Szlazsánszky Ferenc
Itt fogunk meghalni

Használati útmutató: Öltözzön fel. Vegye magához az újságot, és menjen ki az utcára. Üljön le egy árnyékos padra, és várakozzon. Húsz perc múlva olvassa el az alábbi cikket. 

Gyuri és Éva néni. Végállomás Fotók: Somorjai L.

Kőbánya, Liget tér, kedd délután. Két öregasszony és egy férfi üldögél a buszvégállomáson. Itt laknak.

- Csókolom, Ön az Éva néni?
- Igen.
- A Csaba mondta, hogy ide jöjjek, ha igazi hajléktalanokkal akarok beszélni…
- Milyen Csaba?
- Balogh Csaba, aki a Terebesi út mellett lakik abban a fabódéban.
- Persze, a Csaba, most már tudom. Tessék, üljön ide közénk. Miről akar beszélni?
- Hát Önökről. Mióta vannak itt?
- Három hónapja.
- Itt ismerkedtek össze? 
- Nem, ő a fiam, Gyuri, a hölgy pedig a barátnőm. Együtt lakunk.
- Hány évesek?
- Én hatvanhét, ő is hatvanhét. 
A fiam negyvenkettő.
- Honnan jöttek ide? Hogyan lettek hajléktalanok?
- Nekem a Bánya utca ötben volt lakásom, de elvették ezek a…, elvette a lakásmaffia. Gyuri, mondd el, te jobban érted ezt! 
Gyuri: - A Bánya utcában volt a lakásunk, a templomnál. Eladtuk, és vettünk egy nagyobbat, de abból minket úgy kizsigereltek, hogy nem igaz. 
- Hogyan?
- A tulajdonos nem adta oda a szerződést, amivel ő vette a lakást, anyám meg nem kérte el a tulajdoni lapot. Öt évig ott laktunk, akkor aztán föladtak egy hirdetést, és eladták a fejünk felől a lakást. Hiába mentem a tanácsba, mivel mi nem az igazi tulajdonostól vettük meg, nem tudtak segíteni. 
- Tulajdonképpen Önök egy olyan lakásban laktak öt évig, amiről azt hitték, hogy a sajátjuk, a végén meg kiderült, hogy nem? 
- Igen.
- És nem tudták bebizonyítani a maguk igazát?
- Én vittem a papírt, hogy ennyiért vettük a lakást, de azt mondták, hogy miért nem kértem el a tulajdoni lapot, most már nincs miről beszélni. A lényeg, hogy mi sajnos bolondok voltunk…, illetve nem voltunk bolondok, mert még most sem tudjuk, hogy hogyan működik ez az egész. Én nem voltam itthon, mert külföl-dön dolgoztam.
- Hol?
- Most mondjam meg, hogy hol? Tengerész voltam, anyám meg egyedül volt itthon…
- És most miért nem tengerész?
- Mert már rokkantnyugdíjas vagyok a gerincemmel. Hetvenöt százalékos.
- Mikor rakták ki Önöket a lakásból?
- Három évvel ezelőtt.
- Azóta az utcán laknak? 
Éva néni: - Nem, eleinte munkásszállón laktunk. Én az Alföldi úton, a fiam a Csavargyár utcában. 
- Miért kellett eljönniük?
- Hát, mert ott nem lehet sokáig lakni. Másokat vettek fel, ismerősöket. Engemet ugyan nem dobtak ki, én azért jöttem ki, hogy ne legyen egyedül itt a fiam. Nekem nem kellett volna eljönnöm.
- Október óta vannak itt?
- Mindjárt három hónapja.
- Most, hogy mínusz 15 fokok vannak, milyen az éjszaka?
- Előbb-utóbb megfagyunk. Itt fogunk meghalni.
Gyuri: - Olyan nehéz itt az élet, hogy nem igaz. Én ezekkel a rohadt pokrócokkal takarózom, úgymond. 
- Ma éjszaka is itt voltak?
- Persze. 
- Akik itt eljárnak több ezren naponta, szóltak már magukhoz egy szót, vagy segítettek valamit? 
- Néha hoznak egy kis élelmet, kaptam egy dzsekit.
- Nyugdíjat tetszik kapni? 
Éva néni: 
- Igen.
- És azt hová kézbesítik?
- Én veszem föl az OTP-ben.
- Arra nem gondoltak, hogy albérletbe menjenek? Ki tudnák fizetni?
- Persze, én negyvenezret kapok, ő huszonkilencet, ki tudnánk fizetni.
- Hát akkor miért nem mennek?
Gyuri: - De uram, higgye el, tudja, milyen nehéz albérletet találni? Főleg, amikor meglátnak minket, hogy hogyan nézünk ki. Tudja, milyen szomorú, hogy így látnak minket, ilyen, úgymond züllötten…
- Hol végzik a szükségüket?
- Hol? Látja azt a fát? Hát ott!
Melegítős nő érkezik, befőttesüvegben kelkáposzta-főzeléket hoz Éva néniéknek.
- Ön nem hajléktalan, ugye?
- Majdnem.
- Majdnem? Az mit jelent?
- Hát most már az leszek.
- Miért?
- Azért, mert ki vagyok dobva. Ebbe’ a zöld erkélyes házba’ lakunk, ott szembe’. 
- De hát az magánlakás, nem?
- Kijátszottak. A tanácsnak leadták a négy szoba összkomfortot, és engem játszottak ki, a legöregebbet. Anyám egy éve meghalt.
- Ki adta le a lakást a tanácsnak?
- A két testvérem.
- A testvérei játszották ki?
- Igen, és most nekem el kell tűnni 15-éig. Ők meg fölvettek előleget, vettek házat vidéken, nekem adtak 650 ezret, hogy oldjam meg a lakásproblémámat. 
- Hová fog menni?
- Nem tudom. Ide.
Éva néni: - Nyugodtan jöhetsz. Együtt fagyoskodunk, igaz?
- És meddig bírják itt, ebben a mínusz tizenöt fokban?
- Nem tudom. A nyarat bírtuk.
- Na, de most már egy pár napja nagyon hideg van…
- Hallja, meg is vagyok fázva…
- Legalább egy kartonnal védhetnék magukat a széltől?! 
- Aj, jönnek a rendőrök, elzavarnak.
- Elzavarták magukat?
- El, de visszajöttünk. Átmentünk oda a vasútállomásra, utána, mikor elmentek, visszajöttünk. Mert ez csendesebb hely, itt szem előtt vagyunk, nem tudnak úgy leütni…
- Ki akarja leütni? 
- Volt olyan, hogy ezek a játékgépesek leütöttek, és elszedték a nyugdíjamat.

