Tihanyi Péter
Esterházy apokalipszise

„…Talán nem is az (lesz) nehéz, amikor robban a könyv. Az persze kiszámíthatatlan és veszélyes lesz, de a nagy súly majd ennek a hétköznapja. Hogy mondjuk néhány év múlva valaki megkérdi, te, mondd csak, a te apád volt ávós? Ö… nem ávós, hanem hát jelentéseket írt… Ja, aha.
És kész, csak a csönd. Semmi megdöbbenés, se undor, se részvét, se semmi. Aha. Ezt a semmilyen és ólmos ahát kell mindig cipelnünk.”
(részletek Esterházy Péter 
Javított kiadás című könyvéből)

Csak a megbocsájthatatlant lehet megbocsájtani

Heller Ágnes

- Elbírja-e egy ember személyisége azt a hatalmas érdeklődést és nyilvánosságot - még ha ez szimpátiával társul is -, ami most az Esterházy családra irányul?
- Esterházy Mátyást, az embert megtisztelem azzal, hogy morálisan megítélem. Nem kötelessége valakinek besúgóvá válni, minden választás szabad választás, még a legrettenetesebb körülmények között is az. Tehát ez egy árulás. Nem menthető föl. Ugyanakkor a Harmonia caelestis című regényből úgy veszem ki, hogy ez az ember saját magát nem mentette fel. Nincsen nagyobb büntetés a lelkiismeret-furdalásnál, a bűntudatnál, főleg egy olyan embernél, aki arisztokrata volt, és a becsület számára mindennél többet kellett hogy jelentsen. Mélyen vallásos katolikus ember is volt, és nem vehette önmagától jó néven, hogy megszegi a Tízparancsolatot. 
- Ön megbocsátott neki?
- Csak az bocsáthat meg, aki ellen valamit elkövetnek. Vagy az áldozata, vagy a családja, aki ellen ezt indirekt módon elkövette, még ha talán direkte meg is védte őket. Ők bocsássanak meg neki, mert - ezt idézem - csak a megbocsáthatatlant lehet megbocsátani. Nekem kívülállónak nincs felhatalmazásom se a megbocsátásra, se a végső ítélet kimondására. Számomra ez egy borzalmasan szomorú történet. Csak azért érzem úgy, mintha hozzám tartozna, mintha személyes ismerősöm volna, mivel az irodalom csodájaként Péter írói keze közel hozta hozzám édesapját. 
- Mi rejtőzhet még a közélet és az egyéni családi életek mélyén? Milyen arányban szőhették át az életünket a titkosszolgálatok, illetve mennyire szövik át ma?
- Nagyon nagy baj volt, hogy nem vetettünk számot ezzel a rendszerváltás idején. Akkor a szőnyeg alá lett söpörve minden, titokban ment a vádaskodás meg a komcsizás, mindenkire mondták, hogy biztosan besúgó volt, de sosem lett tisztázva, hogy ki mit csinált vagy mit nem csinált. Ezen ma már nem lehet segíteni. 
- Ön nem lenne kíváncsi arra, hogy besúgták-e, és ha igen, kik?
- Akik kikérték az anyagukat, mint ahogy én is, és akik két hét iszonyú feszültség után megbizonyosodhattak róla, hogy a baráti körükben senki sem volt besúgó, azok boldogok lehetnek. Akiknél az ellenkezője derült ki, azok vagy boldogtalanok, vagy a vállukat vonva azt mondják, hogy mindenki így csinálta, de én ez utóbbit rossz magatartásnak tartom. Ugyanis ha azt mondjuk, hogy mind így csinálta, akkor úgy beszélünk önmagunkról, mintha a körülményeink és a környezetünk határozna meg minket, s így nem lennénk szabad emberek. Azt mondtam az imént magának, hogy megtisztelem Esterházy Mátyást is azzal, hogy szabad embernek tekintem, még akkor is, ha nagyon nehezek voltak a körülmények. Hozzá kell tennem a Tarral való összehasonlításban, hogy Esterházy körülményei nehezebbek voltak abból a szempontból, hogy 57 februárban vállalta. Akkor itt fejek hullottak, nagyban folyt a gyilkolás, tehát a tét nem az volt, hogy megverik, vagy börtönbe kerül pár hónapra, hanem hogy örökre ott marad, vagy megölik. Olyan idők voltak ezek, amikor hihetetlen hősiességet kívánt volna nemet mondani. De én ezeket is mind számításba veszem, és még így is azt mondom: szabad ember szabadon választ.
- Mi lenne jó: ha ez a könyv általános megtisztuláshoz vezető lavinát indítana el, vagy épp ellenkezőleg, valaminek a gyors lezárását?
- Tudja mi a probléma a mai kultúrában? Hogy senki sem tudja azt mondani, hogy bocsássatok meg, vétkeztem. Ez tökéletesen kiment a szokásból, hogy valaki bűnvallomást tegyen, hogy odaálljon, és azt mondja: vétkeztem magam ellen és vétkeztem ellenetek is, bocsássatok meg. Ezek nagyon konzervatív szavak, de hozzá tartoznak az erkölcsi élethez, az ember megtisztulásához. És a megkönnyebbüléséhez is. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a kommunizmusban annyit kellett önkritikát gyakorolnunk, hogy az egész dolog elvesztette a jelentését, kiüresedett. Ugyanúgy, ahogy mára a szeretet szó is, de azért mégis mondjuk a másiknak, hogy szeretlek. Egyes szavakat és gesztusokat vissza kellene állítani a méltóságukba. A megkönnyebbülés az embernek, és a környezetének is azt a lehetőséget adja, hogy tiszta lappal indulhat. De ha becsukom a könyvet, ezt nem tehetem meg. 
„Az egyik jelenetben Mozart haldoklott, Salieri Darvas Ivántól nyert nagyságával magasodott fölé, és akkor azt mondja Mozart: Papa, emelj föl, mint régen!, és azt veszem észre, hogy ismétlem magam elé, Papa, emelj föl, mint régen, és sírok, de jó sötét van, sötét Szolnok, a legsötétebb magyar város, így nem látja senki, sejteni meg hogyan is lehetne, majd a „sminkemre” kell vigyázni, ha kigyulladnak a lámpák. A mellettem ülő édes színésznőnek (bizony) szalad a szem a harisnyáján, mindenkinek megvan a maga baja.”

