Hetek - VI. évfolyam, 30. szám, 2002. július 26

Ne hozzon magával semmit, fél óra múlva itt vagyunk! - mondta udvariasan a Securitate tisztje Pál Józsefnek. A fél órából négy év lett. Négy év börtön - semmiért. Pontosabban azért, mert Pál József nemet mondott a román titkosszolgálat hívására, és nem állt be ügynöknek.

Pál József, magyar irodalomtanár 1960 őszén, egy este a menyasszonyánál tartózkodott, édesanyjával hármasban, Nagyváradon. Leendő családjukról, a közelgő esküvőről beszélgettek.
„Ekkor jött a szeku. Fogalmam sem volt, hová visznek, sötét, fejre simuló szemüveget adtak rám. A Securitatén éjféltől délután hatig szünet nélkül faggattak egy diákszervezetről, amelynek állítólag a vezetője vagyok, illetve tudomásom van róla, de nem jelentettem fel. E szervezet célja szerintük Erdély Magyarországhoz való csatolása volt. Én persze semmilyen szervezetről nem tudtam, hiába tették fel százszor is ugyanazt a kérdést.
Egy éven át tartottak fogva, többször kegyetlenül megkínoztak. Egy verés három és fél órán keresztül tartott. Először széken térdepeltettek, úgy ütötték a talpamat, de mivel ez fárasztotta őket, fölfektettek egy asztalra, a hátamra ráült egy nyolcvan-, százkilós szekus, a lábamat fogta, így folytatták. Hat tiszt, három gumibottal. Egészen beleizzadtak.
Két hónapig ütöttek, ebből intenzíven három hétig. Amikor felduzzadt a testem, összeestem, leöntöttek hideg vízzel.” A vallatótisztem, Lakatos Eugén, magyar származású volt. Egykori szabósegéd, de az új munkájával kiváltságokat, ingyenes ellátást, jó fizetést szerzett magának. Jól élt. Ezek az emberek urak voltak, de a jólétért eladták a lelküket. Magyar mellé gyakran került magyar szekus, hogy ne a román, hanem a magyar üsse a magyart. Állandó rémületben tartottak, tízszer, húszszor is felkeltettek éjjel, nehogy aludhassak. Nem volt szabad a falhoz támaszkodni, sem nappal ledőlni, hason sem fekhettem, de a fal felé sem fordulhattam. Az ajtó fölötti villany folyamatosan égett. Teljesen elveszett embernek éreztem magam.”
A vallatáson fölvetődött az a vádpont is, miszerint Pál József nem a kötelező tanterv szerint tanította a magyar irodalmat.
„Mi, magyartanárok a Petru Groza-kormány idején törvényesen tanítottunk az általunk kialakított tanterv szerint. Én megyei szakfelügyelő voltam az ötvenes években, így a tankönyvek összeállításában is kikérték a véleményemet. Igen ám, de 1958-ban megkezdődött a magyar iskolák elvétele, belekötöttek a magyar tanárokba, mindenbe, amibe lehetett, hogy erre okot találjanak. Petőfinek egyetlen versét taníthattuk, forradalmi költészetét, népdalait nem. Ilyen helyzetbe hozták a magyar iskolákat. Képtelenek voltunk magyart tanítani, mégis tanítottuk. Erre az volt a vád: elferdítjük a gyerekek gondolkozásmódját.”
Az eredménytelen vallatások után vádat emeltek Pál József ellen.
„A tárgyalás előtt félrevezettek a vallatótisztek, nyugodjak meg, mondták, ez csak formaság, amnesztiarendelet van, az ítélet után ki fognak engedni. El akartak bizonytalanítani dezinformációkkal. Úgy látszik, tőlem tartottak leginkább, mert közvetlenül a tárgyalás előtt visszavittek a szekura, megmondták, mit mondjak, és rettenetes veréseket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha hozzáfogok tagadni. Az ügyvédemmel csak a tárgyalás szünetében találkozhattam. Két mondatot engedélyeztek nekünk. Megkérdeztem tőle: ugye, ügyvéd úr, alaposan bemártottak? Igen, sajnos nagyon súlyos a helyzet, válaszolta. Ennyi. A vádiratomat nem olvashattam el, kikapták a kezemből, mondván, úgyis tudod te, miről van szó. A tárgyalás közben a bíró szünetet rendelt el. Elvittek. Kérdeztem a szekusokat, mikor folytatódik a tárgyalás? Soha - felelte nevetve Lakatos Eugén. Vége van. Hogy-hogy vége, hiszen még el sem kezdődött? Majd megtudod az eredményt néhány hét múlva.
Azt hittem, összerogyok, mikor megtudtam, mi vár rám.”
Pál Józsefet fővádlottként huszonöt év börtönre ítélték. A nagyváradi börtönbe vitték.
„A cellánkban volt egy besúgónk, aki állandóan provokált minket, ezért nagyon vigyáztunk a szánkra. A Securitatén is kaptam belőlük társnak, őket külön etették, mikor én vallatáson voltam. A börtönt megváltásként éltem át, bár Lakatos megfenyegetett, visszarendelhet, amikor csak akar. Itt legalább volt levegőnk, és a kikapart ablaküvegen kiláttunk az utcára. A köztörvényes raboknak, hozzánk, politikaiakhoz képest arany életük volt. Véletlenül hallottam egy beszélgetést. Az egyik rab kilenc évet kapott, mert megölte a feleségét. Egy gyilkos! Mik voltunk akkor mi? Patkányok mászkáltak éjjel rajtunk, tanár kollégám hasán kirágták a csíkos kabátot. A szamosújvári fegyházban új helyzetbe kerültünk. Nyáron hetven elítéltet is összezsúfoltak, alig kaptunk levegőt, télen megritkítottak, hogy fázzunk. Volt mínusz harminchárom fok is. Egyszóval, mintha a pokolba kerültünk volna. Török vécé a terem egyik sarkában, kis, derékig érő fallal elválasztva, el lehet képzelni azt a bűzt. Rendszeresek voltak a hasmenések, gyakran kaptunk savanyú káposztát.”

A rabok között gyakran felmerült az öngyilkosság gondolata mint utolsó menekvési lehetőség.
„A Securitatén egy hajnalig tartó verés után azt mondták, holnap folytatjuk, harangkísérettel. Akkor éreztem, újabb verést nem bírok ki. Mikor egyedül maradtam, kétszer nekifutottam a műtött oldalammal a falnak, hátha megpattan valami bennem, de az őrség észrevette.
A fegyházban egy hetvenéves gyógyszerész, Mán Kornél esete nagyon nagy hatással volt rám. Ketten támogatták a vécére, alig volt jártányi ereje, májbeteg lett, testét hatalmas foltok borították. Huszonöt évet kapott, akárcsak én. Reménytelenül panaszkodtam neki, hogy vége mindennek, ezt nem ússzuk meg. Mire ő: te tényleg nem akarsz innen kikerülni? Akkor nem is érdemled meg a szabadságot! Tudd meg, van Isten az égben, ki fogunk szabadulni. Neki lett igaza. Egy év múlva amnesztiát kaptunk.”
Pál József négy évet ült. Kiszabadulása után volt ideje gondolkodni, miért lett enynyire kegyvesztett, hiszen a származása megfelelt a Ceausescu-rendszer követelményeinek, szülei egyszerű munkásemberek voltak.
„Petru Aron, a másik vallatótisztem, miközben bottal vert, tulajdonképpen elmondta, miért csuktak le. »Te - ők mindig tegeztek bennünket -, tudjuk, jó tanár vagy, jól beszélsz románul. Tanfolyamokra küldtünk, helyzetbe hoztunk, nagy politikai jövőt szántunk neked, és te nem fogadtad el. Sok pénzt költöttünk rád, és visszautasítottad. Nincs még egy ember Romániában, aki ilyen lehetőségeket elszalasztana.« Hiába magyaráztam, hogy én elértem a célomat, semmi másnak nem tudom magamat elképzelni, csak irodalmár tanárnak, nem hitte el. Persze, mondanom sem kell, a Securitate által kínált karrierrel együtt járt volna egy besúgói munka. Korlátlanul kellett volna szolgálnom a kommunista rendszert, engedelmeskedve mindenféle utasításnak. Be akartak szervezni besúgónak. Mert nemet mondtam - megtorolták.”
