Tovább folytatódik Orbán Viktor külpolitikai kudarcsorozata. A decemberi Orbán-Nastase paktum után következett a konfliktus Szlovákiával a státustörvény miatt, majd az amerikai elnök elzárkózása a személyes találkozástól, utána a lengyel miniszterelnök rosszalló nyilatkozata amiatt, hogy a visegrádi országok közös nyilatkozatát a magyar kormány idő előtt hozta nyilvánosságra. Legújabb fejleményként pedig a visegrádi országok vezetői mondták le budapesti látogatásukat a magyar miniszterelnök szerencsétlen nyilatkozata miatt.
A miniszterelnök brüsszeli látogatása során az Európai Parlament egyik bajor képviselője megkérdezte Orbán Viktort, mi a véleménye a Benes-dekrétumról. A miniszterelnök ahelyett, hogy diplomatikusan elhárította volna a választ, részletesen kifejtette, hogy meggyőződése szerint a Benes-dekrétum ellentétes az európai normákkal, mivel a második világháború után született dokumentum a Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat kollektív felelősségre vonásban részesítette. A nyilatkozat a rendszerváltás óta páratlanul éles reakciókat szült mind Prágában, mind Pozsonyban. Mindkét kormányfő lemondta budapesti látogatását, sőt a kultuszminiszterek tervezett találkozója is elmaradt.
Mindez olyan időszakban, amikor a magyar kormánynak fontos lenne üzeneteket küldeni a világnak arról, hogy normális, békés kapcsolatokra törekszik szomszédaival. A Csehországgal, Szlovákiával és Lengyelországgal való szoros együttműködés az uniós csatlakozás szempontjából is kulcsfontosságú lenne. A nemzetközi politikában ugyanis egyre nagyobb aggodalommal figyelik térségünket, hiszen míg az Antall-kormány és a Horn-kormány is alapszerződésekkel próbálta normalizálni a szomszédokhoz fűződő kapcsolatait, az Orbán-kormány a státustörvénnyel és a Romániával, valamint Szlovákiával ennek nyomán kialakult vitáival éppen a konfliktusok kiélezésének irányába mozdult.
Az ügy több szempontból is aggodalomra ad okot. Egyfelől Orbán a szomszédokkal kapcsolatos politikájában egyre inkább Csurka platformjára kerül, és immár a jobboldal egységes politikájaként jelenik meg a folyamatos konfrontáció. Az elmúlt években látható volt, hogy a belpolitikában a jobboldal által folytatott folyamatos „háborús logika” milyen következményekkel jár.
Az is látható, hogy ez a háborús pszichózis, ami a MIÉP után egyre inkább
a Fidesz sajátjává is válik, lételeme lett a jobboldalnak. Ennek a politikának lényege, sőt létének legfontosabb alapja, hogy folyamatosan harcban kell állni a „nemzet érdeke ellen törő külföldi tőkével, szocialistákkal, liberálisokkal” és mindenkivel, aki nem ért egyet velük. Ennek a konfrontatív politikának a külkapcsolatokban való megjelentetése komoly veszélyeket hordoz. Nemzetközi szinten már a balkáni háborúk idején aggodalmat keltett a határokon túli magyar kisebbség helyzete. Egyes észak-amerikai elemzők a kilencvenes évek elején potenciális háborús területnek látták a térséget, különösen az erdélyi helyzetet illetően. A korábbi magyar kormányok sikeres politikája következtében ezek a félelmek oldódtak. Az Orbán-kormány újraéleszti az aggodalmakat.
Nehéz megfejteni, hogy mi is vezérelte Orbánt a brüsszeli találkozón. Nyilván tisztában van azzal, hogy Magyarországnak ma minden korábbinál nagyobb szüksége van a visegrádi négyek együttműködésének megerősítésére, ha nem így lenne, nem erőltette volna annyira a kormány, hogy még az év elején létrejöjjön a visegrádi államok miniszterelnökeinek budapesti csúcstalálkozója. A miniszterelnök nyilatkozatára két lehetséges magyarázat adható. Az egyik szerint Orbánék a szélsőjobboldalon akarják növelni támogatottságukat az áprilisi választásokon, és ezért igyekeznek olyan témákat napirendre emelni, amelyek a szélsőjobb szavazótáborában jól hangzanak. Márpedig a szomszédokkal való konfrontáció a szélsőjobb számára kedves téma.
