Hetek - VI. évfolyam, 36. szám, 2002. szeptember 05

Melyik politikus neve szerepelt az elmúlt hónapban a legtöbbet a nemzetközi sajtóban? A Washington Post augusztusi cikkeiről készült statisztika szerint a hazai pálya előnyét élvező Bush elnököt nem számítva magasan az iraki elnök, Szaddám Huszein vezeti a listát. Szaddámról száznegyven cikkben írt az elmúlt harminc nap során az amerikai lap, ami több, mint Tony Blair (66), Jacques Chirac (4), Gerhard Schröder (14) és II. János Pál pápa (47) említése együttesen. A statisztika azonban itt is torzít: bár sokat beszélnek róla, mégis alig tudunk valamit az iraki diktátor életéről, különösen a hatalomra jutását megelőző és a közvetlenül azt követő éveiről. Most induló, Szaddám Huszeinről szóló cikksorozatunkban a diktátor sorsának eddig homályban maradt részleteiről, így a születésével kapcsolatos rejtélyekről, és nevének sokatmondó jelentéséről is olvashatnak.

Az iraki vezér életének számos epizódját legalább két verzióban dokumentálták, s ez alól természetesen születésének körülményei sem képeznek kivételt. A kételyek eloszlatásában a legkevesebb segítséget éppen Szaddám és hivatalos életrajzírói nyújtják, akik bizonyos részletekről kitartóan hallgatnak.
A hivatalos forgatókönyv szerint Szaddám Huszein al-Tikriti 1937. április 28-án látta meg a napvilágot a szunnita közösség által lakott al-Audzsa falucskában, a Bagdadtól 160 kilométerre északra fekvő Tikrit tőszomszédságában, a Tigris folyó partján. Ennél a momentumnál azonban rögtön meg is kell állnunk egy percre. Akadnak ugyanis, akik szerint ez a dátum nem felel meg a valóságnak, s Szaddám csak két hosszú évvel később, 1939. július
1-jén született meg. A történelmi pillanat pontos meghatározásán fáradozók több magyarázattal is szolgálnak. Az első egészen prózai: más országokhoz hasonlóan Irak elmaradott, szegény részein sem fordítottak túl nagy figyelmet az újszülöttek születési idejének hivatalos rögzítésére. Ha egyáltalán bejegyzésre került a születési dátum, arra sok esetben csak évekkel később került sor, amikor már csak emlékezetből lehetett felidézni - szerencsésebb esetben - a napot. Egy több mint kétéves tévedés mégis nehezen képzelhető el; valószínűbbnek látszik, hogy szándékos hamisítás történt. E verzió mögött az előzőnél jóval romantikusabb - ám lehet, hogy inkább egyszerűen csak nagyra törő - szándék húzódik meg.
Az arab társadalmakban a mai napig sem nézik jó szemmel, ha egy férfi nálánál idősebb nőt vesz feleségül. Márpedig Szaddám éppen ezt tette. Élete első választottja, Szajida Kairallah Tulfah ugyanis állítólag pontosan két évvel volt idősebb nála. Ez az ingyen nyert két év később politikusi pályafutása során további hasznot hozott: az ország vezetéséért folytatott küzdelemben ugyanis egy idősebb jelölt mindig nagyobb esélylyel léphet ringbe. A nemzeti szokásokat nagyra becsülő későbbi Baath pártra rossz fényt vetett volna, ha egy fiatal férfi nyer idősebb ellenfeleivel szemben.
A születési dátum után ugyancsak érdemes kissé elidőzni a Szaddám név jelentésén; már csak azért is, mert más keleti népcsoportokhoz hasonlóan a szunniták - akik közül Szaddám származik - nagy gondot fordítanak a névadásra. E népcsoport arisztokráciája a mai napig előszeretettel választ ősi, előkelő hangzású neveket gyermekei számára, a középosztály pedig kínosan ügyel arra, hogy a választott név a legenyhébb formában se utaljon az erőszakra. A síita nevek zöme vallási vonatkozású, a kurdok és más kisebbségek pedig szintén ősi tradícióikat követik. A szunnita társadalom legalsóbb rétegei, a nomád beduin törzsek és letelepedett rokonaik viszont gyakran adnak az erővel, illetve az erőszakkal összefüggő neveket. A Szaddám rendkívül ritka név, amit a nyugati átírástól eltérően az irakiak Isdamnak ejtenek. Jelentése körülbelül annyit tesz: aki lecsap, aki szembeszegül, aki összeütközésbe kerül. Irakban a váratlan, ám súlyos következményekkel járó eseményt a sadmah szóval jelölik - aki mindezt okozza, az a Szaddám. A név ritkasága arról árulkodik, hogy viselője meglehetősen alacsony társadalmi pozícióval rendelkezik; az ilyen tulajdonságokkal rendelkező nevek nem ritkák Szaddám családjában.
Az érdekesség kedvéért érdemes azt is megjegyezni, hogy al-Audzsa, vagyis Szaddám Huszein szülőfalucskájának neve azt jelenti: csalárd, hamis, tisztességtelen. Jóllehet iraki szokás szerint a múlt század közepén az emberek apjuk és születési helyük után nyerték nevüket, Huszeint mégsem Szaddám Huszein al-Audzsának, hanem Szaddám Husszein al-Tikritnek hívják. Ha szülei követték volna a hagyományokat, Irak első számú emberét ma így hívnák: Huszein fia, a csalárd, aki lecsap.

