– Olvastad, barátom, a kancellária tanácsosának kifüggesztett röpiratát, a Három uzsorakör, hat rontás, kilenc fosztást? Te olvasó és értő ember vagy, s tán meg tudod magyarázni, mi a veleje.
Manapság Dániában, mióta a derék Fortinbras oly határozottan és eltökélten uralkodik, egyre-másra jelennek meg a tanácsnoki hirdetmények. Nekem Isten és apát urunk a kolostor gazdálkodásában adott helyet és tisztességet, így aztán találkozom udvari nemessel és faszállító fuvarossal, kelmeárus kalmárral és sidó pénzváltóval, akik szeretik használni olvasási tudományomat.
– Átfutottam rajta fél szemmel – mondtam szerénykedve a derék Marcellusnak, aki a kardforgatásnak mestere, de betűt nem sillabizál –, s velejét röviden átadhatom neked. Minden bajunkról, elmaradt zsoldról, üres kincstárról, taljánoknak és ángliusoknak történt eladósodásunkról előző királyaink gonosz kincstárnokai és az ármánykodó sidók tehetnek.
– Sejtettem mindig – bólintott rá sötéten. – Emlékszem is, hogy az erdei Dagadt százszor is hirdette ezt. Nem véletlen, hogy várának fokára mindig kitűzi egy-egy sidó bankár, s ha más nincs, hát ánglius kereskedő fejét. Mindig mondá, hogy e kurva kopaszok magas cipőkben járnak, kulcscsomóval az övükben, és ha az ember tisztességes hitelt kér tőlük, akkor még biztosítékot kérnek. Övék a bőség szarva, s nekünk jut a nincstelen nemesség. Ők mind együtt, mi egymagunk. Ezért Dagadt, az éjszaka rendjének lovagja régóta hírli, hogy a külső világban csak becstelenség, falainkon belül pedig árulás uralkodik. Csak azt nem tudtam, hogy immár királyunk is vallja a száműzött Dagadt lovag e hasznos elveit. De mit mond a nemes tanácsnok, hogyan történtek a dolgok?
– Könnyen és egyszerűen. Jó huszonöt éve annak, hogy a királyi kincstárnokok összeesküdtek külországi bankárokkal és a hozzánk befogadott méltatlan sidókkal drága királyságunk eladósítására. Céljuk az volt, hogy Dániánkat a külhontól függővé tegyék, ezért királyunknak annyi hitelt szereztek, amennyit csak lehetett, majd mikor királyságunknak fizetnie kellett, sanyargatni kezdték derék népünket. Nem átallták pénzüket kamattal visszakérni, s mikor hitelünk alább szállt, még ilyen-olyan biztosítékot is követeltek. Nemes erkölcseinket megrontották, királyságunkat romba döntötték.
– Aljas, galád tett, mondhatom. De mégse érem föl egyszerű katonaésszel, hogy vajon nem az udvar múlatta el a gaz sidóknak és más efféléknek hiteleit, nem mi, Dánia nemes urai mentünk-e oly hadjáratokba, hol lerongyosodni lehetett, de meggazdagodni nem? Miért jó e gazoknak, ha mi eladósodunk? Te, barátom, meddig hiteleznéd kolostorod pénzét olyanoknak alacsony percentre, kikben meg nem bízhatsz, kiknek vállalatai mindegyre hullámokba buknak?
Meggondoltam jól a választ, tudtam, hogy fejemmel játszom. A kocsmában már mindenki minket figyelt, s a kockázók letéve a kockát merőn nézték nyakamat. Az előző király emberei, emlékezhetnek, gyáván mérgeztettek. A jó Fortinbras alatt eme fekete ruhások tőrrel esnek hátulról nyakadba, vállalván a kockázatot, hogy az egész utca látja őket. Dehogy akartam én védelmembe venni az átkozott elődöket, netán a Krisztus-ölő sidókat.
– Oly ravaszok voltak, hogy magukat is becsapták. De tudhatod, hogy nem néznek napi dologra, számításaik évtizedekre és az egész világra szólnak. Fontosabb nekik, hogy a szegény dánok görnyedezzenek, mintsem azon elvük, hogy az adósnak becsületesnek, dolgosnak kell lennie. Bevallom, jó dán és jó keresztény vagyok, de alacsony százalékra pénzt én se adhatok senkinek, ki dologtalan vagy rossz hajós, mert kolostorunk maradna éhen. Fiatalon megtanultam, hogy a hitel olyan, mint a ló, ledobja hátáról, ki rosszul üli meg, s nem nézi, király vagy istállógyerek vagy-e.
Húzódtam az ajtó felé, nehogy valaki azt kiáltsa, én és kolostorom ugyancsak benne van az uzsorakörben, nem beszélve a kocsmárosról, ki ingyér nem mér. De baj nem esett. Erősen gondolkodtak. Mindnek eszébe juthatott saját adóssága, mely gyakran nyekkentette őket a kocsma elé a sárba.
Végül az egyik homályos sarokból egy hang kérdezi illő nyájassággal:
– Barátom, lehet, hogy királyunk tanácsnoka, s tán maga a király őfelsége se szereti a hajóval külhonból érkezőket? Lehet, hogy az a tanácsuk, talán parancsolatuk mindenkinek, hogy senki ne vegyen föl hitelt, de ha fölvette, ne fizesse vissza, senki ne tartson kapcsolatot idegennel, de ha mégis, azt jelentse?
Mindenki odafordult. Nem válaszolhattam, mert Marcellus a pultra dobott egy rézpénzt, majd a méltatlankodó, a pénzt keveslő kocsmáros elől elsodorva kivitt a sötét utcára.
Mentünk néhány lépést a loccsanó szennyes lében, ő erősen fogta lapickám, majd megállt a sarkon.
– Jobb, ha megtérsz celládba, barát! Nincs okod félelemre, azért még nem ölnek meg, amit eddig mondtál. Szerencsédre Dagadt lovag egyetlen mészároslegénye se hallott, hogy sidóként vagy sidók pénzelte árulóként megfuttasson. Sovány uram emberei még csak ismerkednek az arcoddal és a hangoddal. Királyunk kegyes. Kolostorotok nincs elöl a bosszúja listáján. Tudod, hogy még előbb vetünk csóvát az vörös szalagos bárók kastélyaira, előbb törjük be a sidók és a genuaiak ablakait, csak azután jöttök ti sorra.
Megköszöntem figyelmességét. Vonásait nem tudtam kivenni, így fel mertem tenni neki a kérdést:
– Nem tart-e az ifjú király az öböl túlpartján sereget gyűjtő vörös szalagos báróktól? Nem akarom hinni, de mintha a nép reménykedve pillantana a túlpartra, rablásaikat feledné, s visszavárja őket. Apát urunk nemrég kapott levelet szerzetes testvéreinktől a túlpartról, és abban igen nagy seregről beszélnek.
– Úgy látom, hogy mindenképpen fejedet kívánod veszíteni, hagyod, hogy az ördög pajzánkodjék veled – válaszolta érdes hangon. – Te is hallottad tán, hogy az égő tekintetű Sovány, a testőrzők kapitánya, a minden-falnak-füle-van ura, bajsza alatt odaköpte, hogyan jár az, aki hazaárulókkal tárgyal. A hazaárulók elei, mint mondja, körmöket téptek, az ő emberei majd a nyelvedet szaggatják ki. Előbb olvasta az Isten áldotta úr azon levelet, mint a te apátod, tud is mindent, amit tudni kell. Öreg katona vagyok, három királyt szolgáltam. Emlékszel-e, mi történt más királyok alatt, ha erősb csapatokat láttunk feltűnni a látóhatáron?
– Őrjöngtek, alkudoztak és loptak – idéztem fel apát urunkat.
– Okos ember az apátod, még ha pápista is. Bizony vesztésre állva ezt szokta tenni minden udvar, minden királyhű, derék nemes. Ordít és bosszul, ki tudja, kegyelme nem lesz. Vérben és könnyben akar átmenni a másvilágra. Vigyázz Sovánnyal! Okosabb ő mindannyiunknál. Látott már királyi sereget elvérzeni. Hidd meg, hogy nem fog kegyelmezni az utolsó pillanatig. Mohó szemmel figyeli jó királyunk ellenfeleinek minden moccanását, sőt már magát a moccanást is. Ha mozogsz, ellenséggé leszel.