Budapest, X. kerület, Liget tér 

Melegítős nő: - Mama, egyél kelkáposztát, most csináltam meg…
- Gyuri, Ön milyen iskolába járt fiatalabb korában?
- Középiskolába, a Hermann utcába. Műszerész a szakmám.
- Utána lett tengerész?
- Utána, igen az lettem.
- Milyen tengereken járt?
- Most megmondjam? Miért fontos az?
- Csak úgy érdekel.
- Bejártam az egész világot. Voltam Szingapúrtól kezdve mindenhol.
Újabb nő érkezik, flakonos bort hoz.
- Ön is itt lakik?
- Eddig itt voltam, de epilepsziás vagyok, és hétvégén bevittek a kórházba, és onnan meg átvittek a Podmaniczky utcába fapadra. 
- Az mi?
- Hát, hogy este bemegyek, van egy priccsem, reggel nyolckor meg kijövök.
- Hány éves?
- Huszonhét. Vagyis harminchét.
- Mióta hajléktalan?
- Hat éve. 
- Nem lehet bemenni ilyenkor egy kórházba? Idehív egy mentőt, hogy vigyék be, mert különben megfagy. 
Melegítős nő: - Kiteszik. Nyáron elvitték az Éva nénit a kórházba, az Istvánba, én látogattam meg. Rám szóltak, hogy ne legyünk fönt, vigyük le az öregasszonyt. Mondom, és miért? Azért, merthogy retkes. Mondom, rendben van, hogy retkes, meg kell fürdetni. Higgye el, az ilyeneket a kórházból is kidobják. 
Gyuri: - Én bejártam a világot. Tengerész a szakmám. Higgye el, hogy kint, Nyugaton ez nincs. Vannak csórók, de azt nem engedik, hogy megfagyjanak. Én Amszterdamban is aludtam a földön, mert be voltam nyomva. És érdekes módon kijött a szolgálat, és bevittek a kórházba. Itt meg a rendőrök zavarnak bennünket, hogy menjünk haza. Haza, érti? Sajnos hajléktalanok vagyunk, ezt aláírom. De ha nem innánk, megmondom őszintén, én nem tudnám ezt elviselni.
- Folyamatosan inni kell, igaz?
- Nem folyamatosan…
- Már úgy értem, hogy ne fázzanak. 
- Tudja, milyen hideg van itt éjjel?
- Nem, de el tudom képzelni. De azt már elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet kibírni! 
- Nehezen. 
Éva néni: - Eszek egy kicsit, míg meleg. Nekünk a meleg kell. Gyuri, a kanalat add ide!
- Mit gondolnak, meddig lesznek itt?
- Nem tudjuk.
- Ha eddig nem segített senki, akkor fog valaki?
- Reménykedünk.
- Vannak testvérei? 
- Hát persze. Kettő itt lakik az Újhegyi lakótelepen, egy meg Békásmegyeren.
- Nem szoktak erre jönni néha?
- Néha.
- Látták már önt?
- Láttak.
- És mit mondtak?
- Hoztak egy kis kaját, meg adtak 500 forintot, hogy vegyek egy kis bort.
Szerda délelőtt
Első telefon:
- Tessék, önkormányzat, szociális osztály.
- Jó napot kívánok, tegnap a Liget téren láttam néhány hajléktalant, akik több hete a buszmegállóban laknak… 
- Ezek egész nyáron ott voltak…
- Igen, csak most mínusz tizenöt fok van éjszakánként… 
- Ezt nem itt kellene jelenteni, mi a népjóléti iroda vagyunk. 
