A buszjáratokon egészen kellemes dolgok is megesnek manapság. Hétköznap reggel van, igyekszik a dolgozó a munkahelyére. Útravalóul közben egy Népszabadság mellett dönt, majd felül az autóbuszra. Éppen szétnyitná a lapot, mikor ordenáré káromkodásözön kíséretében kopasz, láncos fiatalok kezdik szidni mögötte a baloldal teljes vezérkarát, a csaló választási biztosokat, miközben ordítva panaszkodnak a kisebbségi magyar létről. Újság össze és be a táskába, összehúzni magunkat, ablakon egykedvűen kinézni.
Néhány megálló múlva leszáll a társaság. Gyomoridegek újból rendben, akár elő is vehetjük az újságot. Nemsokára bajszos, nagydarab ember áll meg a kapaszkodónál, beljebb ülök a kettős ülésen, hadd üljön le ő is. Megköszöni szépen, ahogy illik, aztán ő is előveszi újságját, egy Magyar Nemzetet, gallérján most veszem észre a szép masniba kötött kokárdát, rezzenéstelenül olvasok tovább. Hihetetlenül jól megvagyunk így egymás mellett, ha ő nyitja szét a Nemzetet, akkor én húzódom félre, ha én a Szabadságot, akkor ő. Teljes képtelenség. Én szállok le előbb, ezért ő illedelmesen föláll, s utat enged. Viszontlátásra! - köszön el mosolyogva, én ugyanúgy. Mindketten meg vagyunk hatva magunktól. Olyan rendkívüliek voltunk.
Olyan normálisak. (M.R.)