---

Nem bízom már senkiben

Tar Sándor

- Nem akarok senkit megbántani, de a kiadó eljárása zavar. Én is megírtam a magam történetét regényben. Egy éve írom; Morcsányi, a Magvető igazgatója ezt tudja. Februárban jártam náluk, kérdeztem mi a helyzet, és mondta, a könyvheti könyvek kéziratát már leadták januárban. Ekkor volt február. Ugyanakkor Esterházy március végén adta le ennek a könyvnek első kéziratrészletét. Úgy éreztem magam, mint Barrichello az autóversenyen, leszóltak neki, hogy engedje előzni Schumachert, mert ő a sztár. 
Lehet, hogy durva és merész, amit mondok, ettől függetlenül nagyon jó írónak tartom Esterházyt. De tudták, hogy ezen dolgoztam tavaly nyár óta, pontosabban ők beszéltek rá, hogy írjam meg, ki a nyavalyának van kedve újra átélni ezt az egész szennyet. 
De mondom még egyszer, Péter kitűnő író és remek szimata van. 
- Hány ilyen tragikus sors lüktethet még a mélyben?
- Bizonyára ezek most erjednek, vagy ha nem, fognak. Lehet, hogy a könyv után divatba jön a feltárulkozás, és mindenki elkezd önvizsgálatot tartani. Aztán az is lehet, hogy hosszú háborúskodás és egymás gyűlölése kezdődik el, hát ebben nem tudok bölcs lenni. Rendszerváltás után nem ártott volna minden ügynököt néven nevezni. 
Én leginkább arra hajlok, amit Tamás Gáspár mondott, hogy úgy, ahogy van, a Dunába kéne hajítani az egész irattárat. Hozzáteszem, velem együtt.
Attól nem tisztul meg igazán az ember, hogy elmondja, ez csak legenda, hidd el, ezt én tudom, ez egy olyan tény lett az életemben, amely nem tisztított meg, de amellyel meg kell tanulnom együtt élni. Mi tagadás, kicsit kiégtem, kiürültem, pontosabban inkább azt mondom, nem hiszek már senkinek, nem bízom már senkiben, azokban sem, akik közel állnak hozzám, azokban sem, akik szeretnek. Súlyos mondat. És nem is tudom, mit kezdjek vele.
„Az aljasság a testvériesség álorcájában. Gothár szokta mondani: Ha meg beteszem egy filmbe, senki nem hinné el. De még nincs vége a mai napnak: Ügynökünkkel rendkívüli találkozót tartottam. Átadtam a fia részére szóló útlevelet. Szinte fuldoklok, alig kapok levegőt. Úgy mondtuk, úgy tudtuk, hogy azért mehetett egy-egy közülünk, mert a többiek itt maradtak túsznak. Ez azért hősiesebb változat, mint emez. De hogy az ávó dolgozott a nyelvérzékemen…
Jártam egyet, nem tudtam ülve maradni. Ilyen brutálisan még sosem derült ki, hogy tényleg úgy van, ahogy mondogatni szoktam, hogy tudniillik írás közben tudom meg, mit írok.”

