Váratlan fordulat Romániában: a kormány rendeletben tiltotta meg a háborús bűnösök személyi kultuszát, majd rendeletben írta elő a romániai zsidó hitközség vagyoni kárpótlását. Sőt, a miniszterelnök és az államfő is egyfajta történelmi önvizsgálatot helyezett kilátásba a romániai zsidóüldözésekkel kapcsolatban. Eddig a román közgondolkodás néhány elszórt értelmiségi megnyilvánuláson kívül nem ismert olyan beállítást, hogy bármiféle román történelmi alak bármiféle rosszat cselekedett volna. A fordulatot magyarázza, de értékét is csökkenti, hogy a kormányintézkedések nem a nemzeti lelkiismeret előzmény nélküli feléledésén alapulnak, hanem azon a tényen, hogy e fordulat nélkül Románia nem lesz NATO-tag.
Olyan ország nyilván nem lehet az észak-atlanti politikai struktúra része, ahol közkultusza van egy háborús bűnösnek. Ez a felismerés ugyan már megszülethetett volna hat éve, mióta Románia kinyilvánította tagsági igényét, de gyakorlati lépés csak most történt annak tiszteletére, hogy Bukarestben rendezték a NATO-ba igyekvők és a nemrég felvett tagok, az úgynevezett „Vilniusiak” csúcsértekezletét, ezzel párhuzamosan pedig egy külön nemzetközi konferenciát a jelölt országok zsidó közösségeinek vezetői részvételével a NATO-várományosok antiszemitizmussal kapcsolatos magatartásáról. Az államfő és a kormányfő korábban román politikus szájából nemigen hallható őszinteséggel beszélt arról, hogy szembe kell nézni a történelem negatív tényeivel is; Iliescu elnök név szerint is említette Antonescut, valamint a háborús bűnösként kivégzett marsall nevéhez köthető iasi pogromot. Dan Pavel, a neves politológus azonban épp a csúcs napján megjelent írásában rótta fel, hogy a román politikusok mindig csak külső kényszerre cselekednek bármi jót a kisebbségekkel kapcsolatban.
A világháborús események a közgondolkodásban eddig úgy éltek, hogy egyfelől volt Antonescu, aki jó román hazafiként amúgy nem ártott senkinek, viszont az Észak-Erdélybe bevonuló Horthy felelős mindenfajta zsidóellenes cselekedetért, ami Romániában valaha is megtörtént. A történelmi önvizsgálat próbaköve, hogy változik-e ez a sematikus kép. Nos, a kormányrendeleteket viharosan bíráló szélsőséges politikusok, az ellenzéki Corneliu Vadim Tudor és a kormánypárti Adrian Paunescu épp azt kiabálták a kormányrendeletet támadva a szenátusban, hogy aki azt állítja, hogy Romániában holokauszt volt, „sértegeti a román nemzetet”; „ha van Európában egy nemzet, amelyet el kell ítélni a holokausztért, az Horthy Magyarországa”; „miközben Magyarország pusztította őket, Románia védelmezte saját zsidóit”. Vadim az Antonescu parancsára végrehajtott iasi pogromot a háborús helyzettel magyarázható sajnálatos eseményként aposztrofálta.
A kormányzat első gesztusa a romániai zsidó áldozatok megkövetésére a nagyvilág előtt a bukaresti vezetés legtisztább szándékait mutatja fel, miközben a hazai közvélemény számára Vadim és Paunescu álláspontját támogatja, azzal az egyszerű ténnyel, hogy a romániai Holocaust-emlékművet a kultuszminiszter bejelentése szerint Marosvásárhelyen szándékoznak felállítani. Tehát nem a iasi, botosani vagy máshol történt véres pogromok valamelyikének helyszínén, hanem egy olyan észak-erdélyi városban, ahonnan valóban a magyar közigazgatás küldte haláltáborokba a zsidókat. Jellemző a helyzet fonákságára és a román politizálás utánozhatatlan csalafintaságára, hogy mikor Markó Béla RMDSZ-elnök első nyilatkozatában érthető megütközését fejezte ki, amiért épp Marosvásárhely lenne a helyszíne a román zsidóság emlékművének, másnapra már olyan nyilatkozatok jelentek meg, amelyek nyíltan vagy burkoltan őt vádolták megütközése alapján antiszemitizmussal.
Mindeközben az Antonescu-kultusz felszámolására tett nagyvonalú gesztusnak is megvannak a maga apró, és külföldről nemigen látható árnyoldalai. Például az, hogy a kormány ez alkalommal a saját rendelkezése végrehajtását a helyi tanácsokra hárította: míg más kérdések kapcsán a kormányzatot képviselő prefektusi hivatalok a tanácsok feje felett átnyúlva is érvényesítették a központi akaratot, most Bukarest elegendőnek találta a választott testületek megbízását a feladattal. Mármost az országban eddig felállított hét Antonescu-szobor eltüntetésére, a számtalan Antonescuról elnevezett utca és tér, az ugyancsak a diktátor nevét viselő rengeteg kisebb-nagyobb szervezet és egyesület átkeresztelésére a tanácsok nyilván nem rendelkeznek elegendő hatalommal. Marosvásárhelyen például, a leendő Holocaust-emlékmű helyszínén a városi Antonescu-szövetség jelentős részben nyugalmazott és aktív katonatisztekből áll, többségük a vár szomszédságában, az Antonescuról elnevezett bulváron lévő laktanyában szolgál vagy szolgált; mikor néhány éve az egyesület a hatóságok engedélye nélkül megpróbálta felállítani a marsall szobrát, a talapzat is a laktanya bejáratának tőszomszédságában készült.
