Rovatunkban ezen a héten is a Magyar ATV-n vasárnap délelőttönként jelentkező Vidám vasárnap című műsorhoz érkezett nézői kérdések közül válogattunk néhányat, amelyek megválaszolására a műsorban már nem maradt idő.
Ha valaki hívő létére szegény vagy nélkülözik, ezért a helyzetért ő-e a felelős? Azért van-e ez, mert nincs elég hite vagy reménysége? Hogyan dönti el Isten, hogy kinek mit ad?
A Biblia általános üzenete a hívők anyagi életével kapcsolatban az, hogy hit által minden körülmények között és mindenki számára elérhető az anyagi prosperitás, mivel az Jézus Krisztus megváltásának szerves része. Ez a kijelentés azonban a hit ideális mértékére, a teljes hitre vonatkozik. Ez az a hit, amely a körülményektől, az ország gazdasági és társadalmi viszonyaitól függetlenül is megvalósítja egy ember életében Isten bőséges ellátását. Ezt fejezte ki a kenyérszaporítás csodája, vagy az az eset, amikor Jézus úgy fizette ki az adót, hogy egy hal szájából vetette ki a szükséges pénzösszeget.
A hit azonban alá van rendelve a növekedésnek. Nem azonnal lesz az embernek olyan hite, amely minden körülménytől függetlenül képes megvalósítani Isten áldását az életében. Éppen ezért Isten nem kárhoztatja az embert, ha nem rendelkezik még ilyen hittel, sőt kifejezetten meg akarja áldani ebben az időszakban is! Isten áldásának realizálódását azonban ilyenkor nagy mértékben befolyásolja, hogy az ember milyen gazdasági és társadalmi viszonyok között él. Az államnak elvileg kötelessége lenne biztosítani, hogy a benne élő emberek munkájuk arányában részesedhessenek a jövedelemből, amely szintén Isten áldása. Sajnos előfordul azonban, hogy az államhatalom belép az ember és Isten közötti gazdasági, anyagi viszonyba, és túlzott adóztatással elveszi az embertől azt, amivel őt Isten meg akarja áldani, ami nyilvánvalóan kihat az ember életszínvonalára. Ebben az esetben természetesen könnyebb egy hívő anyagi élete, ha olyan országban él, ahol az állam ezen a területen nem lépi túl Istentől kapott hatáskörét. Ha egy hívő szegénységének az az oka, hogy az államhatalom megfosztja Isten ellátásától, ezért az állapotért sem az egyén, sem pedig Isten nem felelős. De hogy Isten még az ilyen helyzetben is mennyire szívén viseli az emberek sorsát, az is mutatja, hogy a Biblia felszólít a társadalmi szolidaritásra, vagyis arra, hogy akinek többje van, az segítse a szegényeket.
Ha azonban valaki nagyon erős hitre tesz szert az anyagi élettel kapcsolatban, akkor a legnagyobb elnyomás közepette is nagyon áldott ember tud lenni anyagilag is. Jákóbnak és Lábánnak a bibliai története pontosan arról szól, hogy az elnyomó rendszerben és a kizsákmányoló gazdasági viszonyok között is képes Isten anyagi jólétet teremteni egy hívő életében.
Mennyi egy ilyen televíziós igehirdetésben az előre rögzített, és mennyi benne a rögtönzés?
A pünkösdi-karizmatikus jellegű istentiszteleteken az igehirdetők fel szoktak készülni az igehirdetésre, egyesek esetleg írott vázlatot is készítenek az alapvető gondolatmenetről, feljegyzik az idézendő szövegrészek bibliai előfordulási helyét, de semmiképpen nem teljes mértékben előre megírt igehirdetésről van szó. Ezekben a prédikációkban nagyon nagy szerepe van az inspirációnak, a spontaneitásnak. Ennek eredete a bibliai kultúrában keresendő, amelyben mindig is gyakori volt a közvetlen inspirációra épülő beszéd. Jézus és Pál beszédét rendszeresen jellemezte a spontaneitás. A Bibliában számos olyan történettel találkozunk, amelyben a teljes üzenet közvetlen inspirációra épül. Például ilyen volt Péter apostol pünkösdi beszéde, melyben egy olyan helyzetet kellett értelmeznie, amely váratlan és előzmény nélküli volt, amelyre nem tudott előre felkészülni. Hasonlóan közvetlen inspirációra épült Péternek az a beszéde, amelyet Kornéliusz százados házában mondott az egybegyűlteknek.