---

Szemek voltunk a láncban

György Péter

- Remélem, hogy az Esterházy által átélt tragédia most nyilvánvalóvá teszi, hogy az a stratégia, amit a Magyar Köztársaság az elmúlt tizenkét évben ebben az ügyben folytatott - illetve nem folytatott, úgymond az ügynökök személyiségi jogainak védelmében - az egész kérdést gyakorlatilag szőnyeg alá söpörte. 
Így, amikor nagyritkán és véletlenül kiderül némely emberről, hogy ügynökök voltak, akkor kicsit szörnyülködik a magyar társadalom, és ezzel be van fejezve. Kicsit szörnyülködik, mi történt Bódy Gáborral, Tar Sándorral; most kicsit nagyobb lesz a szörnyülködés, mi történt Esterházy Mátyással. És ha még mindig nem kezd el ez az ország gondolkozni, az rettenetesen nagy baj lesz. 
Remélem, ez a könyv hozzájárul ahhoz, hogy ezt a gyáva technikát ne lehessen tovább csinálni, és a nagy és komoly társadalmi vitákat nem lehessen megúszni. Azt a sebet, ami nincs még feltárva, nincs kitisztítva, azt nem lehet bevarrni, így lezárni sem. 
Ha egy nemzeti kultúra emblematikus írójával ez megeshetett, akkor ebből nem lehet nem tanulni. Nem lehet nem felhasználni ezt az alkalmat arra, hogy ne lehessen tovább azt mondani, hogy ez biztos csak másokkal történhet meg. Nem, ez mindannyiunk családjával megtörténhetett, és szerintem egy csomó, ez ügyben cigányútra ment történetet el lehet kezdeni megbeszélni. Beleértem az egész ügynöktörvényt, a Terror házával kapcsolatos nyilvánossági problémákat, hogy mi van az ÁVO-val, mi van a fényképekkel. Még mindig ugyanott tartunk, hogy a múltat már tényleg be kéne vallani.
- Ma, 2002-ben, a mostani titkosszolgálat mennyire szövi át a társadalmat, magánéletünket? Ugyanúgy, mint régen?
- Azt, amit Csintalan Sándor megtett, hogy a Defendet tokkal vonóval megvásárolta Földitől, züllött erkölcstelenségnek és felháborító pofátlanságnak tekintem. Ha a szocialista párt nem indít szigorú vizsgálatot ebben az ügyben, akkor a kérdésedre azt kell mondanom: igen, ugyanúgy. Legyen világos az, hogy általában a titkosszolgálatok mennyire járták át az emberek életét, egy teoretikus kérdés. Vannak a magyar kultúrában tipikus összeesküvés-hívők, mint például Spiró György, aki azt képzeli, mindennek a hátterében a titkosszolgálatok állnak. Nem osztom ezt a nézetet, de becsülöm és értem. Csintalan Sándor és Földi László számomra a szocialista párt e tekintetben való politikai kultúrájának, normakövetésének tesztje. Ha hagyják őket, és nem járnak el ellenük a jog eszközeivel - hangsúlyozom nem boszszút kell állni, hanem a jogot érvényesíteni -, akkor tudhatjuk, sajnos Spirónak van igaza.
- Nem történhetett volna meg a rendszerváltáskor Magyarországon is, ami Németországban?
- Magyarország nem egyesült önmagával, csak a saját jövőjével és múltjával. A németeknél az a furcsaság történt meg, hogy felszabadulásuk egybeesett földrajzi egyesülésükkel. Mi nem rendelkeztünk ebben az értelemben vett Nyugat-Magyarországgal, amelyik megváltóan kisegített volna bajunkból. Mert a nyugat- és keletmagyarok, az idézőjelbe tett szabad és elnyomott magyarok, azok mind mi vagyunk. Mi vagyunk a keletnémetek és nyugatnémetek egyaránt, és nekem ez sokkal méltányosabb, bölcsebb dolognak tűnik, ha már így hozta az élet. Azzal kell főznünk, amink van. Minden egyes mai magyar embernek meg kell magában találnia az eljövendő