Hetek - VI. évfolyam, 36. szám, 2002. szeptember 05

Hinta, pingpongasztal, félig töltött medence látszik a kertkapuból, balról hatalmas, új vakolású ház. A házigazdával felfelé baktatunk. Két kislány fut elénk, félúton megállnak, közvetlenek, mosolygósak. Hamarosan előbukkan valahonnan még kettő, nagyobbacskák, és egy kamasz fiú, aki felnőttesen kezet fog velünk. Nyers László és felesége, Teréz három éve költöztek ebbe a néhány száz fős Nógrád megyei faluba, Herencsénybe. Mindketten hivatásos nevelőszülők.

- Ez a táj ragadott meg minket - lelkendezik széttárt karokkal László. - Amikor feljöttünk ide a dombra, azt mondtuk: ez az, amire egész életünkben vágytunk. Csend van, és jó levegő. Szemben a hegy mögött - nézzék! - most bukik le a nap. Hát kell ennél több? Összesen négy saját gyereket neveltünk fel, és nyolcat vállaltunk. Jelenleg öten vannak nálunk, de még ötöt elbírnánk. Kár, hogy a törvény csak nyolcat engedélyez egyszerre, pedig az emeletes ágyakat is megvettük már.
Teréz asztalt terít miattunk a verandán, egy közeli fáról öklömnyi körtéket szed a tiszteletünkre. Későre jár, a kicsik sorban elköszönnek, ők már vacsoráztak. Kitti Bettinek, Emma Szandinak a testvére, Attila külön világ, őt örökbe fogadták.
- Koncepció, hogy a testvérek együtt maradjanak?
- Igen, amennyire ez megoldható, törekszenek erre, legalább ők legyenek együtt. Öröm végignézni rajtuk - folytatja Teréz. - Reggel majd bújnak be közénk az ágyba, lesik, mikor nyitjuk ki a szemünket. Jönnek viháncolni, macskáskodni. Ezek a gyerekek a kezüket nem emelnék föl egymásra, egy „hülyét” nem mondanak.
- Hány évesek lesznek, mikor megfogalmazódnak bennük az identitással kapcsolatos kérdések?
- Bettike ötévesen már spekulál, hol van az igazi anyuka. Amikor ő eljött, a kicsi rajzolgatott nekünk. Nekem hozta oda először: „Ez a tiéd anya, ez meg édesanyáé.” Ha jogilag felnőtté válnak, majd ők akarnak menni, hogy felkeressék a gyökereiket.
- Volt ilyen tapasztalatuk?
- Sajnos - bólogat a családfő tűnődve. - Gabit és Tomit elvittük, nagyon akarták, de mindkét esetben nagyon keserű élményeink voltak. Nyomort, szegénységet, éhínséget, piszkot, rettenetes állapotokat láttunk. A Gabi szüleinél ez a kép fogadott: földes szoba, véres ágynemű. Anyjának második mondata hozzánk: hoztunk-e pálinkát? Az első meg: „Nincs semmi, amit elvihetnének” - azt hitte, foglalni megyünk, mivel mindketten zakóban voltunk.
Mondom: „Elhoztuk a fiát, akit nem látott tizennyolc éve.” Erre ő: „Mit hoztál nekem, kisfiam?” - ez volt a legfontosabb kérdése gyermekéhez, akit egy percig nem nevelt. Fél órát beszélgettek.
- Nagyon megrázó. Mi volt a fiú reakciója?
- Összezuhant. A bolhákat és a tetveket szabad szemmel láttuk ugrálni az ablakpárkányon. Az egész olyan iszonytató volt. Ezután az addig nagyon tehetséges Gabi megváltozott. Ezerkétszáz tanuló között a harmadik legjobb volt, de az eredményei romlani kezdtek. Érettségi után elhatározta, hogy új életet kezd. Eléggé zavart lett, nem tudta feldolgozni ezt a látogatást. Az első sokk tízévesen érte, amikor nekiment az akkori nevelőanyjának, aki visszaadta az intézetnek, utána vállaltuk el mi. Többször került idegen kézre. Édesanyja súlyos pszichés gondokkal küszködik, talán ez rá is hatással van. Gabi jelenleg elmegyógyintézetben van, ahol stabilizálták az állapotát. Tominak is hiába mondtuk, nem lesz jó, ne menjünk, de váltig erősködött: ő oda hazamegy, nem kell tovább törődni vele. A valóság azonban más volt. Szülei néhány nappal azelőtt költöztek el, hét testvére nevelőotthonba került. A szomszéd borzalmas dolgokat mondott róluk, a gyerek elsápadt, azt hittem elájul. A vonaton csak nagy sokára szólalt meg. Többet erről a témáról nem beszélgettünk.

- Hát a Gyuszika - szól közbe Teréz -, ő is felnőttként került el tőlünk. Édesanyja olyan felelőtlen volt vele, hogy otthagyta az óvodában a játszótéren, és állandóan eltaszította magától. Ezt kellett átélnie négy-öt évesen. Érdekes, később ő is ilyen eltűnős-elszaladós lett. Leckeírás közben leveleket hagyott hátra, hogy elrabolták, vagy elment világgá. Most huszonegy évesen is, ha kihívás előtt áll vagy valami baj éri, nem látjuk, hosszú ideig nem hallunk róla.
- Mi a különbség a nevelőotthon és a nevelőszülői intézmény között? Ezeken kívül vannak más alternatívák?
Teréz:
- Igen, például a lakásotthonok. Ez olyan kísérlet, ahol családszerű ellátást próbálnak biztosítani. Lényege, hogy egy tizenkét fős csoporttal öt szakember foglalkozik, akik hivatásszerűen járnak be dolgozni. Ezzel az volt a cél, hogy kiváltsák a nagy létszámú nevelőintézeteket, mivel azok sokszor a bűnözés utánpótlását jelentették. Két százalékuk tanul tovább. Másik kezdeményezés a battonyai Gyermekfalu. Nem igazán jött be. Képzelje, itt kikötés volt, hogy csak huszonöt év feletti egyedülálló nőket vesznek fel alkalmazottnak. Ez egy extremitás. Mikor fognak ezek családot alapítani? Na, meg itt a csonka család kerül mintaként való beállításra.
- Az Önök helyzete mennyiben más ezekhez képest?
- A nevelőszülőségben van meg egyedül az apai, anyai szerep. Itt vagyunk mi, apukaként, anyukaként, és a gyerekek óhatatlanul is egy családmodellt látnak tőlünk, hiszen ebben élnek, lehetőségük van megtanulni későbbi szerepeiket. Ebben a minőségünkben ugyanolyanok az elvárások velünk kapcsolatosan, mint amikor nevelőtanárként intézetben dolgoztam. Az ilyen gyermekek képesek a stabil közepes átlagot hozni az iskolában, és többen elérik a felsőfokú képzést. Csak összehasonlításul: az intézetiek többsége bukás szélén áll. A nevelőotthoni elhelyezés egy fiatal esetében évi egymillió forintjába kerül az államnak, ha kihelyezik őket családba, háromszázhatvanezerbe.
- Ez a munkakör kimaradt a közalkalmazotti törvénymódosításból.
- Ezeknek a politikusoknak eszébe sem jutott, hogy van ilyen állás - állítja Teréz. Valahogy kimaradt az agyukból. Vannak szülők, akiket a helyzet elbizonytalanított, nem merik vállalni nevüket vagy szólni, félnek, hogy elveszítik az állásukat. Néhány éve láttuk a tévében, hogy erőszakkal vitték el a gyerekeket az intézetbe nevelőszülőktől, mert ott állítólag jobbak a körülmények, pedig ez nem így van. Az intézet nem pótolhatja a családot. Nem is tudok beszélni róla nyugodtan. Könnyebb lenne, ha rendesen megfizetnének, hiszen egyszerre vagyunk szülők, pedagógusok, pszichológusok, mosónők, gondviselők és takarítók.
- Akkor mégis miért csinálják? Elhivatottságból vagy szánalomból? Fel kellett adniuk valamilyen közös álmukat ezért?
Laci:
- Nem szánalomból, nem is anyagiakból. Megélni ebből nem lehet. Inkább gyermekszeretetből. Úgy éreztük, erre van elhivatottságunk, ezt jelöltük meg célként, ehhez van adottságunk, érzékünk, képesítésünk, megpróbálni a gyermekeket visszavezetni a társadalomba. Esélyt teremteni számukra. Nagy házat, sok gyereket akartunk, ez megvalósult.
- Nőnek a gyerekek, menet közben sok kérdés merül fel. Ha tanácstalanok velük kapcsolatban, van kitől kérdezni?
- Vezetőinkkel, kollégáinkkal havonta egyszer találkozunk a szakszolgálatnál, ez kötelező. Olyan, mint egy munkaközösség, kötetlen beszélgetés. Lehetőség van tapasztalatcserére. A minket érintő aktuális témákat átbeszéljük, megnevezhetjük, milyen előadókat hívjunk meg. Van egy szabály: a budapesti nevelőszülők legfeljebb száz kilométerre lakhatnak. Mi kilencvenhét kilométerre vagyunk. Ezekre az alkalmakra nagy szükségünk van.
- Hogyan viszonyulnak Önökhöz a faluban?
- Megmondom őszintén, nagyon irigyek - feleli László.
- Mire? A munkára?
- Ahogy idejöttünk, azt hitték rólunk, hogy felvet minket a pénz. Nem tudom, ránk néztek, és ezt gondolták. Aztán jöttek az emberek: vegyünk telket, vegyünk házat. Nagyon olcsón, néhány tízezerért tudtunk földeket venni belterületen. Egyszer a jegyző megkeresett minket: ugyan, adjuk már el az egyik ingatlanunkat egy svájcinak, mert a falu érdeke ezt kívánja, meg úgyis monopolhelyzetben vagyunk - győzködött bennünket. Igen ám, csak időközben tízszeresére emelkedtek az árak, eladtuk hát napi áron. A falubelieknek ezt persze elkotyogta, azóta haragszanak ránk.
- Mit hibáztunk? - kérdez közbe Teréz, mintegy rákontrázva férje szavaira. - A pénzből vettünk Attilának számítógépet, új bútort, szőnyeget. Egy részét takarékba tettük, nem költöttünk magunkra egy forintot se.
- Az önkormányzattól kaptak valamilyen támogatást?
- Igen. Két csomag virágmagot: büdöskét és legényrózsát.
- Ez tényleg nem sok. Egy közeli portrét csinálhatnánk magukról?
- Ne, inkább ne - szabadkozik Teréz. - Nem vagyunk felkészülve, igazán.
- Ezt nem hiszem. Önök vidám emberek, biztosan jól fognak mutatni a képen.
- Milyen jó, hogy ilyen feleségem van! - László huncutul Terézre néz, félhangosan szól. Ez a megjegyzése felér egy vallomással, a családfő ugyanis nem a szavak, inkább a tettek embere.
Mire Teréz:
- Hét évig udvarolt nekem, ilyen kitartó volt. Akkor még csak munkatársak voltunk.

