Tizenkét évvel a rendszerváltás után talán kimondhatjuk: Magyarországon nincsenek szilárd politikai játékszabályok. Miért baj ez? Azért, mert a játékszabályok hiánya összezavarja az állampolgárt, sebezhetővé, olykor kiszolgáltatottá teszi a politikai közösséget.
Természetesen „játékszabály” alatt nem az állatvilágból ismert domináns hímek előjogainak összességét értjük, hanem olyan demokratikus és követhető irányító elveket, amelyek betartása egyetlen nagyobb társadalmi csoport számára sem terhes. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a játékszabályok 2002-ben, a választásokhoz közeledve végletesen fellazultak, illetve ráirányítják a figyelmünket arra a jelenségre, hogy ezek a szabályok talán már a rendszerváltás forgatagában sem voltak igazán erősek. Milyen az az örökség, amely a szemünk láttára esik darabjaira?
Az elmúlt tizenkét évet sokféleképpen lehet értékelni, és ezen értékelések sorában talán a leggyakoribb, hogy a magyar demokrácia rövid legújabb kori története konszenzuális jellegű volt, amelyet legfeljebb az utóbbi négy év módosított. Ez a megközelítés úgy látja, hogy 1989-90-ben a rendszerváltó politikai elitek nem pusztán új intézményeket (mint a demokrácia alapelemeit) hoztak létre, de új játékszabályokat is. Nevezzük ezeket konszenzuális játékszabályoknak, amelyeket többé-kevésbé minden mérvadó szereplő elfogad. Érdemes azonban elgondolkodnunk rajta, valóban létrejöttek-e ilyen közösen vállalható játékszabályok. Volt-e egyetlen pillanata az elmúlt tizenkét évnek, amikor az elitek képesek voltak megegyezni az alapvető, mindannyiukra kötelező játékszabályokban.
Hajlamos vagyok azt mondani: ezek a közös viselkedési és magatartási normák kezdettől fogva hiányoztak. Nem véletlenül írta egy liberális filozófus néhány hónappal az 1994-es választások előtt: az 1994-es választások amolyan „kegyelmi pillanatot” jelentenek, a politikai riválisoknak lehetőségük lesz arra, hogy az addig hiányzó, közösen elfogadható játékszabályokat megalkossák. Ha ezek léteztek volna, a felhívás nem hangzik el. Más kérdés, hogy sem akkor, sem azóta nem sikerült tisztázni: mit is jelentenek valójában a játékszabályok? Egy választás előtt a pártok megállapodhatnak - mondjuk - egy választási etikai kódexben. De az egy-egy eseményhez köthető viselkedési szabályok rögzítése teljesen más, mint a demokratikus és plurális együttélés szabályainak megalkotása. Nem is sikerült mind a mai napig, és gyanítom a 2002-es választások után sem fog menni egykönnyen.
Minderre mondhatnánk: ha eddig nem sikerült, akkor ennek nyilván nyomós oka van. Például az, hogy nincs is szükség minden mérvadó szereplő által elfogadható, követhető szabályokra. Játsszunk el egy pillanatra ezzel a gondolattal! Hiszen valóban szólnak érvek amellett, hogy a demokrácia működőképességét ne „spirituális” szabályok, hanem intézményi és procedurális technikák szavatolják.
Vegyük például a többségi elvet. A demokratikus váltógazdálkodás lehetőséget teremt arra, hogy a többségbe kerülők - többségük birtokában és többségi legitimációjukra hivatkozva - kidolgozzák a maguk játékszabályait, amelyet éppen a többségi elv legitimál. Mondhatnánk persze, hogy a kisebbség jogai épp úgy becsesek, mint a többségé (és mélyen igazunk lenne), csakhogy a kormányzati többség a világon számos országban, Magyarországon pedig különösképpen úgy véli: a többségi elv egyben játékszabály is, azaz a többségi jogosítvány birtokában szinte minden megtehető, amit tételesen nem tilt a törvény.
Ebben a felfogásban a „kegyelmi pillanat” a többségi elv végletesen következetes alkalmazása. Ami egyfelől indokolható, ugyanakkor azonban csak rendkívül korlátozott szabályjelleggel bír. Mert azok, akik a többség-kisebbség viszonyról másként gondolkodnak, mint mondjuk a kormányon lévők, csak erős megszorítással tudják elfogadni a kormányzók felől érkező játékszabályokat.