nyugatmagyart és az egykori keletmagyart. Senki nem hazudhatja, hogy ő csak nyugatmagyarból állt és nem élt Kelet-Magyarország történetében. Nem mondhatjuk, hogy sok száz ezer embernek, akinek nevét nem védte a történelmi név, az értelmiségi válság, ne lett volna az élete adandó alkalommal a Kádár-korszak elején pokol. Most látjuk, milyen pokol lehetett, vesd össze Esterházy Mátyással. Sok száz ezren voltak, akiknek rettenetes megaláztatásokat kellett átélniük: lehettek papok, nem papok; hívők vagy nem hívők; parasztok vagy munkások. Azután ezek az emberek miután valami módon otthonra leltek a Kádár-rendszerben, most nehezen tudják eldönteni, kik is voltak ők. Tán ezek közül valók azok a szerencsétlenek, akik ott üvöltöznek a Parlament előtt, mikor a szocialista párt bemegy hatalmat gyakorolni. Ezeknek a szerencsétlen embereknek teljesen érthető kétségbeesését használják ki olyan cinikus emberek, mint mondjuk Lovas István. 
Remélem, most mindenki számára eljön az idő, hogy a legradikálisabb, legbölcsebb és legmélyebb módon végiggondolja, hogyan is volt ő szem a láncban - ahogy Illyés mondta. Nem lehet tovább hazudni, hogy nekünk semmi közünk nem volt ehhez. 
Ne mondjuk azt, hogy három láncszemet ismerünk - az eddig emlegetett magyar urakat -, és ők magukra vessenek, és pfuj, pfuj; de mi tökéletesen ártatlanok voltunk. Egyszerűen meg kell vizsgálni, hogy ki és milyen módon volt láncszem a láncban, mert ezerféle módon lehetett. Nemcsak úgy, hogy beszervezték, de úgy is, hogy eltűrtünk valamit. Ha már itt tartunk, a mai felnőtt-lakosság, aki abban az időben szavazni járt, az négyévente egyszer tanúságot tett arról, hogy eltűr és támogat olyan dolgokat, amelyekhez semmi köze sincs. Aki a szocializmus alatt választani ment vagy kényszerült, az eltűrte, hogy gyerekként bánjanak vele. Jó, bocsássunk meg. De megbocsátás akkor van, ha tudjuk, hogy kinek és mit bocsátunk meg. De egyelőre még azt sem tudhatjuk, mert a Történeti Hivatal inkább Kafka kastélyaként működik, mint hivatalként. Ez eléggé szorongató érzés. 
- Hogyhogy három író ember bukott ki, és nem közgazdász, ügyvéd, lelkész vagy éppen filmes?
- Filmeseknél kibukott Bódy Gábor. Ami a maga módján több mint döbbenetes mindazoknak, akik ismerhették ezt a furcsa, nagyszerű és csodálatos életművet hátrahagyó szörnyeteget. Megrázó, hogy Bódy Gábor belekeveredett. Ami az egyházi férfiúkat illeti, érdemes egy pillanatig megállni, mert ők tényleg külön csoport. Nem véletlen, hogy sok egyházi ember nem kívánja magát alávetni az önátvilágítás műveletének. Valószínűleg zavarba ejtő egy közösség számára, ha megtudja, hogy emblematikus vezetői hosszú éveket töltöttek békepapság ürügyén a kedélyes besúgással. Ezért is fontos lenne talán, hogy az egyházak e tekintetben öntisztuláson menjenek keresztül. Valószínűleg rájuk kellene bízni, milyen módon kívánják ezt a kérdést megoldani. A laikus társadalom azzal segít a legtöbbet, ha nem kíván ebből politikai hasznot húzni. Elég hívő barátom van, hogy tudjam, ez a kérdés őket is nyomasztja. 
- Az a társadalmi érdeklődés, ami a könyv körül most érezhető, elősegíti azt az utat, amit felvázoltál?
- Ha nagyon gonosz lennék, azt mondanám, ha ez sem segíti elő, akkor semmi. 
„Ha ezt befejeztem, utána már - azt hiszem - nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.)”