Péterfi István
Az erdélyi kártya és a választás

Szétszakad a legstabilabb, legegységesebb romániai politikai erő - adták hírül néhány hete a bukaresti lapok. Sokszor lehetett érezni a le nem írt, de odagondolt kiegészítést: végre! Végre kettészakad az RMDSZ, amely egységes fellépésével frusztrálta a magyarellenes erőket, merthogy a közvélemény inkább ahhoz szokott hozzá, ahogy a román politikusok pillanatnyi érdekeik szerint váltogatják a maguk színeit. És ha szakad az RMDSZ, akkor bukik a kormány is, mert kiválik az egyetlen politikai párt, amely kívülről támogatta a kisebbségi szociáldemokrata kabinetet. Persze errefelé sem eszik olyan forrón a kását, meg a puliszkát. A szakadás ezúttal elmarad - egyelőre, de a fordulatok érdekes mód kapcsolhatók a magyarországi választásokhoz és a NATO-bővítésről döntő prágai csúcshoz.

Mihály romániai exkirály Simeon volt bolgár uralkodóval, jelenlegi kormányfővel Bukarestben. Formálódó szövetségek Fotó: Reuters

Az RMDSZ mindeddig elképesztően ügyes szerkezeti politikája révén kerülte el a többi határon túli magyar szervezet sorsát, a felbomlást: a szövetség pártszerű képződmény kifelé, egyben a politikai vonalak ütközésének tere, parlament - belül. Ezt a kiegyensúlyozott, de kényes szerkezetet bontotta meg a Polgári Szárny (PSZ), a Markó-féle RMDSZ-vezetéssel szembenálló képviselőkből alakult csapat, gyakorlatilag a FIDESZ-hez bevallottan közeli Reform Tömörülés kilenc politikusa, aki frakción belüli frakciója alakításával azt demonstrálta, mennyire elítéli a szövetség és a román kormányerő megújított együttműködését. 
A PSZ megalakulásakor azt ígérte, megalkuvás nélkül érvényesíti a megalkuvás-mentes magyar politizálást, azonban az első néhány alkalommal, amikor megtehette volna, hogy az RMDSZ főszárnyával szemben a kormány ellen szavaz, ezt mégsem tette meg, önmérsékletet vállalt az RMDSZ vezetésével folytatott tárgyalásokon. Azt ugyanis azért a legkevésbé megalkuvó magyar politikus sem szívesen vállalná, hogy részese legyen a szélsőségesen magyarellenes Nagy Románia Párt kormánybuktató akciójának, a többi „szobatiszta” ellenzéki formáció viszont együttvéve sem tud sikerrel kecsegtető bizalmatlansági indítvánnyal kísérletezni. Azóta viszont azt is átláthatták a Polgári Szárny politikusai, hogy az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt paktuma köddé válhat - az ő közreműködésük nélkül is.
Az idei megállapodás ugyanis konkrét ügyeket és konkrét határidőket tartalmaz, és e határidőket a román fél eddig jelentős részben máris elmulasztotta betartani. Például február 28-áig kellett volna elfogadni a törvényhozásban második éve bolyongó földtörvény-módosításokat, de a tervezet csak a bizottságokig jutott. Ugyancsak nem sikerült több megyében határidőre megkötni a protokollumban előírt megállapodásokat, például olyan nagyon kényes ügyek kapcsán, mint Marosvásárhelyen a Bolyai líceum visszaalakítása magyar iskolává - emlékezetes, hogy 1990-ben ez volt az összecsapások kirobbantásának egyik ürügye. 
A kormánynak törölnie kellett volna azt a korábbi rendeletet, amely a megyék hatáskörében tartotta a települések utcaneveinek jóváhagyását, és ugyancsak elfelejtette utolsó februári ülésén feloldani a megállapodás szerint a nemzeti jelképekre vonatkozó tiltó rendelkezést. Egy héttel később végül mégiscsak rászánta magát a kabinet a döntésre, de szinte azonnal megszületett a közigazgatási miniszter értelmezése is, miszerint a Himnuszt szabad énekelni, mert az tulajdonképp zsoltár, de a piros-fehér-zöld nem használható, a romániai magyarság csakis „az RMDSZ-nek a választásokkor is használt zászlaját tűzheti ki”. Ami tulajdonképp azt jelenti, hogy miközben a kormány az európai normák szerint rendeletileg általában nem tiltja a nemzeti szimbolunok használatát, azért a magyarok esetében mégsem szabad nemzeti szimbólumokat használni. Ennek az állásfoglalásnak az értelmében a március 15-ei magyar megemlékezések törvénysértő mód zajlanak majd szerte Erdélyben, magyar zászlókkal és a magyar himnusz eléneklésével. 