A másik lehetséges magyarázat, hogy Orbán nem mérte fel helyesen, milyen következményei lesznek szavainak. Miután a következményekkel szembesült, előre próbált menekülni, és ezért hangsúlyozta, hogy „nemzeti érdek”, amit mondott. Érdekes megfigyelni, hogy Orbán minden olyan ügyben, ahol az általa képviselt álláspont nehezen védhető, azzal igyekszik elejét venni a vitának, hogy kijelenti, amit ő képvisel az „a nemzeti érdek”, és aki vele vitatkozik, vagy az adott kérdésben más álláspontot képvisel, mint ő, az „a nemzeti érdek ellensége”, „hazátlan”, „nemzetellenes”, „hazaáruló”.
Természetesen a miniszterelnöknek tartalmilag igaza van abban, hogy a Benes-dekrétum ellentétes az európai normákkal, és igazságtalan volt azokkal a kisebbségi sorban élő magyarokkal szemben, akik semmilyen bűnt nem követtek el a háború alatt. De ez így volt már négy éve is, amikor Orbán Viktor miniszterelnök lett, kormánya mégsem vetette fel mindeddig a kérdés rendezését sem a cseh-magyar, sem a szlovák-magyar kétoldalú kapcsolatok keretében. Ezt pedig helyesen tette, mivel úgy ítélte meg, hogy az egykori reális sérelmeknél fontosabb a jelenlegi jó kapcsolat a térség azon országaival, amelyek fejlettségüket tekintve hazánkhoz legközelebb állnak.
A kormányfő logikáját követve csak örülhetünk, hogy senki nem tett fel neki kérdést a trianoni szerződéssel kapcsolatosan, hiszen ha abban az ügyben hasonló őszinteséggel járt volna el, akkor pillanatok alatt az összes szomszédos országgal megfagyaszthatta volna a kapcsolatokat.
A kormány úgy próbál menekülni a maga által teremtett kellemetlen helyzetből, hogy a miniszterelnök fellépését az emberi jogok és a kisebbségek érdekében végzett nemes harcnak próbálja beállítani, sőt egyes kormányzati szereplők már a csehszlovákiai kitelepítésekben kárt szenvedett magyarok pénzbeli kárpótlásának lehetőségéről beszélnek. Tehát arról, hogy a magyar állam nyújtana anyagi kárpótlást azoknak a magyaroknak, akiket a Benes-dekrétum alapján ötvenhét évvel ezelőtt kár ért.
A kisebbségek érdekében fellépni igyekvő Orbán-kormányt könnyen érheti az a vád, hogy miközben más szemében a szálkát keresi, addig a sajátjában a gerendát sem veszi észre. A jelenlegi kormány négyéves mérlege a kisebbségek ügyében különösen siralmas.
Az alkotmánybíróság egyértelmű döntése ellenére a kormány a mai napig nem készített előterjesztést az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról. Ez a köznyelvben csak „zsidókárpótlásként” elhíresült ügy súlyos adóssága a magyar kormánynak. Mint emlékezetes, az Antall-kormány 1992-ben törvényt fogadott el a témában, abból azonban a holokauszt során megölteket és deportáltakat kizárta, arra hivatkozva, hogy azt majd egy későbbi jogszabály fogja rendezni. 1992-ben azoknak a hozzátartozói, akiket politikai okból megöltek, egymillió forint kárpótlásban részesültek. Az Orbán-kormány hét évvel később, 1999-ben a holokauszt áldozatainak túlélői számára harmincezer forintos kárpótlást ajánlott fel. Ezt az érintettek megalázónak és felháborítónak, az alkotmánybíróság pedig alkotmányellenesnek tartotta, de az Orbán-kormány a bíróság döntéséről egyszerűen nem vesz tudomást. Így aztán nem meglepő, hogy tíz évvel a kárpótlásra tett első ígéret után a Csehszlovákiából egykor kitelepített magyar származású csehszlovák állampolgárok kárpótlása reálisabb közelségben van, mint a zsidó származású magyar állampolgároké.
A magyarországi zsidó kisebbség a holokausztnak emléket állítani hivatott múzeum ügyében is hasonlóan megalázó bánásmódban részesül. Miközben a kommunista terror áldozatainak szánt emlékhely rekord gyorsasággal készülhetett el, a vészkorszaknak mindmáig nincs méltó emlékhelye Magyarországon. A terror áldozatai közül egyszerűen kihagyták azt a hatszázezer magyar állampolgárt, akit származása miatt a magyar hatóságok aktív támogatásával a vészkorszak során elpusztítottak. Amennyire jogos az az igény, hogy a mai fiatalok értesüljenek a kommunisták rémtetteiről, ugyanannyira jogos, hogy a manapság egyre vonzóbb példának beállított Horthy-korszak rémtetteiről értesüljenek.
A zsidó kisebbséget ért antiszemita kirohanások alkalmával egyszer sem fordult elő, hogy akár a miniszterelnök, akár a Fidesz bármely más vezetője felemelte volna a szavát. A miniszterelnök sietett megszólalni a MIÉP képviselőjelöltjének máig felderítetlen körülmények között történt megverése ügyében, ugyanakkor néma maradt ifjabb Hegedűs Lóránt antiszemita uszító cikke után.
Rossz bizonyítványt állított ki az országról a zámolyi romák menedékjogának franciaországi megítélése is. A menedékjogról szóló jogszabályok csak abban az esetben engedik a menedékjog megadását, ha a kérelmező faji, vallási, politikai üldözésnek van kitéve, amely életét vagy szabadságát közvetlenül fenyegeti. Az, hogy a francia hatóságok úgy ítélték meg, hogy a magyarországi roma kérelmezők esetében ezek a feltételek fennállnak, azt jelenti, hogy a magyar állam kisebbségi polgárainak életét és szabadságát nem tudja biztosítani.
Nemzetközi fórumok több alkalommal felhívták a figyelmet arra is, hogy Magyarországon mindeddig megoldatlan a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletének ügye, holott a magyar állam kétharmados törvényben vállalt kötelezettséget a kérdés rendezésére.
A kisebbségekkel szembeni diszkrimináció megtiltására a kisebbségi biztos, a szabad demokraták és a szocialisták is törvényjavaslatot készítettek, amelyeknek még az érdemi tárgyalásától is elzárkóztak a kormánypártok.
Az elmúlt négy esztendőben súlyos diszkriminációk érték a vallási kisebbségeket. A Hit Gyülekezete elleni minden alapot nélkülöző hecckampányból a miniszterelnök és több fideszes képviselő is aktívan kivette a részét. A vallási kisebbségek elleni uszításra épülő törvényjavaslatok és határozati javaslatok rendszeresen a kormány, illetve a kormánypártok oldaláról indultak, mint ahogy az elfogadott diszkriminatív törvények is a kormánypártok szavazataival születtek. 2001 tavaszán a Fideszen belül működő kereszténydemokrata csoportosulás a vallási diszkrimináció ügyét a törvényjavaslat melletti aláírásgyűjtés révén az utcára is kivitte, és csak a vallásszabadság híveinek aláírásgyűjtési akciója akadályozta meg, hogy az ügyből a társadalmat súlyosan megosztó, a vallási kisebbségeket alapvető szabadságukban fenyegető helyzet alakuljon ki. Ezek a kísérletek magyar állampolgárok között azon az alapon tettek különbséget, hogy azok milyen valláshoz tartoznak. Az a magyar kormány, amely most Csehországot és Szlovákiát akarja kioktatni
- meglehet joggal - az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletére, akkor tehetné ezt hitelesen, ha a saját országában példát mutatna és biztosítaná a kisebbséghez tartozók méltóságát és emberi jogait.
Vélemények Prágából és Pozsonyból:
Orbán Viktor külföldön
Munkatársunktól
A magyar külpolitika évtizedek óta az aktuális körülményekhez képest mindig egyfajta sikerágazat volt. A Fidesz- kormányzat négy éve, különösen az elmúlt hónapok történései ezt a tradíciót látszanak megtörni. Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban élesen bírálják a magyar diplomáciát, miközben elemzők szerint az Egyesült Államokkal és Nagy Britanniával sem tökéletes immáron a kapcsolat.
