Morvay Péter
Akcióhős élőben

„Egyike a legnagyobb személyiségeknek a Moszad történetében” - írta Peter Z. Malkinról 1989-ben a Maariv című napilap. Malkin huszonhét évet szolgált az izraeli titkosszolgálatban, akciói túlnyomó többségéről ma sem beszél. Kivétel a végső megoldás náci programja első számú végrehajtójának, Adolf Eichmann-nak elfogása. Peter Z. Malkin, az a Moszad-ügynök, aki 1960-ban egy félreeső Buenos Aires-i utcán elfogta Eichmannt, a héten Budapesten adott interjút lapunknak.

Peter Z. Malkin. „Csak a bolondok biztosak előre a sikerben” Fotó: Somorjai L.

- Önnek nemrég jelent meg a festményeit tartalmazó albuma. Huszonhét év aktív titkosszolgálati munka után bizonyára kikapcsolódást jelent a művészet.
- Épp ellenkezőleg: a festészet mindig is része volt a munkámnak. Tizenhat éves korom óta festek, és ez később kitűnő fedőfoglalkozásnak bizonyult, amelyet a világ minden pontján használni tudtam. Láthatja, semmiben sem hasonlítok a 007-es ügynökre. Vázlatkönyvvel és művészeti albumokkal a hónom alatt a hobbijának élő, kedélyes agglegénynek néztek Dél-Amerikában is. Közben valóban több mint hatvan képet rajzoltam és festettem, többek között Eichmannról is.
- Mi segítette még ebben a különleges akcióban?
- Adolf Eichmann elfogása nem a legveszélyesebb küldetés volt a pályám során. Kudarc esetén Argentínában legfeljebb letartóztatnak, sok országban azonban megöltek volna, ha lebukom. A titkosszolgálatnál csak egyszer lehet hibázni: ha valaki életben is marad, akkor sem folytathatja a munkát. Nekem sikerült elkerülni a kudarcot huszonhét éven keresztül, pedig soha nem dolgoztam íróasztal mögött, végig a terepen voltam. Persze, számomra ez a munka több volt, mint egy szakma. A hazaszeretet azonban önmagában semmit nem ér. Azt szoktam mondani az embereimnek: akkor szolgálod jól a nemzetedet, ha nem buksz meg. Ha elszúrod a feladatot, mindegy, mit érzel, kárt okozol az országnak.
- Hogyan tudta kikapcsolni az érzelmeit az akció során? Hiszen százötven családtagját, köztük húgát és annak három gyermekét ölte meg az Eichmann által irányított gépezet.
- Soha nem engedtem meg magamnak, hogy gyűlöljem az ellenfeleimet. Még Adolf Eichmannt sem. A mi munkánkban nagyon sok múlik a véletleneken. Ha gyűlölöd az ellenfeledet, agresszívvá válsz, és könynyen hibázol.
- Mikor tudta meg, hogy Önnek kell elfognia Eichmannt?
- Négy hónappal az akció előtt. Nagyon örültem a feladatnak, ám a célszemélyről nem sokat tudtam. Nürnbergben emlegették ugyan a nevét, de azt, hogy pontosan mit is csinált, csak kevesen ismerték. Ezért nekiálltam, hogy amit lehet, megtudjak róla. Meg akartam ismerni Eichmannt, mielőtt szembetalálkozunk.
- A több hónapos előkészítés után maga az akció, Eichmann elfogása mennyi ideig tartott?
- Húsz másodpercig. Buenos Aires egyik külvárosi negyedében lakott feleségével és három fiával, természetesen álnéven. Eichmann még a háború utolsó napjaiban is, amikor a náci vezetők már a fegyverletételre készültek, azon dolgozott, hogy zsidókat küldjön a halálba. Ennek az embernek ez volt az életcélja, nem véletlenül ő találta ki a „végső megoldás” kifejezést is a világ zsidótlanítására. Annak ellenére, hogy 1945-ben a szövetségesek fogságába esett, nem lepleződött le, és Németországban élt 1950-ig, amikor is a földalatti náci mozgalom segítségével Genovába csempészték. Itt egy ferences rendi szerzetes vatikáni útlevelet szerzett a számára, amivel gond nélkül kivándorolhatott Argentínába, sok más nácihoz hasonlóan.