Moccanatlan hallgattam. Egy kutya oldalgott arra, Marcellus gyengéden oldalba rúgta, és megkísérelé utánozni Sovány urunk feszesre húzott hanghordozását:
– Erőt az erővel szemben! Ha nem volt még elég nekik, akkor most jöjjön az igazi visszatorlás! Ha mi megdöglünk, megdöglötök ti is! Emigyen gondolkodik.
Lásd, utóda ő az őrjöngés szekerén járó száműzött Dagadtnak, ki elsőként ordított árulást más király alatt. Csakhogy Dagadt minden reggel teleeszi magát gyűlölséggel, azt púpozza gonoszsággal, majd köpi, hányja ránk délben és este. Jól megvan ezzel. Zabál, s könnyít magán. Habzsol és hány. Imádja mind a kettőt. Dehogy halna ő meg bármiért! Ismered jól, az igazi versengést szereti. Ó, hányszor hívta ki az udvart trágyázóversenyre, hogy ki szarik nagyobbat. Mióta lábát nem látja, mindig ő a nyertes. Nem akad legyőzőre külhonban se: nyomizhat hollandus, nyöghet belé francúz, vergődhet burkus, mindig első a dán. Mondja is gyakran a derék Dagadt: a dán gané, az dán gané, barátim!
Nem így a jó Sovány, kibe a gyanú úgy belészorult, hogy abból ki nem jő. A számonkérő indulat férge régóta makacsul rágja, melytől nem is szabadulhat. Ne mozdulj, tűnj el előle, mert nem lesz se laza, se léha, ha akar, megtalál!
Istenemre, így igaz. Szememből szinte könny perdült, ahogy emlékeztem a szelíd Hastingsre, kinek a sok sarcolás, uzsorakör, kiegyenlítés, visszabillentés és megannyi lopódzó embere Soványnak, ordító söpredéke Dagadtnak, a kötelet adta kezébe. Ott álltunk az erdőn körötte, vékonyka lábait csendesen forgatta a szél, feje fölött varjak és a gomolygó szürke ég. Oly igaz és hű volt, mint Hamlet kisurunk Oféliája! Lestek rá, és ő lesett magára, hogy meddig bírja még a lesést. Magába nézett jó Hastings barátom, megannyi büszke és szárnyaló röplap írója, nyomtatója, és már csak magát találta mezítlen. Dideregni kezdtem, bár a tenger felől a hideg szél még el sem érkezett.
– Fázol, mert alkonyul. Nem baj, ha túléled, melegszel majd az átállók tüzénél. Mert mások majd alkusznak – folytatta Marcellus –, vörös szalagot keresnek asszonyaik holmijában, úgy tesznek, mintha mindig ott hágtak volna a vörösek nyomában. Dehogy tennék hűségük hamis tétjét a jó Fortinbras királyra, ha annak zászlaja alászáll. Sovány uram majd figyeli őket, megvagdalja szépen, de ki tudná visszahozni az ifjakat a zord iskolába, kiknek a jövő vöröske, hajnali élést és túlélést ígér. Azok majd gyújtanak örömtüzeket, ha a vöröskék visszatérnek.
A vöröskén fölnevettem. Láttam magam előtt azokat a bajszos kövéreket, kiket alig tudnak csatlósaik nyeregbe emelni.
– De miért nem egyezkedik maga a király úr? Miért nem enged itt-ott? Miért szólnak Dagadt érchangján tanácsnokai? Miért kell mindig vértben kilovagolnia, s elleneit ingerelnie, semmibe venni?
A városon csönd ült, távol akkor kondított kolostorunk harangja.
– Menned kell. Nekem is jön már az őrség ideje.
– Csak még erre szólj!
– Legyen. Tudod jól, hogy királyunk a trónhoz azzal érkezett: “Elődeim gonosz, egyezkedő rablók voltak, ámde nekem és báróimnak lelke, mint a gyolcs, oly fehér. Tenni mindig népéért teszek, zsákmányolás, martalóckodás tőlem idegen. Jöttünk a semmizettek és meg nem alkuvók nevében!” De a mi jó urunk húros madár módjára járt. Ennek a madárnak a ganéjából nevekedett fagyöngyből csinálják a lépet, melyben végre magát is megfogják. Királyunk azt tartotta, hogy imez hitvallását elszülvén annak utána szabadon röpülhet. Csakhogy ezen hitvallásból nevekedett a ragadós lép, melyben magasra vágyakodó szárnyai megakadtak.