Így üthet vissza a Markó-féle vezetésre saját eredménye. Ha vannak konkrét ügyek és konkrét határidők, de ezek sorra nem teljesülnek, az a románok részéről csak a szokásos késlekedés, időhúzás - a kormánykörök széttárják karjukat, mondván, időzavarba került a kabinet, a kutya nem kéri rajtuk számon a protokollumot megkötő magyar politikusokon kívül, akikre nézve viszont a késés a megegyezéses, tárgyalásos politika kudarca. Nem az ő hibájukból: mint a 96-os kormányba lépés óta számtalanszor, megint a románok szegik meg szavukat, de ez akkor is a higgadt magyar politizálás esélyeit rontja. És persze Markóék hitelét saját szervezetük és közösségük előtt.
Mi érdeke fűződik Nastase pártelnöknek és kormányfőnek mindehhez? Nos a jelek szerint a pártelnök elégedetten konstatálja, hogy a 2000 végén kisebbségi kormányzást vállaló alakulat az átülések révén lassan megszerzi a stabil többséget, és már nem szorul a magyar képviselők és szenátorok szavazataira a parlamentben. Ráadásul egyre többen ülnek át épp a Vadim Tudor-féle Nagy Románia Párt zilált padsoraiból a kormányoldalra. A szociáldemokraták a dezertőröket múltjuktól függetlenül örömmel fogadják, tehát a kormányerő főképp magyarellenes, szélsőségesen xenofób politikusokkal erősödik. Az ismétlődő bizalmatlansági indítványokat a kormánypárt egyre magabiztosabban veri vissza, és mostantól megszabadulhat attól a szövetségtől, amelynek kapcsán a román közvélemény jelentős része erősen háborgott, mondván, a magyarok most, kívülről támogatva többet értek el egy év alatt, mint az előző négyéves ciklusban a kormányszövetség részeseként.
Van persze az RMDSZ-szel való együttműködésnek egy másik - a kormányfő számára különösképp fontos - vonzata: a pozitív kép, ami Romániáról nyugaton él a magyar képviselet hatalmi részvétele kapcsán, és ami döntő a prágai NATO-csúcs előtt. Ugyanakkor viszont az ország tagsági esélyei enyhén szólva bizonytalanok, ezt érzékelhette Iliescu elnök Washingtonban éppúgy, mint Nastase miniszterelnök legutóbb Hollandiában, és ezt sugallják a Bukarestbe látogató mérvadó NATO-személyiségek is. Mármost sok más helyen ez csakis arra sarkallná a vezetést, hogy szedje össze magát és verekedjen végig minden olyan fontos változtatást, ami az integrációhoz kell. A román vezetés azonban vagy arra készül, hogy lényegi reformok nélkül is felveszik, vagy arra, hogy a reformok elmaradása miatt nem veszik fel, ez esetben a kudarcnak meg kell találnia a magyarázatát a közvélemény előtt. Az RMDSZ esetleges kiválásával együtt járó bizonytalanság, a belpolitikai krízis, tehát maga a magyarság elég ok lehet, ha okot kell keresni, egy esetleges prágai elutasításra.
Ezen a ponton a megfigyelő nagyon óvatosan ugyan, de fel kell, hogy vessen egy másik összefüggést is. Vajon kinek használna 2002 tavaszán Magyarországon, ha Romániában váratlanul felerősödnének az etnikai konfliktusok, ha a magyarok kvázi-koalíciós helyzetének megingásával a szélsőségesek felbátorodnának és újabb heves magyarellenes kampányba kezdenének? 1990-ben sokak szerint Antall és az MDF választási sikerének egyik fontos, ha nem is döntő eleme volt, hogy a magyarországi közvéleményt sokkolta a szavazás előtt közvetlenül zajlott marosvásárhelyi pogrom, a történtek a nemzetinek mondott oldalt erősítették. Nem valószínű, hogy mostanság akár Budapesten, akár Bukarestben bárki is véres eseményekre játszana. De ha a Polgári Szárny valamely sugallatra mégis feladná vállalt önmérsékletét, és frontális támadást indítana - a román szószegés megalapozott indokával - a mostani RMDSZ és az együttműködési megállapodás ellen, az kiválthat akkora hullámokat Romániában, amelyek hatásai esetleg befolyásolhatják a magyarországi szavazókat is.
A kiszolgáltatott fél ez esetben is, mint eddig mindenkor, maga a kisebbségi közösség lenne. A magyarok Erdélyben március 15-ére készülnek, amely errefelé mindenkinek személyes ünnep. Közben Vadim Tudor és Funar nagyszabású kolozsvári fellépésre készül, provokációjukat legitimálja, hogy a kormány gyakorlatilag megtagadta a magyar nemzeti színek legitimálását. És ki tudja, kinek lesz jó a magyar határokon belül, ha Erdélyben megint feszültté válik a helyzet, és ha szétesik az egyetlen még egységes, határon túli magyar képviselet.