Bűn-e, ha valaki lombikbabának ad életet? Hogyan vélekedik a Biblia a szervátültetésről? Halál esetén felajánlhatók-e a szervek?
Ha egy házaspárnak természetes körülmények között nem lehet gyermeke, mert például a petefészek elégtelenül működik, vagy a férfi nem rendelkezik elég hímivarsejttel, ilyen esetben a leendő szülők sokszor a laboratóriumi úton (in vitro) történő megtermékenyítést választják. Az eljárás gyakorlati megvalósításában kórházanként kisebb-nagyobb különbségek mutatkoznak, de általánosságban a következő történik: az anya szervezetéből kivesznek nyolc-kilenc petesejtet, melyeket laboratóriumi körülmények között igyekeznek megtermékenyíteni a hímivarsejtekkel. A petesejtek közül általában egyet vagy kettőt, több sikeres megtermékenyülés esetén maximum négyet visszaültetnek az anya szervezetébe. Ha az anya szervezetébe visszaültetett megtermékenyült petesejtek közül több életben marad, fejlődésnek indul, mint amennyi gyermeket a szülők szerettek volna, akkor néhány hétig még kérhetik, hogy a „felesleges” petesejteket pusztítsák el az orvosok, ha azonban az erre kijelölt időn belül a szülők nem szólnak, akkor az anyának ki kell hordania valamennyi életben maradt, megtermékenyült petesejtet.
Ha az élet kezdetét a sikeres megtermékenyüléstől számítjuk, akkor ezzel az eljárással kapcsolatban két alapvető kérdés merül fel. Mi a helyzet azokkal a petesejtekkel, amelyek ugyan sikeresen megtermékenyülnek, de amelyeket nem ültetnek vissza az anyába, mivel meghaladja azt az orvosok által meghatározott maximumot, amennyi még viszszaültethető, illetve amennyit az anya egyáltalán képes megszülni? Tehát elvileg tegyük fel, hogy akár hét petesejt is sikeresen megtermékenyül, és tegyük fel, hogy a visszaültetés után életben is maradna valamennyi, de mivel az anya ennyi gyermeket egyszerre nem tudna megszülni, ezért csak néhányat ültetnek vissza, a többit elpusztítják.
A másik kérdés pedig azokkal a sikeresen megtermékenyített petesejtekkel kapcsolatos, amelyeket viszsza is ültetnek ugyan az anya szervezetébe, de amelyekről a szülők végül lemondanak, mivel ők csak, mondjuk, egy vagy két gyermeket szerettek volna. Amennyiben a sikeres megtermékenyítéstől számítjuk az élet kezdetét, nyilvánvaló, hogy a megtermékenyült petesejtek elpusztítása mindkét esetben gyakorlatilag az abortusz egy korai formája, és mint ilyen, a Biblia szerint nem elfogadható.
Tegyük hozzá azonban, hogy a mesterséges megtermékenyítésnek ez a formája jó dolog lenne, ha meg lehetne valósítani olyan módon, hogy egyetlen már megtermékenyült petesejtet sem kellene mesterségesen elpusztítani. Ha például annyi petesejtet próbálnának in vitro megtermékenyíteni, amennyi gyermeket a szülők fel is vállalnának abban az esetben, ha esetleg mind megtermékenyülne, és fejlődésnek indulna, illetve amennyit az anya meg is tudna szülni, akkor a lombikbébi módszer rendkívül kívánatos lenne az erre rászoruló családoknak. Tudomásom szerint azonban jelenleg szándékosan jóval több petesejttel kísérleteznek, mivel nem tudják, hogy hány fog sikeresen megtermékenyülni és továbbra is életben maradni, ezzel pedig azt kockáztatják, hogy esetleg néhányat mesterségesen kell majd elpusztítani. Ez azonban óhatatlanul is magában hordozza annak veszélyét, hogy egy ember megszületésének több ember halála az ára.