– Azt mondod tehát, hogy azért nem egyezkedhet, mert kiderült, hogy csapata maga is zsoldért ment csatába, hogy patyolat lelkiösmerete minduntalan fekete szurokba mártatik?
– Ostoba vagy. Ki kell tartania amellett, hogy zsákmányról és alkuról senki nem beszélhet. Csak annyit mondasz, al…, már beléd fojtják a ku-t. Ki merészelt volna Claudiusnál méregről, de még a kertben alvásról is beszélni? Magát a tárgyalást, alkut átkozta el a mi derék urunk, az nem fér össze jó uralkodóval. Ha bárói mégis szólnak egyszer-egyszer enyhébben, ha nem rúgnak aznap fenéken, körülnéznek, nem látja, hallja-e őket Sovány uram.
– De lopni mindegyik lop.
– Mi mást tehetnének? Az idő, mi adatott nekik, rövid. Bíznak abban, hátha lesz még utolsó hajó, hátha lesz vékony tengerparti ösvény, hol zsákmányukkal elinalhatnak. Hamlet kisurunk ismételte nemegyszer valami Tacitus nevű római mondását: “Nehéz az önmérséklet olyan jó sorsban, amelyről azt gondolhatjuk, hogy nem sokáig fogjuk élvezni.” Menj, kedves barátom, tanácsom: zárkózz kolostorodba, mert itt kinn véres napok közelgnek!
Megölelt, mit eddig sohasem tett, majd eltűnt a sötétben.
Vállamon rossz hírekkel teli zsákkal görnyedten tértem haza. Nem is soká türtőztettem magam, apát urunk elé öntöttem. Mosolygott. Tamás testvérünk, kinek gyönyörűséges himnuszait nemegyszer énekeljük a kápolnában, ősz hajába túrt, és imádságként dörmögte:
– Úgy látom, semmi sincs végleges itt, a világi kormányzás művészetében. Erőszak van csak és kétszínűség, s az ügyek romlott kezelése. Úr a király vagy urak a bárók, s uralkodik az erős erővel, szeszéllyel a gyönge. Egy törvényük van csak: megkaparintani és megtartani mindenképp a hatalmat. És aki állhatatos, annak a más kapzsisága és bujasága csak eszköz, és aki ingatag, az prédája lesz önnön vágyainak.
Apát urunk szemembe nézve szelíden idézte:
– Azért ne háborodjék a te szíved, és ne féljen.
Kezéhez hajoltam
– Mit tennél, atyám, mit szólnál neki, ha hozzád térne gyónni? – kérdeztem tőle.
– Nem jön, nem jöhet, fiam, hiszen nem a mi, hanem protestáns hiten van.
– De tanácsért jött valaha sokszor.
– Szigorú lennék hozzá, akár a jó Erasmus az ifjú Károly császárhoz. A hajó nagysága, az áru értéke, az utasok száma a jó hajósgazdát nem teszi gőgössé, inkább törekvővé, írja Erasmus. A fiatal Fortinbras pedig e kicsiny bárkát, Dániánkat, hatalmas gályának látja, királyi árujáért hiszi, hogy az egész világ verseng, s az utasok célját maga szabná, nem hagyja rájuk, hogy oda menjenek, merre menni akarnak.
Kopogtak az ajtón. Összerezzentünk, még össze is húztuk magunkat. De csak Anselmus testvér jött, és mögötte Lord Bardolph bicegve. Apát urunknak régi barátja ő, lábát a várbörtön lánca merevítette meg. Látva döbbenetünket és ijedelmünket, fölkacagott:
– Látom, édes hazánkat drágán árulók, hogy Sovány uramat vártátok helyettem. Jönni fog, csak kicsit késik, mint királyunk és minden embere.
– Halálunk órája meg van írva, az nem késlekedik, Bardolph uram – válaszolta apát urunk elébe menve és karját nyújtva néki. – Megmondatott: kezeitek reátok vetik és titeket kergetnek, adván a gyülekezetek eleibe és tömlöcökbe. Királyok és tiszttartók eleikbe vitettek az én nevemért. A ti szívetekben azért erősen eltökéljétek, hogy nem kell arról jó elein gondolkodnotok, mivel mentsétek magatokat.