Nevelőszülők - többre méltók

„Vannak hagyományos nevelőszülők, akiknek egyéb munkaviszonyuk is van, és hivatásosok, akiknek nincs. Ők 1997-ig közalkalmazottak voltak - világosít fel Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetője. A kilencvenhetes gyermekvédelmi törvény ezt az állást speciális munkaviszonnyá minősítette. A 2003. január 1-jével életbe lépő törvénymódosítás ehhez képest lényeges változást nem tartalmaz. Sajnos azoktól a jogosultságoktól, amelyek a közalkalmazottakra vonatkoznak, a nevelőszülők elesnek, pedig ők is közfeladatokat látnak el. Kilencezer hátrányos gyermeket nevelnek, csak hozzánk tartoznak ötvennégyen, és még van tizenkilenc szakszolgálat az országban. Ezek az emberek tizenöt-húsz éven keresztül folyamatosan huszonnégy órás munkaviszonyban vannak, munkahelyük többnyire a saját lakásuk. Szabadságoltatásukat is roppant nehéz megoldani. Megilletnék őket a kedvezmények.” Az előző kormány idején meghívták a felelős tárca miniszterét, de a szülőkkel közösen megfogalmazott felvetések süket fülekre találtak. Azzal is megvádoltak őket, hogy a szolgálat vezetői adták nevelőszülők szájába a problémákat. „Bizony el kéne gondolkodni a jogalkotóknak - mondja Radoszáv -, ember legyen a talpán, aki föl tudja oldani a nevelőszülőséggel kapcsolatos kérdésekből adódó feszültségeket. Na már most, ha törvényt módosítunk, és nem hallgatnak meg, akkor ki kell menni az utcára. Kívánatos lenne, hogy önszerveződő módon hozzanak létre saját érdekképviseletet, erre ösztönözzük is őket, mert ők lennének az igazi, hatékony tárgyalópartnerek.”