Magyarország az elmúlt évtizedekben arról volt híres, hogy stabilizáló tényezőnek számított a Közép-Kelet Európai régióban, most ez az, ami nem mondható el - nyilatkozta lapunknak Galló Béla politológus, akinek többek között a nemzeti kapcsolatok a kutatási területe. A szakértő szerint azért váltott ki több kelet-európai országban éles kritikát a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos Orbán-nyilatkozat, mert az utolsó cseppet jelentették a képzeletbeli pohárban. Önmagában a nyilatkozat nem tartalmaz elfogadhatalan kijelentést, históriai értelemben valóban újratárgyalandó lehet a Benes-dekrétum, de az időzítés nagyon szerencsétlenre sikerült.
Hónapok óta ugyanis úgy viselkedik a magyar kormány, mintha a térségben ő diktálná az ütemet, és mindenkinek Orbánhoz kellene viszonyítania magát. Az említett országok félreérthetetlen jeleit adták, hogy nem igazán értenek egyet a konkrét magyar diplomáciai lépésekkel. Mint Galló hangsúlyozta: meglepte a szlovákokat, lengyeleket és a cseheket az agrárügyekben elfoglalt magyar álláspont. Később a visegrádi találkozó záródokumentumának kiszivárogtatása sem javított a helyezeten.
A szlovákoknak külön „fájdalmat” okozott, hogy a státustörvény elfogadását összekötötte Orbán a szlovák NATO- tagsággal, illetve az integrációs törekvésekkel. Ez egyébként messzemenőkig meghaladja a magyar kompetenciát. Így ezek az országok olyan helyzetbe kerültek, hogy nem hagyhatták szó
nélkül a magyar középhatalmi megnyilvánulásokat - érvelt a politológus.
Galló Béla éppen ezért diplomáciai baklövésnek tartja a Benes-ügyet és több magyar lépést, mert ha a magyar külpolitika célja most az integráció, az EU-csatlakozásnál minél erőteljesebb érdekérvényesítést lehetne az első körben megvalósítani, ha a régió országai egységes álláspontot fogalmaznának meg. Azonban a politológus nem tartja kizártnak, hogy a Fidesz a Benes-dekrétumok ügyét, a Magyarország mint a régió vezetője „címet” belpolitikai célokra kívánja használni. Magyarországon a nacionalista, nemzeti érzelmekre kívánhatnak hatni vele, kompenzálni azt, amit a Nastase-Orbán paktum kapcsán a szemükre hányt az ellenzék. Nevezetesen, hogy a Fidesz a magyar érdekeket alávetette diplomáciai manővereinek.
Nyugat-Európában ez azt a vélekedést válthatja ki, hogy a magyar külpolitika elvesztette a kiszámíthatóságát. Ráadásul az idei választások során megeshet, hogy Magyarországon Orbán-Csurka koalíció, míg Szlovákiában Vladimir Meciar kerül hatalomra és további bizonytalansági tényezőt jelent Románia is. Lehet, hogy a problémás régió kategóriájába kerül térségünk.
„Emellett jelzés értékűnek tűnhet az, hogy Bush nem fogadta Orbánt, több értékelés is elhangzik arról szakmai körökben, hogy a Tony Blairnél történt miniszterelnöki látogatás sem okozott osztatlan sikert Angliában. Ennek okaként azt jelölik meg, hogy a magyar vezető arra az Oroszországra mondott kritikákat, amely a szeptember 11-ei terrortámadás után az angolszász világ fő partnere lett. Ha nem jön be a bajor kancellárjelölt, Edmund Stoiber győzelmére épített „tengely-koncepció”, akkor Orbán a nemzetközi trendeket legrosszabbul felmérő magyar miniszterelnökként vonul be a köztudatba” - tette hozzá végezetül Galló Béla.