Malkin rajza Eichmannról egy útikönyvben

- Eichmann már tizenöt éve bujkált, amikor sikerült őt bemérnie az izraeli titkosszolgálatnak. Biztos volt abban, hogy sikerül az akció?
- Csak a bolondok biztosak előre a sikerben. A nyílt utcán kellett egyedül elfognom őt, ráadásul egy rendőrőrs közelében. Úgy készültem, hogy akár az utolsó pillanatban is lefújhassuk az akciót, ha egy járókelő vagy rendőrautó megzavar bennünket.
- Mit tett volna ebben az esetben?
- Egyszerűen továbbsétálok. Később még mindig megismételhettük volna az akciót, ám ha egyszer elszúrom, biztos vagyok benne, hogy soha nem tudtuk volna elfogni Eichmannt, ahogy nem sikerült például Mengelét vagy Bormannt, pedig őket is próbáltuk, csak nem a megfelelő módon. Egy dobásunk volt, ezért a legfontosabb számomra az volt, hogy eltaláljam az alkalmas pillanatot. Meg kellett tudnom, hogy gondolkozik Eichmann, és mi lehet a reakciója, ha megtámadom.
- Mit mondott Eichmannak, amikor szembejött Önnel?
- „Un momentino, senor!” Egy pillanatra, uram! Összesen ennyit tudtam spanyolul, de a választ már amúgy sem akartam megvárni.
- Miután autóval egy titkos, előre kiválasztott házba szállították Eichmannt, tíz napon keresztül Ön volt mellette, miközben várták az alkalmat az országból való kimenekítésére. Sikerült megfejtenie a titkot, mi mozgatta Eichmannt, hogy ördögi hatékonysággal mindent alárendeljen a népirtásnak?
- Nem. Azt hiszem, Eichmannt senki nem fejtette meg. Ha valaki csak Argentínában ismerte meg őt, azt gondolhatta, hogy egy fegyelmezett, halk szavú, gondos családapa, aki a szűkös anyagi körülmények között is igyekszik tisztességesen gondoskodni szeretteiről. Akik a háború alatt találkoztak vele, tudták, hogy miközben a végső megoldást szervezte a különböző európai városokban, luxuskörülmények között élt, szeretők sokaságát tartotta, és előszeretettel rendezett dühkitöréseket a megfélemlített zsidó vezetők előtt. Elhitette velük, hogy az ő érdekükben dolgozik azokkal szemben, akik a zsidók vesztét kívánják. Magyarországon sokakat meggyőzött arról, hogy a deportálások célja egy új zsidó település létrehozása, miközben a szakértői már a vasúti menetrendet állították össze Auschwitzba. Mintha mindenből kettő lett volna benne, és úgy tűnt, hogy képtelen ezeket az ellentéteket felfogni. Amikor elfogtuk, újra és újra azt kérdezte, hogy mi van a kisfiával, Hansival? Biztonságban van-e, nem esett-e bántódása? A kisfiú pont olyan szőke, göndör hajú volt, mint amilyenekről a középkori freskókon az angyalkákat mintázták. Ugyanígy nézett ki a legkisebb unokaöcsém is, akit húgom kezéből téptek ki a koncentrációs tábor kapujában. Amikor megjegyeztem neki, hogy a fia biztonságban van, ellentétben az unokaöcsémmel, akit ő öletett meg, értetlenül nézett rám. Egy pillanatig mintha magyarázatra várt volna, majd anynyit mondott: „Igen. De zsidó volt, nem?” Semmit nem értett meg, és nem is bánt meg. Csak azt bánta, hogy a körülmények nem engedték meg számára feladata befejezését. Szerintem képtelen volt a megbánásra. Egy gyilkosságot meg lehet bánni, még ötöt is. Eichmannak hatmillió életért kellett volna bocsánatot kérnie másik hatmillió embertől. Ez pszichológiai képtelenség. Úgy halt meg, hogy utolsó szavaival is Németországot éltette, és kiállt amellett, amit tett.
- Hogyan reagált Eichmann, amikor megtudta, hogy az izraeliek kezébe került?