- Pedig éppen a nép jólétéről van szó, két hatvanhét éves néni és a rokkantnyugdíjas… 
- Azt én elhiszem önnek, de ez nem ránk tartozik.
- És akkor kit kereshetek?
- A Családsegítő Központot. 
Második telefon:
- Halló, Családsegítő Központ. 
- Üdvözlöm, tegnap szóba elegyedtem néhány hajléktalannal a Liget téren, és úgy tűnt, hogy előbb-utóbb meg fognak fagyni. 
- Igen?
- Érdeklődnék, hogy lehet-e valamit tenni? 
- Nem tudom, mert ha bejön hozzánk a hajléktalan valamilyen ruháért esetleg, akkor adunk neki, de így, hogy nem jön be, így nem tudom.
- A férfi nem nagyon tud menni, mert 75 százalékos rokkantnyugdíjas.
- Nem tudom, mert mi nem szoktunk ilyen ügyekkel foglalkozni, hogy ők kint fekszenek és akkor mi utánuk járunk. 
- Ki az, aki fölszedi őket?
- Próbáljon meg egy hajléktalanszállót hívni. Gondolom ők.
Harmadik telefon:
- … és szeretném megkérdezni, hogy ilyen emberekkel mit lehet csinálni?
- A nénikkel nem tudok mit kezdeni, mert eleve egy férfiszállót hívott, uram, de ha a néniket is meg a bácsikat is beküldi a Dózsa György út 152-be, a központunkba csütörtökönként reggel kilenc órától, és ha a beküldött személyeknek van érvényes tüdőszűrő, illetve ÁNTSZ-papírjuk és személyi igazolványuk, akkor ott kapnak elhelyezési lehetőséget.
- Ezek az emberek azt mondták, hogy ellopták az irataikat. 
- Uram, akkor a Kürt utcában, a központi okmányirodában lehet igényelni dolgokat.
- A férfi nem tud járni. 
- Ez esetben egyetlen lehetőség van: a mentők. Nekik ki van adva, hogy nem hagyhatják ott a hajléktalanokat az utcán. 

„Küldjek ki egy rohamkocsit, mert három ember fázik?” 

Negyedik telefon:
- Mentőszolgálat, jó napot.
- Jó napot kívánok, három hajléktalan ügyében telefonálok, akik több hete a szabad ég alatt alszanak. 
- És mit szeretne? 
- Azt, hogy küldjenek egy kocsit, és vigyék be őket valamilyen fűtött helyre vagy kórházba.
- Ne vicceljen, azért küldjek rohamkocsit, mert három ember fázik?
- Ön ne vicceljen, ha nem viszik be őket, megfagynak.
- Nézze, a maga rokonáért sem tudnánk kimenni, ha megbetegszik, mert egész nap hajléktalanokért rohangászunk. 
- Rendben, akkor mondja meg a nevét, és így fogom megírni a cikket. Ugyanis újságíró vagyok.
- … Hol vannak azok a hajléktalanok?
Szerda este, Liget tér. Megérkezik a mentőautó.
- Gyuri, itt a mentő, bemennek a kórházba?
- Igen. Anya, ébredj, bevisznek a kórházba.
Éva néni: - Doktor úr, egy helyre visznek? Vigyenek egy helyre!
Mentős: - Nem tudom, majd menet közben kiderül.
- Nem tudná elintézni, hogy ne veszítsék szem elől egymást?
- Eleve kár volt kijönnünk. Maga újságíró, ír egy jó sztorit, mi bevisszük őket, aztán két nap múlva maguktól kijönnek. Higgye el, tízből kilenc kijön.