Hetek - VI. évfolyam, 50. szám, 2002. december 13

A lassan két és fél éve tartó palesztin háború, az al-Kaida globális - és a helyi palesztin - terror fenyegetése, az Irak elleni háború valószínűsége együttesen teszi próbára Izrael biztonságát. Ebben a nemzetközi környezetben ült össze az izraeli Herz-liában egy terrorizmusellenes konferencia „Izrael nemzetbiztonsága egy új stratégiai helyzetben” címmel. A konferencián Ariel Saron izraeli miniszterelnök egy új rendezési tervet javasolt a palesztin konfliktus megoldására.

Saron beszédében feltételesen állást foglalt a palesztin állam megalakítása mellett. Hangsúlyozta: a politikai döntések visszafordíthatatlanok, Izraelnek nem áll szándékában a palesztinok lakta területek bekebelezése, az izraeli hadsereg a terrorizmus miatt, biztonsági okokból tartózkodik a palesztinok lakta városokban. Saron elutasította a „Kvartett” (az ENSZ, az Európai Unió, Oroszország és az Egyesült Államok) által
kidolgozott „menetrendet”, amely - szerinte - megengedhetetlen nyomást gyakorolna Izraelre, hogy tegyen újabb politikai engedményeket, mielőtt a palesztinok felszámolnák a terrort, és mélyreható reformokat hajtanának végre. Ha a terror nem szűnik meg, a Hatóság nem alakul át teljesen, ha Arafatot nem fosztják meg a pénzforrásoktól, és nem távolítják el a hatalomból, akkor még az ideiglenes állam sem alakulhat meg.
A reformokat végrehajtani és a terrort felszámolni egy palesztin ideiglenes kormány feladata lesz. Az „ideiglenes ügyvivő” (vélhetően már nem Arafat) átfogó reformokat hajt végre, békés együttélést valósít meg Izraellel, és ő készíti elő az átfogó reformfolyamat tetőződéseként az „általános választásokat”. A kormányzati átalakításokkal párhuzamosan valamennyi, jelenleg Arafatnak alárendelt palesztin „biztonsági” szervezetet, amelyek „egytől egyig korruptak, terroristák és több száz izraeli haláláért felelősek”, fel kell oszlatni, és fel kell számolni a „fegyveres milíciák és bandák hálózatát” - mondta Saron. Az új „belügyminiszter” feladata a jogellenesen kinn lévő fegyverek elkobzása és megsemmisítése, a palesztin terrorszervezetek törvényen kívül helyezése és felszámolása lenne. Helyettük egy valóban könnyű fegyverekkel ellátott rendőrséget kell létrehozni, és legfeljebb két biztonsági apparátust.
Az átfogó reform része lenne a korrupció felszámolása és olyan költségvetési és könyvelői rendszer megteremtése, amely megakadályozza, hogy a beáramló pénzt a terrorizmus finanszírozására fordítsák. Béke és egyetértés nem jöhet létre a palesztin oktatási rendszer gyökeres átalakítása nélkül. „Nem lehetséges addig béke, amíg a palesztin oktatási rendszer a fiatal nemzedékbe a gyűlölet, az erőszak és a terror kultúráját csepegteti” - jelentette ki Saron, akinek további feltétele, hogy a megszervezett palesztin igazságszolgáltatás vonja felelősségre az Izrael ellen elkövetett bűncselekmények felelőseit. Ha a palesztinok mindezt végrehajtják, Izrael enyhíti a katonai zárlatot, folyamatosságot biztosít a palesztinok lakta területek között és megalakulhat „a fegyvermentes és ideiglenes palesztin állam”, ahol a belső rendet könnyű fegyverekkel felszerelt, csekély létszámú rendőri erő biztosítja. A határokat és a légteret Izrael ellenőrzi, és a palesztin állam nem léphet ellenséges erőkkel szövetségre. Ezután indulhatnak meg a végső rendezést célzó politikai tárgyalások Izrael és az ideiglenes palesztin állam választott képviselői között.
Saron teljesen egyértelműen elutasította tehát a „menetrendet”, és elképzelései Bush eredeti, június 24-ei beszédéhez nyúltak vissza. Bizonyára nem véletlen a beszéd időzítése sem. Bush nemrégiben Elliot Abramsot jelölte ki a Közel-Keletre illetékes személyes megbízottként. Abrams kinevezése a külügyminiszter, Colin Powell csapatának háttérbe szorulását jelzi. Abrams a forrása Bush azon nézeteinek, hogy a Palesztin Hatóság jelenlegi formájában nem tekinthető partnernek, hogy Izraelt nem szabad egyoldalú engedményekre kényszeríteni, és a középpontba az iraki rendszerváltást kell helyezni. Szerinte az amerikai politikát újra kell értékelni, nem szabad a palesztinokat Izrael kárára megerősíteni, és a „békefolyamat sikerének” alárendelni a demokrácia és az emberi jogok terjesztését.
Saron beszédét két másik fontos momentum is motiválta. Amram Micna, a baloldal új frontemberével ellentétben a miniszterelnök az Egyesült Államokhoz fűződő szoros stratégiai kapcsolatát hangsúlyozta, és ebben a Munkapárt vezetőjének nehéz lesz vele versenyre kelnie. Saron politikai rendezési terve cáfolja Micna állítását, aki választási stratégiáját arra építette, hogy a kormányfőnek nincs sem terve, sem elképzelése a válság rendezésére. Saron beszédére odafigyeltek Washingtonban is. Bush elmondhatja arab szövetségeseinek, hogy „Saron nem is olyan rossz fiú, nézzétek mit is ajánl”. A palesztin állam megtámogatása Bushnak kifejezetten jól jön, és persze nem árt Izraelnek sem, amikor elbírálják pénzügyisegély-kérelmét és állami bankgaranciaügyét. Természetesen kérdés marad, hogy vajon a palesztinok hajlandók-e a szükséges reformok megtételére? Irak után azonban minden megváltozhat és egy új palesztin vezetés talán nem utasítja vissza Saron ajánlatát, különösen, ha az Bush támogatását élvezi.