A szervátültetéssel kapcsolatban kevesen tudják, hogy Magyarországon törvény szabályozza, ki adhatja át a szerveit, azaz lehet donor. Ennek értelmében 18 év alatti gyermekről a gyámjának kell nyilatkoznia, hogy adott esetben szervei felhasználhatók-e transzplantációra, vagy nem. Tizennyolc éven felüli, nagykorú személy esetén azonban minden ember szervei felhasználhatók, kivéve azoké, akik még életükben előre tiltakozó nyilatkozatot tettek a háziorvosuknál, illetve azon keresztül az ÁNTSZ Országos Tisztiorvosi Hivatalánál, ahol bekerültek az Országos Transzplantációs Nyilvántartásba. Tehát elvileg minden olyan felnőtt személy szerveinek felhasználásáról szabadon dönthet egy orvosi team, akinek a tiltakozó nyilatkozatát az Országos Transzplantációs Nyilvántartás nem tartalmazza. Az orvosi gyakorlat általában még túl is megy a törvényen azzal, hogy felnőttek esetében is kéri a legközelebbi hozzátartozók hozzájárulását, jóllehet maga a törvény nem rendelkezik erről.
A Biblia szempontjából a szervátültetés megítélése azon múlik, hogy hogyan viszonyul ez az élet védelmének általános bibliai elvéhez. A Biblia az élet védelmét annyira fontosnak tartja, hogy még a nem halálos bűnök elkövetésére is szabadságot kap az ember, ha ezzel életet menthet. Annak az embernek a szempontjából, aki beteg veséje, mája helyett egy egészséges szervet kap, amellyel akár évtizedekig élhet, nyilvánvalóan jó dolog a szervátültetés, hiszen maximálisan kimeríti az élet védelmének bibliai alapelvét. A donor, vagyis a szervet adó ember szempontjából azonban már lényegesen kétértelműbb a helyzet, és ezt általában figyelmen kívül szokták hagyni.
A kérdés ugyanis az, hogy a donor él-e még, amikor a szervét kiveszik, vagy már halottnak tekinthető? Ha ugyanis még él, akkor bármennyire is reménytelen egyébként az állapota, lényegében a szerv eltávolítása következtében hal meg. Ily módon az ő halálba „segítése” az ára annak, hogy egy másik ember az ő épen maradt szervével még hosszú ideig elélhet. A kérdés tehát a halál meghatározásával függ össze. Orvosi szempontból egy súlyos balesetet szenvedett ember akkor válhat donorrá, ha két szempont egyidejűleg teljesül az esetében: egyfelől az orvosok azt állapították meg, hogy visszavonhatatlanul beállt nála az agyhalál (az agytevékenység megszűnt), másfelől viszont egészen bizonyos, hogy a biológiai halál még nem állt be, vagyis még ver a szíve, a keringése működik stb. Olyan embernek a szervét nem veszik ki transzplantáció céljából, akinek a vérkeringése már leállt, tehát beállt nála a biológiai halál is. Ezért arra a kérdésre, hogy „halál esetén felajánlhatók-e a szervek?”, a válasz azon múlik, hogyan határozzuk meg a halál fogalmát. Ha élőnek tekintjük azt az embert, akinél már beállt az agyhalál, ám a gépek segítségével a szíve még ver, a tüdeje, keringése is működik, akkor egy szervének a kivétele, amely egyben a biztos biológiai halálát is jelenti, lényegében passzív eutanáziának minősül. Ha az agyhalál állapotában lévő személyt halottnak tekintjük, akkor természetesen ez a kérdés értelmetlen. De azért abba gondoljunk bele, hogy egy agyhalál állapotában lévő ember biológiai létezését, szívműködését akár évekig fenn lehet tartani, akár úgy is, hogy természetes úton maga lélegzik, míg szervkivétel esetén nyilván azonnal meghal biológiai értelemben is. Őszintén szólva elég nehéz tehát egy olyan embert bibliai értelemben halottnak tekinteni, aki még lélegzik, akinek ver a szíve.