- Mint egy fegyelmezett katona. Tudomásul vette, csak azt szerette volna elérni, hogy ne Jeruzsálemben, hanem Argentínában vagy Németországban kerüljön sor a tárgyalására. Megkérdezte tőlem, hogy én voltam-e, aki elfogtam? Este volt, ezért akkor nem láthatta az arcomat, de a hangomról felismert. Amikor megmondtam neki, hogy igen, megnyugodott. Ez a bizalom eredményezte azt, hogy néhány nappal később önként aláírta a nyilatkozatot, miszerint saját elhatározásából utazik Izraelbe. Még arra is sikerült rábeszélni, hogy egy vadonatúj EL-AL repülőtiszti egyenruhát vegyen fel, amiben a különgépen kivittük őt Argentínából. Mivel büszke volt arra, amit tett, az elfogása után az lett számára a legfontosabb, hogy elmondja, milyen szerepe volt a háborúban. Jellemző, hogy egy náci újságírónak, aki titokban találkozott vele még az ötvenes évek végén, azt mondta: Ha a pokolba kell mennie, örül annak, hogy ötmillió zsidót el tudott küldeni maga előtt.
- Mit mondott Eichmann a náci társairól?
- Hitlerért rajongott. Tévedhetetlennek tartotta őt, a Führer olyan volt számára, mint egy rabbi. A többi náci vezetőről viszont már nem volt ilyen jó véleménnyel, leszámítva talán Kaltenbrunner rendőrfőnököt. A vereségért a Hitler környezetében lévőket okolta, akik szerinte nem hajtották végre elég alaposan a Führer parancsait. Hangsúlyozta, hogy sokan menekültek már, amikor ő még a kötelességét teljesítette az utolsó percben is.
- Mikor látta őt utoljára?
- Mivel a per elhúzódott több mint egy évig, én pedig közben külföldön dolgoztam, nem kísértem figyelemmel az eseményeket. Egyszer csak Jeruzsálemben látom, hogy hosszú sor kígyózik az utcában. Azt hittem, hogy valami kiárusítást tartanak, de kiderült: Eichmann perének a következő tárgyalására várnak az érdeklődők. Akkor bementem én is a terembe. Eichmann egy golyóálló üvegkalitkában ült, amely elválasztotta őt a bíráktól és a hallgatóságtól is. Egyszer csak oldalt fordult és észrevett, amint ott ültem. Egy hosszú pillanatig rám nézett. Félbeszakította a válaszát, amit a bíró egyik kérdésére kezdett mondani. Némán várt egy darabig, én pedig, hogy ne keltsek nagyobb feltűnést, kimentem a teremből. Különös érzés volt, hogy abban a teremben Eichmann az egyetlen, aki tudta rólam, hogy ki vagyok. Akkor láttam őt utoljára. 
A kommandós csoportunkból az egyik fiú azonban a kivégzésnél is jelen volt.
- A pernek óriási nemzetközi visszhangja volt, bár Argentína és az ENSZ tiltakozott az akció miatt. Az egy bűnösön végrehajtott igazságszolgáltatás mellett mi volt még az Eichmann-per eredménye?
- A Nürnbergben elkezdődött felelősségre vonás hamar megtorpant, majd teljesen meg is szűnt. Az ötvenes években számos országban tapasztaltam, hogy a holokausztról még azokon a helyeken is alig tudnak az emberek, ahol a náci pogromok megtörténtek. A több mint egyéves per során számtalan bizonyíték került elő, túlélők megrendítő tanúvallomásai hangzottak el. A világ valójában az Eichmann-per révén szembesült a második világháború során történtekkel.
- Ma is zajlik egy nemzetközi hajsza terrorvezérek, különösen Oszama bin Laden után. Ön szerint életben van még?
- Igen, biztos vagyok benne, hogy él. Az, hogy valakit nem találnak egy éven keresztül, semmit nem jelent. Eichmann tizenöt évre eltűnt, más nácik még hoszszabb ideig bujkáltak. Persze csak a levegőből nem lehet sikeresen vadászni egy terroristára. Ha azonban elmarad az igazságszolgáltatás, akkor a világban még nagyobb gonoszság szabadulhat fel, mint a holokauszt idején, és ennek az előjelei már láthatóak. Az új háború nem nemzetek, hanem civilizációk között zajlik, és ebben a harcban nem elegendő a fegyvereket használni. Meg kell ismernünk azt, hogyan gondolkodik az ellenség, és ez alapján kell harcolni ellene, különben a jövőben még tragikusabb meglepetések érnek bennünket, mint New Yorkban.