– Ámen, ámen – mondta rá nevetve gyorsan a kicsiny lord, és kényelmesen elhelyezkedett kemény padunkon. – Nem szeretném megzavarni Istenben nemes rettegésteket. Üdvös a félelem, a fogak vacogása, a száradó torok, a hajnali izzadásos ébredés, a minden neszre hallgatódzó fülelés. Aki fél, derék alattvaló. “Félő ember szemében eléggé nagy akárki, csak félni lehessen tőle” – jegyezte le Nerót és Tiberiust ismerő Tacitus. Hogyan is élhetnénk vidáman, ha nem jönne minden hajnalban rém- vagy gyászhír, ha nem töltene több időt elménkben a pocakos Dagadt, mint szeretett fiunk képe?
Hallgattunk. Majomarcán mosoly ült. Túl volt már minden szenvedésen. Felségárulásért egy évet töltött a vár tömlöcében. A lord és a szerencsétlenség kölcsönösen kitapasztalták egymást. Meghurcolták mindig, mégis itt volt, szeme ragyogott.
– Sejtem én, hogy a dicső Fortinbrasról folyt köztetek a szó. Nektek pedig, atyák, Istenről, szentekről, angyalokról és ördögökről kellene elmélkednetek. Mit ér egy király, ugyan mit érhet az Úrjézus ítélőszéke előtt? Ér-e annyit, hogy róla szót ejtsetek?
Csudálkozva néztük. Tudtuk róla, hogy nem tért meg protestánsnak, olvassa az egyházatyákat, de azt is sejdítettük, hogy inkább a természetben és a pogány szerzőkben búvárkodik. Hátradőlt, és immár komolyan mondotta:
– Szerettem őt, barátaim. Nem restellem, kedveltem a fiút. Reményeim, talán az utolsókat, belé vetettem. Nézzünk magunkba: mi tettük őt ilyenné. Mi hittük, hogy már felnőtt, mikor még kamasz volt. Mi hittük, hogy már férfi, pedig csak az szeretne lenni. Mi véltük, hogy jobb lesz minálunk, ezért mondtuk is neki, hogy jobb minálunk. Nem akartuk észrevenni, hogy bármennyit töltünk belé, még mindig maradt benne valami hideg üresség. Arra tanítottuk, hogyan hódítsa és tartsa meg a hatalmat, s nem arra, hogyan hódítsa meg önmagát, hogyan lehetne hatalom és méltóság nélkül is valaki.
Látjátok, Hamlet kisurunk Hamlet volt, s csak mellékesen királyfi. Derék deák volt Wittenbergában, hűséges barát, őszinte szerelmes. Mily nemes volt meztelenül kivetve a partra, egyedül, koldusként! Büszke volt, aki ismerhette. Fortinbras nagyurunk király, és csak ritkán, talán sohasem Fortinbras. De az is lehet, hogy Fortinbras nincs is, csak a király, annak is a hatalmas palástja. Szeretné-e valaki önmagáért, hallgatná-e szavait figyelmesen, nevetne tréfáin, ha nem lenne király? Félek, aligha.
Nevelőként szégyellem magam. Mitőlünk tanulta hiteknek váltását, barátok cserbenhagyását, hamis alkut, magabiztosan rossz előrelátást. Neveltük ellenére, csináltuk kedvére. Mikor fejére került a korona, hittem eszében. Bíztam gyors döntéseiben. Emlékeztek talán kis iratomra, melyben oly híres ifjú uralkodókhoz hasonlítottam. Arra vállalkozott, hogy megjavít néhány törvényt és túl kemény szabályt, mely a köz javát súlyosan terheli, de ő visszaélést kiált, s könnyezni látszik hona baján. S e gondterhelt tekintet, e homlokráncolás megnyert neki minden szívet, melyet horgászni vágyott.