Tikrit, amiről Szaddám végül is a nevét nyerte, nyomorúságos kis városka. Az egyedüli dolog, amivel büszkélkedhet az, hogy itt született a híres Szaladin szultán, aki többek között 1187-ben súlyos csapásokat mért a keresztes hadjáratok csapataira, és Oroszlánszívű Richárddal is megküzdött. Egyetlen kövezett utcáján kívül azonban Szaddám születésekor aligha akadt egyéb nevezetesség a városban. Al-Audzsában még ennél is rosszabb volt a helyzet: az aprócska, szunniták lakta faluban az emberek náddal megerősített sárkunyhókban tengették napjaikat, és tehéntrágyával tüzeltek. A család valamennyi tagja a háznak nevezett tákolmány egyetlen helyiségében, a kemény sárpadlón aludt - a hajlékot gyakran az állatokkal is megosztották. Az itteniek aligha hallottak elektromos áramról, vagy akár folyóvízről - a higiéniáról nem is beszélve. Evőeszközök hiányában az öt ujjukkal vettek ételt a közös tálból. Akkoriban Iraknak ez a része különösen szegény volt: gyakoriak voltak a járványok, különösen a malária és a métely pusztított. Megfelelő élettér hiányában a gyerekek legtöbbje egészen kis kortól szó szerint az utcán nevelkedett: bandákat alkottak, és lopásaikkal gyakran bosszantották a falu lakóit - nem csoda, hogy sokan már egészen fiatalon erőszakossá váltak. Iskolába alig járt valaki. Szaddám egy ízben azt mondta életrajzírójának, hogy neki valójában soha nem volt gyermekkora, és gyakran kerülte társait.

Szunnita legendák

Szaddám Husszein megismerése elképzelhetetlen a térség ismerete nélkül. Irak törzsi, etnikai, vallási szempontból igencsak tagolt ország, s az egyes csoportok között sokszor igen éles ellentétek húzódnak. A szunniták és a síiták ellenségeskedése például időszámításunk szerinti 680-ból származik, és a próféta örökösödési vonala miatt robbant ki, majd a perzsa, illetve az oszmán-török uralom alatt tovább mélyült. A perzsák a síiták oldalán álltak, a törökök azonban a szunnitákén; és mivel a török uralom hosszabb ideig tartott, a szunnitáknak elég idejük volt az oktatás, illetve a gyarapodás terén jelentős előnyre szert tenniük ellenlábasaikkal szemben. Ez az előny a mai napig is érezteti hatását. A mai szunnita muzulmánok az arab világgal való szorosabb kapcsolatot sürgető arab nacionalistákhoz tartoznak, a síiták zöme azonban az Irakon belüli integrációt szeretné erősíteni. A teljes lakosság nagy részét - mintegy 55 százalékát - a síita arabok teszik ki, akik a Bagdadtól délre fekvő termékeny és sűrűn lakott folyamközi síkságon élnek. Bagdadtól északra, a Tigris és az Eufrátesz között élnek a szunnita arabok, akik a lakosság mindössze a húsz százalékát alkotják. Az északi hegyvidéken élő nem arab kurdok - akik nagyrészt szunnita muzulmánok - ugyancsak a lakosság húsz százalékát jelentik. Az ország nyugati részén a Szír-sivataghoz tartozó kietlen részen beduin törzsek élnek.
Tikritben és a környező falvakban a letelepedett szunniták egyik törzse a beját élt. A bejátoknak nagyon rossz hírük volt akkoriban: úgy tartották, hogy titokzatoskodók, csalók és lopók. Tikrit lakóinak állítólag volt egy kedvenc mondása, amely így hangzott: „Öld meg, és vess véget a hírének.” A „hír” az egyén jó hírére utalt, ami a nomád törzseknél mindig nagy jelentőségű volt.
A bejátok törzsi kötelékeiket rokonházasságokkal is megerősítették. Így volt ez Szaddám családjában is. Apja, Huszein Abdul al-Madzsid al-Tikrit egyszerű, nincstelen paraszt volt, aki másod-unokatestvérét, Szubha Tulfat al-Muszallatot vette feleségül. Apjáról alig tudunk valamit: sorsával kapcsolatosan szintén különféle legendák keringenek. Az egyik verzió szerint még Szaddám születése előtt meghalt, mások azonban úgy tartják: nem halt meg, hanem elhagyta a családját, mert nem bírta elviselni Szubha uralkodását. Igaz, ami igaz, Szubha rendkívül határozott akaratú, domináns természetű asszony - férjének gyakran kellett hallgatnia mellette. Ez abban a korban nem volt megszokott viselkedés - és az arab világban még ma sem az -, hiszen a nők, elsősorban a kis településeken, jóval alacsonyabb helyzetben voltak, mint mondjuk a nyugati világban. Általában a házban kellett tartózkodniuk, és csendben kellett maradniuk. Szubha azonban minden szabályt felrúgott: nyíltan beszélgetett férfiakkal, és kísérő nélkül mászkált az utcán. Rossz hírét növelte az is, hogy jóllehet a tradicionális öltözetet, az egész testet elfedő abbát viselte, ujját szokatlanul bőre szabatta, ami látni engedte karjának nagy részét - akkortájt ez nagy illetlenségre vallott. Az Öböl-háború idején a nyugati sajtó felkapott róla egy történetet, amely szerint Szubha egy helyi prostituált volt, ebből következően Szaddám zabigyerek - az apja tehát ezért nem is lehetett jelen a születésénél. A szenzáció azonban aligha igaz, hiszen al-Audzsa túlságosan kis közösség volt ahhoz, hogy egy prostituált ott megélhessen.