Kellemetlen jelenség, amiről nemigen hallani a NATO felé menetelő ország kormányzati köreiben, hogy 2000 őszén azért kellett váratlanul meneszteni a hadsereg vezérkari főnökét, mert a tábornok részt vett egy politikai szervezet alapításában, amely Antonescu marsall tiszteletének jegyében több beleszólást követelt a katonáknak a politikába, és keményebb fellépést az ország egységét veszélyeztető erők és jelenségek ellen. Az azóta nyugalmazott főtiszt, Chelaru tábornok, akinek mozgalmát sok megfigyelő katonai puccskezdeménynek minősítette, épp a napokban bukkant fel civil politikusként az újjáalakult Román Nemzeti Egységpárt élén - mint emlékezetes, ezt az erőt részben a 90-es marosvásárhelyi összetűzést kirobbantó Vatra Romaneasca alapította, elnöke több évig Gheorghe Funar volt. A romániai Holocaust Múzeum programigazgatója egyébként a napokban arra figyelmeztetett, hogy az Antonescu-kultuszt eleddig leginkább a romániai titkosszolgálatok köreiben és a hadsereg tisztikarában éltették.
Különösen érdekes a kormány ígérete a zsidó kárpótlásra, ami fontos precedens lenne arra, hogy Bukarest valóban rendezi a román állam által a történelem során okozott károkat a kisebbségekkel szemben. A precedens azonban ezúttal (is) elmarad: a magyar közösség és egyházak elkobzott javainak visszaszolgáltatására továbbra is rosszak a kilátások, annak ellenére, hogy a rendezés része lenne annak az RMDSZ és a kormánypárt közötti megállapodásnak, amely Románia jelenlegi belső stabilitását garantálja, tehát remélhetővé teszi az ország NATO-tagságát. Nemhiába hivatkozott a miniszterelnök olyan hangsúlyosan erre a paktumra, amikor a „Vilniusiak” konferenciáján beszélt, csak azt nem említette, hogy a magyar kisebbségnek is lenne még bőven mit visszaszolgáltatni.
Végül a jószándékú törekvéseket is megkérdőjelezi némiképp, hogy a román vezetés már mintha le is tudná a zsidósággal kapcsolatos NATO-felvételi feltételt. A tagjelöltek értekezletére készült, szép kiállítású angol nyelvű anyagban található a kormányfő egy New Yorkban 2002. február 1-jén, tehát majd két hónappal a bukaresti csúcs előtt tartott beszéde: „Számba vettük fájdalmas történelmi örökségünket, amit a fasizmus és a kommunizmus hagyott. Visszaszolgáltattuk az elkobzott vagyonokat, megsemmisítettük a fasiszták szobrait, elítéltük az antiszemitizmust és megőriztük Románia zsidó örökségét. És mindezt nem azért tettük, mert külföldről nyomást gyakoroltak ránk. Azért tettük, mert így volt helyes...” Nastase jó előre próbálja kifogni a szelet a vitorlából, amikor tagadja a külső kényszer szerepét, és múlt időben beszél a még akkor meg sem hozott kormányrendeletekről. Az eljárás megint csak a magyarokkal kapcsolatban ismert: a román propaganda - különösen a pártközi megállapodás újrakötése óta - megoldott etnikai-kisebbségi kérdésekről beszél, miközben a romániai magyar közösség kevésbé érzi, hogy az őt érintő problémák már a múlt ködébe vesztek volna. Például két kézen megszámolható azoknak az ingatlanoknak a száma, amelyek akár a megítélt több tucatból, akár az eredetileg elvett és vissza nem ítélt több ezerből ténylegesen visszajutottak eredeti tulajdonosukhoz; a közigazgatási törvény úgy valósul meg Vásárhelyen, hogy a polgármester utcatábláin csak az utca vagy tér szó olvasható magyarul, maga a név még Gheorghe Doja, Dózsa György esetében is csak románul.
A Románia NATO-felvételében komoly szerepet játszó amerikai zsidó lobby elégedett, mert követelésének megfelelően felszámolják az Antonescu-kultuszt; a NATO elégedett, mert Románia megkezdte a tisztázó szembenézést történelmével; közben azonban elégedettek a román politikusok, akik holokauszt-tagadókként retorziók nélkül propagálhatják antiszemita és kisebbségellenes nézeteiket a törvényhozásban, elégedett a politikai osztály és a köznép, mert a nemzeti lelkiismeret felbuzdulása ellenére továbbra is másokat lehet okolni a romániai holokausztért. A marosvásárhelyi emlékmű nem annyira az egykori zsidó szenvedések, mint inkább a mai román törekvésének szimbóluma lesz, hogy a romániai zsidók háborús szenvedéseiért kizárólag a magyarok „vigyék el a balhét” - Románia sikeres integrációja jegyében.