Hetek - VI. évfolyam, 13. szám, 2002. március 29

Ezen a hétvégén a nyugati civilizáció Jézus Krisztus halálának és feltámadásának emlékét ünnepeli - amelyhez máig ambivalens módon viszonyul. Összeállításunk az ünnep eredeti tartalmát és mai formáit járja körül.

A sokak által már akkor is Messiásnak tartott Jésua rabbit feltehetőleg i. sz. 32. niszán hónap 14-én (tehát a mi márciusunk utolsó vagy áprilisunk első napjaiban) ölték meg a római katonák az akkor szokásos, és máig is a legkegyetlenebbnek számító kivégzési módszerrel: keresztre feszítéssel. Az akkor már - a közhiedelemmel ellentétben - negyvenhez közeledő vagy éppen negyvenéves zsidó prédikátor-tanítót alapvetően nem teológiai okokból adta a római megszállók kezére a zsidó nép vezető testülete, a szanhedrin, hanem egyszerű, közönséges vallási féltékenységből.
Miután a római hatalom képviselője - hosszas vívódás után szintén nem meggyőződésből, hanem politikai nyomásgyakorlás és zsarolás eredményeképpen hatalmi érdekeiből - szentesítette döntésüket, a kivégzést a rómaiak hajtották végre. A kereszthalált általában nem az egyszerű, köztörvényes bűnözők, hanem kifejezetten a birodalom rendje ellen lázadók számára fejlesztették ki, ezért szükséges volt, hogy a lehető legnagyobb elrettentő erővel bírjon mindenki számára, aki csak tanúja lett az ilyennek.
Az elítélteket először megkorbácsolták, arra azonban ügyeltek, hogy ez ne okozhassa gyors halálukat. Az ólomdarabokkal és birkacsontokkal preparált bőrszíjakból álló római korbács ugyanis azonnali halált is képes volt okozni, hiszen a csontokig szét tudta szaggatni a megkorbácsolt hátát. Ezután a kereszt mintegy harminc-ötven kilogrammos vízszintes gerendáját az elítéltnek kellett a kivégzés helyére vinnie. Az áldozatot mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott. Ha az elítélt útközben elesett, nagyon megsérült, mert az arcára esett a gerenda súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni.
Mint arról korábban már részletesen írtunk (, Hetek, 2001. november 2.) Ez az üzenet már viszonylag korán, Pál apostol idejében „megfeküdte a gyomrát” sok, a görög kultúra és filozófia hátteréből származó hívőnek (lásd a Korinthosziakhoz írt 1. levél, 15. fejezetét), mivel ez a világnézet - szemben a zsidó hittel - lehetetlenségnek tartotta az ilyesmit. Mindezek ellenére a niceai hitvallás („Hiszekegy”) még a keresztény hit üdvösséghez nélkülözhetetlen alapköveként foglalta magába ezt az állítást.
A zsidóság politikai és vallási vezetői alapvetően nem teológiai megfontolásokból utasították ezt el, hanem Jézus személyével való szembenállásuk, ellenérzéseik miatt, sőt Máté evangéliuma beszámol az esemény szemtanúinak, a főpapi őrségnek a szanhedrin általi megvesztegetéséről is.
Jézus testben történő feltámadásának üzenetét azonban a nem zsidó világ nagy része is elutasította, illetve korunkra már a névlegesen keresztény teológia jelentős irányzatai is fokozatosan újra kivetették magukból mint természettudományos képtelenséget, valamiféle szellemi, eszmei „feltámadással” helyettesítve azt.
Jézus feltámadásának hírét - amely valamennyi világvalláshoz képest egyedivé teszi a kereszténységet, hiszen egyetlen másik vallás sem hirdet hasonlót - az európai kultúrkör máig éppúgy nem tudta „sem lenyelni, sem kiköpni”, mint maguk az esemény kortársai. Éppen ez a jelenünkig húzódó szellemi konfliktus mutatja, hogy nem a régmúlt egyik érdektelen ügyéről van szó, hanem máig is eleven aktualitásról. Az „első húsvét” továbbra is folyamatos kihívást jelent mind a teológusok, mind a történészek, a kultúránk és a tudomány számára egyaránt.