A családi fészek

Férj hiányában Szubha bátyja, Kairallah Tulfah házában hozta világra Szaddámot. A fiatal anya nem sokáig volt egyedül: hamarosan ismét férjhez ment, ezúttal egy másod-unokatestvérhez, akit vasakarata segítségével hamarosan sikerült rábeszélnie első felesége elhagyására. Jóllehet a férjet a muzulmán jog értelmében egyszerre akár négy feleség is megilletheti, Szubha senkivel sem volt hajlandó osztozkodni. Hadzs Ibrahim Hasszán írástudatlan pásztor volt, aki nem örvendett túl nagy népszerűségnek a falujában. Mindenki csak úgy emlegette: a hazug Hasszán. A nem éppen hízelgő címet azzal sikerült kiérdemelnie, hogy jogtalanul vette fel a megtisztelő Hadzs előnevet, ami csak annak jár, aki már elzarándokolt Mekkába. Haszán rendszeresen eljárt a helyi „kávéházba”, vagyis a nincstelen, dologtalan férfiak sajátos gyülekezőhelyére - amit tisztességes családapák messze elkerültek. A kávéház látogatói előszeretettel szórakoztatták egymást különféle történetekkel, miközben teendőiket gyerekeik végezték el helyettük.
A mostohaapa rendkívül kegyetlen volt Szaddámhoz: ha valami nem a kedve szerint történt, bottal esett neki. Hallani sem akart arról, hogy Szaddám iskolába járjon: hatéves korától egész álló nap a mezőn kellett dolgoznia, és az állatokra vigyáznia. Ez egyébként - akárcsak a verés - más családoknál is bevett gyakorlat volt. Kiegészítő tevékenységként Szaddám csirkét és birkát lopott, aminek eladásából Hasszán könnyű haszonra tehetett szert. A kevés kiszivárgott visszaemlékezésből kiderült, hogy a mostohaapa reggelente gyakran a következő szavakkal ébresztette Szaddámot: „Kelj fel, te, ringyó fia, siess a juhokhoz!” Számtalanszor nevezte őt kutyafajzatnak is - ez azonban az arab kultúrában nem számít túlságosan nagy sértésnek. Szaddámot ennél sokkal jobban megviselte a többi gyerek csúfolódása: akinek nincs igazi apja, az méltó a megvetésre. Szaddám szégyellte szegényes külsejét, és irigyelte azokat, akik jobb helyzetben voltak nála. Korán zárkózottá vált, és a csúfolódásra agresszívan reagált. Harciassága későbbi élete során később sem hagyta cserben.
Unokatestvére, Adnán Kairallah ekkor már rég az iskolapadot koptatta, és gyakran „vágott fel” előtte a betűismeretével. Szaddám őt is irigyelte, és csak még inkább vágyódott az iskolapad után. Mostohaapja azonban kikerülhetetlen akadálynak látszott az iskolába vezető úton: úgy tűnt tehát, hogy Szaddámra is ugyanaz a sors vár, mint több millió nincstelen parasztra. Ő azonban tízéves korában úgy döntött: megszökik otthonról. Nagy példaképénél, anyai nagybátyjánál, írástudó unokatestvére apjánál, Kairallah Tulfahnál keresett menedéket. Egyes források szerint Szaddámnak végül sikerült meggyőznie Ibráhimot, hogy engedje iskolába, vannak viszont, akik úgy vélik, hogy Ibráhim egyszerűen kidobta a fiút a kunyhóból, mert már nem bírta elviselni. Az utolsó verzió szerint pedig Szubhának lett elege a fia és Hasszán közti marakodásból, ezért neki köszönhető, hogy Szaddám végül elmehetett tanulni.