Természetesen óriási dilemma, hogy egy reménytelenül sérült, kómában lévő ember valamely egészséges szervével egy másik ember hosszú ideig normális életet élhetne, míg ellenkező esetben ő is rövid időn belül meghalhat, mégis úgy gondolom, hogy sem az orvosoknak, sem pedig a közvetlen hozzátartozóknak nincs joguk egy másik ember életéről dönteni. Ha pedig egy dologról nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy jó-e, vagy esetleg magában hordja a lehetőségét a rossznak, akkor a Biblia azt tanácsolja, hogy inkább tartózkodjunk tőle: „…ami gonosznak látszik, attól őrizkedjetek” (Pál Thesszalonikaiakhoz írt 1. levele 5:22).
Az egyik adásban volt szó démonokról. Mik ezek? Eddig csak Leilával, az arab démonnal találkoztam az egyik Rejtő-könyvben, aki azonban egy öreg hastáncosnő volt.
A Szentírás tanítja a démonok, gonosz, tisztátalan szellemek létezését, valamint azt, hogy ezek belemehetnek az emberekbe, súlyos károkat okozva személyiségükben. A görög daimonion szó személyiséggel rendelkező természetfölötti lényt, szellemet jelent. A hellén többistenhívő kultúrkörben az istenek (theosz) álltak a szellemi hierarchia felsőbb szintjén - ezeket a bibliai kinyilatkoztatásban szereplő gonosz angyalokkal azonosíthatjuk. Alattuk álltak a daimónok, amelyek az istenek és az emberek közötti közvetítő lényeknek számítottak. Ezeknél is alacsonyabb rendű lények voltak a daimonionok (ezek a démonok). A daimonion szó szerint „kisdaimónt”, „daimónocskát” jelent, tehát a bibliai világképben a gonosz angyalok és az emberek között közvetítő, legalacsonyabb szinten álló lények.
Az ószövetségi héberben a rúach ráá (gonosz szellem), rúach hattumeá (tisztátalanság szelleme), valamint a séd (talán olyasmit jelenthet, mint „erő”, „erős”, „hatalmas”, „erőszakos”, „pusztító”) és a cí („száraz”, „sivataglakó”) szavak felelnek meg ennek a szónak. (Különböző egyéb démonfajokat a száír, a lilith és az í héber szavak jelölnek még.)
Az Újszövetség szerint tehát a démonok nem azonosak a gonosz angyalokkal (akik az égben, illetve a mélységben laknak, és úgynevezett szellemi testük van), hanem a Föld atmoszférájában, az emberek életterében tartózkodó, testetlen, de személyiséggel rendelkező szellemi lények, akik - szemben a gonosz angyalokkal - szeretnek belemenni, tartósan beköltözni az emberek testébe-személyiségébe, amennyiben erre lehetőségük nyílik. Ha embereken kívül kényszerülnek tartózkodni, akkor Jézus elmondása szerint víztelen helyeken vannak (vö. a héber cí szó száraz, „sivataglakó” jelentésével), és gyötrődnek (Máté evangéliuma 12:43-45). Jézus talán a héber séd elnevezésükre is utal, amikor arról beszél éppen a démonűzés kapcsán, hogy senki sem mehet be a Hatalmas (iszkhürosz, szó szerint: erős) házába, csak ha előbb megkötözi (Márk evangéliuma 3:27).
Az elmondottakból tehát látható, hogy nem arról az idős arab táncosnőről van szó az oázis kocsmájában, „akinek arcán - Rejtő Jenő halhatatlan sorai szerint - mély nyomokat hagyott az idő és egy ideges bennszülött zsebkése”.