Pál József menyasszonya időközben másvalakihez ment feleségül. Szabadulása után Pál József is megházasodott, három gyermeke született. Amikor 1973-ban megpróbáltak Magyarországra települni, a Securitate ismét akcióba lépett.
„A kérelembe beírtam, hogy amennyiben nekem Románia legeldugottabb falujában magyartanári katedrát adnak, hajlandó vagyok a határtól is viszszafordulni a három apró gyermekemmel, és Romániában maradni. Amikor ezt a részt olvasták, a szekusok egymásra néztek, és azt mondták: erről beszélhetünk. »De mindenekelőtt hálásnak kell lennie, hogy amnesztiát kapott. Ez a hála kötelezi a román állam felé.« Kérdezem, mi volna ez a hála? »Nézze, megmondjuk kerek perec. Informálnia kell bennünket a kollégáiról és a tanítványairól.« Erre én gondolkozás nélkül reagáltam. Uraim, én Románia krémjével ültem a börtönben, mérnökökkel, tábornokokkal, orvosokkal, diplomatákkal, sokat tanultam, dörzsölt lettem, engem erre semmiféle módszerrel rá nem vesznek. Inkább itt lőjenek főbe - mutattam a halántékomra -, de ezt nem teszem meg. Meglepődtek. Életemben először hallottam a szájukból normális, emberi szót. »Tanár úr - mondták - nem akadályozzuk meg, hogy tanár legyen: átengedjük magát.«”
(A két cikk főszereplőinek nevét saját kérésükre megváltoztattuk.)

„Eszközökké váltunk”

Kis Péter szorgalmas, családjának élő, sikeres vállalkozó. Mindig is kellemes embernek tartottam, noha tudtam a múltjáról. Egy vidéki városka kávéházának teraszán ücsörögve beszélgettünk egy különös, groteszk figuráról, egy „másik” Kis Péterről.

- Egészen pontosan milyen szereped volt a Securitatén belül? Mi voltál, verőlegény, ügynök vagy besúgó?
- Nevezzük besúgónak.
- Hogyan zajlott a beszervezésed?
- Sportoló voltam, dzsúdóztam, ezen keresztül találtak meg. A jó sportolók zöme be lett szervezve, zsarolással és más módokon. Észre se vettük, és már benne voltunk, utána nem volt kiszállási lehetőség. Engem iskolás korom óta figyeltek, előkészítették a beépítésem, mindent tudtak rólam, mikor mit csináltam, hanyas zoknit hordok stb. Semmit nem bíztak a véletlenre.
- Mennyire láttál bele a Securitate működésébe?
- Én Ceausescu biztonsági embere voltam az útbiztosításnál Bukarestben. Pár esetben külföldre is kiküldtek. Besúgóként viszont a tevékenységem a magyar III/III-asnak felelt meg, de ott nem számozással jelölték.
A Securitate rendkívül szervezett volt. Akik magas beosztást értek el, komoly szakmai múlttal kellett hogy rendelkezzenek. Nekem is megvolt a feljebb lépési lehetőségem, rangot kaptam. A szekut Brezsnyev titkosszolgálatához hasonlíthatnám, precízen és jól működött.
- Milyen kiképzést kaptál?
- Sokkalta keményebbet, mint egy szimpla katona. Jó volt a fizikumom, máshová vittek. A kiképzés részeként, ha kellett, verésekkel vagy pszichikailag aláztak meg minket, egymás előtt is. Amennyire lehetett, belemásztak a lelkivilágunkba, megszűntünk azok lenni, akik voltunk. Csak a szeku létezett, a rendszer, azt hittük, ez soha nem fog megbukni, amíg világ a világ. A félelmet és az agresszivitást teljesen belénk oltották. Én egy darab kenyérért a társam nyakába vágtam a villámat. Minden rosszat kihoztak belőlünk, nem gondoltam volna, mire vagyok képes. Eszközökké váltunk.