A rögtöni cselekvés kezdete annyit remélhet, mint kora tavasszal a megjelenő rügy, mely a gyümölcsben nem bízhatik úgy, mint csüggedhet a fagytól. Ha építünk, előbb a telket nézzük meg, tervet aztán rajzolunk. S ha már előttünk a ház alakja, ki kell számítanunk költségeit, s ha képességeinket meghaladják, mit tehetünk? Új tervet rajzolunk, csökkentjük a szobákat, vagy elállunk az építéstől. Nagy tervünkben is – mely egy királyságot szakít le, és mást rak helyébe – illik mérlegelnünk a terepet és a tervet, megegyeznünk biztos alapban, építészeket kérdezni, ismerni saját erőnket, képes-e ilyen műbe kezdeni. Az ellenérveket mérlegelni, másképp papíron építünk csak, képletekkel, nem emberekkel, csak a neveikkel. Mintha valaki erején felül tervezi házát, s félig kész művét feladja, és otthagyja meztelen martalékul a síró fellegeknek, s a téli, zsarnok, pimasz pusztításnak.
Hallgatva a lord szavait mindannyian tudtuk, a király soha nem hallgathatott rá.
– Fő-fő összeesküvő vagy, édes lordom. Sovány uram készíti is már spanyol lábravalódat, öregecske ujjaid szorítóit. Te még rosszabb vagy szemükben, mint bármely vörös szalagos báró, mert neked hisznek is. Nem ölette-e kéjjel Neró Senecát, mert az jobban ismerte hibáit és fogyatkozásait, mint bárki ellenei közül? – gúnyolta kedvesen apát urunk.
– Miféle öregecske? Ifjabb vagyok a királynál.
Hittünk neki, hetven éve dacára. Kis kék szeme most hideg és éles volt, mint a jó vívóé.
– És ki volna az a Sovány úr? Ismeri őt valaki? Bemutatták az udvarban valaha? Kínzó és kémlelő parancson kívül írt már valamit? Tudja-e bárki, hogy ki vitte Senecának a halálos parancsot, ismeritek-e azt, ki Szókratésznak hozta a bürökpoharat? Nevét, ha egyáltalán följegyzik a krónikák, csak azért ismerik majd, mert egy Bardolphot megkínoztatott.
Anselmus édes fiúhangja csengett rá:
– Üljünk kemény padon vagy királyi bársonyon, mégiscsak a saját seggünkön ülünk.
Lord Bardolph elismerően nézett apát urunkra:
– A fiú Montaigne mestert idézte. Szép dolog. Irigyelhet a király, hogy ilyen ifjakkal veszed körül magad. Mikor járt nálad legutóbb? Mihez kért eligazítást?
– Több hete már annak. Nem is jön egyhamar, hacsak lova meg nem bokrosodik, s itt nem hajítja le előttünk a kapuban. Tanácsot nem kért, jószándékot nem kívánt. Talán utoljára üzenni akart Istennek, mikor elmondotta előttem terveit.
Feszülten figyeltünk, még lord Bardolph se vágott közbe.
– Neveti csak elleneit, kiknek serege nagy, de vezérük nincs. Jobb is, hogy ily hamar ellene gyülekeztek, mert mire csatára kerülne sor, régen elfáradnak, elkedvetlenednek, s mennek, ki merre lát. Hiszi, hogy a nép szereti, vagy ha nem, hát szeretni fogja. A népnek ünnepély kell és múlatás… meglesz. Ünnepélyesen, harangkongatással teszi majd föl a koronát, s lészen Nagy Dánia örökös királya. Udvaroncai hatalmas tengeri színjátékot ötölnek: ezüsthajó úszik majd be az öbölbe, lesz tömjénes fölszentelés, minden igaz dán szívének megkopogtatása, karnevál, tűzijáték, élőkép, bűnösök kerékbe törése.
De jól látja, ennyi nem elég, hogy fenekével továbbra is bíboron üljön. “Eddig büntettem. De majd osztok kinek-kinek hűsége szerint jutalmat, báróknak birtokot, dús földeket az elkobzottakból, a városi csőcseléknek marékkal aranyat”, említette kacagva. Ki merne és akarna ezután szembeszállni vélem.
Lord Bardolph fölsóhajtott:
– Ráismerek minden szavára. Ez még Dagadt lovag szaróversenyénél is szebb. Dánia úgy elhíresül, mint hajdan, mikor csimbókos barbárként e partra tértünk. Engedett-e néked válaszolni bármit?
Apát urunk komoran bólintott.
– Sajnálom, királyom, csak egyet mondhatok: addig menj békével utadra, amíg teheted! Jobb lesz az országnak és jobb lesz neked.
A tenger felől a szél süvítve érkezett.