Tulfah fontos szerepet játszott Szaddám életében. Az iraki hadsereg leszerelt hadnagya volt, nyugati ruhákat hordott, és tanárként dolgozott egy Tikrithez közeli faluban, al-Savigban. Tiszt korában az arab egység élharcosának számított, és 1941-ben részt vett az angolbarát iraki kormány ellen irányuló Rashid Ali-féle zendülésben. A felkelést leverték, Tulfahot leszerelték a hadseregtől, majd bebörtönözték. Ezek után talán nem meglepő, hogy Kairallah gyűlölte az angolokat, gyűlölte az imperialistákat, és legfőképpen gyűlölte a zsidókat. Évekkel később könyvet is írt Három dolog, amit Istennek nem kellett volna megteremtenie: az asszírok, a zsidók és a legyek címmel. Hatalomra kerülését követően Szaddám Bagdad polgármesterévé nevezte ki, ám pozícióját oly mértékben kizárólag saját zsebei degeszre tömésére használta fel, hogy Szaddám végül kénytelen volt elmozdítani beosztásából. Szaddám tehát nyolc- vagy tízévesen megkezdhette iskolai tanulmányait. Az a tény, hogy jóval idősebb volt osztálytársainál, újabb csúfolódásra adott okot. Sokan úgy vélik, gyermekkori élményei nagymértékben hozzájárultak a későbbi vezetőt jellemző komplexusok kialakulásához. Azonban még ellenségeinek is el kell ismerniük, hogy Szaddám különösen tehetséges gyermek volt: rendkívül gyorsan tanult, s memóriája párját ritkította: szinte mindenre képes volt emlékezni, agya mintegy lefényképezte az eseményeket, adatokat.
1950-ben Kairallah Bagdadba költözött, s Szaddám - immáron a család részeként - vele ment. Tikrit színtiszta szunnita lakossága után Szaddám itt találkozott először síitákkal. A szunniták nem tartják valódi araboknak a síitákat, és ezért megvetik őket. A Tikritből származó szunniták - köztük a Kairallah család - a nagyvárosban is összetartottak. Kairallah a Tigris folyó partján egy szegénynegyedben bérelt lakást. Rendszeresen találkozott Tikritből érkező tisztekkel, különösen egy bizonyos Ahmad Hassan al-Bakr nevezetűvel. Al-Bakr, aki Kairallah unokatestvére volt, maga is nacionalista nézeteket vallott, ám valahogy sikerült elkerülnie azt a sorsot, ami Kairallahot sújtotta 1941-ben.
Szaddám az iskola mellett azzal próbált némi pénzre szert tenni, hogy egy taxisnak hajtott fel utasokat, vagy cigarettát árult az utcán. A Baath párt némely tagja úgy emlékszik, kávéházakban is dolgozott, ahol csak nagy üggyel-bajjal sikerült elhárítania a fiatal fiúk iránt érdeklődést mutató férfiak ajánlatait. A továbbtanulásnak csupán egyetlen útja állt nyitva előtte: az alacsony sorból származó, nincstelen fiúk számára I. Fejszál király a Katonai Akadémia révén lehetővé tette a gyors társadalmi felemelkedés ígéretével kecsegtető katonai tanulmányok ingyenes elvégzését. A felvételi vizsgán azonban Szaddám szégyenszemre megbukott - a család szerint ennek kizárólag Kairallah politikai múltja volt az oka. A visszautasításához az is hozzájárulhatott, hogy egy évvel korábban nagybátyja példáját követve maga is részt vett az 1952-es intifádában.
Szaddám már az ötvenes évek elejétől aktív résztvevője volt kormányellenes tüntetéseknek - nagybátyja nézetei termékeny talajra hullottak. Egyre jobban vonzotta a politika: ezen a területen a korábbiaknál mindenképpen több siker kecsegtette.
(folytatjuk)