Pálfy Gyula
Félelem–market

Nem túl biztonságos a Föld nevű bolygó mostanában. Terror, alvó, ám ébreszthető atomfegyverek, ölni kész mániákusok és mindenekelőtt roppant félelem attól, ami a másik emberben lakik: „Homo homini lupus - ember embernek farkasa”, ahogy azt a negyedik birodalomban (a rómaiban) fogalmazták. A rettegés arénája címen mozikba került nem is túl fantasztikus látomásban csaknem az összes, napjainkban (present days) létező veszélyfaktor megtalálható, akár kurrens áru a menő bevásárlóközpontban. 

A téma, ahogy mondják, a levegőben van: a felfokozott szorongás napjainkra a modern társadalmak alapérzésévé vált - a tavaly szeptemberi New York-i merénylet óta különösen -, pszichológusok egyenesen a félelem társadalmáról beszélnek. Mindenki fél, és egyre inkább: halálos kórtól, atomháborútól, agresszív szomszédtól - sokszor maga sem tudja, pontosan mitől. Kollektív élménnyé lett az aggodalom. 
Az 1973-as izraeli-arab összecsapásban elveszett egy atombomba, amit később a terrorpiacon jómódú euro-nácik vesznek meg. Az újjáéledő Európa (!) érdekében egy stadionrobbantással akarják összeugrasztani a felettük gyámkodó két monstrumot: Amerikát és az oroszokat. A nyugat-európai választásokat nézve van ebben picit dermesztő áthallás, ám itt már nemzetek feletti széljobb-frontról, mozgékony, virulens nácizmusról van szó, melynek már nincs szüksége az eszmét felkaroló birodalomra, „gazdaállatra”, csak az internetre, hogy fertőzni tudjon a kicsiny világfaluban. 
Mégis, ez csak körítés az első számú amerikai kémregényszerző, Tom Clancy regényéből írt sztoriban. A régi nagy játszma, a sokarcú orosz-amerikai kapcsolatok állnak a középpontban, újra hidegháborús kiadásban. Ahogy sejtettük, a rendszerváltás utáni „már nem vagyunk ellenségek”-vigyor ráncai mélyén masszív gyanakvások és ellenszenvek várakoznak - épp rendelkezési állományba helyezve. Ha megvan a nyomós ok, nyílnak a nevezetes atombőröndök, kódokat hitelesítenek, a döntéshozó arcokon izzadtsággömbök híznak. Az ügyesen növelt feszültség a nézőtérre is átmegy, ami egyfelől jel a gyártóknak filmjük hitelképességéről. Másrészt ok a távolmaradásra - annak, akinek a híradós stresszhelyzet kezelése épp elég. Tegyük hozzá, az atomrobbanás jelenetei mérsékeltek - talán utólag vágták e képeket, szeptember 11. miatt. 
Clancy - már negyedik film-ben - színre lépő hőse, Jack Ryan elméleti CIA-elemző, szokás szerint „terepre” kerül, bár most sem önszántából. Ryan képzelt alakja a múlt évtizedben csaknem nemzeti hőssé nőtt. Jelleme több tipikus amerikai erényt egyesít, szerepét rang játszani. Itt a most sztárolt Ben Affleck, Will Hunting egykori cimborája alakítja - kevésbé erősen, mint e szerepet Harrison Ford két korábbi Clancy-adaptációban (Férfias játékok, Végveszélyben). Kevéssé életszerű, ahogy a későkamaszként viselkedő „srác ” néhány bölcs mondattal feloldja a világháborús feszültséget az egymásnak ugró öreg rókák között.
Jók viszont az elnökök. Az amerikai filmekben rendre karakteres orosz vezető arcokat tudnak felmutatni (talán ügynökség szakosodott erre). Az USA első polgáraként pedig az a James Cromwell hihető, aki a híres kismalacfilmben volt Babe gazdája. De hát gazdaszerű az elnök dolga is… e filmbeli mása ráadásul egészen az idősebb Bushra hasonlít.