Palesztin állam a Sínai-félszigeten?

A herzliai konferencián Dan Schueftan a haifai egyetemről a teljes és Izrael részéről egyoldalú szétválasztásban és az „izraeli kis fal” megépítésében látja az izraeli-palesztin kérdés megoldását. Joshua Muravchik, az American Enterprise Institute tudósa szerint az Egyesült Államoknak Irán iszlám rendszerét kell felszámolnia, mert az áll a nemzetközi terrorizmus mögött és Izraelt - hosszabb távon - katonailag leginkább Teherán fenyegeti. Az Iráni Iszlám Köztársaság bukását a radikális iszlám sem élné túl.
Rafi Melnick helyi professzor szerint viszont elegendő lenne Izrael határait kijelölni. Az izraeli társadalmon belüli különbségek csökkentek: a jobboldal feladta a „teljes Izrael” álmát és a baloldal sem beszél az „új Közel-Keletről”. Effi Eitam, a Nemzeti Vallásos Párt elnöke elsősorban a terror elleni következetes és az iszlám terrorizmust megsemmisítő harcra buzdított, amelyet diplomáciai-politikai megoldásnak kell kiegészítenie. Eitam meglepő javaslata szerint a palesztin állam helyét a Sínai-félszigeten jelöli ki, ahol óriási lakatlan terület áll rendelkezésre az állam megalakítására, amely így sem a zsidó államot, sem Egyiptomot nem fenyegetné. A helyszínen tartózkodó egyiptomi ügyvivő azonban élénken tiltakozott e kézenfekvő megoldás ellen. Ez teljesen természetes, hiszen a Gázai övezet 1967 előtt egyiptomi megszállás alatt volt, és akkor eszükbe sem jutott, hogy a palesztin államot létrehozzák.
Akadt egy másik egyetemi profeszszor is az amerikai féltekéről, aki a leendő palesztin államot legszívesebben Szaúd-Arábiában látná. Érvelésében központi szerepet játszott, hogy Mekka az iszlám számára sokkal szentebb, mint Jeruzsálem. S ha a palesztinok nem hajlandók a zsidókkal együtt élni, Szaúd-Arábiában a saját testvéreikkel lakhatnának együtt.