- Kettős életet éltél, gondolom, megvolt az ára…
- Juttatásokat, fizetést, útlevelet kaptunk. Az első házasságom tönkrement. A hazugság beépült az életembe, folyamatosan más képet mutattam a feleségemnek, apámnak, anyámnak, barátaimnak. Ide-oda jöttem-mentem, eltűntem fél évekre. Ezt a kettősséget viszi magával az ember, akárhova megy, mint egy bélyeget. Nagyon rideggé váltam. Nem tudtam se sírni, se nevetni, ha agyonvertek volna, akkor sem. A lelkiismeretem állandóan emésztett. Vallásos családban nőttem fel, rendelkeztem egyfajta bibliaismerettel, ezért gyakran gondolkodtam azon, hogy egyszer, valahol el kell számolnom ezzel az élettel. Gyötört belül. Képzeld el, leülök veled beszélgetni, egy óra múlva csinálom a jelentést teljesen másképpen, sőt még hozzáteszek ezt-azt, hogy eredményesebb legyek. Egyes jelentések előre meg voltak írva, a főnökeim elém tették aláírásra. Főleg hívő emberekre küldtek rá. Egy bácsika, akiről a legtöbbet jelentettem, nagyon közel engedett magához. Sok történetet elmesélt, mi játszódott le vele a börtönben, hányan haltak meg mellette a Securitate ráhatása következtében. Rendíthetetlen hite volt. Bent, másokkal együtt keményen kitartottak, bár nem volt Bibliájuk, ki mire emlékezett, azt ott felmondta, ez tartotta őket életben. Odavaló volt a falunkba, az ő köre ellen kellett nyomoznom. Egyszer lebetegedtem, vírusos sárgaságfélével. Ennek nem volt ellenszere. Senki sem mert bejönni hozzám látogatni, csak ez az ember egyedül.
- Mi lett a sorsa, mit tudsz róla?
- Hála Istennek jól van, most is él.
- Részt vettél verésekben, kihallgatásokban?
- Nem, viszont tudtam, mit csinálnak az emberekkel. Hozzánk mindenki remegve jött be. A verések, hogy úgy mondjam, természetesek voltak a szekun belül, egyesek a legbrutálisabb módszerekig elmentek.
- Mi lett a Securitatéval, a volt szekusokkal? Be tudtak illeszkedni a 89-es forradalom utáni Románia életébe?
- Be tudtak. Nevet, lakóhelyet változtattak, beépültek a rendőrségbe, kapcsolataikat tovább használták. A szervezet igazából nem szűnt meg, ugyanúgy benne vannak a kormányban is.
- Nem motoszkált benned, hogy ki kéne lépni, otthagyni ezt a mocskot, és eltűnni a képből?
- Mindig motoszkált, de nagyon jól tudtam, ebből a mókuskerékből emberileg nincs kiút, ha kiugrom, összetör. Ez az életforma felőrölte a magyart is, románt is. Sokan közülünk belebolondultak, több kollégám meglőtte magát, ez a lehetőség fennállt, éles fegyverrel jártunk. Én megszöktem, ami nem volt veszélytelen. Ha megfognak, rosszabb sors vár rám, mint azokra, akiket gyötörtünk. Sokat keresgettek, sokáig bujkáltam.
- Végül is hogyan tudtad „letenni” a múltadat?
- Bocsánatot kértem azoktól, akiket jelentgettem, de ez nem oldott fel, nem adott megnyugvást. Megtértem, Isten felé fordultam. Mázsás súlyok szakadtak le rólam. Megváltozott a szemléletem, olvasom a Bibliát, új ember lettem. Semmilyen más kiutat nem tudok. Ha nem térek meg, csak az alvilágban tudtam volna létezni, olyan emberek között, mint én voltam.