---

A főhóhér minden gyereket szeretett

Legjobban a gyerekeiről szeretett beszélni. Legnagyobb félelme, amitől időnként kétségbeesett és letört, az volt, hogy valamit fogunk csinálni a gyerekeivel. Többszöri ígéretünket, hogy nem bántjuk őket, egyszerűen nem tudta elhinni. Nem értette, hogy egy olyan ember, akinek megvan a hatalma egy ilyen akcióra, miért nem használja ki ezt a lehetőséget. 
Különösen erősek voltak az érzelmei kisfia irányában. Ő volt az egyetlen gyerek, akivel foglalkozott kiskorában, és akinek léte mérhetetlenül megkönnyítette Eichmann számára az önkéntes száműzetést. 
- Ich liebe Kinder (Szeretem a gyerekeket) - mondta egyik este, és majdnemhogy álmodozva mosolygott.
- Sie lieben Kinder? (Maga szereti a gyerekeket?!) - vágtam vissza, nem bírván uralkodni magamon. - Biztosan csak bizonyos gyerekekre gondol. 
- Nein, ich liebe alle Kinder. (Minden gyereket szeretek.)
- Igazán? - ismét csak azon kaptam magam, hogy harcolnom kell az önuralmamért.
Vette magának a bátorságot, és maga vitte tovább a témát: 
- Nézze - mondta ugyanazon a hangon -, magának biztos úgy tűnik, hogy utálom a zsidókat. Nem utálom őket. Soha nem voltam antiszemita. Mindig is utáltam Streichert és a Sturmer-féle bagázst. 
A legprimitívebb, rasszista náci ideológusra és vitriollal írott újságjára utalt. 
Sőt, még tovább is ment:
- Ich war den Juden immer zugeneigt. (Mindig is kedveltem a zsidókat.) - Voltak zsidó barátaim. Amikor Haifában jártam, ügyeltem arra, hogy zsidó taxisofőrrel utazzam. Mindig is jobban kedveltem a zsidókat az araboknál. 
Nem szóltam semmit, csak néztem rá. Még folytatta, nyilván beleegyezésnek vette a hallgatásomat. 
- Lehet, hogy nem hiszi, de olvastam Theodore Herzl Der Judenstaat (A zsidó állam) című könyvét a zsidó haza iránti álmukról. A munkám révén zsidó újságok és folyóiratok egész sorát olvastam. Teljességgel megértem a zsidók törekvéseit. El sem tudom mondani, hogy mennyire szerettem tanulmányozni a cionista eszméket. 
- Mit keresett maga Palesztinában? - vágtam közbe.
- Tanulmányúton voltam, hogy lássam a zsidókat Palesztinában. 
A munkámhoz kellett. - Elhallgatott. - Haifa… Gyönyörű a kilátás a Karmel-hegyről. - Ismét elhallgatott. - El kell hinnie, hogy mindig is idealista voltam. Ha zsidónak születtem volna, én lennék a legfanatikusabb cionista!
- Én Palesztinában voltam akkor - jegyeztem meg - mint lengyel menekült. Egyébként nem lennék itt. 
Megértette a megjegyzés lényegét. - Meg kell értenie - mondta -, hogy akkor más helyzet volt, mint most. Katona voltam. Csakúgy, mint magának, nekem is parancsokat kellett teljesítenem. - Elhallgatott egy pillanatra. - Tudja, még héberül is tanultam egy rabbinál, Berlinben. Sajnos a zömét elfelejtettem annak, amit megtanultam. 
- Miért tanult? A legtöbb európai zsidó beszélt jiddisül. 
- Igaz. De tudja, ahány nyelv, annyi ember. Az ember nem értheti meg a zsidó nép gondjait anélkül, hogy ne értené meg eredeti nyelvét. - Elhallgatott, halványan elmosolyodott. Valami hirtelen eszébe jutott. - Emlékszem egy imára, amit a rabbi tanított meg. - Hátrahajtotta a fejét, és kántálni kezdett: - Shma Yisrael, adonai elohenu, adonai echad. 
Népünk legszentebb imája, minden hithű zsidó halálos ágyán mondott hitnyilatkozat: „Halld, ó, Izrael, mi Urunk Isten, az egyetlen Úr.”
Remegni kezdtem dühömben.
- Eichmann, van magának fogalma egyáltalán arról, hogy mit jelentenek ezek a szavak?
- Ja - mondta szívélyesen, majd elmondta a pontos német fordítást. 
- Talán néhány másik szó is ismerősnek tűnik - mondtam. - Aba. Ima. Beugrik ezekről valami?
- Aba, Ima - ismételte, emlékezetében kutatva. - Nem nagyon emlékszem. Mit jelentenek?
- Apu, anyu. Ezt sikítják a zsidó gyerekek, amikor kitépik őket szüleik kezéből. - Elhallgattam, majdnem képtelen voltam türtőztetni magam. - A nővérem kisfia, a kedvenc játszótársam ugyanannyi idős volt, mint a maga fia. Ő is szőke volt és kék szemű, mint a maga fia. És maga megölte őt. 
Valóban zavarba jött a felismeréstől, és még várt is egy pillanatot, hogy lássa: elmagyarázom-e a dolgot.
- Igen - mondta végül. - De zsidó volt, nem?
(Peter Z. Malkin-Harry Stein: Eichmann a markomban, Ex Libris Kiadó, 2002)