Hetek - VI. évfolyam, 37. szám, 2002. szeptember 13

A szeptember 11-ei évfordulón elhangzott beszédek újra az Egyesült Államok melletti szolidaritásról szóltak világszerte. Az együtt érző szólamok egy pillanatra mintha felidéznék azt a nemzetközi hangulatot, amelyet a terrortámadás után a berlini polgármester Kennedy híres mondatára utalva „Mindnyájan amerikaiak vagyunk” formában fogalmazott újra. Kevesen vannak azonban, akik ezt így is gondolják: a Gallup harminckét országban végzett felmérése szerint az emberek többsége úgy véli, hogy Amerika külpolitikája negatív hatással van a világra.

Az idén nyáron végzett vizsgálat során öt kontinens harminckét országának közel harmincezer polgárától kérdezték meg, hogy szerintük az amerikai külpolitikának inkább pozitív vagy inkább negatív hatása van az országukra. A válaszadók (akiknek a véleménye összesen egymilliárd emberét képviselte) többségükben úgy gondolták, hogy a washingtoni döntéseknek negatív hatásuk van a hazájukra (lásd a grafikont).
A felmérés további kérdéseiből kiderült, hogy a terrorizmus elleni amerikai harccal leginkább azokban az országokban megértőek az emberek, ahol gyakoriak a merényletek: Indiában, Kolumbiában és Izraelben. A nyugat-európai államok polgárai azonban - bár elméletben egyetértenek azzal, hogy a terroristák ellen keményebb fellépés indokolt, mint a civil bűnözőkkel szemben - többségükben elítélik az Egyesült Államok külpolitikáját. A legrosszabb véleménnyel a béke semleges szigeteinek tartott két ország, Svájc és Norvégia polgárai vannak.
A közel háromezer áldozat ellenére miért erősödött fel szeptember
11-e után paradox módon mégis az Amerika-ellenesség Európában? Az egyik felelős a média, amely az átmeneti megdöbbenés és együttérzés után gyorsan visszatalált ahhoz a hangnemhez, ahogyan a beiktatását követő fél évben írt George W. Bush amerikai elnökről. „Texasi suttyó”, „arrogáns vadnyugati revolverhős” és ehhez hasonló vélemények jelentek meg kommentárokban és karikatúrákban Bushról.
A tragédiát követően értelmiségiek részéről is megfogalmazódtak olyan vélemények, miszerint „nem is olyan nagy baj”, hogy az Egyesült Államoknak is meg kellett tapasztalnia: még ő sem sebezhetetlen.
A romba dőlt ikertornyok a „túl nagy, túl erős és túlságosan önfejűen cselekvő” ország képét rendítették meg sokak szemében. Voltak, akik a terrorizmus elleni háború meghirdetésekor elérkezettnek látták az időt az erkölcsi, sőt vallási ítéletalkotásra is: a spanyol El Pais című lap kommentárírója, Rosa Montero szerint „az amerikai társadalom egyik legkárosabb aspektusa a kálvinista bosszúszemlélet… a primitív »szemet szemért« préritörvénye és erkölcsi intoleranciája”. (Montero - akinek cikkét az ABC amerikai televízió idézte - nem tér ki arra, hogy Kálvin idejében a spanyol inkvizíció milyen morális törvények szerint működött.) A spanyol szerző különösen kifogásolja az elfogott al-Kaida-tagok elkülönítését a kubai katonai támaszponton.

Sok indulatot váltottak ki Bush elnöknek a „gonoszság tengelyéről” elmondott szavai is. Németországban az újságok azon fanyalogtak, hogy a modern politikában milyen szalonképtelen a „jó és rossz közötti harcról” beszélni, és kifogásolták a „tengely” szó diplomáciai értelemben való használatát is. (Arról ugyan Bush aligha tehet, hogy Németország „tengelyhatalmakkal” kötött szövetséget a második világháborúban.)
Franciaországban a nyugat-európai átlagnál is erősebb ellenérzések élnek Amerikával szemben. A franciák közel háromnegyede (74 százalék) szerint az Egyesült Államok a közel-keleti konfliktus ügyében Izrael iránt elfogult. A francia közvélemény hangulatát jelzi az is, hogy áprilisban egynéhány nap alatt 250 ezer példányt kapkodtak szét egy francia bulvárújságíró könyvéből, amelyben a szerző egyenesen azt állítja, hogy a szeptember 11-ei merényleteket az amerikai kormány egyes körei rendezték meg. Thierry Meyssan „leleplezése” szerint nem is csapódott repülőgép a Pentagonba, hanem az épület egyik szárnyát rakétával vagy egy teherautóba rejtett bombával rombolták le, a New York-i felhőkarcolókat pedig az épületben elhelyezett robbanótöltetekkel tervszerűen bontották le az utasszállítók becsapódása után. A bizarr összeesküvési elmélet lényege, hogy a tragédiáért nem arab származású terroristák, hanem az amerikai katonai lobbi a felelős, akik úgymond ürügyet akartak kreálni az iszlám országok elleni büntetőakciókhoz. Aligha meglepő, hogy az Amerika-ellenes bestseller első idegen nyelvű fordítása éppen arabul jelent meg, hiszen a Gallup korábban, márciusban készült felmérése alapján a Pakisztánban és Kuvaitban élők kilencven százaléka határozottan állítja: nem hisznek azoknak a híreknek, miszerint arab terroristák állnának a támadások mögött. Az emberek többsége Indonéziában, Iránban és Libanonban is úgy véli, hogy „az Egyesült Államok arrogáns, megbízhatatlan és könnyen provokálható”.
Az európai közvélemény nagyobbik fele szerint már az Afganisztán elleni támadás is csupán Amerika érdekeit szolgálta, és fokozottan így van ez az Irak ellen tervezett katonai akcióval is. Ezt a vélekedést csak az tudná megingatni - a Gallup vizsgálata szerint -, ha perdöntő bizonyíték kerülne elő Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereiről.

Természetesen az Egyesült Államokról alkotott kép nem csupán negatívumokra épül. Még az amerikai külpolitika iránt erősen kritikus országokban is - például Libanonban vagy az Egyesült Arab Emirátusokban - elismerően tekintenek az amerikai termékekre és iskolai oktatásra. (Hiszen még Mohammed Atta és társai is floridai repülőiskolát választottak maguknak.) A világnak tehát, úgy tűnik, szüksége van az amerikai értékekre, ám ha ezek például amerikai cégek versenyelőnyében jelennek meg, a piacon rosszabbul szereplők előszeretettel panaszkodnak „dominanciáról” és az „erőfölénnyel való visszaélésről”. Úgy tűnik, egyelőre könnyebb ügyes pénzügyi manőverekkel kiegyenlíteni az euró és a dollár árfolyamát, mint lemásolni az amerikai termelékenységet és kreativitást, a demokratikus politikai intézményrendszerről nem is beszélve.