvű optimizmus jegyében csak rövid távú válságelhárításra rendezkednek be, elodázva a halmozódó gondokat, vagy akceptálják a modern szociáldemokrácia nem antiliberális, kompromisszumos útkeresését.
A szabad demokraták egyelőre úgy döntöttek, hogy nem az egységes jobboldallal szemben álló kétpólusú baloldal részeként, hanem az egyenlő távolság elve alapján háromosztatú politikai térben keresik a maguk helyét. Az önállóság igénye magától értetődő, megjelenítésének legjobb eszköze a program, az elvi politika és az összetéveszthetetlen magatartás. Reális célkitűzésnek az 1998. májusi támogatottság visszaszerzése látszik, hiszen azóta a szabad demokraták szilárd liberális bázisának mintegy a fele is eltávolodott a párttól. Ha ezen felül még sikerülne a Fideszben csalódott választók egy részét is megnyerniük, azzal a szocialistákat is jobb helyzetbe hoznák, még ha elhatárolódnak is tőlük. A választásokhoz közeledve azonban eljön majd az idő, amikor a “szép egyedül” magatartás tovább már nem tartható, hiszen felmerül a következő kormány pártösszetételének kérdése. Akkor az egyenlő távolság deklarálása helyett a nagyobb közelség kérdésére kell válaszolniuk.