A mai Magyarországon tehát nem az a baj, hogy hiányoznának a játékszabályok meghonosítására szolgáló kísérletek, hanem az, hogy a mérvadó táboroknak saját játékszabályaik vannak. Ez azt jelenti, hogy a többségi elv következetes alkalmazásából fakadó politika és az ehhez kapcsolódó magatartásrendszer nem jelent követendő szabályegyüttest a többségi elvet opponálók számára, illetve viszont. Akik a plurális elvet gondolják becsesebbnek a többségi elvnél, nem rendelkeznek elég erővel és befolyással, hogy saját felfogásukat mint a köztársaság politikai együttélési szabályminimumát elfogadtassák.
Egyre inkább úgy látom, Magyarországon az eddigi, négyéves váltógazdálkodások nyomán olyan kormányok váltogatták egymást, amelyek közül egyiknek sem volt elég tekintélye, hogy az egész politikai és társadalmi népesség számára követhető minimálszabályokat alkossanak. A jelenlegi kormány annyiban más, mint az elődei, hogy szemmel láthatóan nem fogadja el a szabályhiányos helyzetet, és a maga normáit próbálja kiterjeszteni az egész népességre. Ugyanakkor eddigi kísérletei csak nagyon korlátozottak: az egész népesség hovatovább azt a társadalomrészt jelenti, amelyik a mai kormány iránt lojális. A kormányoldal játékszabályai viszont egyáltalában nem orientálóak az ellenzéki oldal számára.
A világon másutt is vannak nagyon is megosztott demokráciák. Egyáltalán nem kell azt hinnünk, hogy a rendkívül erős viták és ellentétek a mi találmányaink.
Az 1990 után létrejött új demokráciák egyik nagy tehertétele, s így a magyaré is, hogy a viták nem igazán vittek közelebb a társadalmi kohézió erősödéséhez. Márpedig a fejlett nyugati demokráciák kohéziója igen erős. A kohézió fogalmát itt most behelyettesíthetjük a játékszabályok fogalmával, és azt mondhatjuk: azért is olyan kohézívek a számunkra mintának számító demokráciák, mert a játékszabályok generációkon keresztül átörökítettek, nem kötődnek politikai kurzusokhoz, ilyen vagy olyan doktrínákhoz. Természetesen a Nyugat is változik, ott is fellazulnak a viselkedési normák, ott is új és extrém pártok jelennek meg és az ottani kormányok némelyike is igyekszik feszegetni a megörökölt szabályzórendszert.
Mindez arra utal, hogy - nem elválaszthatóan a globalizációs korszak kihívásaitól - a nyugati demokráciák is keresik a válaszokat. A minap éppen Hollandiában bukkant fel egy új, radikális mozgalom, amely alapvető kihívás lesz a liberális holland társadalom megszokott szabályainak. Vagy gondoljunk Norvégiára, ahol szintén bejelentette igényét a jobbközép kormány külső támogatására a radikális parlamenti jobboldal.
Csak éppen azt is látnunk kell, hogy ezekben az országokban mégis csak létezik a politikai játékszabályoknak egy olyan minimuma, amelyet senki nem akar átlépni. Magyarországon a „játékszabály-alkotási düh” keretében mintha fordított lenne a sorrend, mint a fejlett Nyugaton. Ott a társadalom hosszú fejlődés során alkotta meg a maga életének konszenzuális szabályait. Nálunk rövid idő alatt, fölülről születnek meg a követendőnek vélt szabályok. Talán nem csoda, ha ezek orientáló ereje megkérdőjelezhető.
Témánk szempontjából a soron lévő választások után többféle szcenárió képzelhető el. Az egyik az, ha marad a jelenlegi kormánypárt, és igyekszik folytatni (kiteljesíti) eddigi irányvonalát. Megítélésem szerint ez a vonal a magyar társadalom egy részének kohézióját nyilvánvalóan növelheti, de nem valószínű, hogy közelebb visz bennünket az egész társadalom kohéziójához.
Amennyiben a mai baloldali és liberális ellenzékből alakul új kormány, nyilván másfajta politikai tartalom és stílus honosodik meg, de megint fennáll a lehetősége, hogy ebben meg a mostani kormánytábor és hívei nem találják meg a maguk identitását.
A jelenleg tapasztalható kettéosztottság azonban felfogható kiinduló helyzetnek is. A magyar demokrácia stabilitása, védelme van annyira becses érték, hogy a magyar közvélemény kikényszerítse: akárki is jut kormányra, olyan játékszabályok meghonosodásán munkálkodjék, amelyek csak a demokratikus versenyhez szükséges módon osztanak meg és választanak szét. Az első játékszabályt talán magam fogalmaznám meg: tiszteld riválisodat, mint tenmagad!