Sonka, tojás, szenteltvíz

Kulcsár Árpád
A keresztény húsvét időpontja kezdettől fogva egybeesett a nagy pogány tavaszünnepekkel. Mivel Európa népeinek többsége csak államhatalmi kényszer hatására és nem meggyőződésből vette fel a kereszténységet, ezért az emberek igyekeztek mennél többet továbbvinni addigi pogány szokásaikból, mágikus és babonás rítusaikból.
A katolicizmus terjesztése érdekében a római egyház késznek mutatkozott beépíteni az egyházi gyakorlatba pogány eredetű hitelveket és hitgyakorlatot, de csak miután azokat új elnevezéssel és valamilyen keresztény jellegű utalással látták el.
Így lett része a húsvéti liturgiának például a nagyszombati tűzgyújtás. A németek apostolaként tisztelt Szent Bonifác a 8. században sikertelenül igyekezett rábírni a népet, hogy hagyjanak fel a tavaszi nagy tűzgyújtások pogány szokásával. A pogány germánok ugyanis tavasszal isteneik tiszteletére hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy elégessék a tél, a sötétség gonosz szellemeit, és termékenységet biztosítsanak földjeiknek. Bonifác, látva az emberek ragaszkodását ehhez, a rítust egyházias magyarázat kíséretében beépítette a katolikus liturgiába.
A húsvéti ünnepkör minden napját sokszorosan átszőtték a bibliai kijelentésektől távol álló vallásos szokások. Húsvét vasárnapján történik a katolikus templomokban például az ételszentelés. Ennek során a papok megszentelik a misére vitt húsvéti ételeket: a piros tojást, sonkát, tormát stb. E szentelés azonban nem változtat azon a tényen, hogy a piros tojás eredendően a tavaszi pogány ünnepek középpontjában álló termékenységvarázsló szokások egyik fontos kellékeként ismeretes.
A pogány felfogás a tavasz kezdetén a vizeknek varázslatos erőt tulajdonított. Ezért kellett ilyenkor a férfiaknak locsolkodást végezniük, hogy e víznek a lányokra és asszonyokra hintésével egészséget és termékenységet biztosítsanak számukra. A meglocsoltaktól a férfiak hasonló céllal festett tojást kaptak. A pogány vallásokban jellegzetes termékenységszimbólumként szereplő tojás mágikus hatását a ráfestett különböző jelek és színek voltak hivatottak fokozni.
A pirosra festett tojásnak például bajelhárító hatást tulajdonítottak.

Hack Márta
A Bibliát minden vallási könyv és minden írásmű fölé emeli, hogy egyedül a Biblia tartalmaz a történelemben egyértelműen beteljesedett próféciákat.
Jézus elítélésének, halálának és feltámadásának egyik rendkívülisége abban van, hogy a néhány nap alatt végbemenő eseménysorozat mozzanatai az ószövetségi próféták előrejelzéseivel is megegyeznek. Ezeknek az ihletett kijelentéseknek számbavétele szinte lehetetlen: szavak, sorok, hoszszú szakaszok százai hozhatók közvetlen összefüggésbe az evangélium tényeivel. A próféciák többek között tartalmazták, hogy el fog jönni a Messiás, aki, noha Sion királya, népéhez alázatosan jön, egy szamárcsikón ülve vonul be Jeruzsálembe. A Templomban teljhatalommal lép fel. Ok nélkül gyűlölik, rágalmazzák, együtt tanácskoznak ellene, kitervelik, hogy megölik. Barátja árulja el harminc ezüstért. Az árulás béréből egy fazekas mezejét veszik meg. Júdás volt az, aki a húsvéti széderlakomán a Mesterrel együtt mártotta kenyerét a kesernyés lébe. Aki kenyerét ette, az emelte fel sarkát ellene. Jézus a halála előtti utolsó páskavacsorán a széderest jelképes ételeit új jelentéssel ruházta fel. A kovásztalan kenyeret, amit a vacsora elején eltörnek, testével azonosította. Az áldás poharát az új szövetségkötés vérének mondta, amelyet ki fognak ontani.
A keresztrefeszítés és a kínhalál megfelel a páskabárány leölésének. Az életet és szabadulást szerző báránynak a Törvény szerint a leölés előtt napokkal a családnál kellett lennie, őrizet alatt. A báránynak hibátlannak kellett lennie, és csontját nem törhették el. Ennek megfelelően Jézus nyilvánosan tevékenykedett, a nép megismerhette, hogy igaz volt, hibátlan. Pészachkor vették őrizetbe. A próféciák szerint ekkor az emberek elutasítják, még tanítványai is elhagyják, és olyan lesz, „mint a bárány, amit a mészárszékre visznek”.
A páskabárány vérébe hajdan izsópot mártottak, Jézus szájához ugyancsak izsópvesszőn nyújtották az italt, amibe mirhát kevertek. A többi elítélttel ellentétben lábszárcsontját nem törik el. „A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” - ismerték fel a Messiás sorsáról szóló próféciák beteljesedése alapján Jézus követői.