Kiszelly Zoltán politológus is úgy véli, hogy a Benes-dekrétumokról szóló vita nagyon kedvezően jött a Fidesznek, hiszen elterelődött a figyelem az Orbán-Nastase paktumról, de nagyon kétséges a hosszútávú hatása a térségre. A szakértő szerint a Fidesz ahogy a belpolitikában, úgy a külpolitikába is újra akarja „osztani” a viszonyokat. Kialakulóban van egy München-Róma-Bécs-Budapest-Szófia tengely, amely - ha Stoiber lesz a német kancellár - jelentősen meghatározhatja Európa politikáját. (Simeon cár, bolgár miniszterelnök egyik fontos nemzetközi partnere Orbán Viktor.)
Kiszelly szerint a kelet-európai országokkal való kapcsolat romlása az eltérő gazdasági érdekekkel is indokolható. Azonban ellentmondásos lehet, ha a pragmatikus, technokrata diplomatastílust átveszi egy ideologikus jellegű. Talán - nem kiérlelten - a német, az osztrák és a magyar politikai jobboldalban felmerül a Benes-dekrétum kapcsán a saját országaik eredetmítoszának újragondolása. A cseh gondolkozásnak, miszerint a II világháború német-osztrák-magyar „törtetésének” áldozata lett az országuk, a Benes-dekrétum az egyik szimbóluma. Ha ezt „megbontják” a régióban, az jelentheti azt, hogy a németeknek, osztrákoknak és a magyaroknak sikerülhet a saját mítoszuk, önképük újragondolására - mondta el lapunknak a szakértő.
Nem aktuális
Valki László egyetemi tanár, nemzetközi jogász:
- Milyen szerepe van ma a Benes-dekrétumoknak? Használják-e bírósági ítéletekben?
- Pontos információval nem rendelkezem, de értesüléseim szerint egy-két esetben cseh és szlovák bíróságok hivatkoznak a dekrétumokra, mivel mindkét országban hatályban vannak. Ezek kártérítési kérdéseknél merülhetnek föl, de számuk nem lehet jelentős, mert a nemzetközi médiát nem érte el pontos információ.
- Van-e értelme ma ezzel a kérdéssel foglalkozni? Menynyire időszerű Orbán Viktor felvetése?
- Sajnos újabb frontot teremtett Szlovákiával, a kedvezménytörvény végrehajtása mellett. A szlovákiai magyar koalíció korábban úgy foglalt állást, hogy a Benes-dekrétumok kérdését a koalíció fennállása idején nem fogja feszegetni. Ezért jött ez rosszkor, és ezért lenne fontos most, hogy a Visegrádi országokkal rendezzük a kapcsolatunkat. Ez használna az ottani magyarságnak is. Igaz ugyan, hogy a kérdés az Európai Unión belül került említésre és nem a kétoldalú kapcsolatokban, de mivel mi nem vagyunk tagjai a szervezetnek, ez kevésbé ránk tartozó kérdés e pillanatban.
- Ha törölnék ezt a dekrétumot, akkor felmerülhet-e a kárpótlás kérdése?
- Elvileg igen, gyakorlatilag nem, mert a dekrétumokat nyugodtan lehet a mai nappal hatályon kívül helyezni, és ebben az esetben a kártérítés már nem kérdés, tekintettel arra, hogy azokat a kártérítési igényeket lehet csak érvényesíteni, melyek 1945 és mondjuk 1992. január 1. között merültek fel.
- Tud-e hasonló, ezekkel párhuzamba állítható törvények érvényességéről Európában?
- Sok csontváz lehet még az egyes országok fiókjaiban, de ezek csak akkor hullanak ki, ha nemzetközi konfliktus tárgyává lesznek. Ez történetesen egy ilyen eset. Látni kell azonban, hogy a kérdés már hosszú ideje létezik, az előző kormány is felvetette, felvetették a német kormányzatok, és ők 1995-ben tettek is egy olyan ígéretet a szlovákoknak és a cseheknek, hogy a továbbiakban Németország ezeket a kérdéseket nem fogja feszegetni.
- Az előző kormány mikor feszegette a témát?
- Mikor az alapszerződéseket megkötöttük, akkor a Szlovákiával kötött szerződés tárgyalása során Kovács László felvetette, de a másik fél elutasította a javaslatot.
( SzZ)