Hetek-összeállítás
A múlt nyomorult
Van abban valami jelképes, hogy Esterházy Péter szinte napra pontosan tíz évvel a Duna-gate kirobbanása után kapta kézbe a Történeti Hivatalban az apja által írt ügynöki jelentéseket őrző úgynevezett M-dossziét. Ezek alapján született meg Esterházy megrázó naplóregénye, amely Javított kiadás címen a napokban került a boltokba. Az író személyes hangú értelmezési kísérlete saját családja és az ország feltáratlan múltjáról újra rávilágított: az ügynökvilág fertője mindent behálózott.
Több száz kilométer ügynökakta az archívumban. „Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat” Fotó: Reuters1990-ben politikai botrányt okozott, hogy az új pártokat a titkosrendőrség továbbra is megfigyelte, a Belügyminisztérium pedig szorgosan elkezdte darálni a dossziékat. A Duna-gate leleplezései nyomán úgy tűnt, történelmi napok elé néz az ország, és így éreztek másutt is Kelet-Európában.
Prágában a frissen megválasztott köztársasági elnök, Václav Havel 1990 január 1-jén azzal kezdte első beszédét: „Polgártársaim, úgy gondolom, nem azért választottatok meg erre a hivatalra, hogy én is hazudjak nektek.” Havel megrázó leltárában a legsúlyosabb tehernek az ország „beszennyeződött morális közállapotát” nevezte. Annak lerakódott piszkát, hogy egy társadalom évtizedeket élt úgy, hogy közben mindenki megtanult mást mondani, mint amit gondolt. Ki ezért, ki azért. A totális rendszer a hazugságoknak ebből a fertőzött talajából nőtt ki: a szabadsághoz egy új - fertőzésmentesített - környezet is szükséges, máskülönben a politikai reformok mit sem érnek - figyelmeztetett Havel. Gerő András történész mondta most a Javított kiadás kapcsán, hogy a békés rendszerváltásnak ára volt: „Egy pofon nem csattant el a kommunizmus összeomlása és a demokrácia létrejötte között. Lehet, hogy ennek az volt az ára, hogy bizonyos morális deficittel zajlik le a rendszerváltás.”
Esterházy Péter. A sár ne őrá hulljon vissza Fotó: MTIHa létezett ilyen kompromisszum (és az elmúlt tizenkét év ezt nem cáfolta, sőt) akkor a képbe bizony nem illett bele az ügynökakták berlini típusú kiteregetése. A totális rendszer titkait morális kényszert érezve kiszolgáltató Végvári őrnagyot volt kollegái rövid úton - új rendszer ide, új rendszer oda - fizikai-mentális összeroppanásba kergették. (Erre még a bíróság is rátett, amikor Végvárit államtitok megsértése miatt elmarasztalta, míg a szolgálatot vezető tábornokokat felmentette.) Eltűnt a politikai színtérről Roszik Gábor evangélikus lelkész, aki az egyházi megtisztulást szorgalmazta. Az új, demokratikusan választott parlamentben pillanatok alatt süllyesztőbe került a Hack-Demszky-féle első - radikális - ügynöktörvény-tervezet, majd a további, már tétovább kísérletek is. 1990 végére az egész ügy lekerült a napirendről, anélkül hogy bármi is tisztázódott volna. A mérgezett talaj itt maradt, legfeljebb időközben eltelt több mint évtizednyi idő alatt mocsárrá változott.
Ebbe a mocsárba ragadt a semmire se jó átvilágítási komédia, amely nagyvonalúan kivonta minden ellenőrzés alól a spiclihálózat működtetőinek, ötletgazdáinak és felügyelőinek teljes láncolatát, miközben a több tízezer „mezei” ügynök aktáit is 1997-ig gyakorlatilag kutathatatlanná tette. Nem csoda, ha a pofonokkal együtt elmaradt a megtisztulás is. Időnként felbukkantak átadott, de fel nem bontott borítékok, fél- és negyedbeismerések („aláírtam, de nem jelentettem”, „megpróbálták, de nemet mondtam”, „nem írtam, csak olvastam”). A keservesen megszületetett ügynöktörvényt 1996-ban módosították, az átvilágításra kötelezettek köre részben bővült (újságírók bekerültek, egyházi személyek viszont nem), ám a témát továbbra is fagyos csend vette körül. Egy-egy katartikus felvillanás volt csupán, mint Tar Sándor író megrendítő önvallomása, amelyben a tíz évnyi III/III-as „szolgálatát” tárta fel. (Tar elmondta: nincsenek illúziói, egykori beszervezői, kapcsolattartói vagy azoknak főnökei ma is itt vannak és utánanyúlhatnak, ha akarnának.)
Most erre a világra szakadt rá Esterházy naplója. Apja, Esterházy Mátyás 1957-től 1979-ig a Belügyminisztérium III/III-as ügyosztályának beszervezett ügynöke volt. Erről gyermekei mit sem tudtak, egészen addig az ominózus februári napig, amelyen a Történeti Hivatal vezetője átadta az írónak az apja kézírását őrző négy doszsziét. A Javított kiadás Esterházy Péter megrendítő naplója ezzel a négy doszsziéval folytatott küzdelméről. A könyv megkísérli a lehetetlent: megérteni és megértetni azt, hogy miért lett az ország egyik legpatinásabb nevét viselő, arisztokrata katolikus értelmiségi a Kádár-rendszer politikai alvilágának kiszolgálója. Személyes gyarlóság vagy karriervágy? Mindkettő? Vagy valami mélyebb, komorabb belső motívum? Ezt nem tudjuk meg. Olvashatunk viszont egy ünnepelt író megdöbbenéséről, aki élete derekán találja magát szembe azzal, hogy a műveiben megörökített apja még róla is jelentett. Az, hogy Esterházy Péter a nyilvánosság elé tárta a családi szenynyest, jelentős morális tett, hiszen számolnia kellett azzal: apja ügynöki tevékenysége az ő írói karrierjét is árnyalhatja. Tiszteletre méltó kísérlet. Hogy a téma körüli eddigi jeges hallgatást megtöri-e, még kérdés.
A Javított kiadás két évig készült. Az író nem nyilatkozik, mondván - joggal - amit el akart mondani, benne van a könyvben. Esterházy nem ok nélkül tartózkodó: vannak, akinek máris a torkán akadt a Javított kiadás. Egy hírlapi kommentár azt a buta felvetést lebegteti, mintha a könyv akár színtiszta fikció is lehetne (a l’art pour l’art halottgyalázás vádja objektíven is ostobaság, hiszen az irattári adatokkal is azonosított dossziékat a megannyi megfigyelt bármelyike, sőt azok leszármazottai is kikérhetik elolvasásra), míg más történész a hivatal vezetőjének eljárását kérdőjelezi meg, mondván, volt-e joga kiadnia az ügynöki jelentéseket. (Figyelem: Végvári őrnaggyal is így kezdődött!)
Esterházy most belecsapott a mocsárba: szorítsunk érte, hogy a sár ne őrá hulljon vissza.A könyvről készült interjúk:
